#Post Title #Post Title #Post Title

Pesti mesék



Két és fél hét. Ennyi időt töltünk Magyarországon. Hosszú idő, ennyi szabadságunk nincs a munkából. Merthogy a kötetlen, netes munka egyik előnye, hogy lehet vele utazni, szabadon jönni-menni - hátránya viszont, hogy nincs szabadság. Van, amit meg lehet csinálni előre, de sok dolgot nem. Tehát apa az elmúlt pár napban dolgozott és alig láttuk. Egyedül kellett programokat szerveznem a három gyereknek.

A párnapos tavaszi szünetnek vége, és hétközben minden ismerős gyerek suliba-oviba jár. A felnőttek meg dolgoznak. Ilyen az élet. Anyámék meg már évek óta nem olyan fittek, hogy elinduljanak velem várost nézni. Hát még ebben a rossz, borús, szürke időben. Nem meglepő hát, hogy inkább arra próbáltak rábeszélni, maradjunk itthon mi is. A lányok majd eltévéznek, Kisbende meg majd eljátszik a szőnyegen anyám ágya mellett, míg mi beszélgetünk. Muhaha, mondtam én magamban, és pár óra után azért nekik is kiderült, három gyerekkel ilyesmiről szó sem lehet.
Mondjuk a lányok-tévé kombó egy darabig biztosan működne, merthogy itt a lányoknak saját szobájuk van, benne saját tévével. Amit ezért kicsit se képesek kontrollálni, és folyamatosan megy. Képtelenek kikapcsolni, még pisilni, vagy enni is alig jönnek ki. Ha megpróbálom kikapcsolni, mindig valami olyan megy, ami NAAAAAAAGYON fontos, Angliában nincs, és különben is a kedvencük. Anyámék persze az ő pártjukat fogják, szerintük szegény gyerekeknek a magyar adás hiányzik, de én azt gondolom ha horvátul menne az adás is ugyanilyen lelkesen bambulnák. Vannak is vitáink ebből, szerintem ugyanis napi 1-2 óra tévé bőven elég, a lányok a 24 órát is kevesellnék, és ha én próbálom limitálni a képernyő előtt töltött időt, akkor a nagyszülők szerint túl szigorú vagyok és nehogymár szegény gyerekek arra emlékezzenek, hogy a magyar nagyinál semmit se volt szabad csinálni.
Pedig ebben muszáj a sarkamra állni, mert azt látom, hogy bármennyit is nézik, soha nem elég és soha nem tudnak nyávogás nélkül felkelni a képernyő elől. Ez egy kielégíthetetlen vágy, és bármennyit is kapnak belőle, nem lesznek boldogabbak tőle.
De nem vagyok képmutató, beismerem, bizony nekem is kényelmes, ha reggel 7-kor nem engem keltenek, hanem benyomják a rajzfilmet és én ráérek egy órával később kikászálódni az ágyból, amikor már Kisbende is kinyitja a szemét. Vagy ha esti mese helyett itt és most, szoros kivételként egy Disney mesefilmet kapnak, ameddig én elbeszélgetek az anyukámmal, amire Kisbende mellett nincs lehetőségem.
Sajnos vagy szerencsére ugyanis Kisbende még nem érdeklődik a tévé iránt, és a folyamatosan előkerülő egyre szebb játékok is csak pillanatokig kötik le. Ő menni akar és kész, a szervezete jól működik és kivánja a fizikai aktivitást. Szépen és elmélyülten játszik a fakirakókkal, a Legoval, épít nagy tornyokat és tologatja a kisautókat. 1-2 órán át is akár, persze anyai jelenléttel és kisérettel. De utána nincs mese, menni kell. Hozza a kabátját, a cipőjét, az én cipőmet, kabátomat és mondja, mutatja mit is vár el tőlünk. Olyan néha mint egy felhúzhatós baba, vagy egy vicces rajzfilmfigura. Még lakáson belül is képtelen járni - csakis szaladni tud, mint Forrest Gump. Ha felemelem, a lába nem áll meg, teper vele tovább.
Mint a fentiekből kiderül, a három gyerek igényeit nem egyszerű összehangolni. Abban azonban biztos voltam, hogy nem fogom megengedni a csajoknak, hogy tévé előtt töltsék a két és fél hetet. Ez nem olyasmi, amire érdemes emlékezni. Márpedig én azt akartam, hogy ez a magyar utazás emlékezetes és szép utazás legyen számukra. Bendzsento feeling. Fel is vetettem nekik ma, hogy Budapest pont olyan, mint Bendzsento, nincs suli és csak mókázunk egész nap, mire közölte Borsika, hogy el vagyok tévedve, Bendzsentoban ugyanis repülő fókák is vannak, meg olyan pékség, ahol PKU-sok számára is árulnak kürtöskalácsot, egy olyan vonat, ami bemegy a tenger alá is és egy olyan festmény, ami híresebb, mint a Mona Lisa, és egy szőke nőt ábrázol.
Amikor azért ilyeneket mesélnek, mindig megnyugszom kicsit, hogy a tévé még nem ölte el teljesen az agysejtjeiket és a fantáziájukat.
Vicces, hogy mire emlékeznek Budapestből és mire nem. A régi házunk mellett például simán elmentek, de amikor lementünk a kisföldalatti megállójába, tisztán emlékeztek a manóbejáratra. Tudjátok, arra a titokzatos kis fakapura, ami majdnem minden megállóban ott van és ahol igazából a tisztítószereket tartják. De ezt csak pár éve tudom én is. Amikor a gyerekek először kérdezték meg tőlem, hogy hová vezet ez a kapu, azt találtam ki, hogy meseországba, és csak a manók és a gyerekek mehetnek át rajta, méghozzá csak azok, akik nem magasabbak, mint a kapu teteje. Volt is most nagy szomorúság, amikor rájöttek, hogy bizony mindketten kinőtték már a mesevilág bejáróját és azon tűnődtek, hogy ha vajon összehúzzák magukat, akkor még beengedik-e őket.
Hát az ilyenek miatt szeretem Budapestet. Egyrészt az emlékek nem vihetők át olyan könnyen az egyik országból a másikba. Azok az ovis kis mesék, amiket jövet-menet kitaláltam nekik, nincsenek velünk Angliában. Ráadásul míg Coventryben keresni kell a szépséget Budapesten bőséggel árad. Szinte minden belvárosi épületen van egy szép faragás, egy arc, egy oroszlános kapu, egy angyalkás ablak, egy különleges mozaik. És nem csak a fő turistaútvonalakon, hanem a leglepusztultabb kis utcákban is.
Egyszer régen ki is találtam, hogy mesekönyvet kéne írnom, ahol ezek lennének az illusztrációk. Időm persze soha nem volt rá, de a csajok azóta is emlegetik és velem együtt gyűjtik a leginspirálóbb részleteket.
Ha egyszer visszaköltözünk, akkor ez lesz az oka. A pesti házak varázsa, amikben épp az a legszebb, hogy nem változnak. Amikor gyerek voltak éppen ugyanígy néztek ki, mint most. Az a kis falfirka, amit még általános iskolás koromban elkövettem, a mai napig ott van a lépcsőházban. Engem ez nagyon jó érzéssel tölt el.
De megértem azt is, hogy a férjem épp ezért utálja Budapestet. Merthogy ő Gyálon nőtt fel és neki Budapesthez nincsenek efféle gyeremekkori sznetimentális szálai. Ő csak azt látja, hogy minden ugyanolyan lepukkant vacak, mint amikor először itt járt. Sajnos ha így nézzük, neki is igaza van. De azért én örülök annak, hogy a lányaim még nem ezt látják. Csak a mesét, amibe teljesen bele tudnak merülni. A tévén keresztül épp úgy, mint a könyvek által. Vagy amikor együtt utazunk a mesék szárnyain. És úgy örülök, hogy még tudunk együtt is repülni.

5 Responses so far.

  1. Christine says:

    "Szinte minden belvárosi épületen van egy szép faragás, egy arc, egy oroszlános kapu, egy angyalkás ablak, egy különleges mozaik. És nem csak a fő turistaútvonalakon, hanem a leglepusztultabb kis utcákban is. "

    Látod én ezt pont itt találtam meg Angliában. Pedig Pesti vagyok szintén. És igazából ott is megláttam a szépet...csak épp az ott nem tudott már nagyon régóta elvarázsolni. Mig itt...ki se jövök a mesekönyvből. :-)
    Szerintem Coventryben is a lábad elött hever a szépség és nemrég még te is láttad ezt, csak most épp ilyen hazavágyódós időszakod van...
    De az mindenképp jó hogy a gyerkőcöknek tudsz emlékeket adni. Jó emlékeket. Mert ez fontos.

  2. Majd meglátjuk, ha visszemegyek. De tudod én szeretem ezt a burjánzóan barokkos-eklektikus stílust, ami Budapestet jellemzi. És igen, nagyon tetszenek a fakeretes régi házacskák is, imádom azokat is. De azok olyan idegenesen szépek - Budapest meg otthonosan. Az elmúlt pár napban a várost jártuk, és annyi szépen láttunk! Ráadásul annyi jó magyar mesekönyvet találtam! Az tuti, hogy rendesen lehúzza majd a vállunkat a hátizsák hazafelé! :-))))

  3. Timi says:

    Írd meg azt a könyvet!!

    Én vidékiként nem szívesen élnék Pesten, számomra nagyobbak a hátrányai, mint az előnyei. De ha ott járok, mindig keresem ezeket, amikről Te is írsz. És olyan rossz nézni, hogy az emberek lehajtott fejjel mennek el a szépségek mellett... Persze, intézik a dolgukat, nem az épülettel foglalkoznak, értem én. De azt kívánom nekik, időnként nézzenek fel!

  4. Én is így szeretem.
    Egyszer menjetek el a férjedd egy Budapest Beyond városnézésre a "nyóckerbe". Szerintem neked tetszene. Mi nemrég a Gozsdu környékén jrtunk, férjemnek vettem ajándékba egy ilyen privát városnézést-hatalmas élmény volt. (írtam is róla a blogomban)

    Ja és ha hiszed ha nem, mi több, mint egy éve tv mentesen élünk. Tönkrement, kidobtuk és azóta halogatjuk, hogy újat veegyünk, mert olyan jó nélküle. Nagymamánál azért van, ott orvosolhatják az elvonási tüneteiket.
    Szia
    Ági

  5. Hú, most látom egy csomó elütéssel ment el a megjegyzésem. Bocsánat, így jár, aki három dolgot csinál egyszerre...

    Ági

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...