Három gyerekkel irány Anglia!

A hazalátogatások elsődleges célja mindig a találkozás. Rokonok, régi barátok várják, hogy végre személyesen is megbeszélhessük, mi történt az elmúlt hónapokban. És néha, afféle ritka, izgalmas fűszerként egy-egy osztálytalálkozó is beficcen. Amennyire utáltam az első párat, most épp annyira élvezem ezeket az alkalmakat.

Osztálytalálkozóra menni olyan, mint visszautazni az időben. Mindegy, hogy mi történt az elmúlt években, ki mivé változott, mit ért el, milyen beosztást és pozíciót kapott, az osztálytalálkozón újra az lesz, ami a gimis években volt.
Az osztály menő csávója örök szívtipró marad még akkor is, ha közben 12O kilóra hízott, és évek óta nincs munkája. A jó csajok köré pedig ma is ugyanaz a holdudvar gyűlik, akik korábban is odavoltak érte, akkor is, ha már rég oda egykori fényük. Ebben a közegben örök királynők maradnak. És hirtelen az embernek még a beszédstílusa is visszafiatalodik. Én például vihogni kezdek és hadarni. Ciki, de nem tehetek ellene.
Sok szempontból elég rosszul viseltem az érettségi utáni első 1-2 osztálytalálkozónkat. Főleg azért, mert semmi különleges dolgot nem csináltam a gimi négy éve alatt. Nem voltam se nem túl okos, se nem túl szép, se nem túl humoros. Bevallom, nem is szerettem különösebben a gimis korszakom. Nem gondolok vissza rá nosztalgiával, nem sírom vissza. Akkoriban gőzerővel kerestem önmagam, ki vagyok, mit kéne csinálnom, merre induljak el és fogalmam sem volt, hogy milyen foglalkozást kellene választanom. Igazán az egyetem első évében döbbentem rá - amikor kézhez kaptam életem első kitűnő bizonyítványát - hogy élvezem a tanulást és hogy az írás lesz az én utam. De az igazi nyugalom és béke a férjemmel együtt költözött be az életembe. Onnan kezdve a helyemen vagyok.
A gimis osztálytalálkozókat pedig a hátam közepére se kívántam, hiszen egy olyan korszakot idézett fel, amit - sokáig úgy éreztem - jobb lett volna kihagyni. Ráadásul a gimiben csak két dolgot csináltam, ami miatt egyáltalán rákerültem a térképre - két osztálytársammal is jártam. Az egyikkel tíz hónapig, a másikkal hét évig (utóbbi nyilván kicsit túlnyúlt a gimi idején.) Ennek fényében nem csoda, hogy minden osztálytalálkozón elsősorban arról faggatnak a többiek: miért éppen ezzel a két pasival jártam, hogyan jöttünk össze, miért szakítottunk és egyáltalán miket is csináltunk.
Állati fura amúgy ilyen sok-sok évvel ezelőtti kapcsolatokat elemezgetni, hiszen ezek a srácok már rég nem részei az életemnek, nem beszélek velük és nem is nagyon gondolok rájuk, csak ilyenkor, az osztálytalálkozó idején. Pesze már a kérdések előtt is ott vannak a fejemben: vajon jönnek-e, vajon hogy néznek ki, és persze, hogy vajon én elég jól nézek-e ki. Hiszen hol van már az a 18 éves lány, aki bő szürke pulcsikat hordott, állandóan összefogva hordta a haját és állati rondának és kövérnek látta önmagát. De aki mégis ránctalan volt, derékig ért a szőke haja és nem szült három gyereket. Szóval nem tudom, hogy ki jön ki jobban egy összehasonlításból, a mostani vagy a 18 éves énem.
Az oszálytalálkozós rossz élményeim mégsem az exeimhez kötődnek (egyikkel se futottam azóta össze). Az elsőn emlékszem, csak ültem a pad végében és senki nem szólt hozzám. Unatkoztam és legszívesebben elővettem volna egy könyvet. Csak pár percig tartott az egész, de ugyanazt éreztem, mint a gimiben. Nem tartozom ide. Még roszabb volt, amikor egy nagyobb társaság közepén ülve egyszer csak azt vettem észre, hogy a mellettem ülök meg se próbálnak bevonni a társalgásba. Nem is tesznek úgy, mintha odatartoznék. Mindkettő teljes testével elfordul tőlem, úgy beszélget valaki mással. Brrr. Szóval amikor új osztálytalálkozó szerveződött a Facebookon nem voltam igazán lelkes. Merthát ki a fene akarja újraélni, hogy milyen jelentéktelen volt tinikorában.
Persze a kiváncsiság győzött. Szakmai ártalom. És ahogy böngészni kezdtem a neten, hirtelen rég elfelejtett arcok, sztorik, fényképek bukkantak fel, és így negyven felé közeledve lassan én is megbocsátottam magamnak a sok lúzerkedésemet. Még azt is, ami az előző osztálytalálkozókon rosszul esett. És valahogy egyre szebbnek láttam ezeket az éveket. Vagy legalább magamat. És már ez is haladás, reméltem.
Ettől függetlenül félve készültem az osztálytalálkozóra. Hisz mi közöm ezekhez a régi osztálytársakhoz? Van-e értelme találkozni olyan emberekkel, akikkel húsz éve nem beszéltem. Hisz ha igazán fontosak lettek volna, akkor nyilván a net nélkül is találkoztunk volna, fanyalogtam. És ha gimisként nem dumáltunk, akkor most miről kéne?

De csalódtam.
És minden félelmem ellenére istenien éreztem magam.

Az első döbbenet az a tapasztalat volt, amiről más olvastam korábban is, de kellő életkor híján még soha nem éltem át. Hogy milyen is egyszerre azt látni, ami az ember szeme előtt van (egy 4o éves pasi arcát) és közben látni azt is, aki 18 évesen volt. Egyszerre látni a kopasz fejét, a ráncos arcát, a püffedt szemét - és azt a másikat is, aki régen volt, és hosszú, selymes fürtjei voltak, és piszkosul helyes arca. És hogy azt az embert, aki előttem ül, csak pár percig látom a maga valójában, aztán az agy furcsa játéka folytán rásimul az, ami a fejemben van, és lesz belőle egy harmadik, ami mindkét idősávot egybeolvasztja.
És hogy valójában nem is rossz, amikor hirtelen mindenki ugyanolyan idétlen tini lesz, mint volt. Mert persze az osztálytalálkozó szólhatna arról is, hogy ki mennyit keres, mit ért el és milyen állati fontos ember lett - de valamiért a mi osztálytaliaink nem erről szólnak. Hanem a nagy-nagy röhögésekről. És ez valami elképesztően felszabadító érzés. Jó dolog negyven évesen kajláskodni.
És ami igazán felszabadította a gátlásokat és a félénkséget, az egy olyan téma volt, ami korábban soha nem került elő: a szex.
Amiről nyilván gimis korunkban soha nem beszéltünk, most valahogy mégis fő témájává vált a tavaszi és a tegnapi osztálytalinak is. Döbbenetes bejelentések voltak ám, ki kivel kavart, ki kibe volt szerelmes. Nekem hetekig tartó döbbenetet okozott, amikor múltkor kiderült, hogy egy volt srác padtársam évekig járt egy barátnőmmel - méghozzá a legnagyobb titokban! De tegnap este egy szenvedélyes tanár-diák viszony is lelepleződött. Részleteket nem árulok el, de alig találtam az állam. A Barátok közt szövevényes viszonyai elrigyelhetnék a mi kis osztályunk pikáns titkait. És azt gondolom, hogy van még, aki vár a coming outtal, szóval hol van még a sztori vége!
Amikor pedig egy komoly osztályársam, aki korábban mindig csak cikizett, rólam és egy másik csajról (aki amúgy mindig is a legszebb csajok egyike volt a suliban) megállapította, hogy mi ketten szerinte "hajlíthatóak" vagyunk, bennem szétáradt a vigyorgás. Mondjuk azt nem firtattam, hogy mit jelent a hajlíthatóság feltételezése (vannak elképzeléseim) de a tény maga, hogy ebbe a csoportba kerültem, nekem azt jelzi, hogy feljebb léptem a sulis ranglétrán, ami így húsz év után is jó érzés. Mondjuk igaz, nem is szürke pólóban járok már, de azért mégiscsak 39 éves háromgyerekes családanya vagyok, akinek az utóbbi pár évben csak a férje bókolt. És néha igenis jól esik, mástól is hallani pár jó szót.

De mindez csak hab a tortán.

Mert a lényeg az, hogy jó volt az osztállyal találkozni. Meglepően jó. És fura módon most sokkal inkább a közösséghez tartozónak érzem magam, mint amikor minden nap találkoztunk. És a netnek, a cseteléseknek és a levelezéseknek köszönhetően valószínű, hogy többet is tudok a legtöbb emberről. Igaz, én is többet árulok el magamról, mint amikor csak némán ültem a padon és a fejem lehajtva olvasgattam. Megváltoztam. Mások is. De közben ugyanolyanok is maradtunk. Hát nem furcsa?