Három gyerekkel irány Anglia!

Nem mondom, hogy Budapest a legszebb arcával kedveskedik nekünk. Hideg van, szél, folyamatosan esőre álló idő. Tiszta Anglia, mondtam volna pár éve, de az elmúlt két év tapasztalatai alapján azt mondom, csúnya tévedés lenne ezt hinni. Britannia hatalmas ország, és ahol például mi lakunk, nem is esik sokat. Szerencsére Magyarország se kicsi - és azért, mert az egyik helyen éppen vacak az idő, másutt még nagyon is jó lehet nekünk.

El kell ismernem, hogy a levegő érezhetően rosszabb Budapesten, mint Coventryben. Hiába no, Magyarország egy nagy gödörben van, ahol megül a büdösség. Poros, szmogos is, és ne szépítsük, ez bizony egy egy csúcsra járatott, zsúfolt főváros. Meg is szenvedtük annak idején a pesti klímát, sok-sok téli betegség, taknyolás, krákogás kísért minket minden télen. Hogy mennyire hozzászoktunk, csak akkor tűnt fel, amikor Angliában mindez elmúlt, mintha soha nem is lett volna. És hogy az egész helyfüggő, azt onnan tudom biztosan, hogy visszatért rögtön, amint földet ért a repülőnk. Hirtelen az egész család tüsszögni kezdett, és nem csak az én bőröm száradt ki, de a család többi tagjáé is (igaz ők szakszerű kezelés nélkül gyorsabban meggyógyultak.) A férjemnek még a szeme is begyulladt, azóta is folyamatosan cseppenteni kell bele, pedig neki soha nem volt ilyen gondja.
Pár nap alatt világossá vált számunkra, hiába vannak a rokonok és barátok Budapesten, menekülnünk kell a fővárosból, így lecuccoltunk a Balcsihoz. Láss csodát, amint kiértünk a szürke pesti ég alól, hirtelen mindenki jobban lett.


Kivéve engem, akinek az allergiája közben néthává változott. Halleluja. Lázas ugyan nem vagyok, de olyan szinten el van dugulva az orrom, hogy még aludni sem tudok rendesen. Óránként arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, márpedig ez nyilván nem javít a kedvemen. Mászkálás helyett csak ágyban fekvésre és forró teára vágytam, de három gyerekekkel ez csak halálos betegség esetén adatik meg, így összeszedtem magam.
Kicsit félve indultunk amúgy a házhoz, hiszen fél éve nem jártunk ott. Fel voltunk hát készülve minden rosszra - szétfagyott vízvezetékekre, irdatlan porra, dohos ágyneműkre, pókok hadára és arra is, hogy esetleg már aznap este visszamenekülünk a kényelmes pesti kecóba. Ám amikor kinyitottuk az ajtót, szinte elámultunk attól a rendtől és tisztaságtól, ami ott fogadott. Mintha csak előző héten jártunk volna ott. Minimális por (Pesten egy nap alatt rakódik le ennyi a polcokon) öblítőszagú törcsik a szekrényben, friss, puha ágynemű és tényleg csak annyi pók, ami egy kertes házban magától értetődő. (Semmi brutális szőrös lábú angol szörnyeteg, csak a jó magyar kaszáspókok.)
A lányok persze azonnal rávetették magukat a fél éve nem látott játékaikra, a férjem a fűnyírógépre (a fű azért nőtt, nem is kicsit) Kisbende a kerti rohangálásra én meg elkezdtem összevadászni, amiket magammal akarok vinni. Pár könyv, verseskötet, fotók, népdalos gyerekcédék. Csupa olyan dolog, ami nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. Persze ez nem olyan könnyű munka, mint gondoltam. Hiszen amikor minden itthon maradt holminkat levittük, csak körülbelüli rendszert alakítottunk ki. Dobozok itt is, ott is, és bár lett némi rendszer a pakolásban, azért ez nem lett kőbe vésve. Persze szerencsém volt - a keresett holmik jelentős részét megtaláltam. És még mennyi mindent, amit nem is kerestem!
Olyan furcsa, idegen és mégis otthonos érzés nézni azt a nagy rakás holmit, amit ott hagytunk abban a házban. A tárgyak nagy részét teljesen elfelejtettem már, ebből is látszik, hogy mennyire nem fontosak. És közben meg mégis, mert olyan jó ráismerni egy rég látott vázára, amit még nászajándékba kaptunk, vagy egy szép formájú lámpára, amit a szülinapomra kaptam, vagy akár egy olyan füzetre, amit még gimis korom óta őrzök. És amikor kinyitottam az emlékezős dobozom, akkor már teljesen elvesztem, és órákon át olvasgattam régi leveleket, naplókat.


Közben persze a lányok hasonló időutazást éltek át - játékokat találtak, amiket már rég elfelejtettek. Pónikat, régi Barbie babákat, rengeteg Legot és Playmobilt, amikkel most olyan pont ugyanolyan jókat tudtak játszani, mint amikor még a galérián voltak folyamatosan elérhető közelségben. És elbűvölte őket a kert és képtelen voltam rávenni őket, hogy ne zokniban, hanem cipőben szaladgáljanak odakinn, pedig most nem volt olyan meleg és napsütéses idő, mint nyáron. És imádták a viharos Balatont, a mólót, a strandot, az egyetlen nyitva lévő fagylaltozót, a szomszéd nénit, aki áthozta a diót, amit a még ősszel szedett össze a kertünkben és persze friss salátát is, ami ott harsogott az ő csodásan gondozott kertjében.
És örömmel ismertek rá mindenre, ahogyan én is. És csak mondták, és mondták, hogy milyen jó, hogy itt semmi nem változott, és hogy milyen jó lenne itt élni, itt maradni és visszahozni az időt, amit magunk mögött hagytunk, amikor kiköltöztünk.
És mind ezt éreztük. Hogy a Balcsinál csodás az élet. Csakis szép élmények és emlékek kötnek oda, nagy pihenések, nevetések, lassú szétfolyós forró nyári napok sorozata, amikor megáll az idő és örökkévalónak tűnik a boldogság.
De persze ez mindig csak illúzió - hiszen az időt soha nem lehet visszaforgatni. Megy az előre, mint a tank, és felesleges visszanézni, soha nem tér vissza. Hiszen ha visszajönnénk is, dehogy költöznénk a Balatonhoz, ahol senkink nem lakik, és ahol szezonon kívül megáll az élet.
Ilyenkor mindig elfog a szokásos kétely, vajon mi a legjobb a gyerekeknek, de most rövidre zártam és megkérdeztem őket, hol szeretnének élni. Borsi válasza volt a legjobb, ugyanis ő azt mondta, alapvetően mindenütt jól érzi magát, de legszívesebben Bendzsentóban szeretne élni. Ez egy képzeletbeli ország, ahol ő már sokszor járt álmában. És ahogy megtudtam ebben a helyben az a legjobb, hogy itt nincs suli és a gyerekek egész nap játszanak.

Elnézem őket - a Balaton nekik valóban a megtestesült Bendzsento. Játszanak, rohangálnak, ugrálnak egész nap, de nyilván az életük nem lehet örökké ilyen. De nem csodálom, hogy azt kívánják, bár örökké tartana a vakáció, hiszen ott van előttük a példa, milyen az, ha valakinek nem kell suliba járnia és tényleg csak a játék a fő foglalkozása. Kisbende tagadhatatlanul Bendzsentoban él, méghozzá nagyon boldogan. Tudom, hogy csak két éves - nem emlékszik Budapestre, a Balatonra, de Gyálra sem, ahol a férjem rokonai laknak. Mégis, minden egyes helyet és embert régi ismerősként üdvözöl. Mindenütt kacag, boldogan szaladgál, kukucsol akivel csak lehet és sehol nem fél semmitől. Konkrétan nulla perc alatt oldódik fel. Számára a jövés-menés az alapállapot, amit szemérmetlenül élvez. Naná, hiszen két év alatt megtanulta - minden változik, csak Bendzsento állandó. Ahol mi vagyunk.