Három gyerekkel irány Anglia!

Múlt hét vasárnap még azon gondolkodtam, hogy elő kéne venni a télikabátot, mert vékonyka az az átmeneti és én bizony fázom. A férjem, nem akadékoskodott, levette a szekrény tetejéről, a gondosan bevákumcsomagolt téli cuccokat és kiakasztotta a vastag télikabátot a fogasra. Azóta is ott van. Mert másnap persze beköszöntött a nyár. Nem aprózta el, rögtön 30 fok lett és bevallom a hirtelen jött melegben tökéletesen kipukkadtunk. 

Fura ez az angol időjárás. Egész áprilisban esett, nem kicsit, hanem özönvízszerűen és közben rettentő hideg volt, olyannyira, hogy végig fűteni kellett. A május is így kezdődött - szürkén, nedvesen és kellemetlenül. Nem véletlenül annyi vicc témája errefelé az időjárás, mert totálisan kiszámíthatatlan. Most például meleg van, de nagyon. Ha otthon lennénk, akkor megnyugodhatnék - elkezdődött a nyár, mostantól ez már ilyen marad augusztus végéig. Persze lehetnek esők, lehűlések, viharok - de alapvetően a meleg a normális. De itt megjósolni sem lehet, hogy mi fog következni - az angolok azt szokták mondani, hogy a nyár errefelé olyan rövid, hogy ha az ember rosszkor pislog, akár le is maradhat róla. Tavaly például az április volt hasonlóan meleg és napos (pont a királyi esküvőre) és aztán egy egészen hűvös, kellemetlen nyár jött utána. Most úgy tűnik a királynő uralkodásának hatvanadik évfordulójára jön a jóidő (még másfél hét van addig!) és hogy utána mi lesz, senki nem tudja.
Az azonban biztos, hogy ha errefelé süt a nap, ki kell használni és menni kell. És mivel most tényleg 30 fokos durva kánikula lett, úgy döntöttünk, hogy jöjjön a tengerpart. Elvégre szigeten vagyunk, kérem. Tavaly nyáron a déli fürdővárosokban néztünk körül, de nem voltunk igazán elájulva tőle. Köves, kényelmetlen partokat találtunk, miközben olyan fövenyes, homokos strandról ábrándoztunk.
Nekem eszembe se jutott volna, hogy északra induljak, de a férjem kitervelte, hogy nézzük meg Blackpoolt, ami Manchester mellett van és amiről az angolok csodákat regélnek. Hogy igazi buliközpont, szuper stranddal. Nincs ugyan messze tőlünk (2.5-3 óra) de úgy döntöttünk, hogy ott is alszunk - hátha tényleg jó hely.
Első blikkre csalódás volt. Bevallom, fizikailag fájt a tűző napsütésben megérkezni és sétálni a totálisan árnyék nélküli parton. Ráadásul ahol a mi szállásunk volt, le se lehetett menni a tengerhez, csak felülről nézhettük, hogy ott hullámzik alattunk, szépen betonfallal körbekerítve. A boltok meg olyan rémesen kopottasak voltak, és persze mindenütt játéktermek. Óriásiak, zajosak és kellemetlenek. Amikor pedig odaértünk az úgynevezett strandhoz, nem láttunk semmilyen homokos tengerpartot, csak lépcsőket. Igaz, homokszínűeket, és az alsókat tényleg a tenger mosta és ültek is rajta csomóan, és fürödtek is az alján, de nekem akkor se tetszett az egész. Átvágás, morogtuk mindketten a férjemmel.
Persze a gyerekek örültek. A tenger az tenger és Borsi már a kocsiban odafelé kifejtette, hogy neki már nagyon hiányzik a tenger és alig várja, hogy fürödhessen benne. Persze ez nem strand volt - se egy édesvizes zuhany a parton, amivel az ember lemoshatja a lábát a pacsázás után, de egy öltözőfülke, még egy WC sem. Szóval láthatólag nem strand - hanem egyszerűen csak tengerpart, lépcsőkkel. Ahol éppen többszáz ember ül és lóbálja a vízbe a lábát.
De hát magyarázza ezt meg az ember a gyerekeknek. Amint meglátták, már dobták is le a cipőjüket és erőszakkal se lehetett volna visszatartani őket. Le föl rohangáltak a lépcsőkön és persze derékig vizesek lettek percek alatt - de nem bántuk. Végül is csak víz.
Mire kipacsázták magukat már délután 4 lett - mehettünk elfoglalni a szobánkat, ami a szokásos Premier Inn színvonal volt, tiszta, kellemes, nyugodt hely. De persze sokat nem lehet csinálni, hát visszamentünk a partra. Most már fürdőruhában, hogy hát akkor most már igazán strandolhatnak és ott várt a nagy meglepetés.
A strand.
Ugyanott. Az igazi, homokos, hatalmas beach, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.

Merthogy amikor mi délben ott jártunk épp dagály volt és estére a víz szépen visszavonult, ott hagyva a finom, meleg, nedves homokot, a sekély vizet, az alig fodrozódó hullámokat és szántalan kisebb-nagyobb pocsolyát, ahol nyugodtan lehetett pancsolni. Igen, ott a háttérben az a lépcső, ahol pár órával korábban még szaladgáltak, és ahol fogni kellett Bende kezét, nehogy elcsússzon. (Meg persze a híres Blackpool Tower, ami a város jelképe, de ami valójában csak egy rozoga fatorony és nem is túl szép.)
De a homokban, végre el lehetett engedni és ő neki is iramodott és szaladt önfeledten. De nem eszetlenül, rendszer volt ebben. A tenger, a móló alja és a babakocsi között rohangált. Az út úgy lett egyre hosszabb, ahogyan a víz vonult vissza, és került a leparkolt babakocsi egyre távolabb a tengertől. De ez nem zavarta hangosan kiabálta, hogy hogy tenger, tenger.
A víz persze jéghideg volt - az északi tengerek ritkán melegszenek fel. De mit érdekelte ez a gyerekeket. Borsi egy pillanat alatt hasra vetette magát és a sekély vízben próbált úszni, Bíbor is boldogan ugrált, sarazott, várat épített és csatornákat váj a kezével. Bende meg igyekezett gyorsan lerombolni mindent - ahogy a kisöcsik már csak szokták az ilyet. De nem lett belőle harag. Hogy is lehetett volna? Még mi, felnőttek is kisimultunk. Csak sétáltunk le, fel, felügyeltünk és beszélgettünk közben és andalogtunk.
És jó meleg volt, még este 6-7-kor is, és kicsit fújt a szél, de pont annyira, hogy ne perzseljen a nap. Egészen tökéletes volt.
Még másnap is, mert persze reggel is ott kezdtünk. Hol másutt.
Na, nem mintha Blackpool amúgy ne kínálna millió programot, igazi vidámpark az egész város, hömpölygő turistatömeggel, jósnőkkel, lovaskocsikkal, öszvérekkel, óriási beltéri medencékkel, minigolffal, Madame Tussaud-val, Sealife Centerrel, Dóra-parkkal. Szóval pénzt költeni azt bármennyit lehet.

Mondjuk ingyen is lehetett szórakozni - ez a Comedy Carpet, ahol híres angol komédiák részletei vannak kőből kirakva. Órákon át el tudtam volna nézegetni és röhögcsélni a régi-új poénokon. Eszméletlen jó ötlet! De azért sütött a nap itt is, így végül a déli forróság elől beszöktünk a Ripley féle Believe or not! múzeumba, ahol a világ legkülönösebb tárgyai vannak kiállítva, a kétfejű borjú kitömött példányától kezdve a rizsszemre írt versecskéig. Csupa haszontalan és különleges dolog. Néha kicsit ijesztő is, de csak az igazán mimóza lelkűeknek. Bíbor, aki az első teremben jól bepánikolt a világ legkövérebb nőjének viaszmásán, aztán a sírköves poénokon se nevetett, és a boszorkányszekrény igazi pánikba ejtette, de aztán a mókás tükröknél megenyhült és utána már egészen jól szórakozott ő is. Mondjuk itt nem elég nézni, mindent el is kell olvasni, úgy derül ki, hogy pl. egy adott szobor, kép, mitől érdekes és egyedi, és ilyenkor kiderül, hogy ez nem egyszerű kép a Beatlesről, hanem ha közel hajolsz, akkor látod, hogy bogarakból van kirakva az egész, ami undi ugyan, de tényleg érdekes.
Aztán persze, amikor kijöttünk, még egy kicsit megáztattuk a lábunkat a tengerben. Csak úgy búcsúzóul. Mert ez a tenger dolog tényleg annyira zseniális. A hangja, a színe, a fénye, az íze, az illata, fura, hogy még én is odavagyok érte, pedig az én bőröm azonnal leég, amint nap éri és megfájdul a fejem, ha meleg van és még úszni se tudok rendesen. Mégis imádom. Érthetetlenül és szenvedélyesen.
Persze jól elfáradtunk, még szerencse, hogy a férj bírja a vezetést még az ilyen hosszú napok után is. És még furcsább, hogy senki nem aludt el a kocsiban, (csak én egy kicsit) de a gyerekek végig csacsogtak. Bende mondogatta, hogy tenger, banántenger (ez a fokozás nála) és aztán azt is mondta, hogy Chuggington tenger (ami egy vonat neve egy rajzfilmben és mi úgy értelmezzük, hogy ez már az über-felsőfoknak felel meg nála). Tagadhatatlan, mindegyiket teljesen felpezsdítette az egész napi élményzuhatag. Aztán a lányok közvéleménykutatást tartottak, hogy milyen is volt a hétvége egy 1-től 10-ig terjedő skálán és megállapították, hogy ez egy igazi tízes volt.
Vagy inkább 9.5-ös.
Mert fürödhettünk volna többet is.
A tengerből nekik ugyanis tényleg nem elég.
(Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy minden tökéletes legyen, senki nem égett le. Még én sem, pedig ez nálam tényleg a csoda kategória.)