#Post Title #Post Title #Post Title

A második év mérlege


Fellelkesedve azon, hogy Kisbende jobban van (csak tegnap délelőtt volt lázas) mára egy kis kirándulást terveztünk. Ugyanoda, ahol tegnap volt a család fele. Kispatakkal, óriási kéklő harangvirágmezőkkel és szabadon sétáló lovakkal. Olyan mocskosan jöttek haza, hogy még az ajtó előtt le kellett vetkőzniük, csak úgy engedtem be őket, mert még a patakba is sikerült beleesniük. De nagyon jól érezték magukat. Szóval szépen felkeltünk, megreggeliztünk, felöltöztünk - és mire elkészültünk, elkezdett zuhogni. Nem kicsit, nagyon. És az időjárás jelentés szerint ma egész nap ez várható. Szóval ma is itthon maradunk...

A férjem persze előre megmondta, hogy ez a második év már nem lesz olyan jó, mint az első volt. Az elsőben igazi turisták voltunk, akik afféle igazán hosszú nyaralásra érkeztek. Állandóan jöttünk, mentünk, kerestük az új dolgokat, mindenre rácsodálkoztunk, apróságoknak is tudtunk örülni és nem is nagyon kerestük a helyieket. Épp úgy, mint ahogy az ember egy igazi nyaraláson viselkedik.
Ez a második év azonban már nem olyan fényes. Minden olyan otthonos és kényelmes lett, és ez jó. De kicsit azért hiányzik az újdonságoknak az a szépséges fénye, amit tavaly láttunk. Valljuk be, már nem hajt minden hétvégén a "most-vagy-soha" érzés, ha esik, ha rossz az idő, lelkiismeretfurdalás nélkül átváltunk itthoni üzemmódra és nem akarjuk a határainkat feszegetni. Persze az időjárás se kegyes hozzánk, de legyünk őszinték, tavaly ilyenkor biztos lett volna valami B-tervünk, most csak legyintünk, majd jövő héten bepótoljuk és simán benyomjuk a videót.
Ráadásul zsinórban ez már a sokadik hétvége, amikor szobafogságra kényszerülünk, és ez olyan elszomorító. És nem csak ez szomorít, vannak más hasfájásaim is.
Az egyik komoly változás az életemben, hogy otthagytam a kórust. Most már hivatalosan is, visszaadtam a fellépőruhámat és a kottáimat is. Igazából nem volt nehéz döntés, mert már két hónapja nem jártam, és már előtte is mindig úgy kellett magam erőszakkal rávenni, hogy elinduljak. Általában egy órával korábban mentem, mint kellett volna és összekötöttem egy kis vásárlással az útba eső boltokban. Aztán beültem a Mekibe (nincs egy normális kávézó a környéken) ittam egy kávét, olvastam az újságot és azon tűnődtem, hogy inkább hazamegyek, mert a fenének sincsen kedve este 10-ig állni és dalolni. Addig szenvedtem, míg végül mindig rávettem magam, hogy elmenjek, de azért éreztem, hogy ez nem feltétlen jó így. Nem így kéne lennie. És ha nem okoz igazi örömöt, akkor talán nem kéne így erőltetni.
Amikor aztán kitaláltam ezt a fotózást, éreztem, hogy ez sokkal nagyobb örömöt okoz, és úgy gondoltam, nem lenne fair, ha mindkét időt a családtól venném el, pláne, hogy a kórus elég időrabló volt, hétvégi próbákkal, extra programokkal, különösen a verseny előtt.
Az is a kórus ellen szólt, hogy éreztem, valahogy olyan igazi jó barátra nem találtam a kórus tagjai között, és ha egy év alatt ez nem történt meg, talán nem is fog. Ráadásul a kórus maga is kezdett szétesni. Egyre kevesebb ember jött a próbára, és a kórusvezető is szétszórtabb lett. Utóbbi mondjuk érthető, hiszen most született meg a kislánya, akiről kiderült, hogy beteg. Nem tudom mi a baja, de pár hete kaptam meg a körlevelét, hogy többé nem is vállalja a kórus vezetését. Ez volt az utolsó csepp számomra, a jel, hogy ennek a korszaknak tényleg vége, és hivatalosan is eljöttem a kórusból. (Nem egyedüliként amúgy, állítólag a kórus fele kilépett most mindenféle ok miatt és az idei versenyeken nem is indulnak.)
Bár tudom, hogy ez jó döntés volt, kicsit azért megviselt, amikor végleges döntést hoztam, mert rá kellett döbbennem, hogy valójában ez volt az én egyetlen kapcsolatom az angolokkal, ahol dumálni tudtam velük, meg együtt lenni, együtt bulizni. És most ez nincs. A fotózás meg ugyan nagyon élvezetes dolog, és igazi flow élmény, de egyáltalán nem szociális dolog. Egyedül csinálom és még megbeszélni se nagyon tudom senkivel, ha gondom van, vagy megmutatni, ha büszke vagyok rá. (Mondjuk ott a blog, de azon eddig nem sok visszajelzést kaptam...)
Na nem mintha amúgy egyedül ülnék itthon, és naphosszat rágcsálnám a talpamat, mert erről szó sincsen. De a közösség, ahol forgolódok, nem brit. Van kedd délelőttönként egy nagyon jó tanfolyam, ahová Kisbendével együtt járunk, ahol tavaly a beszédfejlődést tanultuk és most ugyanaz a csoport megy tovább és azt tanuljuk majd, hogy mit is lehet játszani a gyerekekkel adott életkorban és milyen játékokat tudunk otthon csinálni. Állati izgalmas a csoport, mert mind a heten más nációból vagyunk - van mongol, indiai, sri-lankai, pakisztáni, egyiptomi. Szóval nagyon sokféle, és amikor mindenki elkezd arról mesélni, hogy mit játszott gyerekkorában az anyukájával, akkor nagyon sokféle érdekes dolgot megtud az ember. És ez klassz. És persze a tanár brit és mondjuk főleg ő beszél, de azért ez nem az a kötetlen forma, nem járunk külön is össze, hiába nagy az általános szimpátia. Ha vége az órának, mindenki megy a maga dolgára és kész. Ennyi.
Gondoltam, hogy mivel a nyelvet amúgy is kell gyakorolnom, és ismerkedni is jó, elkezdtem egy angolórát is, kétszer egy héten, ahol hasonló a helyzet, tucatnyi ember, mind-mind más országból, kultúrából érkezve. Ez lehetne jó is, de nem az, mert kiderült, hogy mindenkinek tök más a nyelvtudása. Ami azért fura, mert előtte felmérték, hogy ki, mit tud, és csoportokba osztottak minket. Én a legfelsőbe kerültem, de szerintem végül ezt figyelmen kívül hagyták, mert van olyan csoporttársunk is, aki nem tudott felelni az első órán a "Hogy hívnak?" kérdésre sem. Megjegyzem, a tanár itt is bűbájos, egy lengyel családból származó velem egykorú csaj, aki már itt született, tehát tökéletesen beszél - de van benne valami kívülállás is, rálátás a britek másságára, és ettől nagyon élvezetes volt az órája. Ráadásul valahogy rögtön egy hullámhosszra kerültünk már az első órán, jobban, mint a kórusos csajokkal egy év alatt. De nem tudom, hogy ez elég-e, és érdemes-e járnom rá heti kétszer, ha a csoport alapszínvonala meg olyan alacsony, hogy még számomra idegen szavak se hangzanak el.
Lehet, hogy az én hibám, hogy nem nyitottam eléggé és nem kerestem több lehetőséget a britek között. Vagy tényleg rossz helyen lakunk, ahol nincsenek bennszülött britek. Vagy nekem kéne nyitnom és egészen másfajta dolgokat csinálnom. Nem tudom, tényleg nem. És azt sem, hogy nem abból adódik-e az egész, hogy alapvetően a gyerekekkel és az ő ellátásukkal vagyok elfoglalva egész nap, és ha most otthon lennék, se lenne sokkal több alkalmam barátnőzni és ismerkedni. Most úgy érzem, hogy kihoztunk ebből az Angliából mindent, amiért idejöttünk. A gyerekek megtanultak angolul, és valójában az én nyelvtudásom is érezhetően javult. Lehet, hogy most kéne továbbköltözni. Vagy Anglián belül keresni egy jobb várost vagy egy egészen más országban kezdeni új kalandokat. Spanyolország ebben az esőben egyre vonzóbbnak tűnik.

3 Responses so far.

  1. Szia Marcsi!
    Azt hiszem, itt sem lenne több időd másokkal ismerkedni, legfeljebb a már meglévő barátnőkkel tartani a kapcsolatot, de arra is kevés az idő... Négy gyerek, munka itthonról és máris az egész nap le van árnyékolva :-)

  2. Ditke says:

    Látod, ezért jó az én személyiségem (amit persze azok, akik nem ilyenek, az istennek se értenek), én annyira de annyira jól elvagyok magamban, hogy kifejezetten stresszel, ha tudom, hogy már megint új emberek... Egyszerre van most is vagy 10 találkozó függőben, részben nálunk, részben mi mennénk, de mindig találok indokot amiért elhalaszthassam mert ha nagyon mélyen belegondolok, ezek számomra inkább külső társadalmi elvárások mint valós belső igény. Igaz, a gyes engem is leamortizált és 3 év után már vágytam vissza dolgozni, de az én emberi kapcsolataimat tökre kielégíti a munkahelyem. Igaz, ott egész nap emberekkel dolgozom, az ő gondjukat-bajukat hallgatom, lehet, hogy ezért...?
    Az eső is elég lehangoló lehet, gyertek ide Spanyolországba, itt mindig süt a nap, legalábbis a mi környékünkön :-)
    (Ja, és tudom, hogy lógok egy mail-lel, igyekszem...)

  3. Enikő says:

    Spanyolország a legjobb alternatíva szerintem :-) Süt a nap és szerintem nyugdíjas éveid végéig tudnál találni programot, látnivalót. Az élet olcsó, a lakásbérlés is, és én például soha nem éreztem, hogy idegenként kezelnének. Egyes helyeken kiválóan el lehet lenni az angollal - viszont negatívum, hogy nincs kényszerítő körülmény a spanyol elsajátítására. Amúgy Ditkéhez hasonlóan én is tök jól elvagyok magamban, ha van vki akivel tudok beszélni az jó, ha jön vki látogató az is jó, élvezem, de nem leszek depis akkor sem, ha 3 hónapig egymagam vagyok :-)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...