#Post Title #Post Title #Post Title

TCK-nak lenni


Kisütött a nap és valamiért azt hittem, hogy ha ez megtörténik, akkor hirtelen abbamarad majd a Spanyolországba mehetnékünk. És hogy az eddigi megmagyarázhatatlan vágyakozást minden bizonnyal a hideg és az eső okozta. Aztán mára megérkezett a meleg, olyan gyönyörű, napfényes idő van, amit már ezer éve nem éreztem. Minden porcikám örül neki és nem tudom abbahagyni a mosolygást. Olyan, mintha a hibernált hátára fektetett bogárka állapotból új életre keltem volna. Mindent gyönyörűnek és simának látok - és úgy érzem, hogy Spanyolországba költözni a lehető legjobb dolog, amit csak tehetünk.

Furcsa, hogy amint az ember bármit elárul a terveiről, azonnal akad egy csomó ember, aki ellenezni kezdi. Legyen szó akár olyan személyes dologról, mint hogy mi legyen a születendő gyereke neve. Most komolyan, soha nem értettem, hogyan mer ebben a kérdésben bárki is tanácsot adni? Megkérdezik a pocakom látva, mi lesz a baba neve. Megmondom. Nem tanácsot kérek, megmondom. De kit érdekel. Azonnal rávágják, hogy az rossz név, béna, csúfolni fogják,nem divatos, túl gyakori stb - DE! van rögtön jobb ötletük. És azt gondolják, hogy meg tudnak győzni arról, hogy mondjuk a Mónika a legjobb név a világon, mert ők is azt adták volna ha lett volna lányuk. Most komolyan, van valaki, aki azt hiszi, hogy akkor én rávágom, hogy de jó, akkor inkább legyen az????
Kicsit ilyen ez a Spanyolország is. Mindenkinek van róla véleménye és el is mondja, akár kérem, akár nem és sokkal radikálisabb, mint amikor Angliába költöztünk. A legtöbben azt gondolják, hogy jó nekünk itt, becsüljük meg magunkat és legyünk szívesek a seggünkön maradni. Hasonlóképp, mint amikor Angliába költöztünk. Akkor se értette senki, hogy mi az, ami minket mozgat. Megvan mindenünk, állás, lakás, nyaraló, kocsi - mi a fenéért akarjuk mindezt feladni? Hát mi a rossz nekünk, ami elkerget a szent hazánkból, ahol élni és halni kell?
Vicces módon közben elég nagyot változott otthon a világ, (ahogy én látom) aki csak teheti, mind külföldre menne, és most azt halljuk, hogy de jó nekünk, hogy már kinn vagyunk.
És most innen is el akarunk menni. Hát mi a rossz itt nekünk?  - kérdezgetik a népek, és nem értik, hogy nem kell ahhoz rossznak lenni, hogy az ember menni akarjon és útra kelni. Miért fontos, hogy a rossz mozgasson? És még csak feltétlen nem is az, hogy másutt jobb. Hanem csak az, hogy más. Nem is gondoltam, hogy lenne ennek hátulütője, egészen addig, míg meg nem jelentek a huhogók. Mert persze ők mindenütt ott vannak. És nem is az a baj, hogy elmondják a véleményük. Inkább az, hogy úgy vélik, vitán felül áll, hogy az övék az egyetlen út. Számukra lényegtelen, hogy nem próbáltak másikat, hogy nincs tapasztalatuk benne, az igazság szerintük akkor is az ő oldalukon áll. Az arrogancián és a butaságon kívül csak az bánt jobban, ha övön aluli ütéssel próbálkoznak, és odavágnak, ahol minden szülőnek a legjobban fáj: a gyerekek irányába.
Hiszen tagadhatatlan, három gyereket rángatunk ide-oda a világban, akiket ráadául most egy olyan helyre akarunk vinni, aminek a nyelvét egyáltalán nem beszélik. Kegyetlen dolog ez, hiszen szenvedni fognak, riogatnak sokan. Arról nem is beszélve, hol lesznek így a gyökereik, elfelejtenek magyarul, nem tanulnak meg angolul és most hozzárakunk egy harmadik nyelvet, kultúrát és világot is. Totál össze fogjuk őket zavarni. Nem tudják majd, hol lesznek otthon? Hogy fogjuk tudni három nyelven is tanítani őket? Lesz-e számukra visszaút a magyar iskolarendszerbe? Bizony felelőtlen dolog - halljuk de mégsem értjük az egészet, mert számunkra e kérdések nagy része nem probléma. De vajon tényleg velünk van a gond, akik mindezt nem a kellő súllyal látjuk, mert elvakít a kalandvágy és valóban felelőtlenek lennénk? Ilyenkor az ember minden józan esze és megérzése ellenére el is bizonytalanodna, ha nem lennének olyan barátai is, akik nem a rosszat látják.Adri barátnőm épp ilyen, és nem csak azért, mert belülről ismeri a multikulti létet, hanem azért is, mert még jó könyveket is tud ajánlani, és az mégis megnyugtató, ha az ember nyomtatásban látja, hogy azért nem teljesen egyedi az út, amin jár.
Jópár hónapja hívta fel a figyelmemet a The Third Culture Kids (rövidítve TCK) című könyvre - és minden világban utazgató embernek ajánlom, hogy szerezze be. A cím pontos fordítása "A harmadik kultúrájú gyerek" - ami nem a harmadik világra és az ott felnövekvő gyerekekre utal, hanem arra, hogy ha az ember elköltözik a szülőhazájából (ami az első kulturális környezete) és beköltözik egy másikba (ez a második) akkor ezt is, azt is megtanulja valamilyen szinten és hozzá még egy harmadikat is, ami a hazát elhagyó-új világot megismerő-utazgató identitás lesz. Ez erőteljesen különbözik az előző kettőtől de közös azokéval, akik hozzá hasonlóan szintén átélték, milyen érzés egy új világban, országban, kultúrában idegen gyerekként bekerülni. Ez bizony olyan közös élmény, ami megvan az indiai gyereknek is, aki Dániába költözik, az amerikainak, akinek a szülei Sri Lankán kapnak állást, és a magyar gyerekeknek is, akiket a szülei Angliába visznek. Mert ezek a gyerekek olyan közös élménnyel gazdagabbak, ami csak azt ért meg, aki hozzájuk hasonlóan búcsút intett a régi iskolájának, ágyának, kedvenc ételeinek - ismeri ennek a fájdalmát és gyászát, ami persze keveredik azzal, hogy nagyon is jó érzés új helyre menni, új barátokat szerezni, új nyelvet megtanulni és beilleszkedni egy teljesen másként működő társadalomba.
TCK-nak lenni nem új dolog. Ilyen gyerekek évezredek óta vannak. Amerikában generációk óta működnek olyan katonacsaládok, ahol teljesen természetes, hogy akár 2-3 évente új életet kezd az ember egy új országban, természetesen családostul. A könyv zseniális, mert százával hoz példákat arra, mi okoz nehézséget az ilyen gyerekeknek és hogyan tud nekik a szülő segíteni. És ami a lényeg, megerősít abban, hogy TCK-nak lenni, kultúrák között utazgatni, nagyon is hasznos. És hogy az ilyen gyerekek a későbbiekben egyáltalán nem vesznek el. Lehet, hogy nem magyar identitásuk lesz a végén, legalábbis nem a hagyományos értelemben - de lesz egy nagy közösség, akihez tartoznak, és ez a TCK-k. Bár hívják őket Global Nomadnak is. (A mi esetünkben még csak European Nomad persze.) És ez egy jó közösség, ami persze nem zárja ki azt sem, hogy attól még magyarok is maradjanak, de lehetnek egyformán büszkék mindkét identitásukra is. Az biztos, hogy ezek az évek jellemformálóak számukra, és egy csomó olyan esélyt kapnak, amivel nem követelő élniük, de megtehetik. Rugalmasság, empátia, nyitottság - ezek a tulajdonságok sokkal fontosabbak, mint az, hogy esetleg 2-3-4 nyelven is folyékonyan beszélnek.
Bevallom, én nem látom, hogy az én gyerekeimre bármilyen rossz hatással is lett volna az, hogy Angliában élnek és nem Budapesten. Sokat nyertek belőle és ennek csak egy töredéke az, hogy az angoljuk jobb és biztosabb, mint az enyém. (Ami egyébként szintén elképesztő!)
Amikor kiköltöztünk, és nagyon aggódtam amiatt, hogy milyen lesz nekik, egy Amerikában élő barátnőm azzal biztatott, hogy a gyerekekkel lesz a legkisebb gondom. És hogy meglátom majd, hogy nekik fog legjobban tetszeni az utazás. Annyira, hogy majd a következő úticélt ők találják ki, merthogy ebbe az életformába nagyon bele lehet szeretni.
Bevallom, nem hittem neki. Nehéz is lett volna, Bíborka lányom akkoriban sikítófrászt kapott a gondolattól is, hogy ott kell hagynia a régi iskoláját, barátait és életét.
És lőn, megtörtént a csoda. Spanyolország tetszik nekik. Lelkesen tanulnak minden este spanyolul, imádják a gondolatot is, hogy új helyre megyünk és már mondogatják, hogy utána esetleg még Franciaországot is beiktathatnánk. És nem azért, mintha itt nem szeretnének iskolába járni! Sőt! Nagyon is. És azt is tudják, hogy Spanyolország nem lesz fáklyásmenet, mert nehéz egy új közösségbe beilleszkedni, pláne, ha az ember a nyelvet se beszéli. De tudják azt is, hogy ezek leküzdhető akadályok. Bíznak magukban és ez olyan jó!
Ráadásul azt is tudják, amit sokan mintha nem fognának fel: hogy a világ óriási és hogy van visszafelé is út. És hogy ha egyszer útra kel az ember, akkor nem záródnak be mögötte az ajtók, csak előtte nyílnak újak.

14 Responses so far.

  1. Anikó says:

    Ez a bejegyzés nagyon tanulságos. :)

  2. gyöngyi says:

    Én itthon tanítok, de nem értem miért kellene a gyerekeidet visszailleszteni a magyar rendszerbe? Akár a budapesti nemzetközi iskolák valamelyikébe is járhatnak, ha netán egyszer hazajöttök. De lehet hogy az elemi iskolákat külföldön végzik, akkor meg már mindegy milyen középiskolába mennek. Szerintem sokkal jobban tudnak alkalmazkodni a változó körülményekhez, hisz már megélték ezt. Szóval hajrá! És remélem Spanyolországból is írsz majd.Egyébként az angolt meg Spanyolországban is tanulják és ha nem megy még a spanyol majd beszélnek angolul.

  3. Az otthonuk még sokáig ott lesz, ahol Veletek vannak.
    Ez a Ti utatok, a Ti döntésetek. Ahogy a névválasztás is. :)

    Mindemellett mindenkinek meglehet a saját véleménye. Amit nem kell meghallgatni. Sőt, nekik se feltétlen kellene elmondani, pláne, ha nem kérdezik őket.

    Ítélkezni könnyű, de hogy kinek van igaza, vagy ki min megy keresztül, az mindig csak utóbb derül ki.

    Remélem, hogy simán túlestek megint a változásokon majd és mindenki jól alkalmazkodik. Kíváncsian várom az ottani beszámolóidat is. :)

  4. nem kell ehhez katonának lenni, elég, ha kutató vagy;) - jó dolog utazgatni, izgalmas is, csak igazság szerint iszonyatosan fárasztó (és nem mellesleg borzasztó drága) 2-3 évente új életet kezdeni, pedig mi még csak a második országnál tartunk (előzőleg Olaszországban laktunk, akkor még gyerekek nélkül) és persze fogalmam sincs, hogy másfél év múlva hova megyünk innen...ez egyébként külön fűszere ennek a speciális létnek, hogy nem oda mész, ahova akarsz, hanem oda, ahol munka van és hogy soha nem tudsz tervezni semmit előre, mert hát hogyan, mire, mikor azt sem tudod, mi lesz két év múlva...

  5. (amúgy tényleg rá lehet szokni erre az életformára, mert nyavalygok ugyan, de el nem tudom képzelni, hogy ne költözködjünk két (három) évente és mindig izgulok, hogy na most vajon hova megyünk:) - a gyerekek ehhez még kicsik, de kíváncsi vagyok, később ők mit szólnak majd az állandó változáshoz; a gyerekeknek nyilván ezek óriási kalandok, szóval igen, én is őket féltem a legkevésbé.)

  6. Gyöngyi, láttad te már a nemzetközi sulik árait? Én igen. Három gyerekre évente minimálisan is 5 millió forint, de lehet, hogy inkább 8. Én ennyit nem tudok kifizetni. És ebbe még a különórák, egyenruhák, tancuccok nincsenek benne. Szóval ha hazamegyünk, mennek a magyar rendszerbe, hacsak addig meg nem nyerjük azt a lottó ötöst. :-)

  7. Enikő says:

    Szerintem teljesen jól csináljátok, én abszolút a mobilitás pártján állok, ahol jól érzem magam, oda megyek. És egész más felnőtt lesz a több kultúrát, több nyelvet ismerő gyerekekből is. Engem is riogattak sokan, hogy én itt spanyol nyelv nélkül meg fogok halni, és a szerelőt ha nem értem, úgy átvág a palánkon... aztán tessék, aki keres, kapcsolatokat gyűjt, mindig mindenre talál megoldást :-) A gyereknek a szülő a biztos pont, azon túlmenően mindegy sztem hol vannak együtt a világban. Ahogy Molly is írja, viszont nagyon rá lehet kapni erre az életformára, és én mindig azt szoktam mondani, hogy házat-autót-bármit el tudnak venni tőlem vagy elveszíthetek, de az élményeimet soha ;-)

  8. Andrea says:

    Szia Marcsi ! Regota olvasom a blogodat, nagyon-nagyon tetszik. Mar tobbszor hozza akartam szolni ehhez-ahhoz (mint szinten ketnyelvu gyerekeket nevelo anyuka), aztan valahogy mindig elnapoltam. Most megteszem, mert lenne egy kerdesem. Nem huhogni akarok, szerintem is nagyon jo dolog az utazas, mas kulturaban elni par evet, uj nyelveket tanulni...egy komoly nehezseget latok csak a ti esetetekben. Az rendben van, hogy a lanyok nagyon jol megtanultak angolul. De ket ev utan meg nem stabil a nyelvtudas annyira szerintem, hogy ne kelljen a megtartasaba, fejlesztesebe nagyon-nagyon sok energiat fektetni. Hogy fogtok egyszerre foglalkozni a magyarral, az angollal es a spanyollal ? Nem kekeckedes, tenyleg, csak nagyon erdekel. En azt tapasztalom nap mint nap, hogy mire a gyerekek hazajonnek az ovodabol-iskolabol, megcsinaljak a lecket, mar alig marad valamire ido. Szeretnek sokkal, de sokkal tobbet foglalkozni a magyarral, de egyszeruen nem megy.
    Udvozlet mindannyiotoknak
    Andrea

  9. Szia Andi! Természetesen nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy amilyen gyorsan jött ez a nyelvtudás, olyan gyorsan el is tűnhet, ebben az életkorban még akár az anyanyelvét is teljesen képes elfelejteni a gyerek, szóval ez egy igen komoly topik nálunk is. Annyiban szerencsések vagyunk, hogy ez a nyelv amit meg akarunk tartani, az angol. Márpedig angol nyelvű tartalmat mindenütt el lehet érni - weblapok, könyvek, filmek tömegével és könnyedén rendelkezésünkre állnak. Természetesen ez csak passzív tudás, nem is állunk meg ennyinél. Én például már kinéztem, hogy a Browniest Spanyolországban is folytathatják, méghozzá angolul. Spanyolország ebből a szempontból szerencsés hely, mert nagyon sok angol család lakik ott, tehát azt remélem, hogy viszonylag könnyen fogunk ilyen ismerősöket is találni. És persze van rengeteg tankönyvem, hogy az iskolai szókincsük is fejlődjön. És igen, sok-sok energiát fogunk ebbe is tenni, az a terv. És csináljuk ugyanúgy tovább a magyart is, ahogy eddig. Szóval lesz munkájuk bőséggel, de azt gondolom, hogy sok jó éri majd őket, ami kárpótolja majd ezért őket.

  10. Andrea says:

    Abban en is biztos vagyok, hogy nagyon sok jo fogja a gyerekeket erni, es hogy hosszutavon rengeteg elonyuk szarmazik majd ebbol a par evbol. Sok sikert !!! Ha egyszer tenyleg Franciaorszagot is megcelozzatok, nagyon szivesen segitek majd barmiben :-))

  11. D says:

    Nagyon érdekes, amiket írsz. Ne foglalkozz a sok iriggyel! Én sosem választanám a ti utatokat, mert nekem kell az állandóság, de ha ti élvezitek, kinek mi köze hozzá?

    Egy kérdés: mért kéne visszautat nézni a magyar iskolarendszerbe? Anno arra készültetek, hogy az angol rendszerbe járnak majd? Nem, na és? A spanyolra készültek talán évek óta? Nem, de attól még működhet. Ha majd a magyarba kell járniuk valamiért, annyi tudás lesz mögöttük, hogy igazán nem lesz gondjuk vele. Az egyetlen nehézség az lesz, hogy hogyan birkóznak meg az általuk irányuló irigységgel. :))

  12. Andrea, ne ígérgess felelőtlenül, mert még a végén szavadon foglak! :-))) Nekem nagy álmom ott is élni egy kicsit...

  13. Andrea says:

    Marcsi, nagyon jo hely am ! :-))) Parizs kulvarosaban elunk egy kis faluban, annyira jo itt. Szep, nyugis, az emberek nagyon kedvesek, ha kulturara vagyunk, Parizs felora kocsival. Nap mint nap tapasztalom, amit te is irsz, a gyerekek nagyon szeretnek ovodaba-iskolaba jarni, meg van mindig rengeteg jopofa program (jovo hetvegen peldaul az "eper unnepe" lesz, hatalmas falubuli, napkozben jatekok a gyerekeknek (peldaul embernagysagu tarsasjatek, regi fajatekok, mindenfele kezmuves foglalkozas), korhintak, ugralovarak, este koncertek...es a nap fenypontja, a polgarmester altal ingyen szetosztott hatalmas epertorta :-)))

  14. Névtelen says:

    Tök mindegy hova költöztök csak net legyen,hogy írni tudj én olvaslak:-)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...