 |
A kötelező olvasmányokkal sok bajom van. Régen is volt, amikor gyerek voltam. Akkor sem értettem, miért van az, hogy én, aki amúgy falom a könyveket és képes vagyok egy hétvége alatt kiolvasni a Nagy indiánkönyvet, miért szenvedek, amikor a kötelezők kerülnek sorra. Felnőttként aztán sok dolog megvilágosodott, amikor újraolvastam ezeket a műveket. Nagy részük nem is igazán gyerekeknek való. Attól még, hogy valamiben gyerekek szerepelnek, még nem lesz gyerekkönyv.
A másik nagy gondom az volt, hogy ezek bizony fiús könyvek - fiúszereplőkkel, bandákkal, grunddal, háborúval, szabadságharccal és hazafias lőzungokkal, amik engem akkoriban (is) teljesen hidegen hagytak. Nem szerettem a Kincskereső kisködmönt, mert egymás után haltak meg benne az emberek. Megjegyzem - felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb ékköve. Nem lágyította meg viszont a szívem a Pál utcai fiúk, amelynek a grundos csatajelenetét pontosan annyira untam most is, mint gyerekként.
Az Egri csillagok? Az első hibája, hogy rengeteg unalmas leírás van benne két akció között. De ami felnőttként igazán felháborított, hogy amikor az első próbálkozásra nem sikerül a Jedikulából kiszabadítani Török Bálintot, akkor a mi hőseink simán feladják és elhajóznak. Elismerem, én már Jack Baueren és Bruce Willisen vagyok szocializálva, akik soha nem mondanak kudarcot, és akik puszta kézzel lebontották volna az egész várost, de még az egész Oszmán Birodalmat is, ha egyszer elhatározzák. De ez így szerintem tiszta lúzerség.
Amikor megnézegettük, hogy mi lesz Magyarországon a kötelező, azt hallottam, hogy hetedikben a kiszemelt iskolában a Kőszívű ember fiait kérik - igaz, elegendő a film is, mert a tanár tudja, hogy elég feldolgozhatatlan ez a mű ebben a korban, de hát kell a felvételihez. (Nekem egyfelől tetszik ez a gyerekbarát hozzáállás, másfelől meg hát ha mindenki tudja, akkor miért kell a gyerekre erőltetni valamit, amire még nem érett, szóval... vannak ezzel gondjaim.)
Mondtam is a lányoknak, hogy nézzük meg együtt. Fenn van a youtube-on, kezdjünk el vele foglalkozni. De hát Bíborka lányom imád olvasni, mondta, hogy először inkább elolvasná. Persze a könyv nincs meg - viszont ma már nincs akadály, az OSZK honlapjáról kettő perc alatt a telefonjára varázsoljuk, mire megfürdik és ágyba bújik, ott a könyv, kezdheti.
Amint elkezdte olvasni, azonnal nagyot esett a lelkesedése. Már a második mondatnál megakadt: "A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta." Én magyar szakos egyetemi diplomával még csak-csak kibogozom a mondat jelentését - de nem hiszem, hogy minden más 12 évesnek ez könnyedén megy. Kezdjük ott, mi az a frázis? Mi a tüdő hatásképessége? Mit a nyakizmok tehetsége és miért kell azokat megpróbálni? Persze nem adta fel a gyerek, és átrágta magát pár oldalon, de látom, nem lesz ebből egyhamar szerelem. Hacsak nem úgy, ahogyan a Kincskereső kisködmönt kóstolgatjuk mostanság - én felolvasom és bekezdésenként (vagy amikor úgy érzem) elmagyarázom az idegen szavakat. Így szeretik - ha azt kérem, hogy egyedül olvassák, szenvednek. Mert nehéz szöveg, sok ismeretlen szóval.
Persze nem egyedül találtam ki ezt a módszert - az angol suliban is pont így csinálják.
Már írtam róla, hogy Angliában az általánosban nincs kötelező olvasmány. van egy óriási könyvespolc minden osztályban, ahol a korosztályuknak megfelelő könyvek vannak. Az egész piciknek ez képeskönyvet jelent 1-1 szóval mondattal. A nagyobbaknak egyre bonyolultabbakat, mindenféle bonyolult színkód szerint. Innen minden gyerek önállóan választ. Azt, ami érdekli. Semmi nincs rájuk kényszerítve. Viszont erőteljesen bátorítva vannak, hogy hozzák haza, olvassák hangosan, és minél gyorsabban végezzenek vele és vigyenek másikat.
Aztán ha bizonyos szintet elérnek, lesz belőlük "free reader" ami azt jelenti, hogy onnantól azt olvasnak amit csak akarnak. Akár a sulis könyvtárból, akár a helyiből, akár otthonról. Persze könyv az legyen a táskájukban, mert kell még hangosan is olvasni, de tényleg semmilyen megszorítás nincs. Az én gyerekeim ezt a rendszert nagyon élvezték - itt is sok jó gyerekkönyv van, a lényeg ennyi idős korban pedig a képesség kialakulása, nem a jó ízlésé.
Emellett vannak olyan művek is, amelyeket együtt ismer meg az osztály (mondhatjuk ezeket kötelezőnek is akár) és akkor heteken át ezzel a témakörrel foglalkoznak, de ezek megismerése úgy zajlik, hogy a tanár felolvassa az első pár fejezetet (több napon át) és megbeszélik, eljátsszák, többféle módon is foglalkoznak vele. Az osztály könyvespolcára kikerül pár példány az adott műből, akinek tetszik, hazaviheti és elolvashatja. Ha nem, akkor sincsen semmi baj.
Persze a középiskolában már kicsit szigorúbbak a követelmények Jönnek a kötelezők. Bíboréknak az első félévben Michael Morpurgo Private Peaceful című könyve volt a téma. Én ugyan eredetileg nem ismertem a szerzőt, de elég híres szerzőről van szó, aki sok háborús könyvet írt, méghozzá olyanokat, amelyek a gyerekeket is be tudják vonni. A mű megismerése hasonlóan zajlik, mint az általánosban: a tanár vagy egy diák felolvassa. Időnként megállnak, megbeszélik, hogy mindenki érti-e, ki, mit miért csinált, mit gondolt, mit érzett, miért fontos. Szóval olvasnak és elemeznek együtt. Mindenkinek saját iskolai példánya van - de nem lehet hazahozni, így mi letöltöttük a Kindle-re is, ami azért praktikus, mert van rajta magyar-angol szótár is, így ha nem ismer egy-egy szót, akkor könnyen utánanézhet. Csináltak róla több fogalmazást, alternatív befejezést, eljátszották, lerajzolták, kis füzetet csináltak a karakterek bemutatásához és számtalan módon igyekeztek megfogni és befogadhatóvá tenni. Ahhoz képest, hogy a történet háborús, nem túl vidám, és nem is happy end a vége, Bíbor eléggé megszerette.
Most új műbe kezdtek, méghozzá a Hamletbe. Ami azért elég nagy falat - mert Shakespeare nyelve elég régies, nehezen érthető még a született angoloknak is. Mi, magyarok ilyen szempontból szerencsésebbek vagyunk, nekünk könnyű Shakespeare-t szeretni, hiszen a fordítás, ami a rendelkezésünkre áll legalább 200 évvel fiatalabb, mint az az óangol, amin az eredeti dráma íródott. Ráadásul időről időre még újabb fordítások is születnek, akár teljesen modern előadásban és nyelvezettel is megnézhetjük egy színházban - míg egy angol számára ugyebár a színházban is az eredeti, régies szavakat kell használni, különben szentségtörés történik.
Viszont mentség nincs: Shakespeare a világ legnagyobb drámaírója, efelől nincs vita, a műveit muszáj ismerni. Nem is bízzák a gyerekekre egyedül ezt a munkát. A tanár olvassa fel a darabot, Bíbor szerint néha szavanként magyarázva a szöveget.
Persze lehet azt mondani, hogy elkényeztetem a gyerekeket, olvassanak magukban, szenvedjenek meg a tudásért - de hát a helyzet az, hogy ők szeretnek olvasni. Csak hát ezek nehéz szövegek - jók, értékesek, ebben semmi vita nincs. De régiesek, tele olyan szavakkal, kifejezésekkel, gondolatokkal, történelmi utalásokkal, amelyeket egyedül nehéz megérteni. És persze tudom én, majd az elemzés részeként, ha odaérnek egyszer, akkor majd elmagyarázza nekik a tanár azokat a dolgokat, ami nélkül nem áll össze a kép. De miért kellene odáig várni? Miért kell azt gondolni, hogy egy gyerek örömmel olvas valamit, amiről fogalma nincsen - hogy aztán majd két hónap múlva, amikor odaérnek, akkor majd összeálljon a fejében?
Szóval marad a felolvasás. Legalábbis ami a kötelezőket illeti. Ahogy a magyar olvasmánylistát nézegetem, sokáig ez lesz az esti mese.
Szerintem senki nem gondolja Magyarországon, hogy a gyerek szereti a kötelezőket. Nem is az a lényeg. Hanem az, hogy jól le lehessen rontani a jegyét irodalomból. Legalábbis az emlékeim szerint. Meg hogy porig lehessen zúzni az önbizalmát, ha valamit nem ért és rá mer kérdezni. Nincs jó véleményem a magyar oktatásról. Én akkor fogadtam meg, hogy nem olvasok soha többet semmit, amikor a Kőszívűt kellett kiolvasni. Szerencsére gimiben azért a magyartanárom megváltoztatta erről a véleményem, de én mázlimra kifogtam az ország egyetlen olyan magyartanárát, akinek fontos volt, hogy szeressük és értsük a műveket, és mindig azt mondta, hogy "nem az a baj fiam, ha hülyén jössz be az órára, hanem ha úgy is mész ki". És ő nem szégyenített meg senkit. Jól ki is rúgták nem sokkal azután, hogy én leérettségiztem.
Végül is nagyon szubjektív, hogy ki mit szeret. Nekem az Egri csillagok pontosan ugyanazt az élményt nyújtotta, mint a Nagy indiánkönyv, nem tűntek unalmasnak a leírások, mert szerettem elképzelni a dolgokat, például érdekesnek találtam, mikor részletesen végigveszi az egész török sereget. (Angolszakon egyébként szembesültem vele, hogy a Nagy indiánkönyv kivonatolt változat. Angolul olyan olvasni, mint pl. Jókait. 30 oldalon írja le, hogy milyen szépen tükröződnek a fák a tóban, és tele van filozófiai fejtegetésekkel)
Nekünk az Aranyember volt kötelező, a Kőszívűt teljesen magánszorgalomból olvastam hetedikben és tetszett, nem találtam nehéznek, viszont nem bírtam Hamletet az állandó nyavalygásával, Jack Bauer simán elintézte volna Claudiust, meg Ofélia, aki először megőrül aztán öngyilkos lesz, szintén nem Daenerys Targaryen. És gyűlöltem a Pál utcai fiúkat. Vagy angolszakon Toni Morrisonból a sparknotes is túl sok volt, nemhogy az eredeti, pedig nagyon nagy író, de egyszerűen nem bírtam idegileg azt a rengeteg szörnyűséget (The bluest eye).
Most sok iskolában kötelező az Abigél, ami lányos könyv. Egy tanítványomnak valamelyik Brontë regényt is el kellett olvasni, mivel fiú eléggé nem bírta:) (Gondolom régen csak férfiak ültek a hivatalokban, amikor a kötelezőkről döntöttek.)
Abban nagyon egyetértek, hogy attól hogy valamiben gyerekek szerepelnek még nem feltétlenül gyerekkönyv.
"Megszenvedni a tudásért" semmiképp nem jó. Csak elveszi a gyerek kedvét, valószínű, hogy aki így gondolkodik, az maga is sokat szenvedett és nem tudja, hogy másképp is lehet. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek más módszer válik be.
Például nekem az segített gyerekkoromban, kötelezőknél és másnál is, hogy nem aggódtuk túl, hogy minden szót érteni kellene. Sokat ki is lehet következtetni a szövegből. Például nem tudtam pontosan mi az a jatagán, de azért arra rá lehetett jönni, hogy szúrnak vele. Persze, sok szót megkérdeztem, ha nem értettem, elmagyarázták a történelmi utalásokat, idegen szavak kiejtését, de ha nem voltak otthon a szüleim, akkor is olvastam, csak megjegyeztem, amit később meg akartam kérdezni. Mire megjöttek, ezek egy részét már nem is kellett megkérdezni, mert kiderült, vagy már el is felejtettem, mert nem volt lényeges. A lányaid is biztos sokszor csináltak ilyet, amikor még nem tudtak jól angolul vagy a spanyol iskolában.
Nyelvtanulóknál látom, hogy aki képes rá, hogy megnézze a filmet vagy elolvassa a regényt idegen nyelven, akkor is ha nem ért minden egyes szót az hosszú távon sokkal többet tanul, mint aki rettentő precízen elkezd szótározni, aztán néhány perc film, vagy pár oldal könyv után feladja, mert nem bírja tovább ezt a nagy munkát, pedig az az igazság hogy megértet volna annyit, hogy követni tudja a cselekményt:( Pont mostanában hallottam egy továbbképzésen, ahol sok anyanyelvi tanár volt, akik más országokban is tanítottak már, hogy ez a minden egyes szót érteni, tudni kell, kimondottan magyar jelenség.
Nyelvtanárok azt szokták mondani (aki nem csak Rigó utcában tud gondolkodni), hogy azzal kell foglalkozni, amit megértettél, nem azzal, amit nem értettél, és a szöveget kell megérteni, nem az egyes mondatot. Persze tudom, vannak nagyon lényeges mondatok, de pont amit írtál példának semmit nem számít az egész regény szempontjából, nem érdemes leragadni rajta, mert akkor nem jut el az ember az érdekes részekig. Bár ha magad elé képzeled jó kis vicces jelenet, csak lehet, hogy egy 12 éves még nem nagyon értékeli. Mivel ez sem éppen gyerekkönyv.
Végképp unalmas részeket át is lehet lapozni, sokkal többer ér, ha elolvasod azt a felét, ami érdekel, mint semmit. És ha érdekel, sokkal kevésbé zavar, amit nem értesz, mert visz előre, hogy milyen izgalmas. A Kőszívűnél annak idején igazából ott kezdett érdekelni a dolog, mikor Ödön kezd szerepelni az orosz udvarban. Bál, cserkesz rablány, stb.