Három gyerekkel irány Anglia!

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Fáradt vagyok. Tudom, persze miért is ne lennék fáradt így éjfél után 40 perccel. De az a baj, hogy ez a fáradtság lassan már kialudhatatlan. Fáradt vagyok reggel is, ha felkelek, napközben is, amikor a déli alvásból riadok fel. És nem tudok olyan sokáig ágyban maradni még hétvégén sem, hogy az elég legyen. Persze mehetnék aludni korábban is. Mondjuk már 9-kor, a gyerekekkel együtt. De hiába, mert olyankor meg felébredek hajnal 2-4 körül és ébren forgolódom 1-2 órát. Az eredmény pontosan ugyanannyi átaludt óra.

Amikor Borsika lányom megszületett, azt vettem észre, hogy két gyerekkel a munka nem duplázódott, inkább tripla annyi lett. Most hárommal már nem számolom, hogy mennyivel többet kell csinálni, mert már olyannyira tele a napom, hogy azt már lehetetlen fokozni. Már megszoktam, hogy állandóan jövök-megyek, sürgök-forgok és semmit sem csinálok céltalanul. Ha a lakás egyik végéből a másikba megyek, mondjuk a seprűért, eszembe se jut üres kézzel elindulni. Odafelé azért viszek valamit a kezemben, amit helyre kell rakni. Mert ilyen mindig van. Három gyerek ugyanis háromszor annyit pakol. És valahogy a végén mindig ott maradnak a dolgok, ahol nem kellene lenniük. Én pedig választhatok, hogy vagy egész nap hárpiaként megyek utánuk és mantrázom, hogy pakoljatok, vagy megcsinálom én. Persze az ember próbál egyensúlyozni - és kicsit parancsol, kicsit pakol. A végeredmény úgyis az, hogy igazságtalan vagyok. Mert AZT A BIZONYOS DOLGOT tuti, hogy nem az vett elő, akitől azt kérem, hogy rakja el. Soha. MINDIG más vette elő. Leginkább Kisbende.
És persze ebben is van igazság. Mert Kisbende tényleg imád pakolni. Például az én ékszereimet is. Leginkább magára. Élvezettel figyeli, hogyan csillan rajtuk a fény, mennyivel szebb így az ő keze, lába. Mostanában többet hordja ezeket, mint én. Hiszen ha rajtam van, úgyis belekapaszkodik, elszakítja, leszedi. És én úgyis állandóan vele vagyok, így két éve nem hordok semmiféle ékszert. Nem praktikus. Hát legyen az övé. Miért is ne. Hiszen úgyis mindenem az övé.
De ezeket legalább elpakolja. Persze minden mást is szívesen elpakol, ha megkérik rá, de ugyanilyen szívesen borogatja is ki a játékosdobozokat. Amikor megkérem, hogy rakjunk el valamit, leül mellém és szorgosan pakolja. De neki ez csak játék, nem munka. És hogy a móka ne érjen véget, amikor mindent elrakott, újra kiborítja a dobozt. És újra és újra. Tök jó játék ez neki, de ha épp haladni akarnék, és utána porszívózást terveztem, vagy mondjuk főznék, mosnék, takarítanék is mellette, akkor nem vigasztal a tudat, hogy most milyen jól is mókázunk ezzel a borogatós játékkal.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Tagadhatatlan, nálunk Kisbende a főnök. A dolgoknak úgy kell lennie, ahogyan ő azt kitalálja. Például az asztalra nem tehetek újságokat, mert akkor ő azt laza mozdulattal lesöpri. Szerinte annak nem ott a helye. Az asztalon tejnek kell lennie és folyamatosan egy tányér müzlinek, hogy abból bármikor falatozhasson. Esetleg epernek és körtének is. A puding és joghurt is jó. Nem feltétlen enni akar - csak szereti, ha elérhető és kész a kaja. A biztonság kedvéért.
És igen, ha rajta múlna, akkor egész nap menne a Thomas vonatos mesefilm, a Pom-pom és az Igglepiggle. Bekapcsolja a tévét, állítgatja a csatornákat, nem győzzük dugni előle a távirányítót, de persze ez se használ, mert simán tudja, hol vannak a tévén azok a minigombok, amikkel enélkül is boldogulni lehet. És ha nincs tévé, akkor legalább zene legyem - szintetizátor, rádió, magnó, vagy legalább egy kis umca-umca az egyik nyomkodós vacakból. Csend és nyugalom ritkán van. Dolgozni mellette lehetetlen. De nem csak nekem - a férjemnek is. Aki próbálna a számítógép előtt ülni, de Kisbende állandóan segíteni akar neki is. Kiszedi a kezéből az egeret, nyomkodná helyette a billentyűket és ülne az ölébe. Mondanom sem kell, ha határidős munkája van, akkor Kisbende komoly akadályozó tényező. .

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Így hát sokat járunk játszóházba, parkba, könyvtárba. Ami jó is lehetne, ám a babakocsi már egyre kevésbé pálya, így hát hagyom neki, hogy jöjjön mellettem. Persze fognia kell a kezem. Ezt már megtanulta néhány hiszti árán. De persze kivétel van - mert a parkban persze szaladgálhat, és néha az utcán is megengedem neki. Persze szaladok mögötte. Csak hát ő gyorsabb nálam.
Az a baj, hogy mindig azt feltételezem, hogy olyan, mint a lányok voltak. Bíborka 20 hónaposan simán jött mellettem, miközben toltam a kistesóját. Fogta a babakocsit, szót fogadott, megállt, ha kértem. Megbeszéltük, hogy meddig szaladhat, és betartotta. Persze előfordult, hogy túlszaladt a célon, mert nem vette észre, hol a kuka vagy a lámpaoszlop, de ezt szinte mindig lehetett előre látni, és el lehetett kapni. Volt egy teljesen néptelen utca, ott gyakoroltam vele az "előremenést" hogy megáll-e, ha vége a járdának. Kétszer lelépett, de ott voltam mögötte, elkaptam, erősen rászóltam, kicsit pityergett az ijedtségtől, megtanulta.
Azt gondoltam, hogy Kisbende is ilyen lesz. De miért is lenne. Amikor megengedtem neki, hogy szaladjon egy kicsit (mert ha fogni akartam a kezét, leült a földre, sőt üvöltve feküdt, mert őt ne fogjam) azt gondoltam, nem baj, ha két lépést előre szalad. Messze még a járda vége, lesz időm utólérni és elkapni.
De persze ő mást csinált. Egyszer csak fogta magát és jobbra fordult. Le az úttestre. Két lépéssel mögötte voltam, de nem tudtam elkapni. Szörnyű volt látni, ahogy kacagva szalad le a járdáról én meg persze utána mint az őrült, meg se néztem, hogy jön-e kocsi, mert nem mertem levenni róla a szemem, és az járt a fejemben, hogy ha őt nem is, engem most biztos elcsap majd egy kocsi. De persze csak két lépést tett és már rántottam is vissza, de ha épp jön valami, akkor most már a kórházban lennénk, vagy lehetett volna rosszabb is.
Rávertem a fenekére és kiabáltam is vele. Azt akartam, hogy ezt nagyon jegyezze meg, hogy nem szabad. Nem verem a gyerekeimet, de az úttestre szaladás kivétel. Ott el fenékrecsapás számomra belefér. És nem sajnálom, ha zokog utána, mert inkább ő most, mint én a sírja fölött. Sírt is persze. Kiabáltam, és nem érdekelt most már, hogy újra leveti magát üvöltve a földre, nem engedtem el egy pillanatra sem. Erősen fogtam és remegtem az idegességtől, félelemtől és ahogy újra és újra lejátszottam magamban, hogy is hiányozhatott az a két lépés, ami miatt nem tudtam elkapni. Mert ugyan nem történt semmi, de azért ott szoktak kocsik járni. Szóval lehetett volna.
Persze nem tanulta meg, hogy nem lehet. Tegnap újból eljátszotta a hirtelen irányváltósat. Egy szerencséje van, hogy én viszont már nem vagyok kétéves és tanulok a hibáimból. Mert már nem mögötte szaladok, hanem mellette. Nagyon szorosan. És elkaptam. De félek, hogy vajon mindig sikerül-e, tudok-e olyan nagyon résen lenni, ahogyan kell mellette.
És közben míg alszik, nem fekszem le vele együtt, hanem takarítok, főzök és mosok. Merthogy valamikor ezeket is meg kell csinálni, és most nagyon muszáj sietni. Pont azért, amiért apa is szeretné befejezni a munkáját. Merthogy szerdán hazautazunk Magyarországra. És otthon jó lenne, ha már nem kéne dolgozni. És az is, ha Budapesten Bende nem játszaná el az úttestre rohangálósat.
De persze mindkettő esélytelen. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy igyekszünk.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Megmondom őszintén, hogy ez a Világörökség-látogatósdi beette magát a fejembe. Merthogy azért ha valaki megnézi, hogy mik ezek, az láthatja, hogy nagyon jó kis lista. Vettem hát egy vastag könyvet az angol világörökségi helyszínekről, és elhatároztam, hogy amennyit csak lehet végiglátogatunk.

Az uram persze annyira nem volt annyira beleszeretve az ötletbe, mint én. Merthogy mi Budapesten is világörökségben laktunk (Hősök tere-Andrássy út) és mi ebben a poén. De végül győzött a tény, hogy az Ironbridge Gorge itt van mellettünk pár kilométernyire. Amikor még tavaly először hallottunk róla egyikünk se érezte túl vonzó úticélnak. Merthogy ez egy vashíd. OK, a világ legrégibb vashídja, de mégiscsak egy híd. Mi abban a poén. De ha azt mondom, hogy világörökségi helyszín, már sokkal jobban hangzik, ugye? És ha hozzáteszem, hogy tíz múzeum tartozik hozzá és egy belépővel itt is egész évben lehet csámborogni, akkor még jobb. Ráadásul 22 fok volt egész hétvégén és gyönyörű napsütés. Istenien éreztük magunkat és kicsit sem csodálkoztunk, hogy a nap végén a gyerekek megszavazták ezt a vashidas napot minden idők legjobb kirándulásának.
Pedig aztán nem is a híddal kezdtük ám a napot, hanem a skanzennel. Merthogy olyan szép idő volt, hogy mindenképpen a szabadban akartunk maradni és a tíz múzeum között volt egy viktoriánus falu is, Blists Hill, így azt vettük célba.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Borsika kezében amúgy nem a mi plüsstigrisünk van - ez az osztály közös plüssállata, akinek saját naplója is van, és minden hétvégén a legjobb gyereknél vendégeskedhet. A vendéglátó fő feladata tigrist szórakoztatni és elvinni valami klassz helyre, aztán fogalmazást írni róla, hogy is érezte magát tigris minálunk. Szerintem ez egy baromi jó ötlet, Borsi teljesen belelkesedett, vittük ezt a hatalmas plüssállatot mindenhová és fotóztuk lelkesen, hogy legyen mit a naplójába tenni.
De témában nem volt hiány, mert ez a környék a vasiparáról híres évszázadok óta, és maga a vashíd is azért épült 1779-ben, hogy reklámozza az itt élő mesteremberek szaktudását. A faluban is minden a vasról szólt: bányásztak, kovácsoltak, öntöttek, csiszoltak, árultak - és persze itt éltek is az emberek. Ez volt valójában az első iparvidék.
Amikor az ember belép a faluba, mintha tényleg visszament volna az időben legalább száz évet. Kosztümös színészek mesélnek minden házban a korabeli szokásokról és minden boltban persze vásárolni is lehet, épp úgy, mint akkor és épp olyan dolgokat. És persze ki bír ellenállni a frissen sütött mazsolás kalácsnak, az illatozó cukorkáknak, a postán kapható régi füzeteknek és ceruzáknak, a hagyományos angol fish&chipsnek, a gyógyszertárban kapható rózsaszappannak. Az utcán lovaskocsik jártak, és valódi fából készült "gumibot" lógott a biciklis rendőr oldalán, aki amúgy előre köszönt és kívánt szép napot.
De mindenki más is szívesen beszélt (ami azért nem lehet könnyű munka egész nap) a gyertyaműves például elmesélte, hogy napi tízezer gyertyát tud csinálni, és egy szálat 25-35 alkalommal kell bemártania a viaszba, hogy az eladható vastagságú legyen, attól függ a mártásszám, hogy milyen idő van. Melegben több viaszt kell használnia. Maga a műhely amúgy régen a városon kívül volt, mert büdös egy munka ez, a szó szoros értelmében. Kétféle színű gyertyát csináltak amúgy, a zöldeset ingyen kapták a bányászok, és csakis a bányában használhatták. Ha valakit rajtakaptak, hogy otthon égette a zöld gyertyát, azonnal kirúgták, nemcsak a munkából, de még a házából is.
Szokás szerint persze felét se jártuk be a helynek, de mivel éves bérletünk van, gondoltuk inkább nézzük csak meg azt a híres vashidat.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Angliának ezen a részén mi leginkább a hegyeket hiányoljuk. Ez a Középfölde ugyanis elég lapos - ezért volt különösen szép a mi szemünknek a Gorge, azaz a szurdok, ahol a híres vashíd épült. Gyönyörű panorámás kis város, vöröstéglás házakkal, meredek utcákkal. Mintha nem is Angliában lettünk volna, hanem Ausztriában. Nem mintha az angol tájjal bajom lenne, de azért jó volt látni most egy kis másságot. A gyönyörű napsütést a finom vízpárát, ami mindent ködbe vont, és érezni azt a jó napsütötte földszagot. Nagyot sétáltunk, Bíbor millió virágfotót csinált (mert ez az új hobbija és már az én Nikonomat is megtanulta kezelni) és aztán leültünk a hídhoz vezető lépcsőre és ettünk egy nagyon jó kis fagyit. És fájt minden tagunk az egész napos erős sétától és ez is nagyon jólesett.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

És mielőtt hazamentünk, még az én tízéves nagylányom rólam is csinált pár képet. Bár embereket annyira nem szeret fotózni, velem kivételt tett. Szerencsére. Mert szerintem egész jól sikerült.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Végre mindenki egészséges és az idő is jó, hát újra felvettük az útilaput és a hétvégét tömény utazással töltöttük. Egy régi jó ismerőssel kezdtünk - a Blenheim kastéllyal.

Angliában általában őrült drágák a belépőjegyek - de nagyon sok helyen kínálják fel azt a lehetőséget, hogy a napijegyet ingyen éves bérletté lehet változtatni. Ez mindjárt barátibb megoldás, ráadásul leveszi az "egy-nap-alatt-mindent-muszáj-megnézni" terhet az ember válláról. Ha tudom, hogy egy egész évem van bebarangolni egy helyet, sokkal nyugodtabban veszem a dolgokat. Nem zavar, ha Kisbende fél órán át csak a földet túrja a kertben egy bottal, vagy Bíborka lányom száz virágot is lefotóz. Mert ha nekik ez az élmény, akkor örülök neki, hogy élvezik. És egy picike szépség nekem is jut ilyenkor.
Blenheimben most negyedszerre jártunk már. Először a királyi esküvőn, amikor lovagi torna is volt, aztán volt egy alkalom, amikor megnéztük a kastély egyik felét és a kert egy réstzét, aztán egy meleg nyári napon csak a 2500 hektáros kertben barangoltunk egész nap, meg a tó mellett, és főleg az óriási győzelmi emlékművet csodáltuk meg. Az 1704-es höchstadti csatában aratott győzelemért kapta az első Duke a birtokot. Az én gyerekeim persze akkor se a nagy oszlopot csodálták, hanem a bárányokat, amelyek körülötte legeltek. Most pedig a kastély időutazós digitális kiállítását is néztük meg, majd a kisvonattal elutaztunk a Pleasure Gardenbe.
Amikor először jártunk itt, fogalmunk sem volt róla, hogy ez egy nagyon fontos hely, csak annyit, hogy közel van. Menet közben derült csak ki, hogy ez Anglia legnagyobb nem királyi kastélya, és hogy World Heritage Site, tehát Világörökségi helyszín. Jelenleg a 11-ik Duke of Marlborough birtokolja, de bár vannak privát részei is a kastélynak, nem lakik itt. Nem csodálom - nyáridőben rengeteg turista jár errefelé, de nekünk most szerencsénk volt, mert egyáltalán nem volt zsúfolt.
Mivel egyszer már láttuk az eredeti tárgyakkal berendezett régi részt, most a másik szárny felé vettük az irányt, ahol a kastély történetét mutatták be. A kastély első úrnőjének a szobalánya vezet körbe minket - pontosabban annak a kísértete és ez a lányoknak nagyon tetszett. Különösen, hogy mozgó viaszbábuk és vetített képek mesélik a sztorit, hogyan életek itt az emberek, hogyan változott a sorsuk, a kastély építésének nehézségei, az olyan frivol dolgokig, hogyan volt az egyik Duke-nak közös szeretője a királlyal és milyen volt a szekrény, amibe akkor bújt, amikor a király váratlanul hazaért.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

A kultúrális kitérő után persze alig várták a gyerekek, ghogy végre szaladgálhassanak a kertben. És ilyenkor nekünk is olyan jó, mert nem kell állandóan attól rettegni, hogy Kisbende leszalad az útról, vagy hogy elvész. Itt aztán szaladhat. Se autó, se vadállatok, és hatalmas zöld mezők. Hát szaladt. Ameddig az ámulattól sóbálvánnyá nem meredt. Merthogy rátaláltunk egy óriási nárciszmezőre. Mivel nem volt kiírva, hogy fűre lépni tilos, megengedtük a gyerekeknek, hogy belemenjenek. Ők meg teljes extázisban rohangáltak le és föl. A lányok persze mindig is nagy virágmánákusok voltak, nekik ez maga volt tündérfölde. De Kisbendét is elvarázsolta a neki derékig érő hatalmas virágmező, mindet meg akarta szagolni, aztán meg csak szalad és szaladt és közben arra is figyelt, hogy egy virágot se taposson le. Álomszép látvány volt.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Aztán vonatra szálltunk. Merthogy a park olyan nagy, hogy saját kisvasútja van, amire eddig még soha nem fértünk föl, de most végre eljött az alkalom. Olyan mesebeli volt az egész. Picike, zakatoló és az út mentén rengeteg fácánt láttunk. És amikor megérkeztünk, az még jobb volt. Eddig fogalmunk sem volt róla, hogy van még egy kert, ahová csakis a vonattal lehet eljutni, sétálva nem. Ez a Pleasure Garden - valójában egy óriási játszótér. A közepén egy világ legnagyobb szabadtéri labirintusával.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Labirintus sok helyen van, de bevallom én ennyire profiban még soha nem voltam. Valójában még egy labirintusban nem tévedtem el, mindet inkább gyerekszórakozásnak láttam. Hát ez viszont rendesen megkavart. Ha nem lett volna kilátó, ahonnan kinavigáljuk a fele családot, majd megyünk a nyomukban, lehet, hogy még most is ott keringenénk. Megjegyzem: a bejáratnál elhelyezett tábla azt ajánlja, minimum 20 percet szánjon rá, aki be akar menni. De voltak kisebb logikai játékok is, mini-városka és egy pillangó kert is, amit különösen Bende élvezett nagyon, akit teljesen elbűvöltek a repülő óriások. Volt nagy piknikes rész is, ahol a magunkkal hozott autós tortával megültük Kisbende névnapját, és már indultunk volna vissza az autóhoz, amikor a lányok meglátták, hogy van még egy hatalmas játszótér vár is a kert végében. Akkor már kicsit csepegett az eső, de bementünk. Már csak mi voltunk ott. És mi se sokáig, mert már csak percek voltak a zárásig. De azalatt még kifutkosták-mászókázták a lányok a tüdejüket is. És szerencsénk volt, mert az eső is csak akkor kezdett el igazán esni, amikor már a kocsiban ültünk. Tökéletes nap volt, amit mindenki élvezett.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Vettem ma egy tök jó piknik-plédet. Ez annyiban más, mint a sima pokróc, hogy az alja vízálló réteggel van borítva. Ne feledjük, ez Anglia, ahol azért gyakran esik és sokszor nedves a fű. Az angolok mégis imádnak piknikezni. A sima takaró pillanatok alatt átnedvesedne, hát kitalálták ezt a vízálló réteget és így tök jó. De nem ez a lényeg, hanem a minta. Angol zászlós. Bevallom, én nagy bolondja vagyok a Union Jacknek (ami tudom, nem Anglia, hanem az Egyesült Királyság zászlaja, de az egyszerűség kedvéért maradok az angol zászló elnevezésnél.) Bárhogy is nevezzük, én imádom ezt a mintát és ha választani lehet inkább ilyet veszek, mint virágosat, pöttyöset vagy bármilyen másfélét. De persze amikor a kosaramba tettem, azonnal belémhasított: milyen kár, hogy ez Magyarországon nem szokás. Mármint ez a magyar zászlózás.

Előrebocsátom - nem érdekel a politikai része a dolognak, az sem, hogy ki, miért és mire használja manapság a magyar zászlót. Nekem nem tetszik, ha a tüntetéseken ezt lobogtatják, mert akkor az az érzésem, hogy ezzel azt akarják sugallni, hogy aki az utcára vonul, az az igazi magyar, és aki ellenük van az meg nem. Közben meg a zászló mégiscsak mindenkié kéne hogy legyen, és nem biztos, hogy akkor jó, ha olyan megfoghatatlan és magasztos.
Mondok egy kézzel fogható példát. Angliában nagyon sok cuccra teszik rá az angol zászlót. Teáskannára, ágyneműre, ékszerekre, pólókra, füzetekre - lényegében mindenre. Apámnak tavaly nyáron egy angol zászlós lábtörlőt vittem. Most gondoljatok bele, hogy milyen elképzelhetetlen ugyanez a magyar zászlóval. Még hogy egy magyar ember a szent magyar zászlóba törölje a lábát!?! És vajon nem néznénk furcsán arra, aki magyar zászlós pólóban öntené a magyar zászlós kulacsából a magyar zászlós poharába a tejet?
Persze legyünk őszinték - ezek a cuccok itt is főleg a turistáknak vannak. Az igazi angolok nem feltétlen öltöznek tetőtől talpig angol zászlóba, bár ez is előfordul! Ma voltam például a Nextben és szuper pólójuk és ruhájuk van, csupa piros-kék-fehér és nem teljesen angol zászlós a minta, csak utal rá nagyon ízlésesen és szerintem simán felvehető minden alkalomra. De férfipólókon teljesen megszokott minta - és ezt tényleg hordják is. (Bendének is van ám...)
De ha valaki nem is akar feltétlen patriótába öltözni, nagy ünnepeken azért nagyon is menő a zászlóminta. Tavaly a királyi pár esküvőjén minden bolt tele volt a ilyen cuccokkal és az összes kerti partin angol zászlós szalvétába törölték a gyerekek a szájukat, miközben angol zászlós papírtányérról ettek és ilyenből ittak és az ablakokon is angol zászlós füzérek lógtak.Most persze megint minden tele a cuccokkal, csak most Erzsébet királynő a főhős, hiszen jön a Diamond Jubilee - amiről gondolom a világ más részein nem beszélnek még. Az angol királynő ugyanis 60 éve van trónon és ezt nyáron egy óriási parádés ünnepséggel fogják megülni az angolok és bizony ilyenkor tényleg fogy a hazafias mintás eszcájg, angol zászlós tortákat készítenek, a gyerekek arcát angol zászlósra festik és bevallom, nekem ez nagyon tetszik.
Nálunk meg mi van? Március 15-án volt nemzeti zászlós papírpohár és tányér? Vagy pólók? Vagy füzetek? Vagy tollak? Vagy legalább egy nyavalyás hűtőmágnes?
na, ez utóbbi különösen vörös posztó előttem, mert amikor nyáron hazamentünk, akartam venni pár magyar zászlós hűtőmágnest az itteni angol haveroknak. A Balatonnál is néztem, Budapesten is, és még a reptéren is. De nem találtam. Csak Nagymagyarországosat. És ezek totál kiakadtam. Merthogy idejön szegény külföldi, és tudja, hogyan néz ki Magyarország, hiszen nem tök hülye. Kér egy országos mágnest és a kezébe adnak valamit, ami köszönőviszonyban sincsen azzal, amit ő ismer. És ha megkérdi mi ez, akkor kap egy zavaros, politikai magyarázatot, aminek a felét sem érti.
Meg is kérdeztem az árust, hogy veszi valaki ezt a Nagymagyarország mágnest? Hát nem igazán... felelte. A külföldieknek ugyanis fogalmuk sincsen róla, hogy mi ez. Ők a sima magyart keresnék, de az most nincs. Hát inkább nem vesznek. Vagy vesznek paprika formájút, vagy Balatonosat. A magyarok se veszik, mert sokan nem értenek ezzel egyet, aki meg mégis, nem feltétlen vesz mágnest. Mégis ezt gyártják most.
Hát ezért veszek én inkább angol zászlósat. Mert van. És sokféle. És vicces. És ilyenkor hosszan tűnődöm azon, hogy miért is tudnak az angolok nálunk sokkal büszkébbek lenni az angolságukra úgy, hogy közben megmarad annak a játékossága, szépsége is. És hogy vajon hogyan maradhat az angol zászló nemzeti jelkép, érték és büszkeség úgy, hogy közben minden gagyi szuvenírra rárakják. És átszínezik rózsaszínre az egészet, meg pöttyösre, és simán felveszik az angol zászlós gumicsizmát, van ilyen mintás műkörmük, parókájuk, szekrényük, párnájuk, kutyatáljuk - és mégis megmaradt az egésznek a magasztossága is. És hogy mi nekünk ez vajon miért nem megy...pedig szerintem szép az a piros-fehér-zöld. És tök jókat lehetne csinálni ebből is...

Néha kétségbe ejt, hogy én beszélek a leggyengébben angolul az egész családban. Na jó, Kisbende kivétel, de tartok tőle, ha elkezd oviba járni, simán lepipál. Nem tudom, hogy ez hogy fajult idáig, de elhatároztam, hogy igenis tennem kell ellene. Ha nem akarom, hogy a végén úgy menjünk haza, hogy én még mindig bénázok az angol múltidők között és a lányaimat kell megkérnem, hogy javítsák ki a helyesírási hibákat az írásaimban.

Nem mondom, napi szinten nincs problémám. Megértetem magam a boltban, nagyon sokat olvasok, tévézek és dumálok mindenkivel, aki szóba áll velem. De ha írnom kell, akkor az valahogy még mindig nem olyan, amilyennek lennie kellene.
Angolul tanulni Angliában? Ez olyan könnyű projectnek tűnik. Persze ha az ember egy kétéves után rohangál egész nap, akkor nincs sok esélye a nyugis dumálásra-ismerkedésre. Nekem otthon két lánnyal, magyarul se sikerült. Itt is hiába megyek mindenhová, ahol Bende is ott van, nekem rá kell figyelnem. Ma is szuper volt a játszóházban - gyurmáztunk, festettünk, homokoztunk, rengeteget zenéltünk és nagyon hosszan csodáltuk az ebihalakat az akváriumban. De ahol 10-15 pici gyerek van, ott folyamatosan résen kell lennie. Mert persze mindenkinek épp ugyanaz az építőkocka, autó, ecset kell - és terelni kell a csöppségeket, hogy ne legyen balhé. Tehát nincs dumálás az anyatársakkal, egész napos Kisbendézés van. Magyarul persze, hiszen én ezt tanítom neki. Aztán hazajövök, elaltatom - kis nyugalom. Akár leülhetnék angolozni is - de helyette ebédet főzök a lányoknak, hiszen mindjárt jönnek haza. Ha van egy kis időm, iszok egy kávét és elolvasom a napilapot. Na jó, ez angolozás - de arra, hogy szavakat szótárazzak, tanuljak, bonyolultabb nyelvtani szerkezeteken agyaljak nincs idő. Mire este mindenki ágyba kerül és is csak az alvásra tudok gondolni. Na jó, a blogolásra. De ezen kívül csak tévézek vagy olvasok még egy keveset, de ettől is csak a passzív tudásom fejlődik. A tök jó nyelvtankönyveim meg ott porosodnak a polcon, és fáj a szívem, hogy még mindig csak ott tartok, mint amikor kijöttem. OK, persze túlzok, mert az angoltudásom sokkal könnyedebb. Már nem kapok frászt, ha telefonon kell beszélnem valamivel, és nem fogalmazom meg előre, mit kell majd mondanom, ha ügyintézni akarok. Megy ez. Bénán, néha hibásan, de megy. Néha még vicces is tudok lenni. És ez jó. Csak hát hibás. És ez meg nagyon nem jó.
Ne legyen senkinek illúziója - a nyelv nem ragad. A gyerekekre se. Állati sokat dolgoznak a suliban azon minden nap, sok-sok órában. Az ideális megoldás nekem is az lenne, ha angoltanfolyamra járnék. Mert akkor lenne egy-két olyan délelőtt (vagy este, délután) amikor csak az angolra koncentrálok, rendszeresen. Persze, járok már angolra, minden szerda délelőtt, de ez Literacy - tehát főleg nyelvtani fogalmakat tanulunk. Szó, mi szó, a tanár fiatal, kedves és nagyon kedvel engem, mert tényleg siker neki, hogy én bezzeg simán értem, hogy mi a főnév és az ige között a különbség (az a magyar szakos diploma mégis ér valamit). De ha eléteszem bármilyen angol nyelvű szövegemet, nem hajlandó kijavítani. Pontosabban elolvassa, majd lelkendezik, hogy a stílusom állati jó (köszi ember, ez a szakmám) és hibátlan nyelvtanilag is. És ha nem tudná, hogy én írtam, akkor azt hinné, hogy angol ember fogalmazta ilyen szuperül meg. És ettől ki is húzhatnám magam és veregethetném a vállam, de ha hazajövök és megmutatom a férjemnek, akkor ő azonnal kiszúr benne két-három hibát. És igaza van.
És ez engem bosszant. Merthogy értem én, hogy a pasi nem akarja elvenni a kedvem és itt minden diákot dicsérnek - de basszus, én abból semmit se tanulok, hogy ha nem mondják el, hogy min kéne javítanom. Tegnap ki is fakadtam az órán, hogy értse meg, nekem az angol nyelvtan nem megy, erre adjon feladatokat, könyörgöm ne igéket kelljen keresgélnem az angol ABC minden betűjére. Mire nagyon rendes volt (látta, hogy kivagyok) mind a nyolc másik csoporttársamnak önálló munkát adott, leült mellém és kinyitott egy weboldalt, hogy na akkor mérjük fel, hol vannak a hiányosságaim. Kicsit megörültem, hogy vére érti, hogy mi az én gondom, de hamar lelohadt a lelkesedésem.
Mert ezen az oldalon olyan kérdésekre kellett válaszolnom, hogy az "I" mögé vajon múlt időben "was" vagy "were" kell. És vajon melyik a helyes a "you" mögött. És mikor megmondtam, akkor közölte, hogy nincs velem gond, ezek már IGAZÁN magas szintű feladatok voltak. (Az angolul nem beszélők kedvéért elárulom, ezek ROHADTUL nem magas szintű kérdések.)
Így hát most kiakadtam, mert ezek szerint ezen az angolon tök időpocsékolás töltenem az időmet, de kérdés, jobban járok-e ha egyáltalán nem megyek, mert akkor még csak hallani se fogom az angolt és az meg még ennyire se hasznos.
Persze joggal kérdezheti bárki, hogy miért nem keresek magamnak egy rendes angoltanfolyamot. Angliában ez igazán nem lehet nehéz. Hát kérem, ez nagy tévedés. Három hónapja vagyok várólistán a közeli suli angoltanfolyamán. Amire amúgy már eleve gyanakvással tekintek, mert a legjobb csoportba tettek. Márpedig komolyan nem szerénykedésből mondom, messze vagyok a tökéletestől. Mondjuk ez egy ingyenes tanfolyam, OK, gondoltam, lehet, hogy ingyen eddig lehet eljutni a tudás útján. Aki többet akar fizessen. OK. Akkor keresek fizetős tanfolyamot.
Napok óta kutatom a netet és egyenlőre az derült ki, hogy vagy megyek ingyenes tanfolyamra heti egyszer, és mivel mind tele van, még a helyi College és az egyetem tanfolyamai is, tehát elképzelhető, hogy egy teljes évet is el kell töltenem a várakozással.
Vagy elmegyek napi 5 órában nyelvet tanulni - minden nap. Ez heti 50 ezer Ft-ba kerülne és kb ugyanennyibe (vagy többe) a bölcsi, ahol addig vigyáznának Kisbendére. Nyilván még ha ki is tudnám ezt fizetni pár hétig, hosszútávon ez nem alternatíva.
De az az otthon megszokott 2X2 vagy 2x3 órás angoltanfolyam mintha nem lenne errefelé. Lehet, hogy Londonban van, de itt, Coventryben nincs. Hát most itt tartok, kicsit kétségbe esve amiatt, hogy akkor merre tovább, de a férjjel közöltem, hogy ameddig meg nem tanulok tökéletesen angolul, addig se haza nem megyünk, se Spanyolországba. Mert tök lúzer dolog lenne aztán egy másik országban azon siránkozni, hogy itt miért nem ragadtam meg a lehetőséget, ahol aztán minden van, könyvek, filmek, emberek. És biztos tanfolyamok is. Csak egyenlőre nem tudom, hogy hol...

Ez már a második díjam, amit a blogért kapok, és bár tudom, hogy a komoly újságíróknak egy ilyen macis díjakkal nem illene büszkélkedni, meg örülni neki, de nekem azért bearanyozta a napom. És nem csak mert macis, hanem azért is, mert olyasvalaki gondolt rám, akit én is olvasok és szeretek, jelen esetben ez Ditke, akiről épp nemrégiben írtam a gyámügy kapcsán és nagyon kíváncsian várom, hogy az ő valós kis szappanoperája merre fog még kanyarodni.

A díjnak persze szabályai is vannak. Köszönd meg, mondj el magadról négy új dolgot és add tovább négy olyan embernek, akinek a blogja napfényt hoz az életedbe.

Na, kezdjük azokkal a dolgokkal, amiket még soha nem mondtam el írásban.
1. Nem tudom, mikor születtem
És ami még furább, hogy a szüleim sem. Egészen 14 éves koromig biztos voltam benne, hogy november 17-én van a szülinapom. Ezt mondták a szüleim, így ünnepeltük. Aztán megkaptam a személyim, ahol 16-a állt. Anyám igazolványában az egyik dátum szerepel, apáméban a másik. Anyám szerint még éjfél előtt megszülettem. Apám esküszik rá, hogy ő éjfél után telefonált be a kórházba, hogy mi a helyzet és akkor még nem voltam kinn. Anyám állítja, hogy ő tudja jól, mert ő volt ott - de ő azt is mondja, hogy valaki bekopogott a születésemkor a kórház második emeleti ablakán (szerinte amúgy Szűz Mária) és ez egy kicsit csökkenti a szavahihetőségét. Az elmúlt években az egyszerűség kedvéért 16-án ültem. De úgy érzem, hogy ez a dátum nem tökéletes. Csak az a baj, hogy már a 17-ben sem hiszek.
2. Nincs névnapom
Ha a szülinapom kérdéses is egy ideje, a névnapomat egészen 2003-ig mindig szeptember 8-án ültem. Mondjuk ennek a névnapozásnak nem volt nagy hagyománya nálunk, de azért egy csokor virág, egy könyv mindig akadt ezen a napon. De 2003- szeptember 8-án megszületett Borsika lányom, és aznap a legutolsó gondolatom a névnapozás volt. És ez már azóta így van. Ezért lett az ő második neve Mária, ami amúgy a nagylányom bögyét azóta is nyomja, mert "nem igazság, hogy Borsika is Mária, anya is Mária, a nagymama is Mária, még Szűz Mária is Mária - csak én nem vagyok az". De ezen utólag már nem tudok változtatni. Mint ahogyan azon sem, hogy a névnapon ugrott, helyette szülinapot ülünk. És ez azért sokkal fontosabb. Amúgy tudom, hogy a naptárban éppen 35 Mária nap van és választhatnék egy másikat is, de az már nem lenne ugyanolyan...
3. Nem szeretem a Máriát, sem a Veronikát
Merthogy a Veronika a második nevem, amit épp annyira nem szeretek, mint a Máriát. Gyerekkoromban sokat szenvelegtem miatta (mert azért ez nem volt igazi vérkomoly szenvedés) hogy miért van két ilyen béna nevem. Ki is találtam, hogy az lenne a tökéletes, ha "Gyöngy Krisztina"-nak hívnának, de hogy miért éppen ez a cukormázzal leöntött név tetszett, fogalmam sincsen, ma már semmi szépet nem látok benne. Viszont fura módon bár a Máriát nem szerettem, mindig azt kértem, hogy így hívjanak. De ez a név annyira nem illik hozzám, hogy soha, senki nem hívott így. Röhej, mi? Voltam Mary, Macs, Mia, Marianna, sőt még Dorka (Fodor - Fodorka - Dorka) is, de Mária soha. És Marcsi sem. Legalábbis nagyon sokáig nem.
4. Hogyan is lettem Marcsi
Én választottam magamnak ezt a nevet, amikor elkezdtem újságot írni. Muszáj volt, van ugyanis egy másik Fodor Mária is a szakmában, aki épp akkor a Voilá főszerkesztője volt. Statisztikailag amúgy nem meglepő a dolog, lévén a Mária a leggyakoribb magyar női név, a Fodor meg a tizedik. Hogy ebben a kombóban előttem is élt már "híres ember", várható volt. Szóval változtatni kellett. De mire? Bár soha nem szerettem különösebben a nevem, megváltoztatni sem akartam. Nem akartam kitalált nevet, se a férjemét felvenni. Szóval kitaláltam, hogy legyen minden úgy, ahogyan van - csak kis csavarral. Ez lett a Marcsi. Amit azóta megszerettem és elég sokan hívnak is így, ami csak azt bizonyítja, hogy sokkal inkább vagyok Marcsi, mint Mária, ami egyáltalán nem rossz érzés.

And the Oscar (izé... Macika) goes to...
Hanna-Mikolt-Áron-Lelle ez a gyönyörű négy gyerek tavaly ilyenkor még Kuala Lumpurban volt. Pár hónapja hazaköltöztek és nagyon jó nekik otthon is. Az anyuka ráadásul csodás fotókat készít a gyerekekről és olyan érzékeny szeretettel ír róluk, hogy nekem mindig megmelegszik tőlük a szívem.
Marcel Svájcban él a szüleivel, és fantasztikus hegyi túrákat tesznek. Nekik még azt is elhiszem, hogy a havas tájat is lehet élvezni, és minusz 15 fokban is lehet kirándulni. Amúgy meg Marcel gyönyörű, az anyukája meg szuper fotós. És most betegek, szóval kell nekik egy kis napfény.
Amikor ráakadtam a tékasztorikra, egész éjjel ezt a blogot olvastam és konkrétan vinnyogtam a röhögéstől. Azóta még a férjem is olvassa a blogot, és ez bizony nagy szó, mert ő nem nagy blogger. De ezen lehet röhögni. Nem mindig finom humor, de imádom a csajt!
Kristin és Kayla blogját azért szeretem, mert képi humor van benne és nagyon sok szeretet. Egy japán profi fotós apuka munkája, aki azért kezdett blogolni, mert az édesanyja beteg lett és kórházba került, ahol az unokák nem látogathatták. Ezért az apa minden nap készített a lányokról egy nem hétköznapi fotót. Nagyon sok humor, irónia, kedvesség van ezekben a képekben - és persze brutálisan sok munka, beleértve a Phoposhopot is. Egy ideje nagymama már jobban van, így már nem frissül minden nap az oldal, de azért érdemes végignézni. Én nagyon jól szórakoztam rajta!

A PKU a mi életünkben olyan, mint egy búvópatak. Tudjuk, hogy ott van, állandóan halljuk a robajlását, hiszen erre építkeztünk. De nem téma, mert nincs jelen. Néha azonban feltör. És ilyenkor az érzelmek olyan durván tudnak elragadni, hogy magam is meglepődök.

Mindig csodálkoztam azon, amikor felnőtt PKU-sokkal beszélgettem, hogy a legtöbben titkolják a betegségüket. Nem mondják el a munkahelyen, az iskolában, a távolabbi ismerősöknek és nagy kérdés, hogy mondjuk amikor az ember megismer a másik nemből egy szimpatikus felet, akkor vajon hány randi után lehet bevallani.
Persze, értem, hogy miért óvatosak. A legtöbbjüket elég durva inzultusok tanították meg rá, hogy a PKU magánügy és nem tartozik senkire.
Van, akinek egy srác mondta a szemébe, hogy nem tudja elképzelni az életét olyasvalakivel, akinek ilyen öröklődő genetikai betegsége van. Mást az iskolában csúfoltak ki azért, mert fura színű a kenyere. Van, akit munkahelyre nem vettek fel emiatt. Hát igen, a rosszul diétázó PKU-sok valóban agykárosodást szenvedhetnek. De ez nem ok arra, hogy hülyének csúfoljanak valakit. Pláne, ha nincs semmi baja, és erről a szövődményről csak könyvben olvasott. De megtörténik.
Így hát a PKU-sok nagy része rejtőzködő életet él. Ami nem könnyű - hiszen mit gondolnak a munkahelyi közös ebéden, ha valaki mindig salátát eszik? És ha valaki nem viheti magával a speciális kenyerét, tésztáját, akkor egész nap éhezni fog. És ott a tápszer probléma, amit napi 3-5 alkalommal kéne meginni. És ami bizony elég büdöske. Van, aki a WC-ben issza meg, amikor senki se látja, és utána rögtön fogat mos. De a legtöbben inkább kihagyják a déli adagot és csak reggel és este veszik be. Ami messze van az ideálistól, de érthető, ha valaki esélyt se akarnak adni a gonosz nyelveknek.
Én mindig azt gondoltam, hogy arra fogom tanítani a gyerekem, hogy ne titkolózzon. Ő mást eszik és kész. Nyilván nem fogok minden ismeretlennek előadást tartani a PKU-s diétáról, de leginkább azért, mert az embereket nem érdekli. Miért is tenné. Amit ők látnak egy tökéletesen egészséges, szépséges kislány. Az, hogy mit eszik, olyan lényegtelen. Hiszen arról se fogok mesélni, hogy a nagylányom nem szereti a spenótot, vagy hogy a fiam szája kipirosodik, ha fahéjat teszek a tejbegrízre. Nem titok. Csak épp nem fontos.
Öröm látni minden nap, hogy Borsi milyen magától értetődően kezeli a diétát. Már az oviban is korrekt kiselőadást tartott a fehérjéről, a fenilalaninról és a diéta mibenlétéről. Ha ezt a többi ötéves nem értette (és bizony megesett) akkor lenézően legyintett. Az ő világában ezek mindennapos szavak, ha valaki ezt nem ismeri, akkor az minimum fura, vagy inkább buta. És nekem tetszik ez a hozzáállás. A mi világunkban ő a normális és az teljesen magától értetődő, hogy mielőtt bárki hozzáér a konyhaszekrényre kitett sütihez, megkérdezi, hogy ez PKU-s vagy sem. Ahogy Borsi nem eszi a mi kajánkat, mi sem az övét. Nálunk ez így alakult és nincs is ezzel baj. Persze nem gondolom, hogy mostantól már minden tökéletes lesz, és tudom, hogy nagyon sok harc és könny van még előttünk. Főleg előtte - gondoltam.
Hiszen azok a kérdések, hogy miért van ez így, miért pont velünk történt mindez, miért lett az én lányom PKU-s már rég nem zakatolnak a fejemben. És tényleg azt hittem, hogy az első félévben minden könnyem elsírtam a diéta miatt. Főleg azért, mert tényleg nem olyan vészes. Csak néha... néha feltör az a fránya búvópatak és akkor hirtelen nagyon nehéz lesz a szívem.
Borsi nagyon nehezen kászálódott ki ebből a hányós betegségből. A rosszullétes időszak mindenkinél pár óra alatt lezajlott és utána 1-2 nap gyengeség jött. Mivel nála hétfő reggel kezdődött, úgy gondoltuk, hogy szerdán mehet is suliba. Vagy csütörtökön. De ő kicsit elesettebb volt, mint a család többi tagja. Attól, hogy nem evett, megint leadott 1-2 kilót. És az ő kis 22 kilójából ez nagyon sok. A bordái szinte kiszúrják a bőrét, ha simogatom a hátát, meg tudom számolni a csigolyáit.
Egy normál gyereknél nem túl nagy gond, ha 1-2 napig nem eszik. Majd utána bepótolja. A PKU-soknál azonban ez nem ilyen egyszerű. Nekik kötött étrendjük van, ami ha felborul, akkor borul a vérképük és egy kilengés hetekig tartó rossz vérképet eredményez, annak minden mellékhatásával - csökkent koncentráció, fáradékonyság, fejfájás és számtalan más tünet lehet. (Mindenkinél más.) Borsi ilyenkor nagyon fáradt. És még kevésbé akar enni. És ilyenkor már bármit adnék neki, csak hogy legyen benne valami és aggódom. És félek.
Hát adtam neki valami olyat, amit eddig még soha. Nem nagy dolgot, egy normál sajtos rúd negyedét. Fehérliszt, sajt - PKU-sok számára csupa tiltott nyalánkság. Soha nem is evett ilyesmit. Fel is csillant a szeme. "Tényleg szabad?" - kérdezte, miközben úgy ragyogott az arca, mintha karácsony lenne. Igen, edd csak meg, nyugtattam és azt hittem, hogy rögtön befalja az egészet. De ő csak ült a díványon és kis egérkeként apró cafatokat rágott le a sajtos rúdból, hogy minél tovább tartson. És közben azt mondogatta, hogy ez isteni finom, és ő még ilyen jót soha nem evett.
Én meg néztem, és összeszorult a torkom és éreztem, hogy jönnek a könnyek. Az egész rohadt PKU miatt, ami annyira igazságtalan. Mert mi egy sajtos rúd? Semmi! Nem valami extra kulináris élvezet, mi, "normálisak" esszük amikor csak megkívánjuk. Neki meg maga a csoda. És átmentem a másik szobába, hogy ne előtte sírjak, mert úgyse tudnám megmagyarázni mi fáj, és persze elszomorítani se akarom. Nem akarom, hogy azt érezze, hogy ez a PKU tragédia, mert nem az.
Persze ha olyanokat kérdezünk, akik maguk is diétáznak, mert mondjuk cukorbetegek vagy csak le akarnak adni pár kilót, akkor ők nagyon is jól tudják, hogy milyen őrült nehéz ellenállni annak a vágynak, hogy azt egyen az ember, amit akar. Az erős felnőttek is naponta elbuknak. Ez meg csak egy nyolcéves kislány. És nem kezdett el hisztizni, amikor befejezte a sajtos rúd negyedét és megkérdezte, hogy kaphat-e még. Merthogy azt mondtam, hogy nem. Nem szabad többet. Sőt máskor még ennyit sem. Elfogadta. Csak én sírtam akkor is. De már csak belül. Mert igazából büszke vagyok rá. Csak fáj, nagyon fáj néha, hogy neki ilyen erősnek kell lennie.

... hogy én sem úsztam meg. :-( Nem is tudom, miért reméltem.

Tegnap este 10-kor, miközben a fotókat válogattam már éreztem, hogy fáj a hasam. Görcsöl. Mintha ha valaki a beleimmel játszana ugrálóköteleset. A jó hír, hogy csak egyszer hánytam - a rossz, hogy az inger egész éjjel velem maradt, gyakorta kiűzve az ágyból. Így nem sokat aludtam. Egészen reggel 9-ig, amikor is mély álomba merültem. Most jól vagyok - csak hát állatira kimerült. Bújok is vissza az ágyba. Az éjjeli virrasztásnak azért volt két pozitívuma. Az egyik, hogy éjjel olyan köd kerekedett, hogy pár méternyire is alig lehetett látni az utcán. Igazi, legendás angol időjárás, amiben Hasfelmetsző Jack is simán elbújhatott volna. Én a szomszéd épületet se láttam. Varázslatos volt. A másik jó az volt, hogy kiderült, éjjel 2-4 között állati jó dokumentumfilmeket ismételnek a BBC-n és két rohanás között egy nagyon izgalmasat láttam a II. Edward feleségéről, Izabelláról, akit itt "she-wolfnak" azaz farkasszukának neveznek, mert letaszította a férjét az angol trónról, és valószínű, hogy a megölését is ő tervezte meg. Elég brutális módon amúgy, izzó vasat döfetve az ánuszába, hogy ne maradjon külső nyoma a merényletnek. Brutális történet, brutális kor - amúgy teljesen érthető tett egy olyan királynőtől, aki évtizedeken át tűrte, hogy a férje megalázza a homoszexuális szeretőivel. Druon Elátkozott királyok című könyve is róla szól, és nagyon jó! És még két hányinger között is örültem neki, hogy itt ilyen jó filmek mennek, amúgy majd minden este.

A múlt héten azt hittem, hogy Bíborkám hányós betegsége, Bende feje és az én hátam elég áldozat volt az isteneknek. Pedig az csak a nyitány volt, az előadásnak pedig még nincs vége. Előre szólok - ez bizony nem egy szép bejegyzés, és a hányás szó többször fordul elő benne, mint az egész blogban eddig összesen.

Nem tudom, hogy a hányós vírus mennyi ideig lappang, de úgy tűnik, akár egy hétig is képes rá. Mert éppen egy héttel Bíborkám péntek esti hányós éjszakája után a férjen is kitört a kórság. Ugyanaz - csak még durvább tünetekkel. Talán mert ő nem éjszaka, félálomban csinálta végig, vagy azért, mert felnőtt, de ilyen durván megzuhanni őt még nem láttam. Olyan négy órán át nyomta a fajansz fölött, majd totál kimerülve álomba zuhant. Onnan már jobb volt egy kicsit, elindult a javulás útján, legalábbis a görcsös hányás megszűnt, csak helyette brutál kimerültség és kóma vette át a helyét. De ez már sokkal jobb. Persze a hétvégénknek most is lőttek, egy óra gyerekfuttatást kivéve csak a szobából nézve élveztük a szép időt. Megjegyzem, a lányoknak ez nem volt ellenére, mert ők imádnak itthon molyolni a játékaikkal.
Hétfő hajnalban azonban következett Borsika a sorban. Nála a hányós betegség annyival bonyolultabb, hogy ilyenkor nem kapja meg a fehérjepótló tápszerét, ettől meg a vérképe azonnal felborul. Mondjuk ez 1-2 napig nem olyan vészes, de rá ezért jobban oda kell figyelni. De gondoltuk, majd úgy csinálja, mint a nővére és az apja: 4-5 óra kemény menet, aztán jobbulás. De persze ő soha nem úgy csinálja, mint a többiek. Ő azért kicsit délután is hányt és még ma reggel is. Most már több mint 24 órája nem evett, és tápszert se ivott. Igaz, 2 pohár rehidratáló folyadék délután benne maradt (aki eztkitalálta, soha nem kóstolta, mert lehet bármilyen hatékony, okádék íze van). Szóval nincs még kiszáradva, de mivel ő ilyen bajjal került már kórházba, kicsit aggódunk.
Ekkor még úgy tűnt, hogy én és Bende vagyunk az erős bástyák, akik megússzuk a dolgokat. Én mondjuk kicsit taknyos vagyok, és a fejem ettől kába, de azért ez nem olyan óriási probléma, ettől még simán tudok hánytálakat hordozgatni. Persze nem nyugodtan, mert a férj meséje szerint az egész hányós vírus valami elképesztően hirtelen tör rá az emberre. Egyik pillanatban még jól van, aztán kinyitja a száját és jön vele a róka is és a horror. És ezt láttam a gyerekeken is - egyik pillanatban még viccelünk, röhögcsélünk, aztán puff, lecsap a mennykő.
Persze Bíbor állati igazságtalannak tartja az egészet. Hogy ő hétvégén volt beteg és nem hiányozhatott a suliból, míg Borsi már második napja lóg és még tanulnia se kellett délután. (Naja, kislányom, az élet kemény és soha nem igazságos.)
Szóval Bende fürdetés után épp az ágyban mókáztunk, amikor hirtelen az én drága fiam összehányta az ágyat. Nagyon. Az egész bőségesen és ízűen befalt vacsi rajtam és a matracon landolt. És utána nem volt megállás, éjfélig jött félóránként görcsös rohamban az inger, ugyan eredmény nélkül, de iszonyat kifárasztva szegényt. Utána már csak kétóránként ébredt fel, felváltva Borsival, aki szintén öklendezett, szintén eredmény nélkül. Mi a férjemmel mindenesetre keveset aludtunk, mert hol egyik, hol másik gyerekhez rohangáltunk, logisztikailag kicentizve, hová is helyezzük épp a hányóstálat.
Ma reggelre Bende amúgy jobban lett, és ivott kis anyatejet és kólát is (Tudom, furán hangzik, de a dietetikusok szerint a kóla nyugtatja a gyomrot és a sok cukor segít a kiszáradás megelőzésében. És tényleg beválik! Szerencsére Bende odavan érte, kólalalá-nak hívja) Borsi azért még szenved, de remélem ma már javul.
A fekete ló én vagyok. Úgy érzem magam, mint a halálsoron az elítéltek. Szinte bizonyos, hogy én is elkapom majd a bajt. Persze picike esélyem van a felmentésre, de már a férj is azt mondta, hogy nem fogadna rám nagyobb összeggel. Szóval kicsit rettegve várom, hogy mikor kezdek bele a hányós őrületbe, és bízom abban is, (naivitás) hogy ha eddig megúsztam, akkor talán sikerül teljesen elkerülnöm. Mert amit a többieken látok, na azt nem kívánnám még az ellenségemnek sem.
Csak hát most olyan döntéseket kell hoznom, hogy egyek? Ha eszek, akkor mi lehet az vajon, ami kifelé is a legkevésbé fájdalmas? Szedjek be vitamint? Vagy már késő? És vajon ez a gyomorfájás most azért van, mert ez az első tünet, vagy mert nem ettem? És kólát igyak én is? Vagy fekete teát? És egyáltalán ki merjek mozdulni itthonról? És mit mondjak a szerkesztőmnek, meg tudom írni a cikket huszadikáig, vagy nem fog menni, mert a betegápolás után én magam szorulok majd segítségre?

Ezt a két szót nagyon gyakran hallani Angliában. A fordítása szó szerint az lehetne "Egészség és biztonság". De valójában egy mindent szabályzó, alapvetően az emberek biztonságát szolgáló - de ma már erősen túlzásba vivő biztonsági rendszerről van szó, ami az élet minden területét érinti.

Ez az egész H&S-dolog (bocsi, de rövidíteni fogom ezután) olyan szinte átfonja az angolok életét, hogy lehetetlen kikerülni. Mi először akkor találkoztunk vele, amikor a gyerekeket beírattuk a suliba. Döbbenetes, mennyi papírt kellett kitölteni - de akkor még nem lepődtünk meg igazán. Alaposak. Mondtuk, és letudtuk ennyivel. Már ha le lehetett volna. Mert azóta is folyamatosan töltjük ki a papírokat és küldjük vissza a suliba. Szinte minden héten. Mert az OK, hogy amikor beiratkoznak, akkor megadjuk, hogy mikor-milyen oltást kaptak, milyen betegségük van, ki a háziorvosunk, mi az ő elérhetősége, mik a mi elérhetőségeink. De az már kevésbé érthető, miért kell mindezt újra megadni, amikor a gyereket mondjuk úszni viszik. Ilyet otthon soha-sehol nem kértek. De OK, megcsináljuk. De ugyanezt a papírt ki kell tölteni akkor is, amikor a gyerek csak a suliban (házon belül) átmegy egy másik terembe, hogy a tanórák utáni különórán ott maradhasson. Vagy hogy gyümölcsöt adhassanak neki. Vagy hogy olyan videofilmet is megnézhessen, amire az van ráírva, hogy "szülői felügyelettel" nézhető.
De a H&S nem csak a gyerekeket érinti - ha én bárhová tanfolyamra megyek, akkor mindenütt az első dolguk a tanfolyamvezetőknek, hogy elmondják, tűz esetén merre kell mennünk és mit kell csinálnunk. (Akkor is, ha földszinti teremben vagyunk, aminek közvetlen kijárata van a kertbe és az egész vicces inkább, mint komoly. A szabály az szabály, kérem.) De nem csak szóban mondják el - gyakorolják is. Tavaly télen, amikor rendesen fagyott már, egy nap azzal fogadtak a bölcsis nénik, hogy Bendét ma kabát és pulcsi nélkül vitték ki az udvarra, csak tudjam. Merthogy tűzriadó volt, és ilyenkor nekik tilos öltöztetni a gyerekeket. Mikor elmesélték, kicsit szíven ütött a dolog, de végül is megértettem, ez a mi érdekünket szolgálja, mert ha tényleg tűz üt ki, és az óvónők elkezdik öltöztetni a kicsiket, meg keresni a tatyójukat a mobillal, meg is hal mindenki, mire útrakészek lesznek. Egy kis hideg kevesebb bajt okoz, és ahhoz, hogy ezt elhiggyék, megtapasztalják, a vérükké váljon, tényleg élesben kell gyakorolni.
Vannak persze a H&S-nek vicces mellékhajtásai is. Például ha az iskolai tanulók kimennek a suliból, mindig láthatósági mellényt kell viselniük. Fényes nappal is, és akkor is, ha csak a szomszédos templom termébe mennek át, amihez le se kell lépniük a járdáról.
De azóta nem panaszkodom a kitöltendő papírok miatt, mióta megtapasztaltam, hogy mennyivel nagyobb terhet ró ez a tanárokra. Amikor Urban Explorers klubba jártam, ott, mint jövendő önkénteseket a H&S szabályaiba is bevezettek. Kiderült, hogy a hátizsák, ami a mi kedves csoportvezetőnk hátán mindig ott van, nem vizet vagy váltózruhát rejt, hanem egy óriási dossziét, ahol benne van mindenkinek az összes adata, egészségügyi leírása, hozzátartozók elérhetősége. A legközelebbi ügyeletes rendőrség, tűzoltóság, mentők száma, az engedély az önkormányzattól, hogy mit és hol csinálhatunk, elsősegélykészlet és persze egy nagyon alapos kockázati felmérőlap. Ezen rajta van minden veszélyforrás, ami érheti a csoportot, hogy mi ennek a valószínűsége, ez pontosan milyen súlyos veszélyt jelent és mit lehet tenni ennek kivédésére. Olyan triviális dolgoktól kezdve, hogy ha elmegyünk valahová, akkor mi az esélye annak, hogy amikor átmegyünk az úton, elgázol valakit egy autó (elég kicsi rá az esély, lévén ez egy felnőttcsoport) milyen kimenetele lehet (akár halálos is ugyebár) és mit tehet a csoportvezető, hogy ezt elkerüljük (elmondja, hogy nézzünk ám körül, amikor átmegyünk - és tényleg elmondta ám!). De olyan kicsi valószínűségű dolgok is a listán voltak, hogy például mit a teendő akkor, ha valaki fegyverrel a kezében bejön a terembe. (Nem sokat lehet tenni ellene, de szerencsére kicsi rá az esély, és jó tudni, mi a zsaruk száma.)
Igen, ez fura. És erős túlzásokkal teli. De muszáj megcsinálni, mert ezzel védik az intézmények saját magukat a perek ellen. Merthogy ebben az országban perelnek. Millió hirdetés van, ami azt mondja, hogy ha megsérültél, akkor a hibást ingyen és bérmentve megkeresik, és leperlik róla a gatyáját is. Ha nem nyersz - nem kell fizetned. Ha nyersz, majd fizet a vesztes.
És ennek a rendszernek ezért vannak vadhajtásai. Az egyik például, hogy itt nem tisztítják a népek a havat a házuk elől. Mert ha letisztítanák, akkor azt gondolhatná aki arra jár, hogy az tiszta, csúszásmentes terület, és ha gyanútlanul rámegy és elesik rajta, akkor perelheti a gondos takarítót. Így marad havas és akkor mindenki tudja, hogy vigyázni kell. Fura logika, de gondolom azért is működik, mert itt elég ritka a nagy hó. Idén pl minden ami volt, pár óra alatt elolvadt. És ez az általános, bár cikkeznek már róla, hogy nagy marhaság, de az Angolok nehezen változtatnak.
Még akkor is, ha vannak olyan esetek is, amiken az egész ország felhördül. Pár hete egy idős ember elment kacsákat etetni a tópartra, látott egy nylonzacsit a vízben, megpróbálta kihalászni, de beleesett. Valószínű, hogy közben színrohamot kapott az ijedtségtől, mert nem tudott kijönni, és ott lebegett a vízben arccal lefelé. Az esetnek szerencsére volt szemtanúja is - pár öreg néni, akik gyorsan kihívták a mentőt-rendőrséget. Azok ott is voltak pár percen belül - de nem tettek semmit! Csak álltak a tóparton! Merthogy az a H&S előírás, hogy csak térdig érő vízbe mehetnek be. És nem tudták, hogy ez a bizonyos tó milyen mély. Mivel a pasi akkor még csak pár perce volt víz alatt, volt esély arra, hogy ha kiszedik, akkor újraéleszthetik, ezért az egyik mentős pasi mondta, hogy ő bemenne mégis. Merthogy ő elvégezte azt a speciális tanfolyamot, ami ahhoz kell, hogy akár vállig érő (!) vízben is menthessen. De a rendőr megtiltotta neki, mert nem volt a mentősnél az ehhez szükséges speciális felszerelés. Így meg kellett várniuk a speciális egységet, akik először is megmérték a vizet, majd kiderült, hogy pár centivel ér csak térd fölött, de csak utána mehettek be és hozták ki a bácsit. Így is alig telt el negyedóra - de ez mégis túl sok idő volt, szegény ember meghalt. Nem lehet persze tudni, hogy ha azonnal kiszedik, meg lehetett volna-e menteni, de van rá esély. De hát ugye a H&S és a szigorú szabályok ezt nem tették lehetővé. Bár az emberek erkölcsi érzéke nagyon is lázong a történtek ellen - hivatalosan minden rendben van, minden úgy zajlott, ahogyan az a nagy szabálykönyvben meg van írva.
Ez persze itt se tetszik az embereknek, és egyre többen mondogatják, hogy azért vannak szakmák, ahol azért némi veszély hozzátartozik a munkaköri leíráshoz, és hogy azért nehogy már egy tűzoltó ne menjen be egy égő házba vagy egy rendőr ne menjen a felfegyverzett rabló után a H&S miatt.
Ráadásul tény, ezek az előírások egyre jobban ellehetetlenítik az egyszerű közösségi rendezvényeket is, pláne ahol gyerekek is vannak. Egyre kevesebb iskola szervez osztálykirándulásokat, pláne ottalvósakat. Vagy olyan akadályversenyt, ahol ki kell menni az iskola falai közül. Így lesz a H&S szavakból vicc vagy szitokszó, amit a humoristák is egyre inkább kifiguráznak. Ez például egy nagy-nagy negatívum Angliában. Merthogy ha ilyen fura és merev szabályok vannak, akkor az ember mindjárt nem érzi magát olyan biztonságban. A halálos ágyamon ugyanis nem fog megnyugtatni, hogy szabályszerűen járt el mindenki.

A férj szerint az egész pechsorozat az én hibám, merthogy én nyitottam fel Pandora szelencéjét azzal, hogy elmentem leszedetni az anyajegyet a hátamról. És biztosan ez az oka annak, hogy a sors azt mondta, ha meg akarjuk ismerni az angol egészségügyet, akkor csak tessék, indul a túra...

Persze Bíbor kezdte. Mindig ő szokta. És csakis akkor, amikor szünet van. Most komolyan, hol van még rajta kívül olyan gyerek, aki úgy osztja be a betegségeit, hogy ne kelljen mulasztania? Ugyanezt csinálta tavaly karácsonykor is. És most, hogy háromnapos hétvégénk lett volna (hétfőn továbbképzés a tanároknak, potyaszünet) és jól elterveztük, hogy akkor megnézzük végre Yorkot és a katedrálist vagy VIII. Henrik palotáját, a Hampton Courtot, mert mindkettő messzebb van annál, hogy egy nap alatt megjárjuk. Szóval péntek este már épp hotelt akart foglalni a párom, amikor Bíbor elkezdte mondogatni, hogy fáj a hasa, majd hányt és ezt ismételte egész éjjel. Hajnal négyig én voltam vele, onnan az apja (neki már nem hányt). Viszont a hasa olyan élesen fájt, hogy elég erősen felmerült bennünk a vakbélgyula gyanuja, így az ember szépen elment, felderíteni, hogy ilyenkor ki az ügyeletes és mit kell csinálni. Végül egy telefonszámot kaptunk és beszéltünk is a dokival, aki a tünetek alapján inkább vírusra gyanakodott, és mivel Bíbor hasfájása is enyhült, mi igazat adtunk neki, így nem indultunk el vele. Jól tettük. Másnap már jobban lett és a keddi iskolakezdésre szépen ki is lábadozta magát. (Utazás persze sztornó, de hétfőn azért legalább a városi múzeumba elzarándokoltunk, ahol ugyanazt a két termet nézzük meg mindig, mert annak a végére mindig elfáradnak a kölykök, én indulunk haza. Pedig elég nagy, és bőven van még mit felfedezni benne, el is határoztuk, hogy legközelebb kapásból a harmadik teremből indulunk.)
Mire Bíbor felgyógyult, én kezdtem kicsit halódni a hátsebemmel, ami szerencsére nem gyulladt be, de most már nagyon viszket és fáj és feszül és még mindig nem hagy rendesen aludni és kicsit elfáradtam tőle. Ettől persze a kedvem pár napja egészen a béka segge alatt van, álmos vagyok, nyűgös, nagyon szeretnék már egy jó meleg kádban ázni és alig várom a holnap reggeli varratszedést (és persze utálom a gondolatát is) Az meg különösen elszomorít, hogy mivel nem emelhetek és fizikai aktivitást se szabad végeznem, fájóm szívvel, de ép ésszel úgy döntöttem, hogy nem megyek a mai egészséges életmód tanfolyamra. Ami csak azért fáj, mert szerintem ez lett volna a legjobb foglalkozás. Ma ugyanis a helyi tűzoltóság kiképzőpályájára mehetett a csapat, hogy ott élesben megtanuljuk, hogy mit kell tenni, ha kiüt a tűz. Hogy kell ajtót nyitni, mit kell tenni a füst ellen és társai. Amúgy ez az egész tök ingyen van, kocsival visznek, a gyerekeknek természetesen gyerekülés is van és felvigyázó, amíg anyu tanul. Emellett lehetett jelentkezni olyan felmérése is, amikor kijönnek az ember házába és megmondják, hogyan tehetné tűzbiztossá a lakását és mit csináljon, ha baj van. És ez is ingyenes. És szerintem állati jó dolog. Az egyetlen kicsike gondom, hogy nem a nagyon jó testű, macho fiatal és szexi tűzoltópasik csinálják, hanem a kiöregedett, kicsit pocakoska nyugdíjas tűzoltóbácsik. Mondjuk itthonról végülis mindegy.
Mert persze a sors könyvében úgy volt megírva, hogy mégiscsak emelnem kelljen és ne pihenhessek nyugodtan. Persze Kisbende volt a bűnös, aki imád olyat csinálni, hogy szépen ül, majd hirtelen hátraveti magát. Persze ilyenkor a puha díványon ül és eddig mindig a puha díványon puffant a feje. Hát ma elszámolta magát a kis hülye és nagy jókedvében az ablakpárkány sarkába sikerült bevernie a fejét. Ott ültem mellette (naná, hát hol másutt lettem volna) és persze jött is az ölembe sírva, én meg végigsimítottam a fejét és csupa vér lett a kezem. Gyorsan elő egy tiszta pelenka és irány az orvos. Még szerencse, hogy itt van a szomszédban, ki is van írva, hogy apróbb sérüléseket ellátnak. Kifejezetten, szó szerint szerepel az is, hogy olyan fejsérüléseket is, ami nem jár eszméletvesztéssel. Hurrá, jó helyen vagyunk. Persze, mire megérkeztünk Kisbende már tök jókedvű volt, és röhögcsélt a recepciósra, aki nem is vett minket komolyan. Tíz perc múlva pedig kijött a nurse és közölte, hogy szerinte inkább menjünk át a Walk-in-Centerbe, ami kocsival 2 perc. A biztonság kedvéért. Ahol amúgy jól elszörnyülödtek rajta, hogy miért küldtek el minket a háziorvostól, viszont a mosolygó gyereket látva ők is levették, hogy nincs katasztrófahelyzet, tehát itt is vártunk olyan negyedórát. Ezalatt végig olyan feliratokat vetítettek a tévében, hogy sima, egyszerű, banális okkal ne jöjjünk ide, csak ha tényleg komoly a helyzet, mert ez a hely vészhelyzetekre van. Eléggé cikis is volt így ott lenni a vigyorgó Kisbendével, akit nagyon zavart az összes szomorú arcú ember és igyekezett mindenkit egyesével felvidítani. Nyilván erre nem mindenki volt vevő (totál érthető) ezért próbáltam a gyereket elrángatni a nagyon súlyos arcot vágó fazonoktól, és a táskába bedobott Anna-Peti-Gergő mesével lekötni, de a könyv labdába se rúghatott a sok érdekes ember és futásra való nagy hely mellett. Vicces lehetett amúgy látni, hogy szalad a vigyorgó gyerek, hátulról egy nagy véres folt van a fején, mi meg próbáljuk rábeszélni, hogy ugyan már próbáljon meg legalább kicsit betegebbnek kinézni. És persze bármerre fordultunk, mindig akadt öreg néni is, aki próbálta magához csábítani a fiamat.
Az orvos amúgy csak éppen ránézett a gyerekre és látta, hogy itt nincs nagy baj, de hogy ne érezzük, hogy hiába jöttünk, lemosták a vért (a férj ekkor kiment, mert ő a vértől kajakra elájul) és folyékony sebtapaszt csöppentettek rá. Amúgy elég nagy a seb, kb. akkora, mint a kisujjam körbe, de nem mély.
Anyám szerint meg kéne magyaráznom a gyereknek, hogy buta dolog hátravetni magát. Ha valakinek van ötlete arra nézve, hogy egy kétévesnek ezt hogy lehet elmondani, ne tartsa magában. Én azt remélem, hogy ebből most azért egy kicsit tanul. De biztos nem vagyok benne, mert egész délután azt gyakorolta, hogy a dívány tetejéről hogyan tudja fejjel lefelé levetni magát. Nem egyszer. Sokszor. Eddig még mindig sikerült jól esnie. Én meg itt állok mellette és az adrenalin csak úgy surrog az ereimben. Amikor terhes voltam, senki nem mondta, hogy fiút nevelni ilyen stresszes meló lesz.

Megírtam a múltkori szerelmetes posztomat Kisbendéről, majd amint posztoltam rájöttem, hogy rettentő fontos dolgokat kifelejtettem, amiket pedig kár lenne nem leírni. Így hát folytatom a leltárt, hogy milyen is az én kétévesem.

Hát először is alszik. Mindenféle trükk, módszer nélkül, egyszerűen megérett rá. És ez azért jó, mert tanulva a lányokkal tapasztaltakból már nem görcsöltem rá a témára, hanem hagytam mindent a maga ritmusában történni. Semmi sírni hagyás, meg efféle rémségek, sok-sok szeretet, simizés. És elhittem neki, hogy amikor ébred tényleg baja van - mondjuk fáj a foga, hasa, megijedt satöbbi. És tessék, két éves lett a kisember és egyedül alszik el este az ágyában és este 10-től hajnal 4-5-ig meg se nyikkan. Akkor egy kis ébredés, kis cici és alszik 7-8-ig tovább. És gondolom előbb-utóbb majd ez a hajnali riadás is megszűnik, de ez már tényleg csak öt perc, kicsit se zavar.
Az altatás meg most már magyar mesére megy, nem angolra. Általában Szalóky Ágit hallgat, és imádja amikor Cserhalmi mondja a Fehérlófiát. Ami azért fura nekem, mert a lányok nem bírták elviselni ahogy Cserhalmi teljes lelkesedéssel, elég gyakran kiabálva mondja a mesét. Ez nekik sok volt, durva és harsány. Kisbende meg kifejezetten kéri, hogy jöjjön már a bácsi, és legyen csihipuhi, amikor verik egymást a földhöz a Vasgyúróval és társaival. Szóval ő fiú és ez a kicsit macsósabb mese nagyon is bejön neki. Aztán persze Szalóky Ági lágy dallamaira alszik el és ez nekem olyan jó érzés, mert imádom ennek a csajnak a finom, érzékeny zenei stílusát, mintha csipkéből szőtték volna őt is, meg a muzsikáját is.
Bende fiam amúgy igazi úriember - annyira finom az ő lelke is és igazságosan törődik mindenkiével. Például nagyon fontos neki, hogy mindenkinek egyenlően jusson mindenből. Ha például az egyik lányon hajráf van, akkor addig nem nyugszik, míg a másiknak is nem talál egyet. Reggelenként viszi a lányoknak a cipőjüket, a kabátjukat - és időnként segít levenni is nekik, amikor hazaérnek. Nagyon ügyel amúgy a rendre, elsőként jön elpakolni a játékokat, ha vége a napnak, és bizony az edényt is kiviszi maga után. (Ok, a szemetesbe rakja időnként, de szerintem csak azért, mert nem éri fel a mosogatót.)
Az ajtót kinyitja nekem, ha együtt megyünk valahová, és megvárja, míg a babakocsival bemegyek, addig tartja. (Komolyan mondom, ezen teljesen lepadlóztam, de többször csekkoltam már és tényleg így van.)
Mondjuk az ajtókat azt amúgy is kedveli, ha lát egyet, akkor rögtön nyitni-csukni kell, de nem egy-két alkalommal, hanem akár félórákon át is elszórakozik vele. (Mondjuk ez amúgy állati unalmas annak, aki épp vigyáz rá ilyenkor, de ilyenkor váltjuk egymást a férjemmel.)
A créche-be (másfél órányi gyerekfelvigyázás) úgy szaladt ma be, hogy szinte követni se tudtam. Szépen kinyitottam nekem az ajtót,l majd kikísért és alaposan becsukta utánam. Nagyon örült, hogy újra mehet, hiszen a múlt hetet kihagytuk, szerintem nagyon hiányolta már az ottani játékait. Soha nincs is vele gond - se sírás, se verekedés, se nyávogás - múltkor azt mondták rá, mikor kérdeztem, hogy mi volt vele, hogy "good as gold". Állandóan kézműveskedik ott is, itthon is. Ha a lányok festenek, rajzolnak, most már ő is végig ott ül mellettük és elképesztően hosszú ideig lefoglalja magát ezzel, ráadásul a végén kevésbé maszatos, mint a lányok. (Ez amúgy a kajálásra is igaz, most már alig vesszük elő a partedlit, olyan szépen eszik.)
Egyet nem bír, ha valaki mást ölelek - legyen az az apja, vagy akármelyik tesója. Ilyenkor muszáj közén furakodnia, de hogy annyira ne legyen feltűnő, ad nekem is puszit, meg az eltaszított félnek is. De ő nem maradhat ki a szeretet-osztásból. De ezzel amúgy nincs baj, mert ha őszinte akarok lenni, akkor ez a két lányra is jellemző, csak ők már finomabban jelzik a szeretet-igényüket.
De Kisbende tényleg minden olyan teátrálisan, eltúlozva csinál. Ő nem ölel, hanem olyan lendülettel veti magát az ember karjaiba, hogy szinte felborul. Nem puszil, hanem csókhegyeket osztogat. Nem a száját csukja be, amikor nem akar többet enni, hanem még a szemét is, úgy fordítja el az egész testét. És nem kacag, hanem kuncog, vihorászik, röhögcsél - néha csak úgy, minden látható ok nélkül is, amikor ül és olvasgat, autózik vagy építőkockázik. Örül az életnek. És hogy mi mennyire örülünk neki, azt el nem tudom mondani, hiszen lehetetlen nem vele nevetni.
És hogy el ne feledjem külön hálás vagyok neki azért, mert soha nem beteg. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt két évben hányszor volt hőemelkedése, de egyszer se tartott 24 óránál tovább, és nulla szövődménnyel járt mindegyik ilyen eset. Talán ha egyszer kapott egy adag lázcsillapítót, és egy olyan este volt, amikor a lázát úgy csillapítottam, hogy folyamatosan rajtam feküdt, és ettől az én hőm egy kicsit feljebb ment, az övé meg lejjebb. És ugyan egyszer régen már olvastam erről a lázcsillapító módszerről, de elképesztő volt megtapasztalni, hogy ez bizony nálunk működik is. Én azt mondom magamnak, hogy az anyatej teszi ilyen vasgyúróvá, amit Fehérlófia is hét évig kapott - bár erre a babérra nem török. De nem is görcsölök most a leszoktatás témán sem. Nyilvános helyen nem kap, és otthon is csak elalvás előtt, vagy ha felriad. Az meg ugyebár csak ránk tartozik. (Tűnődöm ám sokat azon, hogy vajon ha elkezd oviba járni, akkor hirtelen megugrik-e majd a betegségek száma, de valójában ő már most is elkezdett közösségbe járni heti kétszer másfél órára, és a csajok is hozzák haza a suliból a bacikat. Szóval én abban reménykedem, hogy ő egy ilyen kis egészséges kölyök, és nem később, egyszerre fog minden kórságot elkapni.)

Pár hete új hobbim van. Mindig is nagy fotómániákus voltam, de eddig csak a családtagjaimat fotóztam szenvedélyesen. Mióta a gyerekeim megszülettek, tízezernél is több fotó készült róluk. Mostanában azonban azzal a gondolattal kacérkodom, hogy lehetne ez az én új szakmám is akár. Amiben az lenne jó, hogy ellentétben az újságírással, akármelyik országban lehetne művelni.

Persze ez még nagyon messzi álom. Egyenlőre ott tartok, hogy bújom a fotós könyveket, honlapokat, próbálgatom a technikai beállításokat, és éjszakánként képkompozíciókat találok ki a fejemben. Már ha alszom egyáltalán, mert gyakran azt veszem észre, hogy már hajnal 2-3-4 óra van én meg még mindig a gép előtt ülök, és mindenféle képszerkesztő programokkal bűvészkedek.
Ennyi minden persze nem fér az ember életébe, így most a kórust hanyagolom. Igen, énekelni is nagyon szeretek, és jó is a kórus, de a három gyerek mellé két nagy és komoly szenvedély nem fér bele. Így most a szabad szerda estéket szabad péntek délelőttökre cseréltem. Ilyenkor korán reggel útnak indulok, és bemegyek a belvárosba, jó témát találni. Gondoltam, hogy egyszerűbb az életem, ha valami téma köré fűzöm fel a képeimet, így azt találtam ki, hogy indítok egy új blogot, amit kifejezetten a fotóimnak szentelek. Persze, most ezt angolul. Nem is tudom, hogy mi a félelmetesebb. Megmutatnia világnak, hogy milyen béna az angolom, vagy azt, hogy milyen gyatra és kezdő fotós vagyok. Sok-sok töprengés után azonban úgy döntöttem, hogy irány a mélyvíz.
Az első két angol bejegyzést megmutattam az angoltanáromnak, aki egy édes pofa, és azt mondta, hogy ő nemhogy hibát nem lát benne, de ha nem tudná, azt gondolná, hogy angol anyanyelvű ember írta. (Ebben szerintem több az udvariasság, mint az igazság, de jól esik, és tényleg jobb, ha állandóan dicsérik az embert, mintha szapulják.) A fotókat meg a férjem dicsérte, amiben azt gondolná az ember, hogy semmi meglepő nincs, mert neki hivatalból ez a dolga, de elárulom hogy ez elég nagy dolog, mert az én férjem kifejezetten kritikus. Ráadásul szinte mindig igaza van, ami különösen utálatossá teszi időnként.
Szóval most az a terv, hogy péntek délelőttönként nyakamba akasztom a gépet, és járkálok a városban, és lefotózom a szépet, ami a szemem elé kerül. Már az első alkalommal rá kellett jönnöm, hogy ez állati nehéz. Az első órában csak béna, közhelyes turistafotókat tudtam csinálni, nem találtam sehogyan sem a jó nézőpontot, a jó szöget, arról nem is beszélve, hogy a gép se akarta azt csinálni, amit én akartam. Sötét lett a kép, aztán világos, vakuzott, amikor én nem akartam, aztán nem vakuzott, amikor meg jó lett volna, és ha véletlen minden épp jó lett volna, na akkor az meg életlen lett.
Az első délelőtt 350 képet csináltam, de talán ha kettővel voltam elégedett. Két nagy tanulsággal szolgált a próba. Egyrészt rá kellett jönnöm, hogy ki kell mozdulnom az automata fotózás komfortzónájából (jó, ez nem nagy meglepetés, sejtettem) és meg kell tanulnom, hogy mit jelent a sok-sok idegen szó, ami miatt eddig minden hülye fotóskönyvet leraktam. És ha már ilyen jó gépem van, ami ennyi mindent tud, akkor akár fotós leszek valaha, akár nem, muszáj megismerni a lehetőségeit.
De ennél is nagyobb tanulság volt arra rádöbbennem, hogy én ezt nagyon élvezem. Nem kicsit, nagyon. És hogy ezt akarom, akarom és akarom! Mert ahogy jöttem mentem a katedrálisban, ahol először próbáltam ki fotózási tudományom, az első óra bénázás után egész máshogy láttam az egész épületet. Mintha újra tanultam volna látni! Olyan részletek, kompozíciók, nézőpontok kerültek a szemem elé, amiket korábban észre sem vettem, és az egész délelőtt úgy elszaladt, mintha csak pár perc lett volna, és energiától eltelve mentem haza és nem fáradtan.
Persze a legjobb ötleteim akkor támadtak, amikor hazaérve megnéztem a képeket. Jajj, ha egy lépéssel arrébb álltam volna... vagy ha jobban lehajolok... Vagy ha nem bentről, hanem kintről csinálom azt a képet... és miért nem sütött a nap, és bárcsak világosabb lett volna! Vagy kicsit vörösesebb. Vagy ha a háttér jobban elmosódott volna.
Szóval most már hetek óta tanulok. Hogy miket is tud a gépem, hogy milyen egy jó kép és sokat álmodozom arról, hogy milyen jó lenne, ha ehhez is értenék. Tudom, hosszú az út. De ki mondta, hogy már késő elkezdeni?

Nagy tételben fogy nálunk a zöldség, gyümölcs. Persze "csak úgy" nem eszik meg. Azt szépen le kell mosni, fel kell aprítani és eléjük kell rakni. Nem panasz. Örülök, hogy eszik és még jobban örülök, hogy meg tudom venni. Mert szinte minden nap, amikor nekilátok pucolni, eszembe jut, amit az egyik PKU-s gyerek mondott. Hogy ő mennyire szeretne egyszer gyümölccsel jól lakni. Merthogy a gyümölcs drága dolog, és a PKU-s diéta amúgy sem olcsó, hát gyümölcsre már nem fussa.

Amikor szóba kerül a PKU, mindig nagyon dicsérem az angol egészségügyet, merthogy itt nem fordulhat elő, hogy valaki pénzhiány miatt ne tudja tartani a diétáját. Lisztet, kekszet, édes és sós ropogtatnivalókat, mindent, amit otthon drága pénzért vettünk itt receptre adnak. Még a vérmintához is előre megcímzett, felbélyegzett borítékot adnak.
De ne gondoljuk, hogy ez "nyugaton" általános.
Nemrég olvastam egy amerikai lány blogját, aki leírja, hogy mit eszik egész nap. A napi hat fehérjepótló tápszer mellett csak leginkább csak salátát. Se tészta, se keksz, se speckó csoki. És örül neki, hogy ki tudja fizetni a tápszert, mert arra is rámegy a fele fizetése, speciális fehérjeszegény élelmiszerekre már nem telik neki. Biztosítása nincs, mert a PKU miatt nem is állnak vele szóba. És hogy ő mindig minden ünnepre, névnapra, szülinapra karácsonyra diétás kaját kér, hogy legalább akkor ehessen egy jót.
Szóval ha innen nézzük, akkor a magyar egészségügy nagyon is jó, mert a tápszerért nem kell fizetni, márpedig ez önmagában 150-200 ezres tételt jelent egy PKU-s felnőtt esetében. És ezt muszáj inni, mert ebben van az a fehérje, amit a diéta miatt máshonnan (hús, sajt, tej, kenyér) nem kaphat meg a diétázó. És otthon is ingyen van a tej és a keményítő (amiből nem könnyen és nem jót, de azért lehet kenyeret csinálni).
A zöldség-gyümölcs azonban mindenhol alapvető része a diétának.
A legtöbben azt gondolják, hogy nálunk, ahol ugyebár a PKU miatt komoly hangsúlyt fektetünk az egészséges táplálkozásra, a zöldség-gyümölcsfélék fogyasztására nyilván mindent megesznek a gyerekek. Pláne Borsi, aki örül, hogy ezeket legalább eheti.
Most ünnepélyesen bevallom, ez nem így van.
Nálunk Bíbor lett a jó evő, aki korábban nem evett zöld dolgokat (mert az nem hercegnős szín) és a spenóttal mondjuk ki lehetne még most is kergetni a világból, de például kelbimbót vagy avokádót már örömmel eszik. És minden gyümölcsöt szeret.
Bende, aki fél éve még banán-mániában élt undorral köpi ki, ha elé rakom a banánkarikákat. De ezen kívül mindent megeszik. Pontosabban a szájába veszi és rágja az almát, a répát, a kukoricát - majd pár percnyi rágás után körbeköpködi vele a lakást. (Nagy öröm ilyenkor a szőnyegpadló, csókoltatom a kitalálóját.) Egy időben mindent kiköpött a körtén kívül, de most egy csomó új ízt felfedeztünk közösen. Tényleg közösen, mert csütörtökönként járunk egészséges életmód tanfolyamra. És ez nem olyan tanfolyam, hogy a gyereket belökjük a créche-be, míg mi anyukák teázgatunk, hanem szinte mindent a gyerekkel közösen kell csinálni.
Először is van egy közös játék a picikkel, amikor arra tanítanak, hogy miket lehet velük játszani. Én csak néztem az elején, hogy versenyzős csapatjátékokat akarnak velük játszatni, de tök hamar rájöttek ám a kétévesek, hogy mit várnak el tőlük. Például hogy a piros kúpra kell pakolni a piros karikát, vagy át kell mászni a kapuk alatt, vagy most rúgjuk a lasztit aztán dobáljuk. A feladatok többsége amúgy színeket és számokat tanít, Bende ezért nagyon élvezi. Amikor kifáradnak a kicsik, jön a kóstolás. Egy zöldség, egy gyümölcs.
Teljesen kiforrott metódusa van a dolognak - először beszélünk róla, hogy milyen színű, állagú (nedves, ropogós, ragacsos) aztán kézbe kell venni, aztán megszagolni, aztán megnyalni. Ennyit kérnek minden gyerektől, aki már ezt megteszi, kapja a jutalom matricát. (Amiről amúgy nem gondoltam volna, hogy a kétéveseket is motiválja, de hamar levették, hogy ez jutalom, és tök jó dolog.) Kisbende amúgy nem vevő az ilyen tapizzuk, szagoljuk, lassan közelítsük módszerekre - ő úgy tartja ilyenkor a kistányérját, mint Twist Olivér és a sorban rögtön előre áll, mert neki ez olyan fontos és sürgős dolog, mintha egy hete nem evett volna. És amint megkapja a cuccot, tolja is a szájába. Aztán persze ha nem tetszik neki, a nyálas, kicsit összecsócsált holmit nyomja az enyémbe, anyámnak még jó lesz arccal. Amit én nyilván lelkes arccal eszek ilyenkor, hogy bizonygassam neki, hogy azért mert kicsit rágni kell, a cukorborsó héjastul nagyon is finom étel. (Mert itt ezt "Sugar Snappy"-nek hívják és így, héjjal együtt eszik, Bíbor szereti is rágcsálni.) De ami nem rágós, azt Bende amúgy komálja, például az ananászból ő ette meg a kóstolás után megmaradt egész készletet) és a mangó, meg a kiwi is bejött neki. Persze a nagy kedvenc az eper. Ez utóbbiból nagyon sokat kell venni, különben nem ad a tesóknak, maga elé húzza a tálat (ami amúgy közös szokott lenni) és kis kezével sírva takarja el a nagyoktól a kedvencét. (Ez amúgy nagyon nem jellemző rá, tök jószív gyerek, de az eper tényleg a gyengéje.)
Borsi előtt ugyanúgy ott a választék, mint a másik kettő előtt, de ha őszinte akarok lenni, ő eszik a legkevesebb zöldség-gyümölcsöt. Az alma, a banán, az eper és az összes bogyós gyümölcs jöhet. A gombát is szereti (mondjuk azt nálunk mindenki szereti). De ennyi.
A körte büdös, az avokádó nyálkás, a karfiol rossz ízű, a brokkoli vacak, a káposzta nem kell, a narancs savanyú, a paradicsom csípi a száját, az uborka vizes, a paprika meg rémes. És folytathatnám a sort nap estig - a lényeg, hogy nem kell semmi más.
Kivéve persze most.
Merthogy a suliban most háromhetes egészségügyi nevelési program van, aminek amivel arra akarják rávenni a gyerekeket, hogy egyék meg a "napi ötöt", tehát a napi öt ökölnyi zöldség-gyümölcs adagjukat. A suliban kapnak kettőt, és itthon naplót kell vezetniük arról, hogy mi volt a másik három. Aki a suliban megeszi, amit adnak neki, minden nap kap valami apró ajándékot. Az első nap hűtőmágnest kaptak, a második napon vászontolltartót, a harmadikon pici uzsidobozt. És közben minden nap néznek valami rajzfilmet is, egy olyan mesesorozatot, amelynek a hősei szupererőt kapnak attól, hogy gyümölcsöt esznek. Én nem tudom, hogy ez tényleg hat-e még ebben a korban, de egyenlőre nagyon lelkesek. Borsinak is muszáj most kijönni a biztonsági zónájából. Tegnap például megkóstolta az avokádót, amivel Bíbor már hónapok óta nyaggatja. És ízlett neki. Mondjuk csak egy pici szelet volt, de már ez is eredmény. Én abban reménykedem, hogy a zöldségevés olyan felnőttes dolog - mert például én nem ismerek olyan kicsi gyereket, aki szeretné a salátát, de például Bíbor már kifejezetten imádja. Szóval hátha lassan Borsi is belenő, és akkor a PKU-s diétája is változatosabb lehet majd.

Olvasom, hogy Horvátország is szeretne csatlakozni az Uniohoz, de sokan úgy vélik, ostoba döntés lenne. Olyan, mintha a Titanicra akarna jegyet venni valaki. Ezek szerint én a Titanicon utazom? Óh, igen, néha tényleg így érzem.

Ez az egész Unio ügy gyakran előkerül - hiszen számomra, és még sok-sok más külföldön élő magyar számára pont az Unio jelentett szabadságot. Azt, hogy ott élhetek, ahol csak akarok, mehetek-jöhetek szabadon szinte egész Európában. Én szeretem az Uniot. 1993-ban, amikor megalakult, teljesen elérhetetlen, messzi és nagyon menő dolognak tűnt, amihez nekünk soha nem lesz közünk. Emlékszem, hogy néztem minden egyes határállomáson, amikor az Uniosok külön sávban húztak el, míg mi, keletiek ültönk a sorban órákon át és vártunk.
2004-ben úgy tűnt, hogy vége a másodrendűségnek. Mi is nyugatiak lettünk. Mehettünk, amerre akartunk, mindenféle korlát nélkül. Hiszen az Unio lényege éppen ez: az egész kontinens legyen egy nagy közösség, és az emberek választhatják ki, hol dolgoznak, élnek, tanulnak. És ez egy szuper dolog.
És nem arra gondolok most, hogy elmehetnek a jó szakmájú emberek oda, ahol többet kereshetnek, hanem arra, hogy utazni, máshol élni igenis jó. Más tájakat, embereket szokásokat megismerni nagyon is hasznos, mert azt jelenti, hogy elfogadóbb és toleránsabb lesz az egész társadalom. És nagyon sokan vagyunk úgy, hogy most ugyan másutt élünk, de egyáltalán nem azt tervezzük, hogy soha többé nem megyünk haza. Pedig van néhány dolog, amiről tudom, hogy ha itt hagyom nagyon fog hiányozni. Mert bár otthon ebbe nőttem bele, távol kerülve nagyon is látom, hogy ami nálunk van ugyan elterjedt, de nem feltétlenül természetes.
Itt Angliában például ami nagyon jó, az a rendszerek tisztasága. Nincs korrupció, nincs hálapénz és ami nekem nagyon tetszik, mindenki végtelenül udvarias. Lehet azt mondani, hogy ez csak a felszín, de ki nem állom, hogy otthon, ha sorban állok, a mögöttem lévő, tuti, hogy a seggembe nyomja a kosarát, és ha lassan fizetek, minimum pofákat vág, nagyokat sóhajt, és esélyes, hogy be is szól.
Itt ez elképzelhetetlen - az emberek tényleg nyugodtan állják végig a sorukat, ha neked jönnek bocsánatot kérnek, a pénztáros kedves és ráérős. És senki nem siettet.
Otthon engem mindenki kioktatott. A lifetesnéni, a kórházban, hogy miért nyomtam meg kétszer a gombot, a nővér a kórházban, hogy miért nem tudom, hogyan kell a gyerek lázát csillapítani, a könyvtáros, hogy hogy képzelem, hogy késve hoztam vissza könyvet, a felszálló utasok a villamoson, hogy miért nem megyek már arrébb ... és mindenki! És ilyenkor nem kedvesen mondják el, amit jobban tudnak, hanem agresszíven, hogy én érezzem magam rosszul. Az ember amúgy hozzászokik ehhez a modorhoz, hiszen mindenhonnan ezt kapja.
Aztán kijön ide és meglepetten veszi észre, hogy jéééé, tök máshogyan is lehet kommunikálni. És bár az első napokban-hetekben rajta van az emberen a kényszer, hogy beszóljon a anyukáknak, amiért sapka (sőt, cipő) nélkül viszik sétáltatni a gyerekeiket, aztán rájön, hogy ez igenis illetlen dolog. Akkor is, ha otthon, ahol felnőtt ez egy megszokott. És hogy így élni, jönni-menni nagyon is kellemes.
De ami még ennél is sokkal nagyobb változás, hogy Angliában azt feltételezik az emberről, hogy normális. Hogy nem akar lopni, csalni, hazudni. Például nekem van egy olyan kártyám, amivel itt ingyen kapok gyógyszert, ha kell. Otthon is volt egy ilyen Borsinak, úgy hívták, közgyógy. El nem tudom mondani, hogy azzal mennyi brutálisan sok adminisztráció volt. Évente megújítani, felülbírálni, beadni, kérvényezni. És persze mindig vinni kellett mindenhová, még abba a patikába is, ahol már ezerszer elvették és beírták az adatait.
Itt viszem a kis receptemet a patikába, mutatom a kártyát - mondja a nő, neki az nem kell. Csak ikszeljem be hátul a rublikát, hogy nem kell fizetnem. Semmi igazoljam magam még ezer más okmánnyal és adjam be két példányban három munkanappal előtte. Egyszerűen ikszeljem be én, magamnak és elhiszik!
Na, ezek azok a dolgok, amitől itt az ember jól érzi magát. Felnőtt, kompetens embernek. Ellentétben Magyarországgal, ahol mindig azt feltételezik, hogy lop-csal-hazudik. És muszáj is, mert a magyar szabályok betarthatatlanul sunyik, alattomosak és igazságtalanul érthetetlenek.
Itt van Ditke esete, akivel olyan dolog történt, amitől én dobtam egy hátast. Két orvos, három éve költöztek Spanyolországba. Persze a gyerekeikkel. Unios tagország, megtehetik. És most, hogy megszüntették otthon az állandó lakcímüket (hiszen kinn élnek...) megkereste őket a gyámügy, hogy engedély nélkül vitték ki a gyerekeiket az országból (micsoda????? nem Unio vagyunk???) tehát most millió papírt kell beadniuk, ha nem akarnak bajba kerülni. Többek között egy spanyol szociális munkás megy ki hozzájuk, hogy környezettanulmányt készítsen, hogy jó helyen vannak-e a gyerekei. Merthogy ha nincs otthon állandó lakcímük, akkor már kivándorlónak minősülnek, nem ideiglenesen külföldön tartózkodónak, és arra más nem az Unios szabályok érvényesek, hanem egy 1952-es magyar törvény.
Nyilván az ember, ha csak róla lenne szó, elküldené a sunyiba az ügyintézőt. Gyere értem, találj meg, vigyél el, büntessél meg és nagyokat röhög, mert ez nyilvánvalóan életidegen jogszabály. Évente sok-sokezer magyar megy külföldre és persze viszi a gyerekét. Akit amúgy a gyámhivatal szerint suliba se lehetne adni az ő engedélyük nélkül. (Kérdem én, magyar ismerőseim, ki rendelkezik ilyennel???)
De nem lehet röhögni, mert a gyerekével nem játszik senki. Minimális esélyt nem akar annak adni, hogy a gyereke kerüljön bajba. Tehát most Ditkéék intézkednek ezerrel, millió pénzt költve a hivatalos fordításokra.
Csak nem értem, hogy akinek nincs otthon állandó lakcíme, az miért kivándorló? Itt, Angliában például sok embernek nincs saját ingatlana. Bérelnek. És ez Nyugat-Európa sok országában így van. És mennek ide-oda. És akinek otthon mondjuk a bank elvette és itt keres egy újra valót, az miért akarna kivándorolni? Nem akar. Haza akar menni, csak otthon nem tud annyit keresni, mint itt.
De ennél is durvább, hogyan jut valakinek még eszébe is, hogy egy normális, jól szituált házaspárt azzal fenyegessen, hogy elveszi a gyerekét? Nincs tényleg otthon sok olyan szegény sorsú gyerek, akivel a gyámügynek foglalkoznia kéne?
Komolyan mondom, olyan indulatokat kelt bennem a magyar ügyintézés, hogy időnként fel tudnék robbanni. És ilyenkor mindig eszembe jut hogy miért is jöttünk mi el. És nem a pénz és nem az angol nyelv volt a fő ok - hanem az, hogy a saját gyerekeim egy tisztább, átláthatóbb rendszert lássanak és tapasztaljanak maguk körül.
És igaz ez a sulira is. Valamelyik nap Adri barátnőm elküldte egy angol anyuka kommentjét a magyar iskoláról. Egy angol pár, aki Magyarországon él, és az első félévet magyar suliban töltötte a gyerek. De mostanra elmérgesedett a helyzet, így átíratják a nemzetközibe. Mert a gyerek folyamatosan kapja a fekete pontokat, és most már tök hülyének érzi magát. Pedig csak azért kap fekete pontot, mert mondjuk nincs kihegyezve a ceruzája. Én ezen még fel se háborodtam annyira, mikor olvastam. Hát igen, kaptam ezért én is fekete pontot, amikor kicsi voltam, túlérzékenyek ezek az angolok, gondoltam. Akkor döbbentem rá, hogy ez mekkora hülyeség valójában, amikor elmeséltem a lányaimnak és ők nem is értették. Mert hát miért nem adott a tanító néni neki akkor egy hegyezőt??? Miért kell ezért fekete pontot adni?
És igazuk van. Tényleg hülyeség. És halálosan boldog vagyok attól, hogy ezt ők így látják. Hát ezért kell világot látni.

A játéknak tegnap este vége lett. A jelentkezők nevét ma reggel kis cetlire írtam, összehajtogattam és bedobtam Bende egyik teherautójába. Majd a férj húzott. (Bende nem akart.)
És a nyertes...


lett. Akit ezúton kérek, hogy küldje el a postacímét az emilcímemre. Ezt a jobb oldali oszlopban az 'About me' felirat alatti fotóra kattintva tudhatja meg. Köszönöm mindenkinek a játékot és remélem, hogy a nyertes örülni fog, amikor megkapja! A következő játék 150 állandó olvasónál lesz, és már szuper ötletem van arra nézve, hogy mit fogok kisorsolni! :-)