Három gyerekkel irány Anglia!

A képen tíz gyerek látható. Árvák. Soha nem láthatták az édesapjukat. Meghaltak az Ikertornyokban, mielőtt a várva várt gyermekeik a világra jöhettek volna. A kép, a sztori megható. De vajon mi ennek a történetnek az igazi tanulsága?

Elsősorban azért, mert a terrorveszély nem csökkent. A gyakran utazó emberek számára tíz évvel ezelőtt új időszámítás kezdődött, és ez bizony alaposan megnehezíti az ember életét, ha repülni vágyik három gyerekkel. Be kell vallanom, én bizony nem tudom, hogy miért olyan veszélyes vizet felvinni, miért dobatják ki a majonézt, vagy a rúzsokat. És hogy tényleg fontos-e megmotozni a nyolc éves kislányomat, ha besípol a reptér kapuja. De elfogadom. A biztonság mindenek felett. Mert soha nem fogom elfelejteni amikor tíz éve felhívott a tesóm, hogy kapcsoljam be a tévét, mert elkezdődött a harmadik világháború. Bíborka már a hasamban volt, és emlékszem, éjfélig néztem a tévét és sírtam, hogy milyen világra szülöm szegényt.
Aztán nem lett baj.
Legalábbis nekünk nem, az afgán nőknek attól tartok erről más a véleménye. Sok országban azóta sincs béke. A mai napig tart a harc, olajért, pénzért - a kisemberek számára érthetetlen politikai okokból.
Ha egészen őszinte akarok lenni, a nagy ijedelem után engem annyira nem érdekelt már ez a Twin Tower dolog. Minden évben tucatnyi terrortámadás van szerte a világon, meg földrengések, árvizek, és egyéb katasztrófák, ahol sokkal több ember halt meg, mint itt. Sajnálom, akik ott haltak meg - de sajnálok mindenkit, akinek az élete ilyen hirtelenül és értelmetlenül ért véget.
Kicsit úgy is éreztem, hogy Amerikában csak jókora médialufit csinálnak az egészből, mert hát ha őszinték akarunk lenni, igen látványos és jól eladható a két torony leomlása. Egy madridi pályaudvari robbantás, vagy egy londoni gáztámadás sokkal könnyebben feledhető, pedig itt is, ott is haltak meg emberek. Még sincs emlékművük és filmjük.
Mindig úgy éreztem, hogy az amcsiknak vér kellett és bosszú, és ez már nekem nem volt szimpatikus. Tudom, emblematikus ami ott történt, de mégis igazságtalanul nagy figyelmet kap. És hát valljuk be, Amerika nagyon messze van - ha bánatot akarunk, ott van nekünk Kolontár, a szajoli vonatszerencsétlenség vagy akár az a bizonyos augusztus 20, amikor jött a szélvihar.
De amikor azért a Daily Mailben megláttam ezt a képet, akkor bizony elkezdtem sírni. Ez a tíz gyerek ugyanis soha nem láthatta az édesapját. Ők akkor már az édesanyjuk méhében voltak, amikor a tornyok összedőltek. Most tíz évesek. És ahogy a történetüket olvasom, voltaképp boldogok. De ahogy itt állnak talpig fehérben, ártatlanul, azért összeszorul a szívem és mindet sajnálom. És azokat a többi ezreket is, akiknek nincs arcuk és akik egy másik kontinensen szenvedik meg az őrültek játszmáit. Ahogy mondják, akkor győz a gonosz, ha a jóság tétlen. Hát ezek a gyerekek nem tétlenek. A legnagyobb tettük, hogy nem akarnak bosszút. Pedig olyasmit vesztettek el, amit tényleg lehetetlen pótolni, bármilyen jó pótapákat is kaptak azóta. Az arcuk tiszta és nem lihegnek elégtételért. És nem pénzért pózolnak, hanem, hogy létükkel is bizonyítsák, az élet megy tovább. És akkor lesz jó a világnak, ha béke lesz mindenütt. Mindegy, hogy milyen őrült, hol keresi a bajt. A háborúban csak vesztesek vannak. Ha pedig ők meg tudnak bocsátani, akkor kinek van joga folytatni a nevükben vívott harcot?