Három gyerekkel irány Anglia!

Egy nap késéssel ugyan, de elkezdtük a sulit. Igen, én is utálom, amikor többes számban használják a szülők a gyerekeikre vonatkozó megjegyzéseket és a falnak tudok mászni a "ma fájt a hasunk" vagy "ügyesen ettünk"-féle mondatoktól. De a sulikezdés tényleg közös munka. Minden anyuka legalább annyit dolgozik vele, mint a gyereke. Csak tőle senki nem kérdezi meg, hogy szereti-e csinálni.

Az első sokk még tegnap ért, amikor leszállt a gép Angliában, és a 40 fokos hőség után megérkeztünk a hideg, fénytelen, esős késő-őszbe. Pulcsi ÉS kabát. Vízhatlan persze, mert csöpög. A lakás is durván kihűlt, be kellett fűteni, hogy ne fagyjunk meg. Azt hittem, hogy igazi megnyugvásos öröm lesz visszajönni - haza, ahogy mondjuk néha. De ehelyett semmi nem volt tökéletes. A repülés fárasztóbb volt, mint emlékeztem, a lakás pedig jóval kisebb, mint amikor tavaly ilyenkor először megláttam. A környék barátságtalan, sehol egy fehér arc, aki mégis, az részeg vagy mocskos. És mindenki angolul karattyol körülöttem.
Az egész olyan idegen és fura volt. És ezt nem csak én éreztem így. Valahogy az egész család olyan nyűglődős hangulatba került. Hogy az utazás, a kulturális sokk, a hideg vagy egyszerűen a nyaralás vége viselt meg minket, fogalmam sincsen. De mind úgy aludtunk, mint akit fejbevágtak és még Kisbende este 9-től reggel 6-ig meg se moccant, ami abszolut rekord.
Azt mondjuk nagyon tudom szeretni, hogy az angol suli csak 9-kor kezdődik, ami az időeltolódás miatt az otthoni 10-nek felel meg, így legalább az ébredés könnyen ment, aztán a lányok suliba mentek, ami itt annyival egyszerűbb, hogy nem kell tankönyvet, füzetet, tanszereket venni. Csak az egyenruháról kellett gondoskodni jó előre, ami ugyebár immáron piros. Amúgy még az ebédpénzt se vették ma el, mert még akkora volt a kavarodás - de azért kapott ebédet a gyerek hitelbe. Szóval új tanár minden gyereknek, új osztálytársak (összekeverték az osztályokat) és új osztálytermek, amiket nem volt könnyű megtalálni se.
Amíg a csajok intézményes keretek között szoktak vissza az angolba (amiből amúgy kiestek ám rendesen, simán magyarul válaszoltak, ha angolul kérdezték őket) én itthon próbáltam kipakolni a bőröndökből, ebédet rittyenteni, takarítani és Kisbendét szórakoztatni több-kevesebb hatékonysággal. Közben meg nagyon erősen küzdöttem a brutális álomkórral, ami a fénytelen szürke ég alatt alattomos módon támadott. A délutánt megfejeltem egy belvárosi cipővásárlással ahová mindhárom gyereket elvittem, és ebből kettőnek még cipőt is tudtam venni. (Bíbor nem akart újat, hiába könyörögtem, hogy a tavalyi már kicsi és kopott is, nem hitte el. Tehát vele majd menni kell még egy kört pár hét múlva.)
Mire hazaértem már olyan fáradt voltam, hogy legszívesebben laposkúsztam volna az ágyba, ehelyett este fél 8-re mentem a kóruspróbára, amit már öt hete blicceltem, tehát igazán nem lehetett még egyet kihagyni, ugyanis versenyre készülünk, de nagyra. Ráadásul az első sorba tettek, és egészen durva, bonyolult koreográfiát kell megtanulni az egyik dalhoz, ami annyira titkos, hogy még a címét se árulhatom el, erre külön figyelmeztettek minket. Nem gondolom persze, hogy a többi Barbershop kórus az én blogomat olvassa kémkedés céljából, de komolyan veszem a játékot. Másképp nem is érdemes. Szóval nagyon jók vagyunk, és állati jó a dal, a koreográfia és tök büszke vagyok rá, hogy első sorba tettek, mert az nagy dicsőség. Így csak fél 11-kor indulhattam haza, miután még 100 fontot leperkáltak rólam, mert a nagy verseny kétnapos és a szállodát is fizetni kell. (És ez csak a foglaló, még 150-t kell beadnom erre a célra a jövő hónapban. Drága hobbi ez...) És ami a legrosszabb, hogy még csak énekelni se tudtam ma, mert már egy hete be vagyok rekedve, amióta a vonaton rámfújta a jeges légkondit a hülye MÁV. A flow érzés hát elmaradt, de legalább felfrissítettem a tudásom koreográfia ügyben, ami nagyon is rám fért, és megszerveztem, hogy valaki vigyen el kocsival a hétvégi kétnapos intenzív kóruspróbára, ami amúgy szintén 135 fontba került, mert szállodába megyünk. És ez nem pihenés lesz, hanem kőkemény kétnapos munka - részemről intenzív angol nyelvi ismétléssel összekötve.
Alig 24 órája jöttünk meg, és csak lesem, hogy mennyire másként látom már a lakást, a környéket és az életünket. Most már semmi nem idegen. Olyan gyorsan visszazökkentünk az angol hétköznapokba, mintha soha nem mentünk el. Egyik kezemben a Daily Mail, másikban egy forró tejes tea. Kinn esik, de én ezt szeretem. Hazaértünk.