#Post Title #Post Title #Post Title

Ha volna két életem...


Tudom, szentimentális vagyok, de a magyar X faktor válogatását nézve elsírtam magam, amikor a Hajdú ikrek énekelni kezdték a Piramis együttes régi dalát: Ha volna két életem...

Fura a viszonyom ezzel a dallal, mert amikor először hallottam jó 15 éve, akkor éppen olyan élethelyzetben voltam, hogy teljesen magamra illőnek éreztem a szövegét. Éppen kétfelé húzott a szívem, és képtelen voltam választani. Biztos voltam benne, hogy nincs jó döntés. Az lenne az egyetlen megoldás, ha két életem lenne.
Persze utólag azt mondom, csak a döntés fájdalmától akartam megkímélni magam. Hiszen dehogy nincs jó megoldás! És egyáltalán nem kell két, három élet ahhoz, hogy minden beleférjen. A döntésem eredményével a mai napig együtt élek és azt gondolom, hogy a "másik életemben" ha lenne olyan most nagyon boldogtalan lennék.
Azóta ez a két élet dolog nem foglalkoztat. Gondolom főleg azért nem, mert ezzel a mostanival elégedett vagyok. Van benne minden, amit csak kívánhatok, és ha panaszkodni támadna kedvem - mert hát azt mindig van miért - akkor csak eszembe jut az angol mondás: count your blessings... - tehát számold az áldásokat az életedben és ne azt, amivel elégedetlen vagy. Mondjuk, hogy fedél van a fejünk felett, hogy van mit ennünk, hogy békében élünk, hogy nincs hitelünk, amit nyögnünk kellene, hogy három okos és szép gyerekünk van... és még sorolhatnám, ha nem lenne kérkedés.
De persze ha őszinte akarok lenni, akkor sírhatnék is és szomorkodhatnék egész nap amiatt, ami nem jó. Hogy Borsi PKU-s és milyen időnként emiatt az életünk, hogy kicsi a lakásunk, hogy messze vagyunk a szeretteinktől, hogy nincsenek itt igazi barátaim, vagy hogy Bende újra óránként ébred és ezért állandóan fáradt és álmos vagyok. Mondom, van mindenhol baj is. Mi sem vagyunk kivételek.
De én nem ezt szeretem látni, és nem erről szeretek írni se.
Persze már az, hogy írok is jelent valamit. Évekkel ezelőtt még a húgom mondta nekem, hogy vigyázzak, hogy a neten kivel ismerkedem meg, mert aki nagyon sok időt tölt az internet előtt, azzal valami nem stimmel. Még akkor se, ha amúgy minden kereknek tűnik. Mert ha minden jó lenne, akkor igazán élné az életét és nem virtuálisan.
Nehéz vele vitatkozni, különösen ha eszembe jut, hogy mikor voltam legutóbb ilyen nagyon aktív a világhálón. Éppen tíz évvel ezelőtt, amikor Németországban éltem fél évet és időnként szörnyen egyedül voltam. A németek nem túl befogadóak és naphosszat nem beszéltem senkivel. Így hát állandóan a netet bújtam, törzs-hozzászólója voltam egy rakás fórumnak. Mindenről volt véleményem és órákon át ültem nap mint nap a gép előtt.
Ha ez eszembe jut, akkor bizony keményen fel kell magamnak tenni a kérdést: vajon most miért blogolok? Miért tartom fontosnak, hogy esténként alvás helyett leüljek és leírjam a gondolataimat?
Tegnap este megnéztem a Julia&Julia című filmet, ami egy Júlia nevű bloggerlányról szól, aki egy év alatt végigfőzi a nagy gasztroguru, Julia Child szakácskönyvének összes ételét. Az írás és persze a főzés mindkét nő életét megváltoztatja, és mindkét nő életébe sikert hoz. Az egyik szakácskönyvet ír és tévéműsort kap ennek hatására. A másiknak a blogja olyan siker lesz, hogy könyvszerződést kap, amiből aztán film is készült. Micsoda sikersztorik!
De vajon én miért írok és kinek? Az a feltételezés, hogy nem írok emileket, és helyette blogban mondom el a családtagjaimnak, hogy mi van velünk, már rég megbukott. Fura módon ők olvassák legkevésbé a blogot. Sokat dumálunk telefonon, számukra nincs újdonság a blogon. Aztán van egy kisebb kör, közelebbi-távolabbi barátokból, akik viszonylag rendszeresen olvasnak, és ha találkozom velük, szinte kivétel nélkül megjegyzik "ó, én mindent tudok rólad, olvasom a blogod" ami amúgy, halkan jegyzem meg nem igaz. Korántsem mindent írok le ami történik velünk. Nagyon is megszűröm, hogy mit engedek ki az éterbe, mert tudom, nem feltétlen a jóindulat vezérli minden ismerősömet, aki olvas. Sokan drukkoltak-drukkolnak talán még most is, hogy legyen nekünk rossz, és bukjunk bele az egész utazásosdiba, mert hát micsoda dolog, hogy ideoda rángatjuk szegény gyerekeinket, mi lesz a magyarságukkal, a tanulmányaikkal és jobb lenne, ha normálisan élnénk nem így cigánymódra.
De egyre nagyobb az ismeretlenek köre, akik az akaratlanul is táguló kulcslyukon át bekukucskálnak az életünkbe. Fura módon ma már egyre inkább nekik írok. Talán mert a távolságot tartva sokkal könnyebb magunkról is írni. Könnyebb eldönteni, hogy mi legyen a téma és mi maradjon meg csak nekünk.
Kicsit ugyanis tényleg olyan már, mintha két életem lenne. Egy blogolós és egy igazi. És bár a blogolós kicsit tényleg a szebbik és jobbik oldalát mutatja, azért be kell vallanom, hogy a teljes egész messze van a tökéletestől. Nincs benne, hogy a lányok tetvesek lettek az angol iskolában, hogy öt kilót híztam, mióta kiköltöztünk és hogy képtelen vagyok tisztán tartani ezt a rohadt vajszínű padlószőnyeget. A kép persze még ezekkel az információkkal se lesz teljes. De nem is törekszem rá. (Nem vagyok hírügynökség, és nem tettem ünnepélyes esküt a kiegyensúlyozott tájékoztatásra.)
Sőt. Örülök neki, hogy elhatároztam, hogy többségében a jókat fogom megírni, mert ez arra késztet engem is, hogy a jót keressem. Hogy nyitva tartsam a szemem és örüljek mindennek, ami napsütést hoz bele. És abban hiszek, hogy előbb-utóbb a két életem majd eggyé válik, és az összességében jó lesz túlsúlyban, hosszú távon is.
És írok, mert az írás a szakmám, a szenvedélyem és a hobbim is. Annál jobban már csak visszaolvasni szeretem, amit írtam, mert akkor újraélem, hogy mi minden történt velünk az elmúlt egy évben. Ha nem írtam volna le, most már egy csomó dologra nem is emlékeznék. Azt nem bánom, ha a rosszakat elhomályosítja az idő, de annak örülök, ha a jók megmaradnak. Mert azokból lesz az igazi emlék. És annak már el lehet nézni, ha torzít.

9 Responses so far.

  1. mariann says:

    :) Igen, jo csak a jot leirni:)
    Nekem nincs blogom, de mar nagyon banom, hogy nem kezdtem el legalabb akkor, mikor kijottem.
    Most mar visszamenoleg leirva torz lenne, nincs mar meg sok emlek...szerencsere:)
    Ciganyelethez: bennem is bennem van a "ver", most lesz egy eve, hogy itt lakom, de mar elhataroztam, hogy jovo osszel koltozok, valami homokos tengerpartos helyre:)

  2. Névtelen says:

    Kedves Marcsi!

    Olyan olvasód vagyok, aki habár személyesen nem ismer és véletlenül tévedt a blogodra egy esti szörfölgetés során, itt ragadtam.
    Szeretem az írásaidat. Nem csak a család mindennapjairól számolsz be, hanem más, Angliára jellemző érdekességeket lehet olvasni, és ez nagyon tetszik.
    Ne foglalkozz a rosszindulatú emberekkel, biztos vagyok benne, hogy többen vagyunk azok, akik szurkolunk neked. Igen, iszonyat nehéz lehet kint a három gyerekkel, de légy büszke arra, hogy a nehézségek ellenére a gyerekeid boldogok és (még ha haza is költöztök) életre szóló élményeket szereznek a kintlét során.
    További szép, élménydús napokat (és kórussal való fellépéseket) kívánok. :)

    Üdv: egy olvasód

  3. kovtama says:

    Én még nem irtam neked, viszont olvaslak.:) Megbújok a háttérben.

  4. Réka says:

    Drága Marcsi!

    Bocsánat,hogy így le"drágázlak",de teljesen olyan érzésem van,mintha személyesen is ismernélek.

    Kb féléve akadtam a blogodra már nem emlékszem pontosan,hogyan,de azóta csak olvaslak és olvaslak.Imádom ahogy írsz ,képes voltam itt ülni és visszaolvasni a legelejétől:)Most a Húgod jut eszembe,biztos mondaná,hogy húha ezzel a nővel baj van fanatikus:)lehet igaza is van..nekem az a problémám,hogy magányos vagyok itt Budapesten(Erdélyből jöttem9éve)itt született a kislányom 2009-ben boldogok vagyunk ,de soha nem fogom ezt az életet megszokni illetve nem is megszokni,megszeretni.Olyan jó olvasni Téged,hogy hogy boldogultok ott kint idegenben,a Te érzéseid a családod,barátaid,otthoni illatok utáni vágyad nagyon hasonlóak az enyémhez, mindig erőt kapok Tőled.Nagyon tetszik az is,ahogy írsz Angliáról soha nem jártam még ott,de így betekintést nyertem az ottani szokásokba,kultúrába,nagyon tetszik ahogy a lányok sulijáról írsz és az ottani rendszer is,na meg a PKU-s rendszerük se semmi!Én már a férjemnek is szoktam példázódni,vagy csak mesélni a blogodról,meg a játszón is a minap valami olyan téma jött elő,hogy eszembe jutott,hogy ott kint másképp müködik:)Egy szó mint száz mindegy is kinek írsz,csak írj,mert te írásra születtél!

    Üdvözlettel:Réka

  5. Réka says:

    És,hogy a témához is szóljak ez valóban igaz,hogy én azért ülök itt sokat,mert itt keresem az ingereket ,szüleimmel,barátokkal skypon beszélünk itt tartom a kapcsolatokat és meg kell,hogy mondjam nagyon jól müködik:)ha nem lenne internet én már megőrültem volna!Ahogy hazaérünk Erdélybe eszembe se jut az internet:)

  6. Christine says:

    Szivemből szóltál Marcsi.:-)

  7. Szitya says:

    De jó, Marcsi! Annyira jól fogalmazol, hogy mindig elámulok. Kissé kuszábban, de valami hasonlót fogalmaztam meg én is itt: http://zeki-szitya.blogspot.com/2011/02/csak-deru-orait-szamolom.html# . És szerintem ezért (is) blgol az ember: hogy hasonló pozitívumokat leljen olyankor, amikor abban esetleg a mindennapokban, a net-mentes részen egy pici hiány van...
    Puszi,
    Szilvi

  8. Jók ezek a coming outok! Időről időre lecsekkolom a statisztikát, és hogy merrefelé laknak, akik engem olvasnak. És tök izgi látni, hogy mondjuk Hollandiából, vagy Görögországból rendszeresen idekattint valaki, vagy hogy mi az, aminek nagy sikere van, mi az, ami hidegen hagyja a gyarapodó olvasótábort. De a legjobban a kommenteket szeretem. Olyan jó mindig, ha kap az ember némi léleksimogató visszajelzést! :-)

  9. Timi says:

    Kedves Marcsi,

    számomra is ismeretlen ismerős vagy :) Kismamában olvastalak régóta, kicsit együtt vártuk Bendét, amin segített az, hogy én most várandósan újraolvastam a régi Kismamákat, meg a nyomdai átfutás is :) és nagyon szeretem az írásaidat. Lehet, hogy Te is olvastál már tőlem, mert megjelent már pár olvasói levelem. De a babaszobán nem szeretem olvasni a blogokat, nem tudom, miért, nem barátom az a felület, viszont én is a blogspoton blogolok... és valahogy megtaláltalak pár hete. Remélem, ezért, nekem, nekünk írsz, és nem csak Angliából majd. Magam is szívesen írnék szakmajellegűen is, csak nem tudom, hogy kezdjem... bár most írok a babanetre, meg lett egy különdíjas cikkem egy másik baba-mama honlapon. Na mindegy, elkanyarodtam, szóval én "csak" Magyarországról, Úrhidáról olvaslak, és remélem, még sokáig :)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...