Három gyerekkel irány Anglia!

Tegnap este kicsit megfájdult a fejem. Gyorsan bekaptam hát egy szem gyógyszert és telefonáltam a barátnőmnek, hogy jöjjön nyugodtan. Én nem tudok elmenni, mert Kisbendét már ilyen későn nem vinném sehová, de mellette nyugodtan dumálhatunk. Nem sejtettem, hogy egy értelmes szót se fogunk váltani.

Mire T. barátnőm megjött, gyógyszer ide, gyógyszer oda, én már ülni se tudtam, annyira rosszul voltam. Mintha az a fránya gyógyszer nem is hatott volna, és hamarosan megjött a hányinger és vele együtt az érzés, mintha folyamatosan késeket vágnának a szemgolyómba.
Nem tudom mi lehet az oka, de egyre gyakrabban tör rám a migrén. Nem mindig ilyen rossz és általában segít a gyógyszer és némi pihenés a sötét szobában. De most nem volt egyikre se módom. Egyrészt nem hoztam magammal, amit szedni szoktam és apuéknak nem volt ilyen. Másrészt hogy is tudnék lefeküdni aludni, amikor Kisbendét kell vacsoráztatni, fürdetni, altatni? Igen-igen, persze anyuékra is bízhatnám a dolgot, mondhatja bárki, aki nem ismeri a szüleimet - de aki igen, az tudja, hogy ez nem m
ködik. Lassan 7O évesek és nem azok a gyerek után szaladgálós típusok. Anyukám drága a lakásból sem volt kinn már két éve, és előtte se ment hosszú utakra. Most már ott tartunk, hogy az ágyban fekszik majdnem egész nap, és a WC-ig is csak úgy tud kimenni, hogy közben legalább egyszer, de inkább kétszer leül pihenni.
Kisbende érkezése persze fellelkesítette, mert a kis huncutnak amint megérkeztünk első dolga volt kézenfogni nagymamát és körbesétálni vele a lakást, és bizony nem engedélyezett leülőket. Na igen, efféle csodák vannak és jó látni őket - de az egész lefektetés procedúrát hogy is bízhattam volna rájuk? Apám már amikor a hugom született se volt a csúcson pelenkázás ügyben, inkább rám, a négyévesre bízta a munkát, mert félt, hogy ő képes elhányni magát, ha valami csúfságot lát a pelusban.
Mindezt megspékelve azzal, hogy a kétéves Kisbende számára a nagyszülők nem olyan ismerősek, mintha itt laknánk. Persze kedveli őket, eljátszik velük - de azért a biztos pont anya. Aki azonban tegnap este teljesen használhatatlan lett.
Az első gyógyszer után vettem be a következőt. Majd kihánytam mindkettőt. És vettem be az újabbat, hátha az majd használ. Közben csak feküdni tudtam, lehetőleg egy bizonyos pózban, ahogy kevésbé fájt. Egy kicsit. De így is pokoli volt. Elviselhetetlen.
Próbáltam felidézni, vajon, amikor pár évvel ezelőtt egy migrénes cikket szerkesztettem, vajon mit is írt a szerző, mi okozza ezeket a brutál fejfájásokat. És vajon mivel lehet megszüntetni. De semmi nem jutott az eszembe. Aztán azon is t
nődtem, hogy vajon meddig tart ez még, meddig kell ezt az elviselhetetlen fájdalmat kibjrnom.
Aztán azt is, hogy milyen ciki, hogy én itt benn fekszem, míg T. barátnőm a gyereket szórakoztatja, és hogy milyen szuper, hogy van nekem egy ilyen barátnőm, aki már húsz éve megvan nekem, és hogy micsoda állati mázli, hogy épp ő van itt, aki imádja a gyerekeket és nagyszerűen ért is a nyelvükön. Merthogy T. a helyzetet átlátva azonnal elfoglalta Kisbendét, jobban mint bárki más tudta volna. És ugyan rettenetes, hogy nem tudtam vele dumálni, pedig lett volna mit tudom, mert csomó klassz dolog történt vele és én is szívesen beszélgettem volna vele. De ez nem jött össze. Majd másfél órán át maradt velünk, közben mindenben segédkezett, amiben kellett. Etette-itatta Kisbendét, fürdette, öltöztette, szórakoztatta - mikor, mire volt szükség. Én időről-időre kijöttem a szobából és próbáltam hasznossá tenni magam, de valójában csak aszisztáltam az én szuper barátnőm keze alatt.
Amúgy ez most maga volt a testet öltött rémálom - azon tűnődtem, hogy vajon ha most egyedül lennék Coventryben a három gyerekkel és a férjem külföldön lenne épp, mi a fenéhez kezdenék, mert a fejfájás olyan brutális erős volt, hogy képtelen voltam még kiegyenesedni is, nemhogy gyereket ellátni. És hogy micsoda pech, hogy most nem vagyok ott, mert akkor most a férjemre passzolhatnám a gyereket és nem kéne azon aggódnom, hogy micsoda ciki, hogy a barátnőmet erre használom épp. És végül, hogy milyen jó is itthon, ahol megvan az a szociális háló, amely elkap, ha zuhanok és hogy ez azért kinn nagyon is lyukas még - bár tagadhatatlanul formálódik, mert ott is vannak barátok, és tudom, hogy segjtenének, de azért azok a barátságok még nincsenek tűzben edzve és kipróbálva.
T. persze csodálatos volt - nem először. Sokszor segített már nekem, és tudom, hogy rá bármikor, bárhol, bármiben számíthatok. Húsz éve, vagy több is. Ilyen barátot nem lehet könnyenn pótolni. Nekem meg nem is egy ilyenem van, és ez valami brutális szerencse. Még akkor is, ha ők itt vannak én meg általában ott. Na, nem mintha ez bármi másban akadályozna minket. Ennyi idő után már nem. Na igen, az alkalmi gyerekvigyázásra most nem tudom őket megkérni, úgy mint amikor a nagyok voltak még kicsik. De most jól jött a segítség. Szerencsére mire eljött az alvás ideje, már az én fejfájásom is enyhült. A tizes skálán már nem kilences, hanem csak négyes volt. A migrénes hányingeres éles hasogatás tompa fájdalommá enyhült. És ezzel már el tudtam aludni. És ebben Kisbende is partner volt. Könnyedén elaludt és reggel 8-ig ébredés nélkül durmolt - amire még eddig soha a büdös életbe nem volt példa.
Reggel pedig fájdalom nélkül ébredtem. És már nem először az életemben újra megállapítottem, hogy ennél nincs jobb érzés. És milyen állati jó, ha az ember egészséges, és semmije nem fáj.
Anyukám pedig csak annyit mondott, hogy T.-nek még a lába nyoma is legyen áldott, mert hogy ő képtelen lett volna a nyüglődős Kisbendét másfél órán át így lekötni volna, ahogy T.-nek sikerült.
Szóval köszönöm, drágám. És nem csak a tegnap estét. Azt a sok-sok évet. És majd dumálunk is. Igérem. Ha máshogy nem, akkor Skype-on.
A migrén meg menjen a fenébe - de ha valakinek van ötlete, miért tör rám egyre gyakrabban, és mit tehetnék, hogy ne legyen így, ne tartsa magában! (Mondjuk a gyakoriság kéthavonta egyet jelent, de azért nekem ez nagyon sok...)