Három gyerekkel irány Anglia!

Ahogy az évek telnek, egyre kevésbé fontosak a szülinapok. Nem azért, mert nem akarom őket számolni, vagy mert bajom lenne azzal, hogy múlnak az évek. Egyszerűen csak annyi minden van, ami fontosabb.

Ezt a szülinapot mégis vártam, mert volt valami, amire nagyon vágytam és amit nem is rejtettem ám véka alá, olyan egymilliószor mondtam el a férjemnek, hogy mennyire örülnék neki. Ez egy új fényképezőgép volt. Merthogy a régi az kicsi is, elavult is is, és egyre homályosabb képeket készít.
Én pedig imádok fotózni, egy időben még kacérkodtam is a gondolattal, hogy megpróbálom profi fotóssá képezni magam, de aztán mindig volt más munka, így az egész maradt hobbi szinten, de ott nagyon erősen.
Anyukáknak amúgy azt gondolom szinte kötelező félprofi fotóssá képezniük magukat, mert a gyerekek elképesztően gyorsan változnak, ráadásul folyamatosan gyönyörűek minden életkorban. Ráadásul imádják saját magukat nézegetni. Én tehát kicsi koruk óta folyamatosan kattogtatok, és az a pár hónap, amikor nem volt saját fényképezőgépem életem legsötétebb időszakai közé tartozik, és a mai napig bánt, hogy volt két egész hónap, amikor nem csináltam róluk fotót. És az is bánt, hogy nem csináltam róluk sokkal többet. Amire ugyanis nem viszem el a gépem, az az alkalom egyszerűen elfelejtődik - ám amiről kép is van, az örök emlék marad.
És mivel ebben mélységesen hiszek, ma már sehová nem megyek gép nélkül. Így aztán tetszik-nem tetszik, a család is megszokta a fotózás-mániámat. Hogy állandóan körülöttük kattogtatok, hogy beállítgatom őket, hogy ezer képet is ellövök, és aztán itthon meg albumba rendezgetjük, nézegetjük a képeket.
Utálják is rendesen, nem tagadom. Mert amikor ott vagyunk valahol, akkor időrabló, meg ciki, hogy anya sürög-forog, az albumba rendezés meg uncsi.
Na de a végeredmény! Amikor aztán leülnek és egymás után nézegetik a régi albumokat, akkor már mindenki hálás a családi dokumentátornak. Így ma már elviselik a mániám, ha meg nem is szerették.
Persze legyünk igazságosak, nem is mindenki utálja. Bíbor például imád a kamera előtt pózolni, és Kisbende is azonnal mondja, hogy "csíz" amint meglátja a kamerát majd jön, hogy ellenőrizze, milyen kép is készült róla. (Teljesen kézben tartja ám az imidzsét... :-)
Lassan a lányok arra is rájöttek, hogy a fotózás igazi móka, így egyre gyakrabban kérik kölcsön a gépemet, és szentül megígértették velem, hogy ha megkapom az újat, övék a régi.
Úgy tűnik hazudtam. Vagy legalábbis tévedtem.
Nem adom egyiket sem. Mindkettő kell.
Merthogy igen, hosszas vágyódás után kaptam egy csodás új gépet, egy tüköroptikás Nikon 3100-st, egyenesen Gibraltárról, ahol a férjem pár hete járt (Na igen, sok mindenről nem írok ám a blogban...) és ahol sokkal olcsóbb, mint Angliában, Magyarországról nem is beszélve.
Az a tudat, hogy ott van fenn a szekrény tetején, bontatlan állapotban, míg én továbbra is a kis géppel bénázok... jajj, az nagyon fájt két teljes hétig. Nem érdekelt a torta, az összes többi apróság, amivel készültek, mint az alkoholista, úgy remegtem már a vágytól, hogy kézbe vehessem.
És nem csalódtam. Szuper kis gép, álomkönnyű kezelni, és tűéles képeket készít.
Csak hát nagy. Nem valami zsebbe dugható kis falatka. Így hát nem is olyan könnyű járkálni vele. Ráadásul annyi mindent tud, hogy még nagyon sokat kell tanulnom róla, mielőtt a mestere leszek. Szóval most esténként a netet böngészem, tanulom a fotós trükköket és elkezdtem a Photoshopot is tanulgatni, amit szintén már rég akartam, de valahogy sose volt rá érkezésem. De most nagyon belelkesedtem.
Bár ezzel nem vagyok egyedül. A csajok is könyörögnek, hogy kipróbálhassák (még nem engedtem meg) és Kisbende is nyomogatná rajta a gombokat (neki már az előző gépet se adtam a kezébe, úgyhogy ez most duplán frusztrálja...)
De én meglehetősen boldog vagyok. A tudat, hogy Nikonom van, mint a legtöbb profi fotósnak, olyan izgalmas. Tudom én, hogy nem a gépen múlik, meg azt is, hogy a profi fotósoknak jobb Nikonja van, mint ez, de nem érdekel. Ez a gép akkor is nagyon jó.