Három gyerekkel irány Anglia!

Olyan pocsék reggel volt, hogy kedvem se volt kibújni az ágyból. Hát persze, hogy megint csak négy órát aludtam, azt is csak három részletben. De most az idő sem vidított fel. Ködös, nyákos, szürke. Igazi lehangoló kép. Egy dologhoz volt csak kedvem az alváson kívül. Pizsamában fetrengeni egész nap, és olvasgatni, tévézni.

Amúgy Kisbendét kellett volna úszni vinni, és már éjjel kitaláltam, hogy nem megyek el. Egyrészt mert nem is élvezte múltkor, minek erőltessem? Másrészt meg mintha fájna a torkom, az orrom is folyik. Ez kezdődő megfázás. Ha én erre most vizeskedni kezdek, csak komolyabbá válik. De ha itthon maradhatok a kanapén, jó meleg takaróba csavarva egy forró teával, akkor biztos, hogy hamar jobban leszek.
Amikor aztán reggel a férjemmel egyeztettünk, hogy kinek mi a napi programja, és már egészen meggyőzően adtam elő, miért is muszáj ma itthon maradnom. Különben is, tegnap is, tegnap előtt is sokat mászkáltam a fiammal, most neki is jól fog esni egy szabadnap.
A férj nem is mondott semmit, vitte a lányokat suliba, és hozátette, hogy ne várjam hamar, mert utána még futni is elmegy. Hát persze, hogy amint kilépett az ajtón, és visszabújtam az ágyba. Magam mellé csábítottam Kisbendét is, és ott bundiztunk a melegben. Kicsit mondókáztunk, gyakoroltuk a suttogást, a kukucs játékot. És jó volt semmit se csinálni.
De persze, hogy azért nem maradhattam ott egész nap. Főztem egy nagy adag zabkását és kettecskén, egy tányérból, mint a szerelmesek szépen elfalatoztuk. Kicsit leettea pizsijét is, de ez nem csoda, mert imád egyedül enni, de legalábbis kavargatni a tányéron lévő kaját, míg én lapátolom a szájába. És ha már levettem a pizsijét, akkor adtam rá rendes ruhát. És erre eszembe jutott, hogy jobb lenne, ha én is felöltöznék, mert rendeltem pár dolgot a postán, és tök ciki ám hálóingben ajtót nyitni. Így én is felöltöztem.
És akkor ránéztem az órámra és láttam, hogy ha most indulunk, akkor még simán odaérünk az úszásra.
Annyira nem volt hozzá kedvem, hogy arra már nincsenek is szavak. Az egész macerát, hogy kimenjek a szitáló esőbe, hogy ott leöltözzek, aztán megküzdjek az állandóan elszaladgáló Kisbendével, aztán azzal, hogy minden gyerek élvezi a pancsolást, csak az enyém ordít, aztán a szárítkozás, visszaöltözés és a séta hazáig, hiszen a babakocsiba hazafelé már nem rakhatom be, mert akkor elalszik és nyilván pont akkor ébredne fel, amikor kiveszem a kocsiból, visszaaludni már nem tud ilyenkor és lőttek a délutáni közös alvásnak, amire nekem meg szükségem van az átdolgozott éjszaka után.
És míg ez járt a fejemben, eszembe jutott ám, hogy állandóan azt hallom, hogy milyen jó sok energiám van és áruljam már el, hogy mi a titkom és/vagy mit szedek. És hogy de jó lenne azt mondani, hogy a jóga tölt fel energiával, vagy az éjszakai csülkös bableves zabálása, de persze egyik se igaz. Leginkább azért, mert nincs is energiám. Ezen a héten kifejezetten tompa, fénytelen és hullafáradt voltam, mert minden éjjel írtam a leadandókat, amik valahogy nem akartak fogyni, és iszonyat nyomasztott, hogy nem haladok velük, és az is, hogy helyette blogot írok, de tudtam azt is, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz, a blog olyan nekem, mint a bemelegítés edzés előtt. Ha írok már valamennyit, utána könnyebb a cikkeket is megfogalmazni. És hogy akkor is írnék ám, ha nem épp blogot fogalmaznék, mert akkor leveleznék, naplót írnék, és akkor már jobb, ha írok, mert akkor legalább az a feszkó, ami bennem gyűlik, az kijön ilyenkor, és nyugodtabban tudok dolgozni.
Szóval ott álltam hullafáradtan és totál kedvetlenül, és biztos voltam benne, hogy ha arról lenne szó, hogy én menjek úszni, futni, tornázni, de akár valami érdekes tanfolyamot is mondhatnék, na, az biztos, hogy ma passzolnék. Mert nulla energiám van.
És akkor ránéztem Kisbendére, és úgy döntöttem, hogy isten neki, hát menjünk. Mert neki dög unalmas lenne ám itthon egy ilyen hulla-mamival, aki semmi izgalmasat nem tud csinálni. És hogy az úszás az hasznos, és ha állandóan kihagyjuk az edzéseket, akkor tuti nem fogja megszeretni. És hogy talán most jobb lesz neki is, és jobban fogja élvezni.
És hogy én itthon és ott is tudok szenvedni, majdnem pontosan ugyanolyan hatékonyan. Legalább neki legyen jó.
Amúgy nem volt. Most is épp úgy utálta, mint az előző alkalommal. Amikor a lépcsőn kellett játszani, akkor boldogan pancsolt, öntötte a fejére a vizet és kicsit se félt a víztől. De amint nem érezte a lába alatt a talajt, azonnal pánikba esett. Szóval nem volt igazi öröm neki se, nekem se.
Illetve ez nem igaz, mert azért én büszke voltam magamra. Hogy amit magamért soha nem tudtam megtenni, legyőzni a saját lustaságom, azt érte-értük, mármint a gyerekeimért megteszem.
És megyek velük korizni is, pedig azt se élvezem, és remeg a lábam az edzés alatt, és rettegek, hogy összetöröm magam, de tökre élvezik ám, hogy velük vagyok, és amúgy se mutathatok nekik rossz példát arra, hogy milyen könnyű feladni a dolgokat, ha állandóan azt papolom, hogy nekik se szabad.
És hogy a tanulás is azért fontos nekem, hogy legyen nekik jó, ha bármikor az életben visszamegyünk, ne legyenek semmivel elmaradva a többiekhez képest. És tényleg ki akarom kaparni nekik a legjobbat.
És fura módon minél több gyerekem van, ez annál erősebb vágy bennem és annál több áldozatot vagyok képes hozni a saját lustaságom oltárán, ami amúgy nem kicsike piedesztál. Bíborral anno még nagyon nehéz volt megugrani a saját korlátaimat, de valahogy a három gyerek több energiát ad, mint amennyit elvesz. És hogy minél többen vannak, én annál hatékonyabb vagyok, és annál több munkát tudok végezni - rendesebb a lakás, többet főzök, többet írok, mint amikor még nem voltak.
Fura, hogy amikor csak kettő volt, elképzelni se tudtam, hogyan lehet hárommal boldogulni, és azt hittem, hogy minden sokkal nehezebb lesz. Elképzelni se tudtam, hogyan fogok tudni megfelelni a kihívásnak. Attól féltem, hogy belesüllyedek a káoszba és elbukom a kihívások során. És aztán kiderült, hogy az egész sokkal jobb, mint gondoltam. És három gyerekkel nem nehezebb, de könnyebb, mint kettővel volt. Pláne, hogy nagy a korkülönbség, pláne, hogy Kisbende tényleg elbűvölő kacagógép, és Anglia se tesz nekünk rosszat, pláne, hogy sokkal többet vagyunk együtt mind, mint korábban bármikor. És nem csak szívják el tőlem a gyerekek az energiát, de sokszorozva adják vissza, így tényleg tudok szárnyalni mellettük.
Szóval voltaképp mindent nekik köszönhetek. És még annyi mindent ezen kívül is...