Három gyerekkel irány Anglia!

A zserbót felnőttfejjel ismertem és szerettem meg. Ma már nem tudnám elképzelni a karácsonyt nélküle, még akkor is, ha nincs érte oda a család minden tagja.

Ma már egyszerűen érthetetlen számomra, hogyan is élhettem huszonsokévig zserbó nélkül. Nálunk a bejgli volt az ünnepi étel, az is boltból, gondolom zserbót nem lehetett kapni a környéken. Vagy ha volt is, kit érdekelt. Engem biztosan nem. Kicsi gyerekként csakis a rózsaszín süteményekért rajongtam, így hát minden ünnepre puncstortát kértem. A zserbó barna, csokis, diót - és ez a kombó sokáig nem nyűgözött le. Persze így utólag nem csodálom, mert a bolti zserbó meg se közelíti azt a finom, lágy, illatos, édes süteményt, amit házilag lehet csinálni.
Az első zserbót anyósomnál ettem sok-sok éve karácsonykor. Annyira lenyűgözött, hogy rögtön benyomtam egyszerűen nem bírtam abbahagyni a csipegetést. Minden falat után úgy éreztem, hogy még és még kell belőle. Nem csoda hát, hogy amikor az elsőszülöttemmel bevonultam a kórházba szülni, és az anyós megkérdezte, mit süssön amikor látogatóba jönnek, csakis az ő zserbójára tudtam gondolni. Az egész szoba ebből falatozott, és mindenki egyetértett abban, hogy szerencsés vagyok, amiért ezzel kényeztetnek.
De sajnos a zserbó ünnepi étel, nem kerül minden nap asztalra (persze lehet, hogy ez szerencse, mert ha állandó hozzáférésem lenne, már száz kilósan gurulnék). Jól emlékszem, hogy a következő zserbó adagot akkor kaptam, amikor a középső lányom megszületett. Utána nagy szünet. Valahogy egyik családi ünnepen se került elő a zserbó, hiába vártam.
De nem estem kétségbe. Vettem pár szeletet a sarki cukrászdában.
Azt a csalódást el se tudom mondani! Száraz, dió helyett dejó van benne, baracklekvár csak nyomokban és a tetején valami vékony, ízetlen máz. Pfuj! Ezért még bűnözni sem érdemes.
Mivel azonban pontosan tudtam, hogy nem fogok minden tepsi zserbóért szülni egy gyereket, muszáj volt kiderítenem, tudok-e ilyet én is csinálni. Egy gyors netes csekkolás után rájöttem, nem olyan nagy kunszt. Egyszerűen be kell gyúrni egy adag kelt tésztát, négyfelé osztani, majd egyesével szépen kinyújtani. A recept utána már pofonegyszerű. Egy réteg tészta, rá egy nagy rakás baracklekvár, rá egy harmadnyi cukros dió és így tovább, míg az utolsó adag tészta is be nem fedi a sütit. Ha kihűlt, egy kis vajjal felmelegített cukros aranykakaóport kell a tetejére önteni és voilá, már csak a fel kell szeletelni kicsi guszta darabkákra.
Már az első alkalommal pont olyan lett, amilyennek lennie kell. Ráadásul egy hatalmas tepsivel. Ami csak azért volt baj, mert a férjem csak kevés diót tud megenni, mert aftás lesz tőle a szája. Bíborka lányom közölte, hogy a dió csípi a száját és ő ezt nem szereti, Borsika meg ugyebár (PKU) meg se kóstolhatta. Adtam anyámnak, a nővéremnek, a hugomnak - de egy fél tepsit így is nekem kellett megennem. Ami elsőre isteni állapotnak tűnt, egy idő után már kicsit egyhangú karácsonyi koszttá vált. Ezt ettem reggelire, vacsorára és ugyan egy hét múlva is ugyanolyan szép, finom és piha volt, azért egy kicsit besokalltam tőle. Nem is vettem elő a receptet egy teljes évig.
Idén szerencsére nem kellett félnem, hogy rajtam ragad, mert a tepsi nagyobbik részét egy helyi magyarok által rendezett télapó-ünnepségre vittem el, ahol szerencsére gyorsan elfogyott. Ami meg itthon maradt, azt a férj (akinek most nem lett aftája) és Bíborka lányom (akinek most már nem csípi a száját a dió) gyorsan elfogyasztotta, igaz, most Kisbende is besegített.
Szóval a helyzet az, hogy bár karácsonyra sütöttem, de már nincs belőle. Alig tudtam pár szeletet megmenteni a fotó készítéséhez. Azóta már bérsütést is elvállaltam egy kedves és nagyon terhes helyi barátnőmet fogom a zserbómmal tehermentesíteni karácsonykor, és ha már miatta úgyis nekilátok, akkor már nem nagy kunszt dupla annyit begyúrni. Hogy azért nálunk is legyen a karácsonyfa alatt egy kis hazai.

A recept:
Tészta:
- 500 gramm liszt (én most sima angol "plain flour"-t használtam, és minden félelmem ellenére remekül működött)
- 25 gramm élesztő
- 1.5 dl tej
- 100 gramm cukor
- 250 gramm vaj
- 1 tojás
- egy csipetnyi szódabikarbóna
- egy csipetnyi só

Töltelék:
- 200-300 gramm darált dió
- 150 gramm cukor
- sárgabaracklekvár

Máz:
- 2 evőkanál vaj
- 2 evőkanál keserű kakaópor
- 4-5 evőkanál cukor


Kb egy deci langyos tejbe szórunk pici cukrot, és felfuttatjuk benne az élesztőt, majd összegyúrjuk az egészet. Félórát meleg helyen kelesztjük, majd négyfelé osztjuk és az első réteget a tepsibe simítjuk. Ezt bekenjük vastagon lekvárral (nem érdemes spórolni vele) erre rászórjuk a cukros dió harmadát. Ezt megismételjük háromszor. A végén a tészta lesz felül. És süthetjük is, 180 fokon olyan félóra. Amikor a teteje is megbarnul, kiszedjük és lehűtjük. Amikor hideg, főzzük össze a mázat és öntsük rá. Amikor kihül, megdermed - kezdhetjük szeletelni és enni!

A férjeké hagyományosan a széle, ahová kevesebb töltelék jut és nem olyan szép. Ez ő hősies feladatuk, de ha a felvágást is rájuk bízzuk, ne csodálkozzunk azon, hogy tízcentis szegélyt hagynak. De ha rákérdezünk, akkor csak a mi kedvünkért - hogy ami megmarad, tökéletes legyen a vendégek előtt.