Három gyerekkel irány Anglia!

Az elmúlt pár napban nagy családi bulin voltunk, azért nem tudtam írni. Nem, nem utaztunk haza Magyarországra. Skóciába autóztunk, hogy lássuk a rokonokat.

Szereek leveleket kapni, akár postán, akár interneten keresztül. És tényleg nem zavar az sem, ha vadidegenek faggatnak arról, hogy milyen Angliában az élet. Akinek tudok, persze szívesen segítek, ha azt kérdezik, hogy mi hogyan jöttünk ki, hogy találtunk lakást, mennyibe kerül itt az élet. De bevallom a legfontosabb kérdésre nincs válaszom - nem tudom ugyanis, hogyan lehet itt munkát találni, mert nekünk nincs angol állásunk. De az egészségügyről, vagy a sulirendszerről azért tudok mesélni és szívesen is teszem, bár főleg csak linkekkel, hiszen amit egyszer már leírtam, azt nem szívesen gépelném be újra. De attól még örülök a leveleknek - bár bevallom, egyben kétségbe is ejt kicsit, hogy ennyire megsűrűsödtek a kérdezők. Bár azt gondolom, hogy itt sok szempontból egyszerűbb és nyugisabb az életünk, akik ismernek tudják, hogy soha nem terveztem, hogy külföldön fogok élni. Az egész kaland csak egy évre szólt, és csak azért indultunk világgá, hogy a gyerekek nyelvet tanulhassanak, izgalmas kalandokban legyen részük és bár én szeretek itt élni, eszünk ágában sem volt mindent felégetni, eladni és véglegessé tenni ezt az utazást. Most épp hosszabbításban vagyunk, de nem szeretném azt gondolni, hogy itt az út vége. Pláne nem Coventryben, ami azért nem Anglia legizgalmasabb városa. Álmaimban pár évet még eltöltünk Franciaországban és Spanyolországban is, mielőtt hazamegyünk egy csomó nyelvvel és élménnyel gazdagabban.
De ha őszinte akarok lenni, ami vicces kalandnak indult - az mostanság egyre komolyabbra fordult. Másfél éve még azt mondták a barátaink, hogy bátrak voltunk, amiért három gyerekkel nekivágtunk a nagyvilágnak, ma inkább úgy tűnik, hogy ahhoz kell bátorság, hogy otthon maradjon az ember. Az egész jövőnk nyitott kérdéssé vált, ami fura módon nem zavar. De az otthon maradt szeretteinkért azért aggódom. Ezen azért szerencsére lehet segíteni - amikor találkozunk velük, akkor kicsit jobb lesz a kedvem. És szerencsére ehhez most nem kellett hazautazni: a férjem tesója nem itt lakik, de rokonlátogatásra most kijöttek és mivel a párja családja Skóciába lakik, sokat gondolkodtunk azon, hogyan is kéne minél egyszerűbben összehozni a dolgokat. Hogy ne nekik kelljen két pici gyerekkel keresztül-kasul szelni Angliát, praktikusnak tűnt, ha mi megyünk északra. Pláne, hogy már jártunk Skóciában és imádtuk, de pont Edinburgh kimaradt akkor. Ezért most egy kicsit bepótoltunk rajta.
Skócia szerencsére most nem okozott csalódást - a város gyönyörű, a természet eszméletlen szép, és még az se sokat rontott az összképen, hogy a 12 fokos Közép-Angliából hirtelen a nulla fok körüli szeles, esős skót klímában találtuk magunkat. Öt gyereknek nem könnyű közös programot találni, pláne, hogy ebből három igencsak picike, de azért a királynő palotája őket is elbűvölte, aztán jókat tomboltak a Gyerekmúzeumban, és amilyen mázlisták vagyunk, az eső épp elállt, mire a belváros karácsonyi vásárába értünk, ahol felültek az óriáskerékre, és még a nagy fáklyás viking felvonulást is láttuk a tűzijáték után. Szóval minden kerek volt, de a legemlékezetesebb az unokatesókkal való közös játék volt - Bíbor szerint legalábbis a város és kastély gyönyörű volt, de effélét láttak mostanság nem is keveset, de Mirából és Borából sokkal kevesebb jutott nekik. És bár a férjem esténként a szálloda bárjában próbálta pótolni, ami a tesójából hiányzott neki az elmúlt másfél évben, azért gondolom ő is örült volna még, ha több közös programot tudnak csinálni. De most csak ennyi jutott. Hogy a hiányt enyhítsük, csak azt tudtuk elhatározni, hogy tavasszal, amikor jobb lesz az idő mindenképp visszamegyünk - mert ez a pár nap tényleg nagyon kevés volt. Mindenre. És bár a város most csak a háttért adta a nagy családi egyesüléshez, megérdemli a főszerepet is.