Három gyerekkel irány Anglia!

Ez a kép 2006-ban készült és Borsika van rajta. Szent karácsony estéjén készült, amikor amúgy ünneplőben akartunk lenni. De adott körülmények között annak is örültünk, hogy mindenki otthon van és nem kórházban.

Borsika lányom jó beteg. Amikor rosszul érzi magát, akkor nem panaszkodik, csak alszik. Alszik nappal és éjjel is. Nincs vele gond. Vagyis a felületes szemlélő ezt gondolhatja. Merthogy összehasonlítva a nővérével, akinek pillanatok alatt szökik fel a láza 39-re és olyankor nem tud aludni, pihenni, sír, rémült és hisztis, Borsika tényleg álomjó beteg. De ez csak a látszat. Mert az, hogy alszik, valójában egyáltalán nem jó. Ő ugyanis az alvás jelszó alatt egészen súlyos állapotba tud merülni, anélkül, hogy a jámbor szülők észrevennék.
Volt már erre példa - először akkor, amikor három éves volt. Kicsit beteg volt, kicsit taknyos, de aludt a gyerek, és mi, tapasztalatlan szülők azt hittük, hogy ez jó, mert alvás közben gyógyul. Annyira nem is tűnt betegnek, hogy lemondjuk az éves PKU-s felülvizsgálatot a kórházban. Ez volt a szerencse - mert az őt vizsgáló orvos észrevette, hogy furán veszi a levegőt. Nehézlégzés, volt a diagnózis, és azonnal kórházba utalták a kis beteget, aki amúgy ott is csak aludt és álmában inhalálta be a gyógyító gázokat. Nagyon el voltunk kámpicsorodva, hogy épp karácsonykor történik ez velünk, de szerencsénk volt, mert a nagy napra hazaengedtek minket.
Gondolhatjátok, hogy milyen felkészültek voltunk! Se nagy vacsora, se tiszta lakás, se gyertyafényes ünneplés. Ráadásul kifejezetten hideget kellett csinálni a lakásban - merthogy a meleg nehezíti a gyerek légzését. És figyelni kellett egész éjjel, nem fullad-e be. Szóval kinyitottuk a nagyágyat a nappaliban, és mind összebújtunk, mint a kisegerek a vacokban. A pizsi alá pedig hosszú ujjú pólót és harisnyát adtunk mindenkire, és a mínusz 4 fok ellenére éjjel-nappal nyitva tartottuk az ablakot.
Mivel Borsika még így se volt igazán jól, nem öltöztettük ünneplőbe, és hogy ne érezze magát kívülállónak, hát mi is pizsiben maradtunk.
Volt persze fa, volt játék, volt öröm, volt közös mókázás. Borsika pedig szép lassan jobban lett. És a karácsony felejthetetlenül szép volt így is.
Ha az embernek gyerekei vannak, akkor úgysem a külsőségek számítanak, hanem az, hogy azok a gyerekszemet csillogjanak. Nekik meg úgyis csak az a fontos, hogy együtt legyen a család.
Nem akarom persze lekicsinyelni az ajándékok szerepét. Én már hónapokkal a nagy nap előtt beszerzek mindent, kicsit túlzásba is viszem a férjem szerint. De akkor, 2006-ban ez volt a szerencse. Ott volt minden a szekrény tetején elrejtve, legalább azzal nem volt gond.
Nem csodálom hát, hogy most, hogy a mi lányaink már nagyobbacskák, ők is akarnak ajándékot adni. És nem olyat, amit ők csináltak (hiába bátorítom őket erre) hanem kifejezetten venni akarnak valamit. Valami apróságot, de pénzért. Mivel mi nem adunk nekik zsebpénzt, a pénzszerzésre egyetlen lehetőségük van - takarítaniuk kell. Amikor tegnap elkezdtük a karácsonyi nagytakarítást, Borsika azonnal fellelkesedett. A fürdőszoba kitakarítása után nekilátott mosogatni, és még és még kérte a feladatokat. Egészen addig, míg össze nem gyűjtött négy fontot. Nem nagy összeg, mondhatja az, aki nem ismeri az angol boltokat, hiszen mit lehet venni 4-szer 370 forintért. Hát errefelé sokat. És ezt Borsi is tudta. Így amikor a takarítást befejeztük, elindultunk az egyfontosba, és ott mindenkinek tudott is választani valami személyre szóló apró, ámde tökéletes ajándékot. Boldog volt és elégedett. Csak épp haza akart menni. Én nem siettem volna, mert ha már útra keltünk, vettem volna még én is pár dolgot. Nem értettem, hogy miért unszol, hogy inkább fejezzük be a vásárlást. Ez nagyon nem jellemző rá.
De amikor a következő boltban beálltam az hosszú sor végére, már én is láttam, hogy nem érzi jól magát. Ott is hagytunk mindent és siettünk haza. Fájt a feje, fájt a hasa, mikor hazaértünk hányt is és persze rögtön elaludt. A láza meg ment szépen fel.
Később kiderült, hogy valójában már reggel óta rosszul volt, de nem mondta el, mert nagyon szeretett volna ajándékot venni, és nagyon nem akart betegség miatt kimaradni ebből. Mert nagyon várja már a karácsonyt. És nem csak azért, hogy mit kap majd, hanem azért is, mert adni akar nekünk is valamit. Ezért hát összeszorított foggal takarított, vásárolt - és csak akkor rogyott össze, amikor megcsinálta, amit eltervezett.
Az én kis hősöm. Aki az erős akaratával, amivel mindent elér, amit csak akar.
Amikor felkelt persze újra hányt és egyre rosszabbul lett. Én meg ilyenkor már nem nyugszom meg, hanem egyre jobban aggódom. Így hát nem is hagytam aludni, hanem keltettem és itattam félóránként. Egy-egy kortyot csak, nem többet. És kólát. Tudom, ez furán hangzik, de amikor kiszáradással került Borsi kórházba egyszer régen, akkor a Lászlóban is a kólát ajánlották. Tele van cukorral és nyugtatja a gyomrot. Csak a szénsavat kell kikeverni belőle. És bármilyen szomjas is a gyerek, nem szabad hagyni, hogy benyaljon egy pohárra, csakis kanalanként kell megengedni neki az ivást. Mert így a legnagyobb az esély rá, hogy benne maradjon. Így hát Borsi ugyan aludt, de én nem. Fennmaradtam hajnalig, és negyed-félóránként erőszakkal felültettem és itattam. Hajnalra fogyott el a két deci kóla, és ment le Borsinak is a láza. Akkorra nyugodtam meg egy kicsit én is. Különösen mert többet nem hányt.
Ma már persze jól volt a kis huncut, és csak hőemelkedése volt. Nem is akart ágyban maradni, de szigorúak voltunk és kényszerfekvére ítéltük. Csak pisilni kelhetett fel, és összesen egy órát nézhetett tévét, nehogy újra megfájduljon a feje.
Mi persze tovább takarítottunk (soha nincs vége!!!) és végre ma Bíbor is összegyűjtötte a szükséges összeget, és vele is mentem egy vásárlós kört. Zsolt pedig addig a lakást díszítette.
Minden olyan szépen készül a karácsonyra, még akkor is, ha nem a tervek szerint. Mert ahogy ezt a képet nézem, annyira hiányzik a sok-sok otthon hagyott dísz, a nagy polgári lakás a Liget mellett, ahol négyméteres fenyőfát is állíthattunk és az egész forralt boros, illatos magyar karácsony a fárasztó rokonlátogatással együtt.
De valójában azzal is beérem, ha mindenki egészségesen áll majd a picike műfenyő mellett. Mert mégiscsak ez a legfontosabb...