Három gyerekkel irány Anglia!

Kicsit pörgős napjaim voltak, kevés itthoni aktivitással, főleg azért, mert a szél miatt (vagy miért) besűrűsödtek a fejfájós estéim is, amikor be se kapcsoltam a gépet. Még szerencse, hogy napközben viszonylag jól voltam (kis fájdalomcsillapítós rásegítéssel) mert sokat vesztettem volna, ha itthon maradok.

Először is kezdem azzal, hogy a biztonsági faktorom nagyot emelkedett, merthogy elvégeztem egy Vöröskeresztes Elsősegélynyújtó tanfolyamot, és megtanultam, hogy alap vészhelyzetekben mi a teendőm. Az Urban Explorers csoportnak köszönhetően immáron hivatalosan is tudok újraéleszteni, szívmasszázst adni, szájból szájba lélegeztetni, stabil oldalfekvést csinálni, fulladást megszüntetni felnőttnél és gyereknél is, égést kezelni és felismerem a sokk, a szívinfarktus és a stroke jeleit. Most, hogy végigvettem a tudásom, rájöttem, hogy nagyjából ezt már mind tanultam egyszer 18 évesen, amikor a jogsit megszereztem, de ahogy én emlékszem, akkor nulla gyakorlat volt, és az elmélet egészen más. (Persze lehet, hogy azóta már mindenki élesben gyakorolja ezeket, és az is lehet, hogy csak az én autósiskolámban nem volt gyakorlati oktatás.)
Mindenesetre azt mondhatom, hogy ami kívülről nézve tök egyszerűnek tűnt, és magától értetődőnek, az a tettek mezejére lépve meglepően félelmetes volt. Még akkor is, ha csak babákkal játszottuk el a vészhelyzeteket. Mert amikor azért neki kellett látni a szívmasszázsnak, akkor egészen durva volt, hogy milyen erővel is kell nyomni, hogy igazán hatásos legyen (csak akkor kattogtak a babák) és hogy 30-szor kell nyomni, tiszta erőből, a teljes testsúlyt beleadva, és utána nem ám olyan lady módon kell a szájba fújni, hanem tátott szájjal kell rátapadni a beteg ajkaira, és úgy nyomni bele a levegőt. És hogy igazából ez egy baromi kemény és fárasztó munka már 4-5 sorozat végigcsinálása után is, márpedig azalatt az idő alatt nem jönnek ki a mentők. A tanár azt mesélte, hogy egyszer 45 percig kellett folytatnia ezt, míg megérkeztek a mentők valami istenhátamögötti rét közepére. Hát nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Fizikailag és lelkileg is. (Azért az megnyugtató, hogy a legrövidebb idő meg 2 perc volt.)
De az is csalóka, hogy megmutatták, hogyan kell felrakni egy kötést és aztán a kart rögzíteni egy háromszög alakú kendővel, és nekem még a kendő irányát se sikerült elsőre eltalálnom, de a kötés is leesett. (Komolyan nem értem, hogyan lehetett ezt elrontani!!!)
Persze nem én voltam a legrosszabb, és ezt onnan tudom, hogy a gyakorlásnál nekem jutott a csoport egyetlen öregasszonya, aki a stabil oldalfekvéshez úgy térdelt le mellém, hogy közben a hasamon támaszkodott, majd úgy akarta meghallgatni a légzésem, hogy a füle helyett a száját rakta az orrom felé. (Riasztó volt ám, egy pillanatra azt hittem, hogy a lélegeztetésnek is nekilát... brrrr)
A sok-sok bénázás után azért egész magabiztos lettem az újonnan szerzett tudásomban, amit azonnal át is akartam adni a gyerekeimnek. Egyrészt mert ez a tudás még az ő korukban is akár életet menthet, másrészt mert tényleg jó ezeket tudni. Nem mondom, nagyon élvezték. Különösen azt a részt, amikor lefeküdtem a földre és ájultat játszottam és nekik az ajtóból kellett először csekkolniuk, van-e valami veszélyforrás a lakásban, ami engem a padlóra küldött és még őket is veszélyeztetheti. (Ezt hosszan és plasztikusan játszották el, hogyan néznek körül, rettennek meg...) Majd jött a következő feladat, szólni kell a másiknak, hogy magánál van-e. De jó hangosan. Egyrészt mert teljesen felesleges időt vesztegetni azzal, hogy az ember halkan szólongatja a másikat, hátha magához tér, másrészt mert mégse illendő azonnal ráugrani egy fekvő emberre, mi van ha épp csak jógázik a nyomorult és meditálna, én meg azonnal nekilátok a szájból-szájbának. Szóval jó hangosan rámordítottak, hogy "Anya, mi történt veled, jól vagy?" és ugyebár én nem reagálhattam. Maga a légzésmegfigyelés, a stabil oldalfekvés kialakítása kevéssé is érdekelte őket, de ez a nagyokat kurjangatunk, hogy anyánk él-e még, az állati jó móka volt, így hát mindig újra és újra akarták kezdeni a játékot. Bíbor aztán mint jó improvizatőr elkezdte a pulzusomat is keresgélni, a szívverésem hallgatni, a csuklómat fogni - hiába mondtam, hogy ez nem kell, maradjon a megbeszélteknél, képtelen volt. Mire legközelebb kinyitottam a szemem már egy kisebb játék kalapáccsal állt mellettem, hogy akkor most ő ellenőrizné, működnek-e a reflexeim. Mielőtt a végbéltükrözést is kitalálták volna, én berekesztettem részvételem a játékban, a férjem meg betiltotta az ordibálást, mert az meg őt zavarta. Így lett vége a mókának. (Előtte még párszor befektettem őket stabil oldalfekvésbe, de ebben nem láttak fantáziát.)
Szóval ha elájulok, és a gyerekek nem kezdenek azonnal újraéleszteni, az nem az ő hibájuk. El se jutottunk odáig. De tudják, hogy a 999-et kell hívniuk, ha baj van. Végül is egyenlőre az is elegendő tudás. És még az is lehet, hogy most indítottam el az orvosi pályán valamelyiket. Vagy a színészin. Ki tudja...