 |
Azt, hogy Kisbende mennyire szeret a nyelvvel játszani már elég régóta tudjuk. Már jó féléve énekeltük a "Wheels on the bus" című dalocskát, aminek az a refrénje, hogy "all day long" azaz "egész álló nap". Kisbende imádja ezt énekelni, ám egyszer egy hosszú autóút alatt egyszer csak felröhögött és elénekelte a saját verzióját, ami így hangzott: "All day cici" - kicsit persze keverve a magyart és az angolt, de elég szépen elmondta, hogy mi a vágya, nem? Aztán persze továbbfejlesztette és egy hosszú nap után lett ebből "all day mami" - de mostanában inkább az "all day api" a sztár. Merthogy kiscsillagom apás lett. De durván.
Na jó, persze nem nagy meglepetés ez, egy fiúgyereknek tényleg kell az apai minta, akivel együtt vonatozhatnak, tologathatják a kisautójukat, csavarozhatják az elemtartó kupakokat meg focizhatnak. Egy anya ezeket nem élvezi. Meg tudja csinálni, ha nagyon kell, de csak annyira, mint amikor a férjem a lányok babáit öltözteti. Félszívvel és mindenfajta lelkesedés nélkül.
Persze nem tudom, hogy igazán ezen múlik-e, hogy melyik gyerek melyik szülőt preferálja. Bíborka lányom számára például a kezdetektől fogva teljesen mindegy volt, hogy melyik szülő játszik vele, kel fel hozzá éjszaka, vagy ki öltözteti. Teljesen kompatibilisek voltunk számára. Én persze naivan azt gondoltam, hogy mindez azért van, mert mindent tud a férjem is, pontosan olyan biztonsággal mint én. Felkel hozzá hajnalban ha kell, tisztába teszi minden zokszó nélkül, felöltözteti, megeteti. És ha bármit megcsinál, akkor miért ne lenne jó?
Borsika születésével azonban kiderült, ez a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű. Borsika számára ugyanis első perctől fogva csak én léteztem. Senki mástól semmi mást nem fogadott szívesen. Ha éjjel óránként riadt fel, és egyszer nem én mentem oda hozzá, hanem az apja, akkor addig ordított, míg én ki nem kászálódtam az ágyból. Nem tudtam mellette cikket írni, akkor sem, ha ott volt az egész család és ugrásra készen játszott volna vele. Addig dörömbölt a bezárt ajtón, míg be nem jöhetett mellém és inkább a lábamat átfogva ült a földön, minthogy elfogadja más emberek törődését.
Máig emlékszem arra, amikor először mondta, hogy én vagyok a világ legjobb anyukája. Különösen azért, mert ott állt mellette Bíborka lányom, akinek már akkor is önálló és kritikus véleménye volt, és akinek az arcáról pontosan le tudtam olvasni a kételyt. Merthogy azért neki lettek volna kritikai megjegyzései az én anyaságom irányába. De abban az imádatban, amit Borsi felém sugárzott ezer fokon, nem lehetett ellenvéleménye.
És amúgy ez azóta is így van - Borsi szerint minden tökéletes amit csinálok, legszívesebben egész nap az ölemben ülne és bármit is mondok, szerinte mindig, mindenben igazam van. Bíbor mindenkit egyformán szeret a családból, Borsi számára azonban ragsor van, ami állandóan változik, ám az élén eddig betonbiztosan én ültem.
Be kell vallanom, egyfelől jólesik ez a folyamatos imádat, jólesik fürödni az ő feltétel nélküli állandó szeretetében és bizalmában - de persze néha terhes is, hogy ennyire függ tőlem, hogy mindene én vagyok. Különösen a férjem irányában éreztem sokszor, hogy nem igazságos ez a nagy rajongás irántam. Merthogy ő igazán szuper apa, aki nagyon sokat foglalkozik a gyerekeivel. Borsiról azonban sokáig lepattant. Persze nem utálta soha az apját, de igazán mindig csak akkor ragyogott fel, ha én megjelentem és ez engem bántott a férjem helyett is, aki amúgy tök normálisan és éretten kezelte a helyzetet. Nem erőltette, hogy vele legyen, nem kritizálta, cikizte, ha nem őt választotta és kommentek nélkül hagyta a folyamatos anyaimádatot - és ezért én nagyon hálás vagyok neki, mert tudom, sok pasi ennél kisebb dolgokért is nagyon meg tud sértődni.
Hát most kérem fordult a kocka. Merthogy Kisbende számára apa az isten, még akkor is, ha kiteszem a lelkem. És a férjem most tapasztalja ennek a nagy imádatnak minden előnyét és hátrányát. Mert persze övé a legfinomabb puszi és a legszebb mosoly és ha sétálni megyünk Bende az ő kezét akarja fogni és az ő ölébe akar ülni. Csak sajnos akkor is őt választja, ha éppen más dolga lenne szegény embernek. Ha pisilni megy, akkor a gyerek zokogva dörömböl az ajtón, ha enni akar, akkor kiszedi a szájából a falatot, ha leül dolgozni, akkor megfogja a kezét, hogy együtt irányítsák az egeret. És apa, apa, apa kell egész nap, akkor is, ha anya is ott van és szívesen játszik és van ideje és módja is. És mivel mi a férjemmel mindketten itthon dolgozunk, tehát egész nap szem előtt vagyunk, elég nehéz elcsábítanom a gyereket az apjától. Csak akkor sikerül, ha fizikailag is elviszem, ki a parkba, sétálni. De folyamatosan, mert amint hazaérünk, azonnal az apja ölébe mászik és szerelmetes mosollyal magyarázni kezdi, hol jártunk, mit csináltuk és trillázza, hogy api, apikám.
Nem is képes a férjem elvinni a gyereket az oviba - a két lányt annak idején ő vitte és amint lefelé görbült a szájuk már szaladt is el. Kisbende nem sír, csak azt akarja, hogy api is maradjon ott. Hát a férjem marad, és nagyon nehéz szívvel jön ki a csoportszobából, így Kisbendét én viszem. Engem nem hív be, pápázik és már zárja is be mögöttem az ajtót, ha bekukucskálok az ajtón még látom, ahogy vigyorogva megy a többi gyerekhez. Örömmel jár és jól érzi magát.
Persze őt mindenütt imádják, mert tényleg egy igazi mosolygós csibész. És én se tudok haragudni rá, amiért ennyire apás lett, mert azt is olyan aranyosan csinálja, hogy meg kell zabálni. Bende ugyanis azért nem zár ki senkit, neki minden alattvalóra szüksége van. A tesóit is az ujja köré csavarta. Őket amúgy a hancúrra tartja, velük szokott kergetőzni, labdázni, birkózni - néha amúgy meglepően nagyokat tud ütni, és akkor van egy kis sírás, de ha beleszólok és Bendére förmedek, vagy ne adj isten megbüntetem, vagy ragaszkodom hozzá, hogy kérjen bocsánatot és ő emiatt zokogni kezd - na, akkor azonnal rám förmed a másik két lány, még akkor is, ha előtte a könnyük potyogott a fájdalomtól.
Igen, még az a gyerekem is, aki szerint nekem mindig, mindenben igazam van. Bende ügyben még ő is felülbírál. Leestem a piedesztálról kérem.
Ő is ugyanazt mondja, hogy hagyjam békén Bendét, ne fegyelmezzem, mert ő még kicsi, nem is tudja mit csinált, nem akart rosszat. Akkor is, ha akkorát harap csupa mókából, hogy nagy lila folt marad utána. És akkor is, ha véletlenül szemen dobja őket a labdával, amit csak gurítani szabad itthon. Mert ő a világ legaranyosabb kisöccse, akitől mindent elviselnek. És aki cserébe bebújik melléjük pizsamában az ágyba és ott kuncog velük a takaró alatt. Vagy amikor együtt fürdenek, akkor lefröcsköli őket nagy kacagások közepette.
És aki a világ minden kincséért nem mondaná senkinek, hogy szeretlek. Meg se próbálja, pedig ezen kívül minden szót simán megismétel. Kivéve ezt az egyet. Viszont ha kiadjuk a parancsot, "mondd, hogy szeretlek" azonnal a nyakába ugrik a kérdezőnek, szorosan átöleli és megpuszilja.
És valljuk be, ez a csomag sokkal többet ér annál, mint bármilyen szó.Még az a bizonyos legjobb és legszebb is. És a kis büdös ezt is olyan jól tudja...
Az a legjobb az egészben, hogy akármilyen nehézséget is sorolsz elő, mindig érzem, hogy mennyire kerek az életetek és milyen melegség van otthon. Talán ez minden, amire mindannyian vágyhatunk.