Három gyerekkel irány Anglia!

„Hay man! You were in the newspaper!” - örült meg Zsoltnak a postás, amikor a kezébe adta a napi postát. Hozzátette, hogy sejtette ám előre, már a nevéből, hogy őt látta a Coventry Telegraphban. Amiből az derült ki, hogy bizony az itteniek figyelmesen olvassák a helyi lapot. Az angol média azonban ennél sokkal nagyobb meglepetéseket is tartogatott nekünk.
Nem akartunk mi címlapra kerülni – pláne nem Borsi PKU-jával. Csak azt akartuk, hogy felgyorsuljanak a beiskolázás körüli bénázások. A cikk végül egészen más irányba kanyarodott, de mi ezt egyáltalán nem bánjuk. Most, hogy minden beindult, a fene se akar viszályt a sulival.
Persze másként éreztem a múlt hét végén, amikor teljesen bepánikoltam Borsi iskolakezdése miatt. Azért írtam emilt 2-3 újságnak, mert reméltem, hogy a nyilvánosság itt is segít abban, hogy begyorsuljanak a dolgok. De azért is, mert nagyon jó volt kiírni magamból a feszültséget.
Nem voltam meglepve, hogy csak a helyi újság hívott vissza, hiszen azért az, hogy Coventry önkormányzata és egyik általános iskolája elcseszett valamit, mégiscsak helyi ügy. Öt hét pedig ahhoz ugyan sok idő, hogy a helyi újságot érdekelje – de a nemzeti média tűréshatárát még nem éri el. Csütörtök reggel azonban még nagyon örültem annak, hogy felhívott egy újságíró, miszerint érdekli a sztori, és másnap jönne is hozzánk fotóssal együtt.
Amikor még aznap (csütörtökön) felhívott minket az önkormányzat, hogy rendkívüli hatállyal elrendezték a suli dolgot, Zsolttal mindketten biztosak voltunk benne, hogy a média ereje segített bennünket. Ám másnap reggel amikor a kedves, fiatal újságírólány megjelent, kiderült, tévedtünk. Merthogy ő csak utánunk akarta felhívni az önkormányzatot – de most már miért is tenné. Minden elrendeződött, minden OK – ami klassz dolog nekünk. Ám tragédia neki. Nincs sztorija. Szegény nagyon kétségbeesett, hogy hiába jött. Mondta, hogy azért megírja majd a cikket, mert az az is történet, hogy öt hétig kellett várni szegény gyereknek az iskolára. Bár ilyesmi itt előfordul. De látszott rajta, hogy nagyon csalódott. Az eredeti levelemben, amit írtam neki, nem beszéltem a PKU-ról. Miért is tettem volna? Egyrészt ez nem téma már számunkra, másrészt meg semmi köze ahhoz, hogy a gyereknek iskolába kellene már járnia.
Az újságíróval való beszélgetés során azonban felmerült, hogy ez is egy ok, amiért mi szeretnénk, hogy suliba járjon. A PKU miatt amúgy is annyi dologból kimarad... Kicsit meséltünk a diétáról, hogy legalább legyen valami, amit leírhat. De amikor elment, Zsolttal mindketten úgy gondoltuk, hogy ez a cikk talán meg se fog jelenni, mert nincs benne annyi. De egyetértettünk abban, hogy ezt kicsit se bánjuk. Nem is vettük meg a lapot se szombaton, se vasárnap.
Hétfőn pedig keltünk korán, és elindítottuk mindkét lányt az iskolába. Bíbor ment órára, Borsi meg az irodába. Ugyan felöltöztettem egyenruhába, és pakoltam neki ebédet is – de azért szinte biztos voltam benne, hogy úgyis hazaküldik az apjával, a legtöbb, amit ma csinálni fog, hogy megnézi az osztályt és köszön neki.
Hát tévedtem. Félórával iskolakezdés után Borsit beterelték az osztályba, és ma már teljes jogú diákként vett részt az órákon. Ám nem ez volt a legnagyobb meglepetés.
Pár perccel azután, hogy kiléptek az ajtón, csengett a kaputelefon. Egy pasihang közölte, hogy olvasta a cikket Borsiról, és ő egy nemzeti hírügynökség képviselője, és szeretnék Borsi sztoriját. Lefotózhatná-e a gyereket.
Mondtam, hogy Borsi iskolában (akkor még nem láttam a cikket, azt hittem, a sulikezdés nehézségeiről szól) de ha így is érdekli a sztori, délután 4 körül már lefotózhatja. Mondta, hogy nekik az már késő, de azért beszélnék-e az újságírójukkal telefonon. Beleegyeztem.
Két perccel később már csörgött a mobilom, és egy kedves nő félórás interjút csinált velem. Milyen nehéz a diéta, miket főzök, hogy néz ki egy szülinapi parti és effélék. Aztán beleegyeztem, hogy a fotós lefotózhassa Borsit a suliban. (Telefon a sulinak, suli visszahívott, hogy biztos-e, majd hívtam az ügynökséget is, hogy mehetnek.)
Utólag megtudtam, nagy poén volt Borsi fotózása – merthogy fogalmuk se volt, hogyan is magyarázzák el Borsinak, hogy miért jött a fotós és mit akar. Ezért hát odahívták Bíbort tolmácsolni. Bíbor állítólag értette, mi történik. De ahogy Borsitól megtudtam, őt meg egyáltalán nem zavarta a fotózás, szerintem azt hitte, itt így szokás. Nem nagyon értette, miért kell demonstratívan gyümölcsöket ennie, de jó kislány, csinálta amit mondtak neki.
Az ügynökségnek amúgy annyira tetszett a sztori, hogy visszahívtak, és elmondták, megpróbálják kiajánlani női magazinoknak. Konkrétan árverést fognak tartani, és a legtöbbet ajánló jöhet majd el hozzánk. Ez nekem nagyon-nagyon fura! Mindenesetre aláírtam egy exkluzív szerződést velük, és vállaltam, hogy a PKU-ról addig nem beszélek más újságírónak.
Az egész dologban a legnagyobb meglepetés nekem, hogy a lap hétfő reggel megjelent, és 9-re már itt volt a fotós a ház előtt, és pillanatok alatt letámadtak ezzel a szerződés dologgal. Azért Magyarországon nagyon nem így működik a sajtó – pláne, hogy ez csak egy kis bulvártörténet. Semmi katasztrófa, semmi sztár nincs benne.
Amúgy két dolog miatt vállaltam, hogy tovább csinálom a dolgot. Egyrészt érdekel, hogyan is működik az angol média, hiszen az egész bulvárbiznisz itt a legerősebb. Másrészt meg azért, mert amikor Borsinak megmutattam, hogy címlapon van, és még több interjút is készítenek majd vele, a boldogságtól sikítozni kezdett és körbe rohangált a játszótéren, azt ordibálva, hogy „Sztár vagyok!” majd közölte, hogy szuper volt a suliban, szuper az újság és ez élete legjobb napja. Szóval ameddig neki ez boldogság, addig miért is akadályoznám meg az ő örömét?