Három gyerekkel irány Anglia!

Ugye mindenki szeretne készíteni egy fotót a Loch Nessi szörnyről? Kérdezte hamiskás mosollyal a tengerész a hajón. Majd megígérte, hogy innen senki nem megy haza szörnyfotó nélkül.

Tizenévesként, Nemere István Titkok könyvének elolvasása után vakon hittem a Loch Nessi szörny létezésében. Biztos voltam benne, hogy nemsokára valaki meg is találja majd a bizonyítékot, és kiderül, hogy a szörny valójában milyen.
De az évek teltek, és már jó sok éve nem vagyok tini. És az évek alatt csak az derült ki, hogy minden, amit a jó öreg Nemere bácsi összegyűjtött Loch Nessről hazugság. Hamis fotók, elrontott mérések, következtetések. Azóta minden egyes film és újságcikk amit láttam, azt bizonygatta, hogy a Loch Nessi szörny humbug.
Van helyette köd, hullámok, faágak, vadkacsák, hódok és tömeghisztériának bedőlő hiszékeny emberek. Ó, persze a lányaim ezekről nem tudnak. Ő még nagyon is hisznek a Loch Nessi szörny létezésében, ezért nagyon várták már, hogy meglássák a tavat. Nagyon boldogok voltak hát, amikor elmondtuk nekik, hogy az őszi szünetben Skóciába megyünk, és megnézzük Loch Nesst. De bevallom, nekem már nem voltak illúzióim. Az ember felnőttként már nem hisz a csodában. Én is tudtam, hogy a szörny ügyes marketingfogás, amelyet az élelmes skótok találtak ki, hogy ilyen messzire elcsábítsák a turistákat.
Skóciába érkezve csak nőtt a szkepticizmusom. Mert hét hogyan is hihetnék valamiben, amiből még a helyiek is gúnyt űznek? Minden egyes szuvenírboltban ugyanaz a bárgyú plüss szörny vigyorgott rám. Skót kockás sapkában, sállal. Viccesnek szánták, de számomra szánalmas és illúzióromboló volt. Csak úgy, mint tó partján álló Nessie Múzeum, ahol bemutatták a szörny történetét. Azt már korábban is megfigyeltem, hogy itt Angliában a videokiállítás a menő. Beterelnek egy terembe, levetítenek 5 percnyi filmet, felvillantanak néhány installációt a szobában, majd irány a következő terem. Terelnek, mint egy csordát szobáról szobára, de az ember végül úgy jön ki, hogy semmit nem kapott. Itt is csak azt mondták el, amit szombat este a Nat Geo műsorán már ezerszer meghallgattam. Csalás a híres kép, a tó vize túl hideg
egy hüllőnek, nincs elég hal benne, hogy ellásson egy szörnyet, ráadásul se egy csontváz, se egy pikkely nem bizonyítja ennek a lénynek a létezését.
Egy nagy halom pénzért megnézhettem életem legdrágább és legkiábrándítóbb mozifilmjét.
A hajózás is csak afféle kötelező turistakörnek tűnt. De sokkal több lett belőle. A tó varázsa rabul ejtett minket. Mert Loch Ness gyönyörű. Éjfekete a vize, és a szél folyamatosan fodrozta a felszínét. Egy szűk sziklaszorosban van, így körülbelül kétszer-háromszor olyan széles, mint a Duna. Viszont majdnem olyan hosszú, mint a Balaton. A mélysége viszont felfoghatatlan. Hatalmas hegyek veszik körül, de azok mind kisebbek, mint amilyen mély maga a tó. Azt mondják, ha egymásra tennének három Big Bent, a legfelső óratorony csúcsa se látszana ki. És a vízmennyisége nagyobb, mint amennyi víz Anglia összes tavában együttvéve van. Szóval van benne hely egy szörnynek, de még egy szörnycsaládnak is.
Ám minden adatnál meggyőzőbb volt, amikor a markáns arcú skót tengerész leült közénk és azt mondta, ő nem hisz a szörnyben. Merthogy szörnyek nincsenek. De az tény, hogy ebben a tóban furcsa lények élnek.
Jégkorszakból itt maradt kannibál halak, amelyek 30 méter mélyen laknak, és csak éjszaka jönnek fel a tó felszínére, követve a planktonokat. Ezek igazi őskövületek a dínók korából. De vannak itt világító halak is, ahhoz hasonlóak, amilyeneket eddig csak a mélytengerekben láttak. De hát nem csoda, hiszen a Loch Ness vize pár méter után áthatolhatatlanul sötét.
És igen, ők, a tengerészek gyakran vannak kinn. És mind láttak már furcsa dolgokat, amelyeket nem tudnak megmagyarázni. Ezen a hajón is van szonár, és folyamatosan nézik a tó mélyét. És a mobilján mutatott is pár érdekes szonárfelvételt, ahol nagytestű lények úsztak a víz alatt. És hogy ő azért nem szívesen úszna egyet a tóban. Mert bár a szörnyben nem hisz. De azért az biztos, hogy azért valami él a Lochban, amivel nem lenne jó találkozni.
És ahogy mesélt, és mutogatta a mobilján az újabb és újabb felvételeket, azon vettem észre magam, hogy drukkolok. Hogy ez a mese igaz legyen. És nem számít, hogy a pasas minden nap 5-6 alkalommal előadja a műsorát a hajón utazóknak, hinni mindig jobb, mint szkeptikusnak lenni. Mert a mesék jobbak mint a valóság.
Ezután, mint mindenki, én is boldogan fotóztam a hajó ablakára ragasztott szörny-alakú matricákat, amelyek a kamera kétdimenziós csodájának köszönhetően éppen olyanok, mintha a valódi Loch Nessi szörnyet láttuk volna.
Tudom, ez csak játék. De már azt is tudom, hogy ez nem illúziórombolás. Mert valami igenis van a tó mélyén. Én most a gyermekkorom álomvilágát találtam meg benne. Amikor még nem volt ciki hinni és álmodozni.