Három gyerekkel irány Anglia!

Sose hittem volna, hogy ezt mondom, de kifejezetten szeretek az itteni matekórára járni. Nem mintha az alsó tagozatos matek tartogatna még valódi meglepetéseket. De számomra, mint afféle elfajzott tanárembernek, különösen érdekes megfigyelni, mennyire nagyon máshogy állnak itt hozzá a tanuláshoz tanárok, szülők és diákok egyaránt.

Alapvetően azt gondolom, már maga az ötlet is nagyszerű, hogy behívják a szülőket és elmondják nekik, hogyan is tanulják a gyerekeik a matekot. Hiszen itt is ez a mumus tárgy – jó ha ehhez szövetségese van az iskolának. És persze segítsége.
Nem mintha amúgy az iskola sok segítséget kérne a szülőktől. Nincsenek tankönyvek, nincs lecke, nem kérik az otthoni gyakorlást. De azt mondják, hogy a matek olyan tárgy, amelyet nagyon jól lehet a mindennapi életben is gyakorolni, ha kicsit tudatosan foglalkozik az ember a gyerekkel. Ehhez adnak tippeket és ötleteket.
Ó, persze kaptunk egy csomó írásbeli anyagot, tantervet, feladatlapokat, kivágható játék kártyákat – de ami ennél is fontosabb, hogy csomó jót ötletet és mindenféle bizarr eszközt is. A kedvencem az volt, amikor ruhafogasokat osztottak szét közöttünk és közönséges műanyag csipeszeket. Merthogy a csipesz nagyon könnyen húzogatható a fogas vízszintes részén, így azonnal kész az olcsó, házilagos abakusz, amin aztán majd számtalan jó kis matekfeladatot lehet csinálni. De amikor a becslést tanultuk (sose gondoltam volna, hogy azt tanulni kell és hogy ilyen fontos) akkor kivágható papírkezeket kaptunk, hogy precíz „tenyérnyi”mértékegységgel számolhassunk.
Most szerdán a síkidomokat és a térbeli formákat tanultuk, és azt magyarázták, hogy nem kell ehhez drága segédeszközöket venni. Elég egy müzlis doboz (és elő is vett egyet a tanár a táskájából - naná) és máris itt a téglatest. Lehet számolni a sarkait, oldalait. De labda is van minden háztartásban – ez a gömb. Konzervdoboz – henger. Ok, a síkidomot nehezebb otthon találni, de hát a müzlisdobozból ki is vághatunk formákat. Erre se kell költeni.
De a szorzótábla kapcsán is hallottam új dolgokat. Azt például nem tudtam, hogy milyen hasznos, ha az ember sorozatokat mondat a gyerekkel. (Számolj kettesével, hármasával, ötösével.) Merthogy ezzel a szorzótáblára készíti fel. Azt se tudtam, hogy a legnehezebb szorzótábla a hetes, merthogy ahhoz nincs előzetes mintája a gyereknek. Hiszen a négyes kikövetkeztethető a kettesből, a hatos a hármasból és így tovább.
De ami a legviccesebb újdonság volt számomra, az kilences szorzótábla kézi módszerrel történő kiszámolása. Lehet, hogy ezt mások ismerik, de ahogy körbekérdeztem, eddig semmilyen ismerősöm nem hallott erről, még a matektanár húgom sem, ezért leírom, had okuljanak mások is.
Szóval a kilences szorzótáblát itt úgy számolják ki a gyerekek, hogy leteszik maguk elé a kezüket, mint a képen látható fenn. Ha azt mondom, hogy négyszer kilenc, akkor az ember balról jobbra elkezd számolni. A negyedik ujját pedig behajtja. Ezután már csak egyszerűen le kell olvasnia az eredményt. Balról három ujj, jobbról hat. Az eredmény tehát 36.
És ez a kilences szorzótábla minden egyes számával működik!!!
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a húgom szörnyülködve sikított fel, amikor ezt elmondtam neki, merthogy ennek semmiféle matematikai alapja nincs. De a lányaim nagyon élvezték, és lelkesen számolgatták az ujjaik egész délután. És olyan örömöt találtak a kilences szorzótáblában, amit korábban soha. Szóval nekem, szülőként tetszik a módszer. Mert valójában ez a trükk is csak arról szól, hogy minél könnyebb legyen a gyereknek.
A sikerélmény, a dicséret egyébként nagyon fontos része az itteni oktatásnak. A lányok szinte minden nap jutalom matricákkal jönnek haza, amit itt a gyerekek pulcsijára ragasztanak, és olyanok vannak ráírva, hogy „Well done” „Great effort” „Super reading” - nagyon örülnek neki. Bár az igazságérzetük dolgozik, ezért minden alkalommal hozzáteszik, hogy sokat nem tettek érte. Borsi ma azért kapott matricát, mert lerajzolta a magyar zászlót. De elmagyaráztam neki, hogy végül is jogos a dicséret, hiszen olyan tudott, amit a többiek nem.
Minket, szülőket is próbálnak ám nagyon lelkesíteni. Már a legelső matekórán, amikor még csak az adatlapokat töltöttük ki, már akkor bejött a vezető tanár, és közölte, hogy nagyon büszkék lehetünk magunkra, amiért eljöttünk. Minden egyes óra végén szertartásszerűen teázunk, és sütizünk, hogy kipihenhessük azt a rettenetes nagy szellemi energiát, amit az egyórás matek alatt mozgósítottunk.
De nem csak ilyen jelképes módon segítenek – a bölcsőde, amit biztosítanak a tanulás idejére, ennél sokkal kézzel foghatóbb módon jelzi, valóban fontos számukra, hogy minél többen eljöjjünk. (Megjegyzem, ovi itt nincs, a bölcsibe öt éves korig lehet menni, utána meg ugyebár suli van. Az elmúlt két hétben egyébként Bende olyan szerencsés volt, hogy egyedül volt a bölcsiben, és a két bölcsisnéni halálra kényeztette.)
Nekem az is nagyon tetszik az itteni oktatásban, hogy nincsenek éles határok az órák között. Borsiék osztályában például ebben a hónapban a fény a téma. Fénnyel kapcsolatos ünnepekről tanulnak (idetartozik a Karácsony mellett a Divali, a svéd St Lucy ünnepe, a Divali, a Guy Fawkes nap) környezetismeretből ezért azt tanulják meg, hogy hol is vannak azok az országok, ahol ezeket ünnepli. Ha már fény, akkor ehhez jön az elektromosság (régen így világítottak, ma úgy, mire kell vigyázni, mit kell tenni a használt elemekkel) számítógépes órán rajzolnak, és árnyékolási technikákat vesznek és persze rajzórán árny-bábokat készítenek.
Persze ennek a ráérős, laza tempójú haladásnak árnyoldala is van – a tanítás errefelé sokkal hosszabb ideig tart, egészen július végéig. És aztán alig öt hét a nyári szünet. Szóval amikor az otthoniak már rég a hasukat süttetik a Balcsi partján, az angol gyerekek még akkor is az iskolapadban ülnek. Majd elmondom, hogy megérte-e.