Három gyerekkel irány Anglia!

Mostanság mindenkinek ez az első kérdése hozzánk. És jogosan, hiszen az ANGOL tényleg fontos. Sőt, errefelé a legfontosabb.

Persze az embereket nem az érdekli, hogy mi, felnőttek mennyit haladtunk, amit meg is értek. Hiszen elvileg úgy jöttünk ki, hogy mi aztán értünk, beszélünk, írunk, olvasunk angolul. Ami nagyjából fedi a valóságot. De be kell vallanom az a nyelv, amit körülöttünk beszélnek, erősen eltér attól, mint amit Magyarországon tanítanak. Minden nap adódnak új szavak, kifejezések, amelyeket eddig még soha nem hallottunk. És persze a kiejtés! Na, kérem az valami egészen döbbenetesen más. Olyan hangokat hallok, amelyeknek még a létezéséről se tudtam eddig. És hogy az én kiejtésem mennyire idegen a helyi füleknek, azt csak azzal tudom szemléltetni, hogy hiába rövidítettem le Bende nevét Benre, nincs az az angol, aki ezt megértené. Kérdik, hogy hívják a kisfiú, mondom Ben. Mire visszakérdeznek: micsoda? Mondom, Ben. Kicsit idegesen, mert hát kérem ez egy angol név, mi a fenét nem lehet ezen érteni? Nagyjából 3-4 ismétlés után szokott leesni az angoloknak, hogy hát Ben! Mire én mosolygok, de belül forral a méreg, hogy hát ezt mondtam vazzeg, mit nem értettél ezen?
A nagy baj, hogy én nem hallom a különbséget az ő Benjük és a sajátom között. És valószínű, hogy már nem is fogom. Haladás persze nálam is van. Az egyik kedvenc sorozatom a The Big Bang Theory (otthon Agymenők címmel fut a Comedy Centralon) első részeit itt angolul egyáltalán nem értettem. Hiába tettem rá a tévére a feliratot, olyan gyorsan és olyan nagyon bonyolult nyelvezettel beszéltek benne, hogy esélytelen volt. Ma már ott tartok, hogy értem és nevetek rajta.
Az igazán nagy haladást azonban a lányaim érték el. Elsősorban Bíborra vagyok büszke, akit most átkerült a jók olvasáscsoportjába. De az olyan kis félmondatainak is nagyon tudok örülni, amikor előveszi a Hannah Montana CD-jét, amit már hónapok óta nem tett, és meglepve meséli, hogy most mennyivel többet megért belőle. Ráadásul pénteken óriási öröm érte, mert ő nyerte az osztály "rafotit". Ami valójában raffle - tehát tombola. A jó gyerekek ugyanis errefelé tombolajegyeket kapnak egész héten, és péntekenként kihúznak egy nevet. Aki nyer, az ajándékot kap. Bíbor már nagyon régóta ácsingózott utána, mert ezeket a jegyeket nem olyan könnyen adják, mint a matricákat, meg kell dolgozni érte. És sokáig esélye sem volt rá, hogy kapjon. Most már egy pár hete meséli, hogy kapott ezért, vagy azért, de hát akkor még mindig kell a mázli faktor, és most bejött az is.
Ami még nagyobb döbbenet, hogy milyen gyorsan csökken Bíbor kétévnyi előnye az angol terén. Borsi ugyanis rohamos léptekkel hozza be a nővérét. Az mondjuk egyértelmű, hogy amit a suliban angolul tanul, azt angolul mondja el nekünk is, igaz először furcsa volt, de már hozzászoktam. Az már kicsit furcsább, hogy néha arra kér minket, hogy mi is beszéljünk vele angolul. Vagy hogy Bendével rendszeresen angolul kommunikál.
De az igazi döbbenet az, hogy mennyire jól olvas angolul. Ugyanis nagyon jól emlékszem, hogy Bíbornak ez milyen nehezen ment tavaly, amikor a szóbeli angoltanulást felváltotta az írott-olvasott angol tanulása. Szenvedett attól, hogy mennyire másként írják a szavakat, mint ahogyan kiejtik. Borsinak ez meg teljesen magától értetődő. A szülőin is csak azt mondták szépen olvas, de néha nem érti, hogy mit. (Naná, hiszen sok szót nem ismer még...)
Alig egy éve, hogy a PKU-s pszichológus azt ajánlotta, Borsit jó lenne valahol külföldön suliba járatni, mert akkor legalább lefoglalná az agyát egy évre, és nem unatkozna. Jogosan, hiszen Borsi akkor már írt, olvasott. Persze nem ezért jöttünk Angliába, de ez volt talán az utolsó csepp az érvek között. Hogy neki-nekik milyen hasznos lesz. És tényleg. Látom nap mint nap, hogy szívják magukba az angolt, hogy mennyire magától értetődően használják a nyelvet. Hogy anélkül, hogy tudnák, máris Present Perfectes szerkezeteket használnak. Hogy néha már ők tanítanak nekünk új szavakat, hiszen a sulis-gyereknyelvet mi nem ismerjük.
Nem tagadom, mindez a sok jó nem magától jött, és nekünk is sok energiánk van benne. Vettünk egy csomó angol tankönyvet, és igyekszünk az adott témaköröket, amiket a suliban vesznek, itthon is áttanulni velük. Minden este angolul és magyarul is van mese. És minden olvasmányt, amit a suliban vesznek, beszerzem itthonra CD-s verzióval.
Nem mondom, hogy enélkül nem menne. A lényeg ugyanis, hogy itt vagyunk, és az agyuk nyelvtanulásért felelős része nagyon aktív még ebben a korban. De azért talán számít az is, amit mi teszünk értük. Legalábbis, amikor azt látom, hogy Borsi most a Micimackót olvassa angolul, akkor ezzel kényeztetem a lelkem.