 |
Szeretek múzeumba járni, de amióta családdal indulok neki világnak, nagyon fontos, hogy a gyermekeim se unatkozzanak, ameddig én művelődök. Ahhoz, hogy mind jól érezzük magunkat, csak néhány jó ötlet kell.
Az igazat megvallva, ezen a hétvégén Londonba akartunk menni. A Természetrajzi Múzeumot céloztuk meg, de aztán az egész héten veszettül süvítő szél elvette a világjárós kedvünket. Nincs hideg, de a szél valami fertelem. Az ablak mellett ülve olyan hangja van, mintha egy fiúkórus fütyülne kinn. Ha nem fogom két kézzel a babakocsit, méterekkel arrébb dobja a szél. Szóval a kirándulást prolongáltuk, de azért a mehetnék nagyon rajtunk volt.
A Coventry belvárosában lévő Herbert Múzeumot már nagyon rég kinéztük, de valahogy eddig soha nem mentünk be. Most viszont nagyon reklámozták az új egyiptomi kiállítást, ezért jó B-tervnek tűnt. Odaérve aztán kiderült, jól elnéztük. Egyiptom csak jövő héttől szerepel műsoron, de most már nagyon örülünk neki. Legalább van okunk a jövő héten is visszamenni.
Bevallom, én úgy szeretek múzeumba járni, ha nem kell sietni. És főleg, ha nem kell siettetni a gyerekeket. Szeretem hagyni, hogy a saját tempójukban fedezhessék fel a dolgokat, közben nagyokat beszélgetünk, mesélünk a régvolt dolgokról, szokásokról. Még jobban szeretem, ha ebben a múzeum is segítségemre van játékokkal, magyarázó táblákkal, és persze érdekes tárgyakkal.
Hát itt most minden összejött. Ez már nem az első kicsi városi múzeum, ahol jártam, de valahogy ebben az angolok nagyon jók. Műtárgyból ugyan kevés van bennük, de azt figyeltem meg, hogy ötletből annál több. És ez bizony gyakran többet tud adni és emlékezetesebb, mint amikor az embert Rómában földbe döngöli a Vatikáni Múzeum műtárgydömpingje. Hiszen a gyereknek az kell, amit meg tud fogni, ki tud próbálni. Itt pedig szinte mindent lehetett.
Külön öröm számomra, amikor olyan teremőrökkel találkozom, akik kedvesek és segítőkészek. Soha nem fogom megbocsátani a Szépművészeti Múzeumnak, amikor az egyik őr odajött hozzánk, és közölte, hogy neveljem meg a gyerekem, aki az egyik festmény előtt örömében ugrálni kezdett. Mit mondjak, a kép gyönyörű volt. És a gyerek nem ért hozzá. És a tök üres teremben senkit nem zavart. Kivéve a teremőrt. És a teremőr engem, mert elrontotta a gyerek tiszta, őszinte műélvezetét.
A világ boldogabbik felén (ahogy apukám mondani szokta) ez nagyon nem jellemző. Amit nem lehet megfogni, az magasan van, vagy üveg alatt, vagy elkerítve. Minden más pedig szabad préda, sőt nagy táblák magyarázzák el, hogyan is kell játszani vele. Igen, játszani. És akkor a legunalmasabb helytörténeti téma is izgalmas lesz.
Furcsa amúgy látni, hogy mennyire be tudnak lelkesedni a gyerekek a hagyományos tárcsás telefonokért, amelyeket valóban sehol nem látni ma már. Vagy a csavargyári munkások életét bemutatni óhajtó részlegen, ahol időre kell két csavart összetekerniük. És miért ne foghatnák meg a méteres repülőgépmotort, vagy a repülőgépkereket - ember abban nem tud kárt okozni, még a mohó gyerekkezek sem.
Coventry a maga iparvárosi múltjával olyan nagyon sok izgalmat nem tartogatott - de a kurátorok nagyon igyekeztek. Volt szövőgép, olyan modell, amit a gyerekek is kezelhettek, millió szalag, ami itt készült, a velük díszített ruhák. Egy kis szekrény hátuljára két korabeli fűző hátulját is felerősítették. Az egyiket fűzni kellett - a másik kapcsos volt. Így a gyerekek saját maguk megtapasztalhatták, mennyi időt spórolt meg az ember az utóbbival, és jobban átérzik, milyen nehéz is lehetett szegény szolgalányok munkája - akiknek a napirendjét is pontosan megismerhettük.
De volt viktoriánus iskolapad, benne abakusszal, feladatokkal, korabeli füzetekkel és persze korbáccsal. Korabeli játékok és azok utánzatai. Templomi padok, amelybe a huncut gyerekek lyukakat fúrtak a márványgolyóik számára.
Középkori utcarészlet, piactéri hangokkal, szalmával és kövekkel. Egy oldalon régi színpad rekonstrukciója korabeli maszkok utánzataival, építőkockák, amiből össze lehet rakni a katedrálist. És egy kis vicc - kis lyukon keresztül meg lehet szagolni, milyen volt a középkori WC illata, ahol akár 6-8 ember is ült egymás mellett...
Az én kedvencem a viktoriánus kori csésze, amely kifejezetten bajuszos férfiak számára készült, akik nem akarták, hogy a viasz (amellyel szépen formára igazgatták arcszőrzetüket) leoldódjon a forró tea hatására. Már önmagában ez is nagyon jó kiállítás volt, de az igazi élvezet csak ezután következett: a Lady Godiva terem.
A hölgyről, aki pucéron végiglovagolt a városka főutcáján cirka ezer évvel ezelőtt már írtam. Arról viszont még nem, a hölgy nemcsak a bátor, nemes szívű nők jelképe azóta is, de az egész városé. Godiva kávézó, Godiva nőegylet, Godiva ügyvédi iroda. Lady Godiva (akiknek a nevét természetesen "Godájvának" kell ejteni) igazi nemzeti szimbólum. Ehhez persze a nemes lélek és önfeláldozás kevés lenne - a középkori pucérkodás csiklandós erotikája nagyban megdobja a sztori népszerűségét. Ráadásul a múlt században több-kevésbé felöltözött hölgyek rendszeresen megismételték a meztelen lovaglást nagy népünnepély keretében.
Szóval Godiva fontos része Coventry történetének, ezért van rajta mit kiállítani. Festmények, szuvenírek, pár középkori tárgy - és persze rengeteg játék. Hiszen azért ez az egész mégiscsak legenda. Nem csoda, hogy rögtön egy rajzfilmmel kezdődik a kiállítás, ahol megismerhetjük a legendát. Míg a filmen szórakozunk, odajön hozzánk a teremőr. Látja, hogy három gyerekkel vagyunk. És nem. Nem a zajszintre panaszkodik. És nem is a fényképezést akarja megtiltani. Csak informál, hogy a terem végében óriási játszósarok van - mesekönyvek, színezők, középkori ruhák, bábok, kirakók, bábok. Érezzük jól magunkat.
És mi jól érezzük. A termekben, a kávézóban, a múzeum-shopban. És bár az emeletre nem jutottunk fel, és Egyiptom is csak a jövő héten lesz, az egész napot itt töltöttük. A lányokat így is csak azzal az ígérettel lehet hazacsalni, hogy jövő héten újra jövünk. Vagy már holnap. Hazafelé leszögezik, hogy imádnak múzeumba járni. Hát nem ez a lényeg az egészben?
