Három gyerekkel irány Anglia!

Ha az ember távolról nézi a dolgokat, néha tisztábban lát. És ez nem csak az idősebbekre igaz, akik egyre messzebb tartják az újságot, hanem a távolba szakadt expatriótákra is. Magyarország? Én így is szeretem. De azért van bennem néhány tüske, ha rágondolok.

Az első rossz érzés a gyógyszertárban fogott el, amikor D-vitamint váltottam ki a gyerekeknek. Merthogy ez nincs Angliában, így az elmúlt fél évben kis-Bende nem kapta. Valahogy el is felejtettem, pedig hát ugyebár az angolkór, meg a napfényhiány miatt fontos lenne. Itt mégsem adják. Lehet, hogy ez is csak olyan hungarikum, mint a vasat ne adjunk a gyereknek amikor beteg, mert azzal a bacit erősítjük, vagy a kalcium jót tesz az allergiás rohamra. Ugyanis, mint egy nagyvilágban járatos orvos ismerősöm mesélte utóbbiakra tudományos, szaklapokban közzétett bizonyíték nincs, bár tény, hogy az orvosin anno ő is ezt tanulta.
Mindegy, az otthoni doktor nénink szerint D-vitamin az kell, ezért kiváltottuk. Míg sorban álltunk belépett két külföldi, akik "lipbalm"-ot kértek. "Adjál nekik szájbalzsamot" - kiabált oda az egyik nő a másiknak, majd hozzátette: "A Vichyt add nekik, az 1500 Ft!" - a két külföldi alternatíva híján megvette a patika legdrágább szájbalzsamját, majd a két nő jó hangosan magyarul megbeszélte, hogy ez bizony nagyon drága, ők nem vennék meg, hiszen van 500-ért is Labello. Ezt hallva kicsit azért elszégyelltem magam és hogy magyar vagyok. Különösen azért, mert voltam én már sokszor külföldi, és nagyon rosszul esett mindig, ha emiatt akartak átverni.
Horváth néni, az anyukámék alatt lakó hetvenéves nő is elszomorított. És a történetben remélem, csak véletlen, hogy ő is gyógyszerész. Tény, hogy anyuék két olyan szobában szállásoltak el minket, ahol normál esetben nem lakik senki. Tehát mozgás sincsen. Most viszont volt. Nem tomboltak ugyan a gyerekek, de hát istenem, mozogtak, időről időre futkároztak, ugrottak egyet-egyet, fel a bútorral, le a díványról. De semmi vadulás nem volt. Ennek ellenére Horvát néni minden este feljött panaszkodni, hogy itt öreg emberek laknak és fegyelmezzem meg a gyerekeimet. Az egyik este épp akkor jött fel, amikor Bíborka ült és olvasott, Borsika pedig csendben Legozott. Előtte meg tévéztek.
Igaz, Bende éppen fürdött és csapkodta a vizet, de ha ez lehallatszik, akkor inkább a szigeteléssel van a gond, nem a gyerekkel. Bevallom, Bende a maga nyolc és fél kilójával valóban be tud vadulni: szaladgál, esik, egyszer pedig fejjel előre legurult a matracról és hangos koppanással beverte a fejét. AZ is megtörtént, hogy egy Lego darabkával néhányszor a földet is megütötte, én meg hagytam neki, mert legalább nyugton elvolt. De hát könyörgöm egy éves! Egész nap fegyelmezem amúgy is - ide ne nyúlj, oda ne menj. A mozgást igazán nem tilthatom meg neki!
A mélypont mégis az volt, amikor Horváth néni megfenyegetett, hogy kihívja ránk a rendőrséget este 8-kor, csendháborítás miatt. És akkor arra gondoltam, hogy tényleg én lennék a közellenség három teljesen normális gyerekkel? Rendőrséget kell ránk hívni, amiért a csemetéim szaladgálnak? És mi lenne, ha itt laknánk? Egész nap lábujjhegyen kellene járkálniuk én meg ordítoznék, hogy csendesebben büdös kölykök? Mondjuk Bendén csíkos pizsama volt, így végül anyukámmal elvicceltük a dolgot, hogy már rajta a rabruha, de azért a dolog azt gondolom szánalmas. Rendőrség, feljelentgetősdi...
Olyan jellemzőnek éreztem azt is, ami a Mekiben történt. Az ember azt gondolná, hogy ez a gyorsétterem mindenütt ugyanolyan. Ezért szeretik a gyerekeim is, meg persze a játékért, amit ott kapnak. Azon ne vitázzunk, hogy mennyire egészséges, mert tudom, hogy kicsit sem, de időről időre mégis bemegyünk. Most a Blahán tettük ezt. És kerestem a gyerekülést, hiszen Bendének még ez kell. A válasz: Nincs, mert ellopták. Noha befelé jövet tisztán láttam a benga nagy biztonsági őrt. És csak egy bejárat van. Annyira felbosszantott a dolog, hogy a kajálás végeztével odamentem a pulthoz és kértem, had beszéljek a vezetővel. És megkérdeztem, hogy ugyan már mégis mikor lopták el? És mikor vesznek másikat, mert addig nem jönnék... A válasz: Ó, mindig ellopják, és majd pár hónap múlva lesz. Addig fogjam ölben a gyereket. Nem vagyok büszke rá, de a világ nagyon sok országában jártam már Mekiben, de gyerekülés még Romániában is volt. El nem tudom képzelni, milyen ember tolja ki az etetőszéket az étteremből, még kevésbé, hogyan lehet ezt nem észrevenni? És hogyan engedheti meg magának egy magát családbarátnak hirdető étterem, hogy ezt ne pótolja azonnal????
A mélypont mégis az, amikor az ember rádöbben, hogy sokkal többet mosolyog otthon, mint korábban, és kedvesebb az eladókkal vagy a többi buszon utazóval. És ez valóban olyan szignifikáns különbség, hogy még a férj is megjegyzi. Mármint hogy ő is többet mosolyog másokra.
És akkor az ember megkérdezi, hogy vajon eddig miért nem mosolygott, és mi változott. És rá kell jönnie, hogy minden ugyanaz, csak egy valami más: Angliában normális, ha mosolyog az ember és kedves. Otthon pedig nem ez a norma. És ez tényleg abszurd.