Három gyerekkel irány Anglia!

Sokat olvasok mostanság otthon tanulásról cikkeket, blogokat - és mivel izgalmasnak találom más emberek hogyan csinláják, gondoltam talán az is érdekes lehet, hogyan bírkózunk meg mi ezzel a feladattal.

A mi otthoni tanulásunkat a kényszer szülte - mivel elvileg egy évet akarunk csak itt tölteni, a gyerekeknek muszáj otthon is levizsgázniuk. Ennek híján ugyanis nem folytathatják a tanévet ott ahol a kortársaik, hanem eggyel vissza kellene bukniuk. Ami nagy botorság lenne.
Bíbor esetében azért, mert ő szeretne visszamenni az osztályába, Borsi esetében pedig azért, mert ő már az oviban is szuperül olvasott. Most újra elsőbe adni nagy hiba lenne. Szétunná az agyát.
Így maradt az otthon tanulás, ami nem kis kihívás. Persze ebben az egész otthon tanulás témakörben ahogy én körbenéztem, mi egy kicsit kakukktojások vagyunk. A legtöbb otthon tanulós családban ugyanis ez azt jelenti, hogy a gyereket kiveszik a suliból, majd anyuka otthon tanítja a csemetéket. Ennek a világon sehol nincs akadálya, és óriási szakirodalma van, pláne angolul. Hiszen mondjuk Ausztráliában, ahol mérföldekre van a suli, nem is lenne életszerű, hogy naponta bejárjanak. Sokan vallási okból döntenek így, mások egyszerűen nem bíznak az oktatási rendszerben, vagy a többi gyerek rossz hatásától féltik a saját csemetéjüket. Nekik nagyon jó dolguk van, mert múzeumba járnak, könyvtárakban kutatnak, kísérleteznek, hiszen övék az egész nap, úgy osztják be, ahogyan akarják.
Óriási csoport világszerte azoké, akik rendes suliba járatják a gyereküket, de azért otthon próbálnak plusz tudást megosztani velük - zenéről, művészetekről, esetleg nyelvet tanítanak nekik. Nekik ugyan igazodni kell az iskolai időbeosztáshoz, de annyival könnyebb az életük, mint a miénk, hogy nem lebeg a fejük felett az év végi vizsga réme.
Mi egy kicsit mindenhová tartozunk - a gyerekek a suliban tanulják az angol tananyagot, amiben egyre kevésbé van szükségük a segítségünkre, még a kifejezetten angol nyelvet illető kérdésekben sem. De igyekszünk lépést tartani a magyar tananyaggal is, amiből vizsgázniuk kell a lányoknak augusztusban. És persze ott van az a kis plusz, amit én tudok és szeretnék nekik adni - művészet, zene, kultúrtörténet.
Ennyi kívánalmat nyilván nem lehet a rövidke délutánokba belesűríteni. És hogy mégis hogyan lehet a legtöbbet kihozni belőle, azt nekem a gyerekekkel együtt kellett megtanulnom. Ugyan végzettségemet tekintve magyar tanár is lennék, de ez csak elvi tudást jelent, semmi gyakorlatit. Elsősorban azért, mert az egyetemen semmi használhatót nem tanultam, ami keveset mégis, azt a gimisekről, nem a kicsi gyerekekről, akik egészen másként tanulnak, mint a nagyok.
Az elején azt kellett megtanulnom, egyáltalán mennyit bírnak befogadni és mennyi ideig terhelhetem őket. Nyáron még, amikor elkezdtük az egészet, nagyon föléjük lőttem mennyiségben, és mindig olyan sokat terveztem be, amit lehetetlen volt végigcsinálni. A vége mindig sírás, rívás, lázongás és elégedetlenség lett, különösen Bíbor részéről, aki sokkal nehezebb és több feladatot kapott a húgánál. (Basszus, hát mit tegyek, a harmadikos tananyag nehezebb, mint az elsős...) Borsi se örült neki, hogy keretekbe akarom szorítani, mert ő ugyan szeret tanulni, de akkor, úgy és azt, amit ő akarna. Hogy ezt én irányítom, nagyon nem tetszett neki.
Szokták mondani, hogy a szülő a legrosszabb tanár - de ez nem feltétlen igaz. A szülő személyre tud szabni témákat, feladatokat, kihívásokat. Csak hát ez komoly munka, és rengeteg felkészülést igényel. Könnyű is lenne csak kinyitni a tankönyvet, és rábökni a feladatokra, csináld fiam. De a gyerek esetleg nem érti, és tudni kell hol akadt el, hogyan lehet megkerülni a problémát, sikert okozni és néha hagyni az egészet, és majd visszatérni később. Ráadásul ha nem megy a dolog (és nem minden nap megy) akkor azt bizony hidegvérrel kell tűrni, ahogyan az esetleges nyűglődést is (ki a fene egyforma lelkes minden nap...) és a legnehezebb talán, amikor már ezerszer elmondott az ember valamit - a gyerek meg néz óriásira nyitott szemekkel, és esküdözik, hogy ezt ő még soha a büdös életben nem hallotta. (Ilyenkor az ember mélyen leborul az általános iskolai tanárok teherbírása előtt, akik 25-30 ilyen kisbocit terelgetnek.)
Hullámhegyek és völgyek voltak az elmúlt fél évben, de mostanra lassan beállt a rendszerünk. Én megtanultam nyugodt maradni, nem türelmetlenkedni, kiabálni ha valami nem megy (óriási lecke volt) a csajok meg azt, hogy bizony a feladatot meg kell csinálni. Lassan összecsiszolódtunk, és egyre könnyebben haladnak előre a dolgok.
Megtanultam, hogy ahhoz, hogy ne fáradjanak el teljesen, kedvük is legyen végigcsinálni, muszáj belátható mennyiségű tananyagot beterveznem. Ez nagyon nehéz, mert a tudnivalók száma rengeteg, a tankönyvek nagyon vastagok és úgy érzem mindent fontos lenne tudniuk. Viszont muszáj szabad játékra, pihenésre is időt hagyni, hiszen a délelőtti tanulás után egész délután is nyúzni őket igazán embertelen lenne.
Mostanra kialakult a módszerünk - napi három témakör van. Az egyik mindig matek, általában egy oldal a munkafüzetből. (Végül is otthon is kb. ennyi házit adnak, szóval ez nem annyira kegyetlen, mint ők hiszik...)
Ezután jön a magyar - hangos olvasás, szövegértési feladatok, szófajok, mikor minek van itt az ideje.
És mostanában minden nap van egy kis tollbamondás. Ezt mondjuk nagyon megszenvedtük az elején, mert Borsi gyűlöl írni. Lassan is megy neki, csúnyán is, ráadásul egészen más a magyar íráskép, mint az angol, és én úgy döntöttem, a suliban tanulja csak az angolt, itthon meg kerekítsük csak a betűket, ahogyan a magyar iskolások. Az első alkalommal 10 szót kellett leírniuk, ami Borsinak másfél óra zokogásokkal és látványos kétségbeesésekkel tarkított színházat jelentett.
Igen, tudom, egyesek szemében biztosan kegyetlen vagyok amiért minden cirkusz ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy befejezze a kiadott munkát. Legfőképp azért, mert ismerem a lányom és tudom, hogy kicsi dolgokból is óriási balhét tud csinálni, és valahogy éreztem, hogy ez az egész a hatalomról szól. Merthogy az én akaratos lányom szereti irányítani a szituációkat. De itt nem engedhettem.
Annyit persze kicsit mégis átgondoltam a dolgokat - tíz szó nagyon sok egy elsősnek. Másnap ezért örömmel jelentettem be, hogy neki csak öt szót kell leírnia, a testvérének viszont továbbra is tízet, hiszen azért ő mégiscsak két évvel nagyobb. Ebbe mindketten bele is egyeztek, és azóta ez is gond nélkül percek alatt megy. Annyi módosítást kértek ők, hogy egyik nap magyar, másik nap angol szavakból írhassanak tollbamondást, ami végül is logikus kérés, így engedtem neki.
Igen, lassan megtanulták azt is, hogy a másik mást csinál, Bíbor már nem akarja feltétlen Borsi feladatait megoldani, és nem lesik folyamatosan a másik füzetét, hogy mivel is foglalkozik. Lassan megtanultak koncentrálni.
És hogy megéri-e? Pár hete olyan szívmelengető élmény történt velem, amit soha nem vártam. Bíbor megköszönte, hogy nem adtam fel, amikor a szorzótáblát gyakoroltuk, és ragaszkodtam hozzá, hogy újra és újra nekifusson. Abakusszal, kézzel, papírral, tornával, verssel, kártyával, dominóval. Rengeteget sírt miatta, hogy ő buta, hogy képtelen lesz megtanulni, hogy ezt lehetetlen megcsinálni. De én mindig biztattam és csináltuk, csináltuk. És tessék, most már gond nélkül megy. És a haladás olyan látványos, hogy már ő is érzi. És élvezi. Ezért megköszönte.
Hát van ennél szebb ajándék?