Három gyerekkel irány Anglia!

Állandóan ezzel a túrórudival jönnek mindenütt. Mintha ez lenne a magyarság kvintesszenciája, amely hazahúzza a külföldre szakadt hazánkfiait, mert nélküle nem lehet élni. Pedig annyi minden más van, ami ennél sokkal fontosabb!

Az elmúlt négy napban őrült soppingolásban voltam. Mivel nem jövünk haza karácsonykor, a karácsonynak kell elmennie hozzánk. És mivel a hagyomány meg a folytonosság jó dolog, ennek a karácsonynak olyannak kell lennie, mint itthon volt. Izben, illatban, hangulatban. Sőt, jobbnak, hogy eszünkbe se jusson olyan dolgokon siránkozni, hogy de jó is lenne átmenni a nagymamához. Persze nem csak én vásároltam, hanem az egész család igyekezett teletömni a bőröndöt mindenféle főleg gyermekeknek szánt ajándékokkal.
Mivel az én pakkomban ruha idefelé is csak mutatóban volt, hely az bőven akadt. Elvileg. Gyakorlatilag ma este, amikor összepakoltam már kétséges volt, hogy minden befér-e, de még van remény.
Igaz, a mélyhűtőben váró gesztenyemassza és a túrórudi még nincs benne. Mert beismerem, a pöttyös nálunk is beficcen, mert bár én ellennék nélküle életem végéig, a gyerekek azért megeszik. Nem említik ugyan egyszer sem, hogy mennyire hiányzik nekik, mert hát otthon se vettünk minden nap, de ha kapnak, akkor örülnek neki. Hát örüljenek, miért is ne.
A gesztenyemassza az már fontosabb ügy. Borsi nem ehet diót, mákot - az egyetlen beiglitölteléknek való cucc nála a gesztenye. Gesztenye Angliában is van - natúr, főtt, konzerv verzió. Ki is próbáltuk. De az a rumos aromás massza, amiből gesztenyepürét is lehet csinálni, az nincs náluk. Én ugyan a natúr verziót megpróbáltam feljavítani némi rum és vanília aromával és jó sok porcukorral, de az eredmény nem túl meggyőző. Fura módon az angolok ugyanis inkább sósan eszik, pulykába töltik és kelbimbó mellé rakják. Nekem ez a verzió nem jön be. Megy hát a bőröndbe a hazai. De beigli kell. Dió, mák mindenütt van - a finom gesztenyét meg viszem. Lesz beigli, azt megígérhetem.
És persze szaloncukor is - naná! Főleg marcipános, mert nálunk az a családi kedvenc. Persze doboz nélkül, hogy minél kevesebb helyet foglaljon. És a Szamos félét szeretem - aminek a fehér papírjának olyan jó, gyerekkori illata van. Most, hogy szórtam a bőröndbe egészen karácsonyi fílingem lett. Megőrülök érte. Tavaly a gyerekekkel küldtünk be a suliba is egy csomagot, had ismerjék meg szegény angol gyerekek is, hogy mi a tuti - de fura módon nem szerették. Borsit kifejezetten kicsúfolták, hogy micsoda marhaság cukrot rakni a fára. Nem is akar idén ezzel villogni, megmondta, hogy erre a célra egy darabot se hozzak. Ha nem kell nekik, hát majd megesszük mi. El fog fogyni, nem félek.
Hasonlóképp a több csomag Negro cukor. Lehet, hogy van ilyen erős fekete édesség Albionban is, de mi még nem leltünk rá. Fekete színű cukrok ugyan vannak, de tök más ízűek, nincs meg bennük az az erős, jellegzetes "negro" íz, ami olyan jólesik a köhögős toroknak. Mondjuk szerintem ez a négy csomag tavaszig kitart, mert olyan nagyon cukrosak nem vagyunk, de ha megkívánja bárki a családból, ne legyen hiányérzete.
Vettem mézeskalács fűszerkeveréket is - ami azért vicces, mert brutális fűszerkínálat van a környéken, és szerintem semmi extra nincs ebben a mézeskalácsosban, de minden recept azt ajánlja, hogy használjuk a zacskósat. És nincs most kedvem egy indiai verziót kikísérletezni.
Magyar újságot mindenkitől kérek, aki jön. Az számomra nagy kincs. Úgy irigylem a lengyeleket, mert lengyel bolt több is van a városban, és ott aztán újság is van. Női lapok, napilapok, gyerekújságok - persze lengyelül. Néha olyan jó lenne belemerülni egy laza magyar magazinba. Bár erőteljesen megváltozott a jó újságról alkotott belső képem a nagy angol választék után, de azért a hazaihoz mégiscsak nosztalgikus viszony fűzi az embert. Arról nem is beszélve, hogy jó tudni, hol tart a szakma és mit írnak az ismerős emberkék. Hát most feltankoltam a hosszú téli éjszakákra és szándékosan bele se néztem itthon. Nem töltöm most ezzel az időm - majd kinn megtudom, merre tart szerintünk a világ. Nők Lapja (és minden alfaja), Éva Magazin, HVG. Ezek az én kedvenceim.
És persze minden más magyar dolog: zene, film, mese és könyv. Naná, hogy magyarul. Minél tovább maradunk, ez annál fontosabb. Amikor még csak egy évet terveztünk, akkor az volt a cél, hogy az angolba merüljenek el a gyerekek nyakig. Most, hogy bizonytalan időre elnapoltuk a hazautat, egyre fontosabb, hogy magyar dolgok (is) körbevegyék a gyerekeket. Tagadhatatlan, hogy erre költöttem a legtöbb pénzt - mellesleg teljesen elborzaszt, hogy ennyivel drágábbak a magyar könyvek, mint az angolok. Láttam pl. teljesen ugyanazt a mesekönyvet itthon négyezerért, kinn meg ezerért. (Tök ugyanaz képanyag, tördelés, kötésmód - nyilván fordítás) Számomra ez érthetetlen és fájdalmas. De csak azért, mert egyre nagyobb luxus ez itthon. És nem kéne annak lennie.
Vannak még olyan fura dolgok is a csomagomban, mint az négyzet alakú haajtogatós papír, amiből majd origamizunk (egyszerűen nem találtam kinn, csak téglalap alakút) és üres Maci sajtos doboz, amiből kézműveskedni fogunk, de kinn ugyebár ez a márka ismeretlen.
Ezen kívül meg babák, autók, ajándékok és egyéb titkos dolgok rejtőznek még a bőröndömben, főleg a szerető rokonoknak hála, amelyek igazi mibenlétére majd csak a karácsonyfa és az advent alatt derül majd fokozatosan fény.
Apu még hoz holnap reggel néhány szelet mákos kalácsot a sarki péktől - az jó kis esti vacsora lesz Bíbornak. Igazi jóféle hazai íz. Én minden nap ezt reggeliztem. Holnap is ezt eszem majd - de hogy legközelebb mikor jutok hozzá, fogalmam sincsen. Bevallom, már most hiányzik.