Három gyerekkel irány Anglia!

Az ember ha útra kel, nemcsak földrajzi értelemben jut ismeretlen tájakra, de kulináris területeken is. Bár az angol konyha nem túl híres, de séfjei annál inkább, nem csoda, hogy pazar és kutya rossz élmények egyaránt értek bennünket.



Az én kedvenc angol sztárszakácsom Gordon Ramsay, nem csoda, hogy azonnal lázba jöttem, amikor megláttam a szószait a szupermarket polcán. Na, lássuk, mit tud a nagyszájú, gondoltam, mert a Pokol Konyhája elég messze van, de a vörösboros bolonyai szósz csak egy karnyújtásnyira volt. És milyen jó! Azóta legalább tucatnyi más tésztaszószt is kipróbáltunk (az angolok számára ez a mindennapi kaja, és ezért brutális választékuk van) a Gordont egyik se tudta megelőzni. Valamit tényleg tud ez a pasas!












.

A kulináris csúcs után, jöjjön a legalja. A Tesco lemon juice az első dolgok között volt, amit vettünk. Sajnos. Bőszen és gyanútlanul kevertük a teába, míg egyszer drága uramnak meg nem szaladt a keze, és kicsit többet nem töltött a bögréjébe. Fintorogva köpte ki, amikor megérezte benne a jellegzetes ízt: aszpartám. Az ilyen műízesítőkért amúgy sem vagyunk oda, de speciel az aszpartám tilos is a PKU-sok számára, tehát nagyon szoktunk figyelni rá, nehogy ilyesmi kerüljön a házba. De hát ki a fene gondol arra, hogy a citromlébe, amit direkt a savanyú ízért vesz az ember valaki édesítőt keverjen????? Teljesen nonszensz. Annyi a jó benne, hogy legalább rájöttünk, mi rontotta le csúnyán Borsi vérvételi eredményeit. A citromlé a kukába ment, Borsi pedig újra szuper szinteket produkál. A tanulság - sajnos folyamatos éberségre van szükség.






.
A Rowse Honey Lemon az én személyes kedvencem. Ennél bolondosabb holmit elképzelni se tudok. Ki az, aki olyan lusta, hogy nem tudja a kétfélét külön belerakni a bögréjébe???? Pedig biztos van rá igény, mert elég sok helyen lehet kapni ezt a mézes citromot, aminek amúgy elég bizarr íze van. Sokáig nem értettem egyébként, hogy a mézet itt miért csak 100 milis kiszerelésben árulják. Nálunk az napok alatt elfogy. De azóta Helen (akitől nem csak PKU-s főzési tanácsokat kapok, de angol kulináris útmutatót is) elmesélte, hogy az angolok nem mézzel isszák a teájukat. Tejjel és cukorral az igazi.





.




Soha nem jöttem volna rá, hogy ez a kicsi üveg mit tartalmaz, ha Helen nem meséli el, hogy ez bizony afféle nemzeti kedvenc. Elhiszem én, hogy az esős ködös időben jólesik egy pohár forró ital. És azt is tudom, hogy néha nem édeset, hanem sósat kíván az ember. Amikor kicsi voltam és beteg, nekem is adott az anyukám jó erős tyúkhúslevest bögrében. De azért mindezt boltban venni, nekem kicsit bizarr ötlet. A gyártónak viszont bejött. A kis üvegben sűrű, folyékon húsleves van. Egy kiskanál a bögrébe és csak forró víz kell rá. Máris kész az esti lélekmelegítő. Amikor először kóstoltam, egész jónak találtam. De pechemre pont ugyanilyen bögrébe töltöttem a saját teámat is. Természetes, hogy egymás mellé keveredett a két pohár. Amikor az asztalról csak felkaptam az egyiket és teára számítva sós levest kortyoltam.... brrrr.... na, az igazán undorító volt!!!


A Marmite nevével a PKU-s központban találkoztam először, ahol közölték, na ez aztán szigorúan tilos. Na jól van gondoltam. Emiatt az ismeretlen cucc miatt nem fog fájni a szívem. Ha eddig kibírtuk nélküle, eztán is megleszünk. Kiderült, hogy ez egy nagyon erős élesztő-koncentrátum, amit az angolok imádnak. De azt már Helentől tudtam meg, hogy nem csak a sütikbe teszik ám! Kenyérre kenve is rendszeresen fogyasztják. Erős, fűszeres íze van, ezért csak nagyon keveset tesznek a kenyérre. Nem tudom, eddig nem éreztem szükségét, hogy kipróbáljam...








Nem vagyok nagy csokifaló, de az az intenzív, sűrű, édes, krémes krém teljesen levett a lábamról. Ha nem restellném (és nem félnék az éjszaka felszaladó kilóktól) a dobozból kikanalaznám. Pedig nem erre való. Csokis sütik tetejének ízesítésére lehet használni. És ha lehet még fokozni a jót, akkor elmondom, nem is az íze a legjobb benne, hanem az, amit a doboz hátulján lehet olvasni: fehérjetartalom 0! A dolog hihetetlennek tűnik, hiszen ilyen intenzív keserűcsoki ízt senki másnak nem sikerül ilyen kis fehérjetartalommal előállítani, de Helen beszélt a gyárral is, és ők esküsznek rá, hogy ez az adat igaz!





A másik itteni nagy PKU-s csoda a Cheezly - azaz a sajt utánzat. Eredetileg egy egy szója alapú teljesen vegán termék, amiben semmi tej, vagy állati termék nincsen. 5-6 féle ízben van - mozarella, eidami, cheddar és ezek fűszeres változata. Ha engem kérdeztek, számomra nem nagy kaland. De Borsi nagyon boldog, hogy végre ő is ehet igazi sajtot!














Ha már a sajtnál tartunk, akkor itt egy sokkal sajtosabb élmény -fehérjeszegény verzióban. Ellentétben az előző cuccokkal, csakis receptre lehet kapni, viszont ingyen van. Tészta, sajtszószban. Már csak kis víz kell hozzá, és össze kell forralni. 10 perc és kész a krémesen sajtos tészta (a zacskón szereplő brokkoli csak duma, apró alig észrevehető darabkákkal képviselteti magát) Olyan, mint a normál zacskós-sajtos tészta, még az illata is. Nem kulináris csúcs, de az a tény, hogy PKU-s verzióban van ilyen (és még paradicsomos és marokkói fűszerezésű is!!!) kimondhatatlanul megkönnyíti az életem. Borsinak pedig a sajátját teljesen hétköznapivá teszi. És ez nagyon-nagyon jó!!!

Helen ismét nálunk járt, és csomó főzési praktikát mutatott. A fő témák a cassava volt, ami magyarul manióka, de a tápióka is ugyanazt jelenti. Akinek ezek a szavak nem nagyon ismerősök, ne keseredjen el. Eddig én se kóstoltam effélét. Hiba volt. Mert mit kiderült, ennek a nővénynek rengeteg előnye van.

Elsősorban persze a helyi PKU-sok életét könnyíti meg a tápióka, mert kevés benne a fehérje, még kevesebb a fenilalanin, és itt azt mondják számolás nélkül lehet enni. Viszont laktató, tehát nem csak tésztából lakhat jól a PKU-s, ráadásul nagyon sokféleképp elkészíthető, mert az íze, bár hasonlít a krumplihoz, alapvetően elég semleges.
Mivel Helen már a múltkor is ajánlotta a cassavát, vettünk is egy csomag cassava csipszet, de Borsi nem igazán volt oda érte. Túl keménynek, túl fűszeresnek találta. Egyébknt se vagyunk nagy csipszevők, így Helen most más arcát mitatta a cassavának.
Persze ő is hozott egy zacskó csipszet, de nem a sima olajban sült fajtát, hanem a pufisat, ami pihább, kellemesebb állagú. Háromféle ízű csipsz is volt a csomagban - korianderes, csilis és rákos. Borsi mindet megkóstolta, majd köszönte szépen, nem kérte. Ezeket is túl erős ízűnek találta.
De nem adtuk fel. Helen hozott egy nagy csomag darabolt és pucolt maniókát. (Később megnéztük, itt a közelben lehet kapni a zöldségesnél pucolatlant is, de olyan, mint a tök. Kemény a héja, nehéz vágni, ráadásul ez kicsit viaszos is, így az emberek inkább az előkészített verziót szokták használni, ha megtehetik.) Ezt először főzni kell kb. 5 percig, aztán kisütöttük olajban. Először csak simán, mint a sült krumplit. Ízre elég hasonló volt hozzá - csak hát ugye ezt szabadon lehet enni! Aztán Helen gyorsan összedobott egy sörtésztához hasonló dolgot. Megforgattuk abban a cassava darabokat és kisütöttük. Fokhagymás majonézzel isteni volt! De aztán a tésztát megszórtuk kis fahéjjal, és abban sütöttük ki. Mézzel nagyon fintom édesség lett belőle.
Szerintem a cassava mindenhogy finom volt, de Borsi nem lelkesedett. Csak fintorgott, hogy büdös olajszag van és inkább kimenne sétálni. Komolyan mondom, nem tudom mi baja van! Otthon imád sütőstúdiókra járni, szeret velem is főzőcskézni. De valahogy Helennel nem akar szóba állni - lehet, hogy zavarja, hogy nem érti amit mond, vagy hiányzik neki az iskola, de pont olyan volt, mint legutóbb. Egyszerűen nem akar részt venni ebben a dologban. Helen azzal nyugtatott, hogy látott ő már ilyet, nem ritkaság, hogy egy gyerek így viselkedik. Adjak neki időt.
Talán épp Borsi szívét akarta megnyerni a másik csomagjával, amit előhúzott a táskájából. Éstény, ezt azonnal hajlandó volt megkóstolni a kis büdös. Helen még otthon elkészített nekünk egy nagy adag fehérjeszegény tejszínt. Állagra, ízre teljesen olyan volt, mint az igazi. Sűrű, krémes - igazi jó kis fagyialap. Nem is nehéz elkészíteni (A receptet majd leírom a blog végére, ha kell valakinek... :-) Szóval az általa előkszített tejszínből csináltunk közösen fagyit, és hogy olyan legyen, mint a bolti, Helen még elővett egy nagy üveg eperszirupot is. Azt ajánlotta, hogy amikor majd pár óra múlva a fagyi megszilárdul, vájjak bele egy nagy S-alakú árkot, és töltsem tele epersziruppal. Így amikor szedek belőle, ott fog majd csillogni benne az édes krémes eper is, a lágy vanília mellett.
Aztán húzott még elő a táskájából más csodákat is. Szintén otthon, előkészített kétféle fasírtmasszát is nekünk. (A recepteket meg gépelve odaadta) Ajánlotta, nézzük meg, vajon Borsi melyiket szereti jobban. Az egyikben több a kenyér, a másikban több a gomba. De rögtön ajánlott elkészítési módokat is, így az egyiket zsíron pirítottuk, a másikat olajban sütöttük.
Borsi persze semmit nem kóstolt meg, épp úgy, mint legutóbb. Így hát azt csináltam, amit a múltkori főzőcskézésünk eredményével. Lefagyasztottam. Merthogy ez mát múltkor is bejött. Borsi ugyanis két hete is csak Helen látogatása után 2-3 nappal kezdett érdeklődni aziránt, mi lett a kajáival és hogy van-e még. Majd akkor nagyon is ízlett neki. Hát remélem, hogy most is így lesz, mert a picike fagyasztónk csurig volt Borsi kajával.
Amikor kész lettünk a sütéssel, indultunk vásárolni. Múltkor egy rendes angol szupermarket kínálatát fedeztük fel, most izgalmasabb túrára mentünk. A helyi arab boltokba mentünk. Helennel azért nagyon jó vásárolni menni, mert minden ételfélére van néhány jó tanácsa, hogyan lehet finoman elkészíteni - és nem csak a PKU-val kapcsolatban. Az ő bíztatására vettem karalát és okrát is, és mindkettőt ki fogom próbálni még a héten. (Ezek egyébként alacsony fehérjetartalmú, nem túl karakteres ízű zöldségfélék) De vettem tápiókapudingport, és tápiókamagot - mert állítólag mindkettőből remek kását lehet főzni.
Persze nem csak a PKU-snak hoztam kóstolnivalót. Vettem például Cassiát, ami olyan, mint a nagy fahéj rudak, csak mondjuk ötször akkorák. De aromára, illatra fahéjszerű - csak épp nem lehet megőrölni. Viszont tejbe, kásába, tejbegrízbe főzve fahéjas ízt ad az ételnek. (Isteni!)
Kicsit úgy érzem magam, mintha karácsony lenne, és ajándékokat válogatnék a szeretteimnek. Érdekes, újszerű, izgalmas dolgokat, aminek remélem majd örül még az ínyük is.

Függelék: A fehérjeszegény tejszínhez 400 ml tejpótló, 250 gramm vaj, 30 gramm keményítő kell. Ezeket kis lángon kell összefőzni, folyamatos keverés közben, ameddig meg nem sűrűsödik, kicsit kocsonyás állagúvá. Levéve a tűzről 30-40 másodpercig keverni kell egy habverővel, és hagyni kihűlni. Ha ez magvolt, hűtőbe kell tenni 3-4 órára, így lesz kellő állagú. Kicsit zselés, kocsonyás, épp mint a rendes tejszín. Ezt a receptet az itt adott Prozero nevű tejhez fejlesztették ki, de Helen szerint bármely fehérjeszegény tejpótlóval működik. Ha fagyit akar az ember, ehhez a keverékhez kell elektromos habverővel hozzákeverni 90 gramm cukrot és 2 teáskanál vaníliaesszenciát. Majd mehet a hűtőbe. Olyan finom lett, hogy nemcsak én nyalakodtam bele szívesen, de még Bíborka is, aki egyébként egyáltalán nem eszi meg a PKU-s cuccokat. De ez nagyon jó lett!

Királynőnek lenni olyan lehet, mint újságírónak. - summázta Bíborka lányom. - Híres emberekkel lehet találkozni és klassz ajándékokat kap az ember. Bár a Buckingham Palotában nem volt részünk királyi elbánásban, a látvány sok kényelmetlenséget feledtetett.

Minden évben hat hétre megnyitják a Buckingham Palotát, ahol az angol királynő él. Ezen a hétvégén volt az utolsó ilyen alkalom. Nem hagyhattuk ki a lehetőséget! Hosszú sorban állás, horror belépőjegy - ez persze Londonban mindenütt így megy, de ez is megérte az árát. A látvány valóban királyi volt.
Sok palotában jártam már világszerte, de belépve a kívülről csodás falak közé, szinte mind csalódás volt. Az eredeti berendezés csak nyomokban, jelzésszerű díszek, pár berendezett szoba, az eredetivel majdnem megegyező bútorok, részletes (ám dögunalmas) történeti leírások, és szinte mindig sok képzeletre volt szükség ahhoz, hogy az ember meglássa a hajdani pompát.
A Buckingham palotában azonban nem kellett a fantáziánkat csúcsra járatni. Hihetetlen pompa, nagystílű díszítés, káprázatos belső terek és fényűzés mindenütt. Azoknak a festményeknek az eredetije, amelyekről még az egyetemen tanultam - Rembrandt, Rubens, Vermeer... Egy másik szobában Napóleon kártyaasztala, melynek intarziáját hat évig készítették. Méter magas arany gyertyatartók. Az ember bárhová nézett, mindenütt felbecsülhetetlen értékeket látott, és ájuldozott.
Idén 19 terembe engedték be a nagyon szigorú őrök a látogatókat. Merthogy azért nagyon is szigorú szabályok alapján lehetett bejutni. Az természetes, hogy benn nem eszik-iszik-cigizik az ember. Még azt is lenyelem, hogy nem szabad benn fotózni, bár nagyon viszketett a képem. De azért az már kicsit nehézzé tette a látogatásunkat, hogy babakocsit nem engedtek bevinni, és Bendét ölbe kellett cipelni. Igaz, biztosítottak egy "hipsyt", afféle derékra csatolható babaülőkét, amiben Bende elég kényelmesen elücsörgött, és Zsolt háta se szakadt le. Ám az egy kicsit már keményebben érintett, hogy benn nem volt semmiféle mellékhelyiség, és csak a kétórás túra végén, a kertben lehetett mosdót találni.
A lányok nagyon szerették volna látni a királynő hálószobáját, a fürdőjét, a privát tereit, ám erre a területre nem engedték be a látogatókat. Csakis oda, ahol máskor is bemehetnek a látogatók, igaz, csak a nagyon megszűrt kevesek, elsősorban nagykövetek, politikusok és nemesi családok sarjai. (Gondolom azért nekik kevesebbet kell sorba állniuk érte.)
A legnagyobb élmény a lányoknak a királyi trónterem volt, ahol a trónszéket is megnéztük, és persze a bálterem, ahol a királynő, a király, az első udvarhölgy, és a testőrök egyenruhája is ki volt állítva. De a hatalmas ebédlőt is megtekintettük, aztán a Canova termet, amelyet kifejezetten a szobrász műveinek terveztek és egy teremben arról is részletes eligazítást kaptunk, mi dolga is van egy királynőnek hónapról-hónapra. (És ehhez persze pazar toaletteket és ékszereket is bemutattak.) Bíbor azért megjegyezte, hogy havi 1-2 hivatalos ünnep elég laza melónak tűnik, és nem nagyon tudtam meggyőzni arról, hogy a királynő fontos munkát végez errefelé.
Ennek ellenére úgy látom, ez a királynőség itt Angliában bejön neki. Nem csoda, hiszen elég csajos dolog ez, és a körítés (hintó, bál, korona) elég látványos. Bár az kicsit elszomorítja, hogy a királynő öreg, a walesi herceg öreg, és hozzá képest, valljuk be, még a fiatal hercegfiúk is öregek.

Ahogy beindult az iskola, hirtelen beindultak az egyéb eddig nyári álmot alvó programok is. Tegnap zenebölcsiben jártunk Borsival és Bendével, ma matek továbbképzésen voltam. Legnagyobb meglepetésemre mindkettőt élveztem.

GYES-betegségtől nem kell tartanom, erről úgy látom errefelé hivatalból gondoskodnak. Elvileg minden város, minden kerületében beindult 2010-től a Sure Start program, ami nagyon sokféle családi programot kínál.
Már a múlt héten bekukucskáltam a Children's Centre ablakán, ami épp a könyvtár mellett van. Csak az ablakra ragasztott hirdetéseket akartam megnézni, de azonnal lecsaptak rám, és beinvitáltak. Kezembe nyomtak egy csomó prospektust, és szent ígéretet tetettek velem, hogy mindenképp kipróbálok néhányat.
Merthát program az van bőven - hétfő reggel Coffee Morning az iskolában, hogy jól kezdődjön a hét. Rögtön utána játszóház 8 hónapos korig. Ugyanekkor a Children Centre-ben az újonnan érkezők köszöntése. De választhatom a tanácsadói szolgálatot is, ha problémám van a gyermekem viselkedésével.
Kedden angoltanfolyam, vagy Rhyme Time a könyvtárban, vagy Játszóház 5 éves korig, vagy Egészségügyi tanfolyam csak nőknek, esetleg totyogósok tornaórája.
Nem írom le az összes programot, de van még Szoptatás segítő csoport, Dohányzásról leszoktató csoport, Mesedélelőtt, Apukák napja (az csak havi egyszer) jógatanfolyam, Játék-kölcsönző, Bébi masszázs, Terhestanácsadás, Terhesség utáni tanácsadás - természetesen minden ingyen.
Mi tegnap a könyvtárban a Mondókatanuló csoporthoz csatlakoztunk, gondoltam ameddig nem kezdődik Borsinak az iskola, addig is halljon egy kis angol szót. Bár kicsit túlkoros volt már, Borsi azért nagyon élvezte, különösen mert sok dalt, mondókát tudott már kívülről, így ténylegesen tudott csatlakozni a közös dalolászáshoz.
Mondanom se kell, egy gyerek volt, aki oda se figyelt, és a mondókázás helyett folyamatosan mászkált, az én hét hónapos fiam. Nem a kora miatt - volt itt más hét hónapos is, és minden egyes gyerek szépen megült az anyukája ölében. Kivéve az én cseppem. Ő ült a csoportvezető, a könyvtáros és a logopédus ölében is, azonkívül körbemászott az egész teremben, de a zenélés nem igazán kötötte le. Nem mondanám, hogy nem élvezte a dolgot, csak épp mást és máshogyan, mint a többiek.
Ettől függetlenül, mielőtt hazamentünk, még odajött hozzánk egy kirendelt logopédus, és megkérdezte, nincs-e szükségünk bármilyen segítségre, és jól halad-e Bende a nyelvtanulással. Majd adott egy prospektust, hogyan foglalkozzak vele úgy, hogy a nyelvi képességei hatékonyan fejlődjenek.
Aztán odajött a könyvtáros is, és rábeszélt, hogy Bendét is írassam be, és higgyem el, hogy ez egyáltalán nem túl korai! Mert ha Bende négy alkalommal kölcsönöz (hét hónapos!!!) akkor majd kap egy oklevelet, miszerint aktív könyvtárhasználó. (Hogy fog neki örülni...!) És azt tanácsolja, hogy vegyük fel a kapcsolatot a védőnővel, mert akkor kapunk egy ingyenes könyvcsomagot is. Ez minden egy éves kor alatti gyereknek jár, majd 18 hónaposan egy újabb és elsős korában még egy. Hogy ezzel is támogassa az állam az olvasás szeretetét.
A fejtágítás ma is folytatódott. Bíbor iskolájában 5 hetes tanfolyamot hirdettek, ahol a szülők megtanulhatják, hogyan segíthetnek a gyereküknek matekot tanulni. Gondoltam, hogy ez hasznos lehet, mert egyrészt a matek szaknyelvben azért nem vagyok annyira perfekt, másrészt hátha tanulok valami újat.
Egyik elvárásom se jött be, de azért nagyon jól szórakoztam. Mivel a tanfolyam mellé ingyenes bölcsit is biztosítanak, gondoltam magammal viszem Borsit, hátha hall egy kis angol szót ma is. Most beengedték, de azért közölték, hogy sajnos túlkoros (hát igen, hét éves) és legközelebb sajnos nem vehetik be, mert az szabályellenes. Viszont vihetem Bendét, mert hat hetes kortól már vállalják a gyerekeket, így legalább jövő héttől az ő angol-nyelvtanulása is elkezdődhet.
(Nagyon tanulságos egyébként a gyerek jelentkezési lapja. Be kell írni, hogy milyen etnikumhoz tartozik, nekünk a "whithe-other"-t kell beikszelni, ami rögtön a brit és az ír mögött van. De a rubrikák között a vándorcigány is szerepel ám, hivatalos megnevezésként! De olyan dolgokra is rákérdeznek, hogy ha mondjuk baleset éri a gyereket és ki kell hívni a mentőt, akkor van-e valami olyan gyógymód, amit az én vallásom tilt... Mondjuk ilyesmik az itthoni ovi adatlapján nem szerepeltek... :-)
Visszatérve matekra - 19 szülő volt jelen (18 anyuka) - én két urdu nővel a kisebbséghez tartoztam, igaz, többször le-lengyeleztek, de csak azért, mert még sose volt magyar diákjuk, és egyszerűen a "hungarian" nem jött a szájukra. Nem csoda, mert errefelé tényleg egészen másfajta népek élnek. Ez kiderült abból, hogy a csoport fele csadoros pandzsábi volt, akiknek az iskola saját tolmácsot biztosított. A másik fele meg olyan igazi színes szoknyás román cigány, akiknek szintén volt saját hivatalos tolmácsuk.
Az hamar kiderült, hogy itt nem valami haladó matek továbbképzés folyik, mert először az alapműveletek angol kifejezéseit írták le (majd a biztonság kedvéért ki is osztották gépelt lapon) aztán meg arról beszéltek, hogy a gyerekeknek fejben kell megtanulni számolni. És ebben az segít, ha azt tanulják meg nagyon jól, hogy melyik két számot kell összeadniuk, hogy tízet kapjanak végeredménynek. Ehhez segítségül szintén kaptunk egy gépelt lapot, ahol leírták szép sorban, hogy 1+9=10, 2+8=10, 3+7=10 - és szép sorban, ugyebár a gyengébbek kedvéért. (Megjegyzem, azért így is volt, aki eltévesztette...) Majd olyan trükkös feladatokat írtak fel, hogy 2+6+7+3+8+4, és elmagyarázták, hogy ezt nem sorban kell összeadni, de nem ám! Hanem gondolkodva! Megkeresni azt a két számot ami összege tíz lesz, és voilá, így már könnyű is kiszámolni, hogy a végeredmény 30.
Ezután kiosztottak egy műanyag lapot, letörölhető filctollat és törlőt, pont olyat, amin itt a gyerekek gyakorolnak. És elmagyarázták, hogy azért nem használnak füzetet, mert ha a gyerek hibás eredményt ír le, az milyen frusztráló neki. Mert azt ki kell radírozni, át kell húzni, és ez szörnyű stresszet okoz. Ezzel viszont egyszerűen kitörlik, és "magic" már el is tűnt minden csúnyaság! És használjuk mi is ezt otthon, ha gyakorlunk a gyerekkel.
Ekkor jött be az iskolaigazgató, aki közölte, hogy mind szuperek vagyunk, és ezt az emberfeletti teljesítményt és tanulási mennyiséget pihenjük ki egy kis sütivel és teával, amit majd mindjárt szervíroznak.
Amúgy nagyon ügyeltek arra, nehogy azt mondják, itt a hülye-képzés folyik, azzal indokolták ennek a tanfolyamnak a szükségességét, hogy az utóbbi pár évben nagyon megváltozott a matek-tanítás metodikája, és egészen eltér attól, mint ahogyan minket gyerekkorunkban tanítottak. Mondjuk szerintem a 2+2 akkor is négy volt, de állítólag ma már ilyen feladatot itt nem is adnak a gyereknek, csak ezt a tízeshez igazodást, amit fennkölt módon Number Bonds-nak hívnak.
Minden furcsaság ellenére, azt kell mondanom, ma is isteni jól szórakoztam. Az egyik urdu anyukával össze is haverkodtunk, különösen, miután kiderült, a gyerekeink osztálytársak. Szóval mostantól matek-tanfolyamra járok, és a végén, ha minden jól megy, akkor még bizonyítványt is kapok róla. Majd kirakom Bende oklevele mellé.

Mindig mosolyogj! - ez volt a legtöbb, amit tanácsolni tudtunk Bíborkának az első tanítási nap előtti este. Úgy tűnik a dolog bejött. Mert az eredmény négy új barátnő, néhány könnycsepp és egy "good girl" matrica. Egészében véve a mérleg pozitív.

Azon tűnődtünk a férjemmel, hogy még soha az életben nem volt egyikünk se hasonló helyzetben, mint ma a nagylányunk. Olyan lehet ez, minta lepottyantanának Zulufalvában, ahol mindenki érthetetlen zulu nyelven karattyol. Nem csoda, hogy Bíborka félt, és bevallom, szorongtunk egy kicsit mi is, hiszen szegénynek angolul kell nemcsak megértenie mindent, de intézkednie is, ami mint később kiderült, nem volt egyszerű, bár nagyon talpraesetten viselkedett.
Reggel, a sorakozónál azért egy kicsi kő már leesett a szívemről, mert Sally, Bíborka osztálytársa és kijelölt segítője azonnal kézen fogta a lányunkat, és még jópár mosolygó kislány integetett Bíbornak, hogy álljon melléjük. Rögtön közrefogta egy csapat mini-manó, merthogy az itteni lányok valahogy kisebbek, mint a magyarok. Otthon Bíbor az osztály legkisebbje volt, most viszont úgy tűnik, nincsenek olyan nagy méretbeli különbségek. Igaz, cserébe kulturálisak bőven akadnak.
Merthogy Bíbor négy új barátnője, akiket ma szerzett elég színes összetételűek. Sally és egy másik szőke lány, egy fekete hajú arab kislány, és egy csadoros néger lányka. Ez a négyesfogat aztán egész nap kitartott Bíbor mellett, és tényleg segítették. Magyaráztak neki (mondjuk ez gondolom sokat nem segített), mutatták neki a feladatokat, engedték, hogy másolja a füzetüket, mellé ültek, kísérték mindenhová. Kellett is, merthogy a tanítás menete az új gyerek miatt csak rövid időre állt meg. Megnézték a Földgömbön, hol van Magyarország, mi a fővárosa, aztán jött a matek, a szövegértés, az írás, a környezet.
Egyik része sem volt egyszerű. Nemcsak az angol nyelvű dolgok voltak nehezek, de kiderült, hogy itt a matekban is előrébb tartanak a gyerekek, mert már ezres számkörben adnak össze. Az angol írás pedig egész máshogy néz ki, Bíborka összekötött folyó betűink nagyon csodálkozott mindenki. Szóval még egy dolog, amit meg kell majd tanulnia.
Ami jó volt, hogy szinte kizárólag csoportfeladatok voltak, amiben belefért, hogy ő lassabb és ügyetlenebb, és sokat dicsérték, különösen a rajzát, ami az általános vélemény szerint a legszebben sikerült mű volt.
Igaz, még a rajztudás se tudta megmenteni délben, amikor megkérdezték tőle, hogy be van-e fizetve, vagy az otthonról hozott kaját eszi. Szegénykém próbálta elmutogatni, és magyarul elmondani, hogy igen, majd amikor ez nem ment, még le is rajzolta: anya, pénz, ebéd, befizet. De mivel új diákként még nem volt rajta az állandó listán, így kellett egy kis igazgatói segítség, hogy kiderítsék, tényleg kaphat ebédet. Na, ekkor, a tehetetlenséget érezve, állítólag kicsit sírt, de szerencsére a dolog megoldódott, és az ebéd finom volt, a barátnői pedig megvigasztalták, szóval nem maradt benne komoly tüske.
Teljesen lelkesen jött ki a suliból, és láttam, hogy nagyon büszke magára, ami egyébként teljesen jogos dolog. A legnagyobb félelme, miszerint nem lesznek barátai, azonnal szertefoszlott, és azért pár dolgot a tananyagból is megértett.
Nekem kicsit rossz, hogy itt nincs tankönyv, nincs lecke és a gyerekek nem hoznak haza semmit. Merthogy így azért nehéz segíteni. Ma például tanultak egy tízlábú, fekete állatról (???) és Bíbornak fogalma nincsen, hogy ez micsoda, és én is csak azt tudom mondani, hogy valamit félreértett. De hogy mit, csak remélni tudom, hogy egyszer kiderül.

Azt hittük, hogy az iskola a legkönnyebb kihívások közé fog tartozni, hiszen úgy tudtuk, a gyerek iskolaköteles, bárhová is visszük. Úgy tűnik, ez volt a legnagyobb tévedésünk Angliával kapcsolatban.

Azzal tisztában voltunk, hogy a hivatalos beiratkozási időt lekéstük, hiszen áprilisban még fogalmunk sem volt arról, hogy mely városban fogunk lakni. De gondoltuk, ez nem lehet gond, hiszen a lakás bérlésénél figyeltünk rá, hogy a közelben legyen iskola. Itt három is van. Abban reménykedtünk, hogy ha augusztus 11-én megérkezünk, és már másnap bejelentkezünk a helyi önkormányzatnál, akkor a fennmaradó két és fél hét éppen elég lesz arra, hogy a gyereknek helyet találjanak.
Ám ez rajtunk kívül senkinek nem volt ilyen sürgős.
Az önkormányzat ugyan viszonylag hamar, egy héten belül kiküldte az oktatási ügyekért felelős munkatársakat, akik felvették az adatokat, és közölték, hogy Bíbor negyedikes lesz, Borsi pedig majd a második osztályt kezdheti. Ez volt az első meglepetés, merthogy az angol életkori beosztás szerint mindketten éppen eggyel magasabb osztályban kezdenek majd mint idehaza tették volna. Ez a tény Borsit sokkolta jobban, merthogy így neki nemes egyszerűséggel kimarad majd az első osztály. (Anyósom csak azt kérdezte a hír hallatán, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, hogy nem tudja az elsős tananyagot? De Zsolt megnyugtatta: Nem fog kiderülni, mivel egy szót se tud angolul...) Mindenesetre akkor még azt ígérték, két hét múlva megérkezik a papír, hová is vették fel a lányokat. Megpróbálják elintézni, hogy ugyanabba az iskolába kerüljenek, de azért ez nem biztos, hogy sikerül. Hozzátették, hogy ne aggódjunk, valószínű, hogy pár nappal később kezdik majd az iskolát.
Mi azért aggódtunk. Különösen, ahogy teltek a hetek. És lett a két hétből három, majd négy és még egy fél - és csak a mai nap jött meg a hivatalos értesítés arról, hogy mi van az iskolával. És ebben is csak az állt: Bíbort felvették.
Merthogy Bíborral nincs gond. Az ő korosztályában több iskolai hely is van, és több helyen is fogadták volna. Más a helyzet Borsival. Merthogy a második osztályban nincs hely. Túl sokan vannak az ő korosztályából.
Mi persze nem vártunk erre a levélre, eddig is szorgosan hivogattuk a City Council munkatársait, akik szerdán elárulták, hová is fog Bíbor járni, és engedélyt is adtak rá, hogy az iskolával felvegyük a kapcsolatot. Így aztán ma az én nagyobbik lányom ma már az apjával meg is nézte a jövendő iskoláját. Mindketten lelkesen jöttek haza. A suli szép, tiszta, modern, minden osztályban digitális tábla van, és házakra vannak osztva, mint a Harry Potterben. Külön jó hír nekünk, hogy nincs több magyar a suliban. Nem is volt soha még eddig. Bíbor azért nem marad segítő nélkül, egy Sally nevű szőke kislány azonnal felajánlotta, hogy eligazítja, és lesz külön mentor tanára is, akihez fordulhat. Ez a sok kedvesség Bíbort annyira fellelkesítette, hogy minden korábbi ellenkezését félretette, és kifejezett örömmel várja az iskolát.
A jókedvét csak emelte, hogy ma egész délután vásároltunk, merthogy az iskolakezdéshez muszáj beszerezni az egyennruhát is. Fehér ing, szürke szoknya vagy nadrág, fekete cipő és kék pulcsi. Emellé már csak tornaruhát kellett vennünk, ami az otthonitól eltérően itt nem dressz, hanem póló-gatya, de sikerült ebből is elég csinos, lányosat venni.
Ami gyökeresen eltér az otthoni rendszertől, hogy emellé már semmi más nem kell. Se tankönyv, se füzet, se tolltartó, se ceruza, de még színes lap, vagy ragasztó se. Mindent megkapnak a suliban a gyerekek, méghozzá ingyen. Beleértve a mappát is, amiben Bíbor majd a leckéjét hozza haza. (Merthogy lecke azért lesz, sőt neki még valószínű plusz felzárkóztató feladatok is.) Fizetni csak az ebédért kell - de persze ez sem kötelező, viheti a gyerek a sajátját is. Mi most az első héten azért befizettük, majd meglátjuk, szereti-e.
Szóval Bíborkám sínen van, bár valószínű, hogy lesznek még nehézségei, és nekünk is.
Azt azonban még mindig nem tudjuk, hogy mi lesz Borsival. Az önkormányzat szerint első helyen áll a suli várólistáján, merthogy idejár a tesója és még körzetes is. (Az egy kicsit necces, hogy a suli szerint nem ő áll az első helyen, de azért ebben a hitükben sikerült egy kicsit megingatni őket.)
Nekem ez az egész várólista dolog kicsit furcsa - merthogy egy iskolaköteles gyerekről beszélünk. Mire kell várnia??? Suliban a helye és kész. Ráadásul látom Borsin, hogy nagyon rosszul viseli ezt az egész helyzetet. Ő ugyanis jó ideje kifejezetten várja már, hogy iskolába mehessen. És nem örül a potya-szünetnek. Sőt, egyenesen kitolásként éli meg, hogy várnia kell. Az is rossz volt neki, hogy a délutáni vásárlásra se vittem magammal, de nem mertem. Nem akarnék előre inni a medve bőrére. Mert mi van, ha végül másik iskolába kerül, ahol más lesz a ruha színkód? Azt azért nem tiltottam meg, hogy felpróbálja Bíbor ruháját, hiszen annyira közel van már a méretük - és ő is úgy örült a gondolatnak is, hogy egyszer iskolás lesz...
Egy pici fény azért van az alagút végén, mert úgy tűnik, hogy a suliban éppen van egy szabad hely. Az egyik másodikos kisfiú az elmúlt két hétben ugyanis egyszer sem jött be, és lehetséges, hogy elköltöztek. Bár a dolog nem hivatalos, de ez azt jelenti, hogy egy hét múlva talán már Borsi is kezdhetné az iskolát. Márha övé a hely. Most ezen dolgozunk.

Autók és autók - soha nem gondoltam volna, hogy két lányt ez is érdekelhet. De a hosszú tétlen várakozás az iskolakezdésre arra kényszerített minket, hogy mindent felfedezzünk a városban. Így elmentünk a Közlekedési Múzeumba.

Jó ideje kinéztem már ezt a múzeumot - szép, modern épület, nagy kávézó, és óriási feliratok hirdetik, hogy ingyenes. Mégis húztam a számat - mert hát ez a közlekedés dolog valljuk be, nem tűnik olyan izgalmasnak.
De a Trasport Museumban ismét bebizonyosodott számomra, hogy nincsenek rossz témák - legfeljebb béna szervezők. Ha pedig ezek elég ügyesek és kreatívak, mindent el lehet adni izgalmasnak. (Az igazat megvallva, értek már engem meglepetések a világ több múzeumában. Az egyik legnagyobb Bochumban, a Bányászati Múzeumban. Aki arra jár, ki ne hagyja, mert zseniális!!!)
Mégse gondoltam, hogy itt is hasonló élményben lesz részem, és bevallom,c sak a gyerekek unszolására vállaltam, hogy eljövök velük ide, merthogy ők már egy hete kiszúrták, hogy itt éppen óriási fagylaltoskocsi kiállítás van. Kicsit ugyan csalódtak, amikor kiderült, hogy inkább a kocsi, mintsem a fagyi a fő téma, ám a "találj ki egy új fagyi-ízt" verseny gyorsan megvigasztalta őket, és persze a látogatásunk végén a büfé, ahol persze kaptak fagyit is.
Vendégcsalogatónak jó poén volt a fagyiskocsi, de végül nem ez lett az igazi nagy élmény a lányoknak. Engem első pillantásra sokkolt a kiállítótermek végtelen sora, ahol autzó-autó hátán parkolt. Valószínűleg egy perc alatt megunták volna a lányok is, ha a pénztárnál (ahol csak regisztrációs jegyet adtak) nem vettünk volna feladatlapokat is. Kétfélét is. Az egyik kisebbeknek való volt - 10 különböző kocsi részlete volt rajta, és tenni kellett amellé egy matricát, amit megtalált az ember.
Emellé vettünk egy másik feladatlapot is, ami ennél több saját alkotómunkát igényelt. "Rajzolj le valamit, ami kisebb, mint te. Ami nagyobb, mint te. Ami kék. Aminek két kereke van. Aminek négy lába van. Ami a legrégebbi. Ami a legújabb. Aminek a neve W-vel kezdődik. A kosztümös ladyt." Ehhez hasonló feladatok szerepeltek benne, amihez kaptak a lányok ceruzát és füzetet is, ezért boldogan szaladgáltak, rajzoltak, matricáztak. Fekve, ülve, a vitrinen. Persze sehol, senki nem szólt rájuk (ez itt nem divat) ők pedig megtalálták azokat a dolgokat, ami őket érdekelte. Az autók mellett a bicikliket, a játékautókat, a mozitermet, ahol autós némafilmet vetítettek, a lovas kocsit, amin szüfrazsettek utaztak, az istállót, ahol tényleg trágyaszag volt (!!!) és postakocsit, amelybe bele lehetett rakni a csomagokat. A legnagyobb sikere a telefonközpontnak volt, ahol ők dugdoshatták a zsinórokat a hívott számok mellé.
Bende se maradt benn a babakocsiban, különösen, hogy jópár napja már a járást gyakorolja. Itt azért nem nagyon lehetett mihez kapaszkodni, így boldogan négykézlábazott a lányok után, én meg nyugodtan elengedhettem, lévén, hogy itt a múzeum is szőnyegpadlózva van.
Előre figyelmeztettek, hogy a kiállítás közepénél lesz egy imitált légiriadó, szirénával - lehet, hogy a pici babát zavarni fogja a füst,a fény, de ne aggódjak, van kikerülő útvonal. Én nem aggódtam. Bende se. De Bíbor teljesen bepánikolt, hogy most aztán háborús, ijesztő dolgok fognak vele történni, és nem akart bemenni. De kíváncsi is volt, nem akart kimaradni se belőle. Így aztán végül szorosan engem átölelve merészkedtünk be a frontvonalak mögé, ahol sziréna ide, fények oda, Bende elaludt, Bíbor pedig teljesen megsértődött, hogy nem ijesztették meg annyira, mint ahogyan felkészült rá.
Az biztos, hogy vissza kell még jönnünk, mert egyrészt nem tudtuk kipróbálni a világ leggyorsabb autójának a szimulátorát (döbbenet, hogy az a kocsi mekkora nagy!), másrészt, mert apa nem volt velünk, (dolgozik és dolgozik, ami azért jobban megy neki, ha elviszem a három rosszcsontot) és azért az autó mégiscsak férfi dolog. Szerintem ő legalább annyira fogja élvezni mint mi. Ha nem jobban...

Helen reggel 10-től este 6-ig volt nálunk. Közben főztünk, vásároltunk és sokat nevettünk. Totálisan kimerítő nap volt - de nagyon élveztem!

Helen afféle szociális munkás, kijáró segítő, aki többek között a speciális diétára szoruló családoknak segít. Megmutatja, hogy a speciális lisztből, tojásporból hogyan és miket lehet csinálni. Mindezt tökéletesen személyre szabott módon. Mesélte, hogy főzött már afrikai családoknál, ahol 12 gyerek figyelte, hogy mit csinál, mert a család saját 8 gyereke mellett még a szomszédok is átjöttek, és hogy ők például még a pizzát is olajban sütik ki. Méghozzá úgy, hogy a totyogóst felültették a konyhapultra, a fortyogó üst mellé Merthogy ott az a szokás. De kínai, ázsiai és egyéb családokhoz is jár ki, akik mind másféle kenyeret esznek, pitát, naant, kósert. Mivel fogalma sem volt róla, hogy Magyarországon mi a szokás, és hogy milyen szokásaink vannak, legalább10 nagy zacskóval érkezett. (Kenyérsütő gépet is hozott, de azt végül kinn hagyta a kocsiban.)
Mivel nem tudta, hogy mennyire felszerelt a konyhánk, az utolsó kávéskanálig mindent hozott magával, és minden alapanyagot is - vajat, zöldségeket, tejszínt, csokikrémet.
Első dolga az volt, hogy kivett egy álompuha kenyeret és egy pitát - vajon melyiket szeretjük. Borsi megkóstolta a kenyeret és benyomott rögtön két szeletet, majd nagy kegyesen azt mondta, hogy ez jó. (Amúgy ő egész idő alatt nagyon távolságtartó volt, és kicsit sem akart az egész főzésben részt venni, ellentétben a tesójával, aki viszont mindent csinálni akart - keverni, mérni, gyúrni, és persze folyamatosan beszélt, éppúgy, mint Helen, én meg próbáltam mindkettőt megérteni, ami így szinkronban nem volt könnyű.)
Mivel a kenyér dolog bejött, Helen javasolta, hogy akkor csináljunk mi is egyet a kenyérsütő gépben - mire én azt javasoltam, hogy ugyan már, ez sokáig elég nekünk, csak mutassa meg a receptet, majd bedobálom én legközelebb egyedül a gépbe. De Helen azt mondta, ne aggódjak, nagyon sok lisztet hozott, és nézzük csak meg, mit tud az én gépem. Amúgy később kiderült, hogy igaza volt, merthogy az én gépem kisebb, és túl sok volt bele a fél kiló, és mikor megkelt, szabályszerűen megemelte a gép tetejét.
De aztán Helen már keverte is a következő adag kenyértésztát - hát próbáljuk ki ugyanezt sütőben is. És a fele tésztából formázott egy cipőt, majd csinált egy adag kenyér rudacskát, majd pár pizzát. amihez Bíbor csinált szemet-szájat-arcot.
Mutatta az édesburgonyát, ami a sima krumpitól eltérően fehérjeszegény, és teljesen szabadon fogyasztható, mint a gyümölcsök. Mondtam, hogy még ilyet nem csináltam - erre azonnal mutatta, hogyan süssem ki, mint a sima sültkrumplit, és már kóstolhatta is a gyerek.
Aztán kérdezte, mit szeret Borsi - mondta, hogy elsősorban a sütiket. Akkor begyúrt egy adag édes tésztát - lett belőle csokidarabkákkal keksz, és citromkrémmel töltött habos süti, merthogy közben egy adag habcsókot is készítettünk.
Aztán jött az attrakció - meséltem neki, hogy szereti a család a cukkinis csokis muffint. Azt mondta, akkor próbáljuk ki a céklás-csokis browniet. És már varázsolta is elő a táskájából a lereszelt előfőzött céklát, a csokidrazsékat (amit PKU-s csokiból készített) a fehérjeszegény csokikrémet és keverte is.
Ahogy elnéztem, ezerféle mást is kitalálhattam volna, ő mindenre fel volt készülve. Volt nála még ezerféle fűszer, saláták, gyümölcsök, zöldségek, tészták. De sütihez is a fehérjeszegény karamellkrémtől kezdve az eperszószig, tényleg minden! És közben ontotta a tanácsokat, az ötleteket. Valahogy annyira természetesen együtt tudott velem működni, hogy csak csodáltam. Ha akartam, hagyta, hogy én keverjem a dolgokat. Ha nem, akkor csinálta ő, mintha ezer éve együtt dolgoznánk, úgy tudtunk mindent a leggyorsabban és legkönnyebben csinálni. Ahogy Anita, a dietetikus is mondta, az ő céljuk az, hogy mindenben megkönnyítsék a dolgunkat. És tényleg, ezt éreztem Helenen is, abban segít, amit mi szoktunk meg, amiben szükségünk van rá.
Merthogy a sütéssel még nem ért véget a nap. Utána mentünk még csak közösen vásárolni. Minden pultnál megálltunk, és végigmondta, mire figyeljek oda, mi az, ami ebből a diétába beépíthető, hogyan lehet felhasználni. Én persze közben még az angol étkezési szokásokról is kifaggattam, és vettem pár olyan dolgot is, ami tipikusan brit, és nem is hallottam még róla. (Majd ezekről később írok, mert tényleg izgisek!)
Szóval három nagy cekkerrel, hullafáradtan értem haza (megjegyzem, autóval haza is hozott a drága Helen) és megígérte, hogy legközelebb curryt csinálunk, amihez kipróbálhatom az okrát. És megmutatja, hogy tápiókából és maniókából miket lehet csinálni, mert azok is fehérjeszegény kaják.
Zsolt már egy hete azon viccelődött, hogy hétfőn főző és bevásárlótanfolyamon leszek. És hogy soha nem gondolta volna, hogy én bármelyikben is a kettő közül továbbképzésre szorulok. Bevallom, én se tudtam, hogy ez milyen nagyon hasznos lesz számomra, de nagyon örülök, hogy épp ide csöppentünk Merthogy az már kiderült, azért ez a fajta kényeztetés még Anglia más részein se általános. Egészen kivételes helyzetben vagyunk, aminek a motorja itt is a helyi dietetikus. Szóval köszönet Erikának, aki ajánlotta az itteni dietetikusunkat, és köszönet Anitának, aki a helyi dietetikus, és főleg Helennek, aki egy igazi tündér.

Minden országnak megvan a maga jellegzetes állata. Az az állat, ami plüssként, hűtőmágnesként, kulcstartó formában mindenütt kapható. De szerepel reklámokban, mesékben is. Ez az állat nem feltétlenül él az adott helyen, sőt, általában az emberek, akik ott élnek, nem is veszik észre, hogy nekik ilyenjük van. Nem volt könnyű, de mi végre megtaláltuk Anglia nemzeti állatát.

Azt, hogy ilyen állat létezik, először Finnországban figyeltük meg Zsolttal, ahol azt láttuk, hogy mindent ellepnek a papagájok. Ezt a tarka madarat olyannyira szeretik a finnek, hogy egy idő után, amúgy finnesen mi is elneveztük, "tavallinen papukája"-nak, tehát a hétköznapi papagájnak.
Angliában hasonló döbbenet volt számunkra, hogy a mindenütt jelenlévő állat nem a varjú, a róka, vagy valami helyi lény, hanem a népi kedvenc a "meerkat", amiről először azt hittem, hogy földikutya, de a szótár szerint ez a "bozontos farkú rókamanguszta" (a wikipédia szerint szurikáta) és a Kalaháriban él. Angliához semmi köze - mégis egyszerűen bármerre nézek, mindenhol ott figyel a huncut kis pofija. Először egy reklámban bájolt el engem is, ahol egy meerkat a családja történetét meséli el. Majd ajánlja, hogy ha több meerkatot akarsz összehasonlítani, nézd meg a www.comparethemeerkat.com nevű oldalt. (Én rákattintottam, én TÉNYLEG összehasonlítja a különböző rókamangusztákat) De persze ez csak vicc, mert a mögöttes cég olcsó autóbiztosításokat árul a www.comparethemarket.com-ot. (érted - meerkat - market! Hahaha!)
Ezután döbbentem csak rá, hogy a rókamanguszta mindenütt körülvesz. Először azt hittem, hogy ez a reklámhadművelet része, de aztán rá kellett jönnöm, hogy épp fordított a helyzet! A meerkat azért lett reklámállat, mert errefelé mindenki imádja.
A hétvégén Leicesterbe utaztunk, ott lőttem ezt a vicces képet, de fényképezhettem volna a múzeumban is, ahol jártunk, mert a fotókiállításon is csomó kép volt róluk, vagy akár a játékboltokban, szuvenír-sopokban is.
Leicesterben persze nem a meerkat volt a legjobb. A városra már júliusban kíváncsi voltam, mert amikor Zsolt eljött Angliába, hogy kiválassza a lakást, ahol majd élni fogunk, Birmingham mellett rögtön Leicesterbe szeretett bele. Mert szép parkok vannak benne, bájos a főtere, hangulatos a sétálóutcája. Szóval ódákat zengett Leicesterről - ám nem talált itt megfelelő ingatlant. Akkor azzal vigasztalódtunk, hogy majd gyakran látogatunk el is. Ez volt az első alkalom, és már nagyon vártam.
Azt kell mondanom, a városka helyes, kedves és tényleg szép arcát mutatta. A legtöbb időt sétálással és nézelődéssel töltöttük, mert az idő káprázatosan gyönyörű volt, és félő, hogy ez a jó kis indián nyár nem tart majd sokáig. Az mindenesetre biztos, hogy vétek minden perc, amit ilyenkor négy fal között tölt az ember.
Persze amikor kicsit beborult (ilyen ez az Anglia) akkor azért egy múzeumot is beiktattunk. Bementünk a város (egyébként ingyenes) múzeumába. Ez egy nagyon kicsi, de nagyon szépen berendezett intézmény, kevés eredeti műkinccsel, de nagyon ötletes feliratokkal és igazán ötletes belsőépítészeti megoldásokkal.
Az egyiptomi részlegben a lányok teljesen elvarázsolódtak. Mert bár sok eredeti tárgy nem volt - de azért pár ékszer és egy igazi múmia is rémisztette őket. Az űr-emeleten pedig még én is találtam néhány tárgyat, mint például az első űrutazónő bugyija, amiben beépített pisigyűjtő betét is volt (!) és sokféle préselt űrkaját. Sajnos a dínók éppen elutaztak, de szeptember végén hazajönnek, és majd elmegyünk megnézni őket!
Egy nagy akadálya van csak az utazgatásainknak, hogy még nincs kocsink. És bár az angol közleledés pontos, alacsony padlós és tiszta - azért három gyerekkel már nem olyan egyszerű időben elindulni. És teljes döbbenet számomra, hogy vasárnaponként mennyire durván lecsökken a járatok száma.
Igaz, így legalább hazafelé úton (busszal és vonattal egy óra) volt időnk elgondolkodni azon, hogy mi a magyarok kedvenc állata. Nagyon nehéz kérdés, mert az ember nehezen tudja kívülállóként megfigyelni a saját hazáját, de végül rájöttünk, mi az, amit a magyarok annyira kedvelnek. (És most azért kizártuk a mindenütt hódító plüssmacit és nyulat) - szóval szerintünk ez az állat a delfin. Talán, mert nincs tengerünk, de olyan nagyon szeretnénk. Végül is a Balatont is ezért nevezzük magyar tengernek, nem?

Megérkezésünk után szinte az első dolgom volt, hogy megkeressem a helyi könyvtárat. Nem csak azért, mert olvasni jó, de azért is, mert a könyvtár minden város központja.

Mint kiderült, Coventryben tucatnyi könyvtár van. Mi eddig a központi könyvtárba buszoztunk be hetente 1-2 alkalommal. De a térképet és a város honlapját böngészve kiderült, hogy öt percnyi sétára is van egy, így pénteken odalátogattunk.
Elég kihalt volt, de hát ez nem csoda – a gyerekek itt már iskolába járnak. Mi pedig még mindig csak várunk és várunk az önkormányzat döntésére, hogy vajon hová fognak járni a lányok. Bíborkával azt mondják nem lesz gond. De Borsi korosztályában olyan sokan vannak, hogy még mindig kétséges, egyáltalán találnak-e helyet neki a közelben.
Szerencsére a könyvtárban nem kértek tőlünk iskolai igazolást, bár nagy betűkkel ki volt írva, hogy amennyiben a gyerekek iskolaidőben itt tartózkodnak, a könyvtárosok kérhetnek ilyet.
Ezen kívül azonban sok más papír is ki volt téve, merthogy ezek a könyvtárak valóban közösségformáló helyszínek: zenebölcsi, apukás zenebölcsi, szoptatós csoport, tanfolyam a női egészségről, számítógépes tanfolyam, hogyan segítsünk a gyereknek tanulni tanfolyam és még tucatnyi más. Egy csomó időpontot felírtam és teljesen belelkesedtem. Mondjuk ahhoz, hogy ki tudjam ezt használni, jobb lenne, ha nem három gyerekkel mászkálnék mindenhová, de hát majd csak eljön a nap, amikor már csak egy lesz velem 24 órában, és akkor majd eljárok ide ismerettségeket kötni.
Merthogy bár kedvesek, barátságosak az angolok, azért itt nem lógnak anyukák egész nap a játszótéren (nehéz is lenne mert napi 2-3 alkalommal biztos rákezd az eső esni, örülhet az ember, ha félórácskát ki tud menni a gyerekekkel), ráadásul azt látom, hogy főleg párban járnak. Két csadoroshoz, akik a saját nyelvükön hablatyolnak, mégse megy oda az ember cseverészni. De azért nem estem még kétségbe a magánytól. Ameddig itthon van a teljes family, úgysincs időm unatkozni, aztán majd ha iskolába mennek, ráérek szenvedni a GYES-betegségtől. :-))) Bár nem hiszem, hogy túl magányos leszek itt, abban bízom, hogy majd az iskola és a könyvtári aktivitik hoznak ismerősöket.
Hogy ezek vérbeli angolok lesznek-e, az még kérdéses. Ez a környék ugyanis tényle nagyon színes. A játszótéren fehér gyereket még nem láttam. Ami ott szórakoztató Benetton katalógus, itt a könyvtárban már kicsit zavarba ejtő volt. Amikor pár pillanatra otthagytam a gyerekeket a képeskönyvek között, és átmentem a könyvtár felnőtt részlegébe, hogy magamnak is kivegyek valamit, egyszer csak azt vettem észre, hogy tucatnyi pasi néz rám. Mind turbánban ült és olvasta a pandzsábi újságot.
Persze számíthattam volna erre, hiszen már az olvasójegyemen is rajta van egy turbános pasi és egy indiai nő is. Gondolom arra akarnak utalni vele, hogy mindenkit szívesen várnak. (Elképzeltem, milyen lenne, ha mondjuk otthon, a Széchenyi Könyvtár olvasójegyén a parlament impozáns képe helyett egy fekete szemű cigánylány lenne... de hagyjuk a politikát.)
Azt azért leszögezhetem, hogy a gyerekek számára a könyvtár a legsikeresebb program itt Covenrtyben. Nagy üdvrivalgással üdvözlik mindig, ha odakészülünk. Csak aztán ne kellene velük mindig veszekedni, hogy induljunk már haza. Órákig képesek lennének itt válogatni. És hiába, hogy húsz könyvet lehet fejenként hazavinni, Bíborka már ki is merítette a saját keretét, és már az enyém egy részét is elhasználta.
Igaz, ezt nem panaszképp mondom. Imádom őket, hogy ilyen lelkesen olvasgatnak már angolul is. És nem csak Bíbor, de az egyszerűbbeket már Borsi is próbálja kisilabizálni, és nagy lelkesen újságolja, ha valamit megért. Egyre többet.

Borsika lányom tavaly, a hatodik születésnapja estéjén sírva feküdt az ágyában. Az egész napos ünneplés után rémülten kérdeztem, vajon, ki bántotta meg. A válasz ez volt: Azért sírok, mert ez életem legszebb napja! Idén, a hetedik születésnapján nem sírt, de szerencsére nem azért, mert rosszul érezte magát.

OK, idén elmaradt a tűzijáték. Bár azt tavaly se mi fizettük, hanem a keresztúri önkormányzat augusztus 20 tiszteletére. Mi pedig csalafinta módon előrehoztuk erre a jeles dátumra Borsi buliját. De tény, hogy idén nem voltak vendéggyerekek és nem voltam hajlandó konfettivel se teleszórni a szőnyegpadlót. De azért minden más úgy történt, ahogyan az ünnepelt kívánta.
Merthogy kívánságlista azért volt. Már hónapok óta hallgattam, hogyan is kellene ennek a nagy ünnepnek kinéznie. Pontos listám volt az ajándékokról, az ételsorról, és elsősorban arról a szabályról, hogy bizony ezen a nagy napon a szülinapos parancsol mindenkinek. Elsősorban azt, hogy ne legyen tanulás, másodsorban pedig azt, hogy legyen sok tévézés. Az ajándékok során pedig a fényképezőgép és az LPS házikó vezette.
Örömmel jelentem, a kisasszony minden álma valóra vált.
Még éjjel oda kellett készíteni az ágy lábához az ajándékokat, hogy amikor őhercegnősége felkel, első pillantása a dobozokra essen, és azonnal hozzáláthasson a bontogatásnak.
Elsőként a keresztapjától küldött nagy rózsaszín dobozt bontotta ki, amiben az Icike Picike Barátok (LPS) házikó rejlett. Már majdnem egy éve könyörgött érte, de azzal halasztottam a dolgot, hogy majd Angliában megkapja, nem érdemes otthonról hozni, túl nagy hozzá. A sors mégis úgy hozta, hogy postán kaptuk Magyarországról, és nagyon köszönjük! Éppen ilyet akartunk venni!
Aztán a nagymama beszélő könyve volt soron, amit én választottam pedagógiai célzattal. Borsika kicsit húzta is a száját, de ragaszkodtam hozzá, hogy a kiküldött pénzből ezt vegyük, ne Peppa Malac kastélyát, mert úgy voltam vele, hogy egyrészt két házikó ütné egymást. Másrészt tudom, hogy otthon a magyar nyelvű beszélő könyv volt a lányok kedvenc játéka. Ez pedig ugyanazon az elven működik, csak angolul. A neve Leapfrog, és itt most nagyon reklámozzák. Nem véletlenül, mert valóban szuper. Sokkal modernebb, mint a magyar verzió. Az alapelv ugyanaz - van egy könyv és egy toll, és amire az ember rámutat a tollal, azt felolvassa egy hang.
A nagy különbség, hogy otthon egy nagy és nehéz műanyag tokba kell a könyvet betenni, az rejti a felolvasó gépezetet. Itt a speckó toll magában rejti az egész hóbelevancot, és a könyv csak annyiban különbözik egy sima mesekönyvtől, hogy picikét vastagabbak és síkosabbak a lapjai.
A másik nagy különbség, hogy ez interaktívabb, vannak benne játékok és feladatok. Mutasd meg a hajót, ki a szomorú, ki mondta ezt vagy azt? Ez egy angol anyanyelvű gyereknek nem valami nagy kihívás, de az én két lányom nagyon élvezi, hogy értik az angol szöveget. Merthogy elég sokat értenek ám! Egyelőre csak a The Cat in the Hat című könyvet kapták meg, de a polcon lapul még három másik is, csak nem akartam a dömpinggel elrontani a gyomrukat.
Volt még pár apróság, mint egy plüss Peppa Malac, szorzókártya, lakatos napló - és mindnek örült is a lány, de a nagy-nagy attrakció a fényképezőgép volt.
Merthogy ez egy speciális gyerek-fényképezőgép. Ami nem csak azt jelenti, hogy gumiborítása van, és jóval ütésállóbb, mint az én gépem, amit rendszeresen elkunyiznak. Ez annál sokkal többet tud. Az, hogy egy digitális fényképezőgép és kamera egyben még nem nagy kunszt. De ez beépített mókákat is tud. Minden képet be lehet keretezni, bajuszt-sapkát és egyéb vicces dolgokat lehet tenni a szereplőkre, vicces keretet lehet a képre tenni és még el is lehet torzítani az arcukat - megnöveszteni a szájukat, orrukat. Egész nap kattogott a gép, és hallottuk Dr Seuss mondatait. Közben kiderült, hogy a tegnap kikölcsönzött Nanny McPhee DVD-n magyar szinkron is van (a lányok jöttek rá) így hosszú hetek óta először magyar mesét nézek a lányok.
Aztán volt még torta a Marks&Spencerből (ami vicces módon itt nem elegáns ruhabolt, hanem szupermarket) és nekünk ideális módon a rózsaszín cukormázas tortájuk csak 2.1 gramm fehérjét tartalmazott. És pókhálómintás pizzát is kellett csinálnom az erre az alkalomra beszerzett fehérjeszegény sajtból. Utána még este sok-sok felolvasás, mese, beszélgetés - és a kis ünnepelt hullafáradtan ám nagyon elégedetten rogyott ágyba, épp, mint a szülei.

Borsika diétája és a PKU mindig is kényes kérdés volt Angliával kapcsolatban. Tegnap végre eljutottunk a helyi dietetikushoz, és csak azt tudom mondani: Wow!!! Jó helyre jöttünk!

Előrebocsátom, ez a rész talán unalmas lehet annak, aki PKU-ban nem érintett, de annyian kérték, hogy minél részletesebben írjam le az itteni PKU-s élményeinket, hogy most nem akarok rövidíteni. Meg aztán, bevallom, amiket tapasztaltunk, nekem valóban izgalmas élmények. Mert ugyan mindenki azzal nyugtatott minket, hogy könnyen fognak menni fognak a dolgok, azért nehéz elhinni, hogy mindez nekünk is alanyi jogon jár, hiszen az Európai Unio tagjai vagyunk.
Leszögezem, itt, a világ boldogabbik felén, (ahogy apukám szokta mondani) nagyon el vannak kényeztetve a PKU-sok. Az egy dolog, hogy sokkal nagyobb a választék fehérjeszegény termékekből, de szinte mindegyik ingyen van, és receptre adják a patikában azt, amiért otthon súlyos ezreseket fizetünk.
Az már a mi egyéni szerencsénk, hogy az otthoni tündérek után itt is egy bűbájos stábra leltünk. Anita McDonald, az angol dietetikusunk ugyanis éppen olyan lelkes, meleg szívű, mint Erika, vagy Csilla néni. És az egész kórházban alapvetően mindenki úgy örült nekünk, mintha mi tettünk volna szívességet azzal, hogy egy újabb PKU-st hozunk hozzájuk.
Ami meglepően jobb és más, az nem az embereken múlik, hanem a rendszeren. Merthogy az angol egészségügynek sokkal jobban elkényezteti a beteg gyerekek családjait. Az első meglepetés már a váróteremben jött, ahol rengeteg játék és könyv volt a hatalmas teremben. És itt nem az otthon megszokott borzasztó lelakott, kopott vackokra kell gondolni - igazán minőségi fajátékok, hatalmas színes gyereklexikonok voltak kitéve a gyerekek szórakoztatására, akkora mennyiségben, hogy az ott várakozó 40-50 gyerek nem veszett össze rajta.
Megjegyzem, nem sok időt kellett itt töltenünk, pár perc alatt sorra kerültünk. Három orvos várt ránk, egy indiai, egy angol és egy finn, merthogy ez tanuló kórház is. De az is ki van írva, hogy amennyiben nem szeretném, természetesen van arra is lehetőség, hogy kiküldjék a tanulókat. Alaposak kikérdeztek minket Borsi kórtörténetéről, majd még ott helyben vért vettek Borsi ujjbegyéből. A döbbenet akkor jött, amikor a nővérke átadott nekünk egy hatalmas barna borítékot. Benne nem csak a szűrőpapírok, de az egyszer használatos tűk, a fertőtlenítő kendőcskék és a felbélyegzett, megcímzett borítékok is benne voltak. Majd nyomatékosan a lelkünkre kötötte, hogy bármely elfogyna, a mellékelt lapon jelezzük, vagy hívjuk őt a mobilján és azonnal küld, és hogy ugyan nagyon sajnálja, hogy Coventry nem az ő körzete, de majd a helyi nővér kijön hozzánk, és mindenben segít, amire csak szükségünk van. (Még nem teljesen értem, hogy miért kell hozzánk eljönnie neki, de hát örömmel és forró teával várjuk)
Ezután mentünk át a dietetikus kuckójába, ahol a lányok két teljes órán át eljátszottak a pipec kis gyerekkonyhában, ami tele volt műanyag élelmiszerekkel, edényekkel, míg mi, felnőttek megbeszéltük, hogy miben más az angol rendszer. Először is kaptunk egy nagy színes füzetet, amiben benne volt minden egyes élelmiszer fotója, amit Borsi szabadon ehet (zöld lapon) korlátozott mennyiségben (sárgán) és piros lapon a tiltottak. És nem csak az olyan alapvető élelmiszerfajták, mint az alma, banán, hanem a konkrét termékek, márkák is. Pont úgy, ahogyan otthon is mutogatja Erika a nagy dossziéiban, de azzal a plusszal, hogy ezt haza is lehet vinni.
Majd, hogy ne legyünk így egyedül hagyva a termékek özönében, azonnal időpontot is foglalt nekünk az asszisztensénél, aki eljön majd hozzánk, segít megsütni pár dolgot, majd egész nap velem marad, és elkísér a helyi boltokba, és megmutatja, hogy milyen bolti termékekkel tudom kiegészíteni Borsi diétáját!
Utána adott egy külön listát, amelyben azon édességek fotója van, amelyeket szabadon fogyaszthat Borsika. Majd egy külön füzetet, amelyben azon sajtok fotója van, amelyeket ehet. (Van itt egy bolt, ahol viszonylag alacsony fehérjetartalmú sajtkészítményeket lehet venni. Ez nem igazi sajt, nem is "cheese" a neve, hanem "cheezly.") Kaptunk több PKU-s receptkönyvet, van közte olyan is, amelyben a készítés minden egyes fázisa le van fotózva, hogy minél egyszerűbb legyen. De olyat is, ami karvastag, és minden kivehető lapja laminálva van, nehogy főzés közben megsérüljenek.
Aztán kaptunk még egy fényképes listát, amelyen a receptre felírható alacsony fehérjetartalmú élelmiszerek mutatják be. Olyan nagyon izgalmas dolgokat lehet innen kimazsolázni, mint burger-por, kolbász-por, többféle csoki, meleg zabkása reggelire, epres pehely. És persze egy csomó olyan dolog, ami otthon is van - csak épp nagyon drágán, mint a tészták, előresütött kenyerek, zsömlék, kekszek, nápolyik, sütiporok, lisztek, tojásporok, fagyiporok, pudingporok, csokikrém és persze csokik.
Na, a csoki, az kényes kérdés - ugyanis itt, Angliában a csoki a nagyon szigorúan tiltott dolgok közé tartozik, a hús és a tej mellé felsorolva. Valószínűleg azért, merthogy itt nincsenek "kakaós tejtáblák", meg "gyümölcsízzel töltött csokikák" - ami meg van, az tényleg jó minőségű, magas fehérjetartalmú dolog.
Na persze olyan is van, ami csak otthon elérhető, Angliában nem. Ilyen a Fruity, vagy az LP Choco és a PAM. Tehát az már biztos, hogy a jól megszokott tápszerünket le kell cserélnünk. Van helyette Anamix és Cooler is - Borsinak mindkettő ízlik, szóval nem lesz gond.
Mint megtudtuk, nagy PKU-s élet van itt is - kirándulásokkal, karácsonyi partival, sütőstúdiókkal és egyéb rendezvényekkel. Egyelőre itt tartunk.
Most várjuk, hogy a hivatalos papírjaink megérkezzenek a háziorvosunkhoz, aki majd felírja a dolgokat. Ennek lehet azért pár hét átfutási ideje még. De addig is kaptunk most egy csomó tésztát, kekszet és más kajamintát. Borsika lelkesen kóstolgatja az új ízeket és egyelőre elégedett. Én meg izgatott vagyok, és várom nagyon, hogy mit hoz még nekünk a PKU.