Három gyerekkel irány Anglia!

A legnagyobb változás, hogy a levegő más. A szmogos, rettenetes hidegből Budapestről hazaérkeztünk a tisztább, párás és sokkal melegebb Coventrybe. De tényleg hazajöttünk? Haza? Már két napja ezen tűnődöm, de nem tudom a választ.

Ezt a képet még decemberben készítettem a mellettünk lévő parkban. Amikor suli után hazafelé mentünk azt láttuk, hogy a nagy zöld gyep fele csupa hó, ám a másik felén már teljesen elolvadt. És a kettő között mintha vonalzóval húzták volna a határt. Szó szerint egy lépés volt a télből a tavaszba. A jéggé fagyott fűszálakról a nedves, felolvadt zöld gyepre. Azonnal dúdolni kezdtem Cseh Tamás egyik dalát (Tudjátok, a Népdal II-ből) "Állok határcsíkra ott ismerek önmagamra..." Persze a dolgok logikusan adták magukat - a dal, a kép és a mi helyzetünk automatikusan közös kontextusba került. Igen, messzire utaztunk, hogy megismerjük önmagunk, és hogy mire is vagyunk képesek egyedül. Iskola ez a határon, minden értelemben, ahol nem csak a gyerekek tanulnak.
Anglia ugyanis nem az otthonom. De rá kellett döbbennem, hogy már Budapest sem az. Nincs most ott semmi tárgyi dolog, ami a miénk lenne. Látogatók vagyunk a szó legszebb értelmében, de mégiscsak idegenek, akik rácsodálkoznak a megváltozott dolgokra, az újonnan megnyílt plázára a Blahán, a bezárt üzletekre a körúton, az új hirdetésekre a tévében, hogy mennyit nőttek a rokon gyerekek, és hogy mennyire nem változnak a barátságok attól, hogy az ember pár száz kilométerrel odább él.
Több mint három hétig voltam otthon, és vegyes a kép. A nagy negatívum, hogy a rá kellett döbbennem, az ünnep nem halasztható bármeddig. Attól, hogy a szentestét külön ültük karácsony meghittsége idén teljesen elmaradt. Átadtuk az ajándékokat, jól éreztük magunkat mindenütt - de az a csoda, amit az ember a saját gyerekeivel az otthon melegében tud megvarázsolni, valahogy elmaradt. A csajok persze élvezték Magyarországot, hogy végre mindent értenek, és imádták, hogy találkozhattak a régi barátaikkal. Külsőségekben persze megadtuk a módját megkésve is: volt mákos bejgli, volt ajándékeső, volt közös játék - de az a valami, amitől karácsony a karácsony, na, az idén nem volt, el kell ismernem.
És bevallom, hogy a harmadik hét vége felé meg már nagyon is vágytam arra, hogy vége legyen a vendégeskedésnek, és végre hazaérjünk. Szerencsére sima utunk volt - Bende aludt amikor repülőn vagy buszon ültünk, és ébren volt, amikor mászkálhatott várakozás közben. A lányok pedig szépen eljátszottak, olvasgattak, mindenféle nyüglődés nélkül. Egy rossz szót nem szólhatok - reggel 10-kor indultunk és este 7-re értünk az ajtónkhoz, úgy, hogy még egy nyugis ebédre is volt időnk a reptéren az átszállás közben.
Tagadhatatlanul fáradtan értünk haza. És valami furcsa érzéssel. Hogy azért ez nem az otthonunk. Hogy azért ez még mindig idegen hely. És igen, itt az ágyam, a konyhám, és ismerem a környéken hol lehet vásárolni, és szép az idő, és jó a levegő. És nem is vágyom most vissza Magyarországra, és nincs honvágyam. De valahogy mégis hontalannak és idegennek érzem magam. Szó szerint két világ határán. Kicsit mindkettőben, kicsit sehol sem.