#Post Title #Post Title #Post Title

Határcsíkon


A legnagyobb változás, hogy a levegő más. A szmogos, rettenetes hidegből Budapestről hazaérkeztünk a tisztább, párás és sokkal melegebb Coventrybe. De tényleg hazajöttünk? Haza? Már két napja ezen tűnődöm, de nem tudom a választ.

Ezt a képet még decemberben készítettem a mellettünk lévő parkban. Amikor suli után hazafelé mentünk azt láttuk, hogy a nagy zöld gyep fele csupa hó, ám a másik felén már teljesen elolvadt. És a kettő között mintha vonalzóval húzták volna a határt. Szó szerint egy lépés volt a télből a tavaszba. A jéggé fagyott fűszálakról a nedves, felolvadt zöld gyepre. Azonnal dúdolni kezdtem Cseh Tamás egyik dalát (Tudjátok, a Népdal II-ből) "Állok határcsíkra ott ismerek önmagamra..." Persze a dolgok logikusan adták magukat - a dal, a kép és a mi helyzetünk automatikusan közös kontextusba került. Igen, messzire utaztunk, hogy megismerjük önmagunk, és hogy mire is vagyunk képesek egyedül. Iskola ez a határon, minden értelemben, ahol nem csak a gyerekek tanulnak.
Anglia ugyanis nem az otthonom. De rá kellett döbbennem, hogy már Budapest sem az. Nincs most ott semmi tárgyi dolog, ami a miénk lenne. Látogatók vagyunk a szó legszebb értelmében, de mégiscsak idegenek, akik rácsodálkoznak a megváltozott dolgokra, az újonnan megnyílt plázára a Blahán, a bezárt üzletekre a körúton, az új hirdetésekre a tévében, hogy mennyit nőttek a rokon gyerekek, és hogy mennyire nem változnak a barátságok attól, hogy az ember pár száz kilométerrel odább él.
Több mint három hétig voltam otthon, és vegyes a kép. A nagy negatívum, hogy a rá kellett döbbennem, az ünnep nem halasztható bármeddig. Attól, hogy a szentestét külön ültük karácsony meghittsége idén teljesen elmaradt. Átadtuk az ajándékokat, jól éreztük magunkat mindenütt - de az a csoda, amit az ember a saját gyerekeivel az otthon melegében tud megvarázsolni, valahogy elmaradt. A csajok persze élvezték Magyarországot, hogy végre mindent értenek, és imádták, hogy találkozhattak a régi barátaikkal. Külsőségekben persze megadtuk a módját megkésve is: volt mákos bejgli, volt ajándékeső, volt közös játék - de az a valami, amitől karácsony a karácsony, na, az idén nem volt, el kell ismernem.
És bevallom, hogy a harmadik hét vége felé meg már nagyon is vágytam arra, hogy vége legyen a vendégeskedésnek, és végre hazaérjünk. Szerencsére sima utunk volt - Bende aludt amikor repülőn vagy buszon ültünk, és ébren volt, amikor mászkálhatott várakozás közben. A lányok pedig szépen eljátszottak, olvasgattak, mindenféle nyüglődés nélkül. Egy rossz szót nem szólhatok - reggel 10-kor indultunk és este 7-re értünk az ajtónkhoz, úgy, hogy még egy nyugis ebédre is volt időnk a reptéren az átszállás közben.
Tagadhatatlanul fáradtan értünk haza. És valami furcsa érzéssel. Hogy azért ez nem az otthonunk. Hogy azért ez még mindig idegen hely. És igen, itt az ágyam, a konyhám, és ismerem a környéken hol lehet vásárolni, és szép az idő, és jó a levegő. És nem is vágyom most vissza Magyarországra, és nincs honvágyam. De valahogy mégis hontalannak és idegennek érzem magam. Szó szerint két világ határán. Kicsit mindkettőben, kicsit sehol sem.

One Response so far.

  1. Mádám Adri says:

    Marcsi, szívemből szóltál, pedig én messzebb vagyok. Nem vágyom haza, de itt nem vagyok otthon. Azt hiszem, most a keresés időszaka következik megint. Annyit Lucából is sikerült kihúzni, hogy jobban szeretne olyan helyen élni, ahol 4 évszak van, és ahonnan haza tudunk ugrani, ha úgy tartja kedvünk. De ő sem kívánkozik vissza.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...