Három gyerekkel irány Anglia!

Kicsit zsúfoltak lettek a szerdáim - reggel korán matekkal kezdek, délelőtt szoktam elintézni a nagybevásárlást, míg Bende alszik, délután tanulás a lányokkal, este 10-ig pedig kórus. Nagyon fárasztó - de nagyon élvezetes. A mai nap meg különösen élménydús lett!

Matekon a törtekről tanultunk, aminek nagyon is itt volt az ideje, merthogy Bíborék is mostanában kezdtek el ezzel foglalkozni. A szükséges szavakon kívül mint a numerator és a denominator (ami a nevező és az osztó magyarul) azzal foglalkoztunk főleg, mi is ebben a nehéz a gyerekeknek. Merthogy felnőttként ez már olyan egyszerű, és nem is értjük, mit lehet ezen nem érteni. Pedig nem könnyű, mert szegény kicsik éveken át azt tanulták, hogy minél nagyobb egy szám, annál többet ér. De a törteknél fordítva van: itt az egytized sokkal kisebb a negyednél. És hogy ezt legjobban a pizzán tudjuk szemléltetni - mert minél többen vagyunk a pizzára, annál kevesebb jut egy személynek, ha egyenlően osztjuk el. Annyira bírom, hogy ehhez természetesen papírból nyomtatott pizzákat is kaptunk, többet is, előre kimérve a szeleteket. De szerintem a valódi pizzánál nincs jobb szemléltetőeszköz, a képen azt látni, amit Borsinak sütöttem. És nem sült krumplis, hanem sajtos (afféle PKU-s sajtpótlékkal készült) és pókháló van rajta és hagymából pókot is eszkábáltam.
Az a tény, hogy a tanárok nem kérdezgethetnek minket, szülőket arról, hogy mit is tudunk, néha elég vicces helyzetet teremt. Az osztály nagy része ugyanis pandzsábi nő, és a legtöbbnek tényleg elég nehezen megy a matek. Meg nem is nagyon tanultak mást sem szegények. Így most arra próbáltak rábeszélni minket, hogy tegyünk kettes szintű matekvizsgát, mert az milyen jól jön majd a felvételi beszélgetésen, bárhová is jelentkezünk, és ha esetleg főiskolán vagy egyetemen akarnánk tovább tanulni, oda is kell. Mivel én vagyok az egyik legjobb matekos (és ez számomra is elég nagy meglepetés) leginkább engem nézett a tanár, miközben győzködte a jelenlévőket. Most mondjam meg neki, hogy én már nem akarok tanulni??? Nem volt szívem, és most komolyan el is gondolkodtam rajta, hogy talán mégis belevágok ebbe a matekvizsgába, ami nagy szó, tekintve, hogy éveken át visszatérő rémálmom volt, hogy újra kell matekból érettségiznem. De ez valahogy most annyira vicces, kellemes kihívásnak tűnik...
Ameddig a matekot nyúztuk, addig Bende a bölcsiben tűzriadósat gyakorolt. Pontosabban a bölcsis nénik. Ami abból állt, hogy az összes bennlévő gyereket gyorsan kiterelték az udvarra. De nem ám úgy, ahogy anno a gimiben minket bombariadó alkalmával. Emlékszem, szép, komótosan felöltöztünk, magunkhoz vettük a cuccainkat és áttrappoltunk az utca túloldalára. Mondjuk ha lett volna egyszer is bomba, mind meghalunk, az tuti.
Itt a tűzriadó úgy néz ki, hogy semmi felöltözés, semmi cucc - rohannak a kert másik végébe. Ami momentán az ötfokos hidegben a magyar-anyai szívemnek több mint horror. De értem én, hogy a riadónak csak akkor van értelme, ha komolyan veszik, és tényleg az embernek le kell győznie azokat a késztetéseit, hogy felkapja még a tatyóját, ráadja a gyerekre a pulcsiját, mert mondjuk egy kiskabáton nem múlhat az ember élete. Mesélték egyébként, hogy nagyon szigorúan meg van hagyva, hogy mennyi idejük van, mit tehetnek, és hogy csak egészen pici babák esetében van arra lehetőség, hogy felkapjanak egy takarót és abba burkolják be a gyereket, míg kimennek. Bende meg már nagyfiú, kibírta. Végül is ki.
Az esti kórus meg azért volt jó, mert most már sokadszorra megyek, és lassan kezdem tényleg élvezni is. Egyrészt azért, mert emilen elküldték a legfontosabb dalokat, és azokat már olyan sokszor meghallgattam, hogy egész jól tudok velük énekelni. A másik, hogy lassan kezdenek befogadni. Tényleg nagyon kedvesek. Az egyik pl. mindig hazahoz próba után, hogy ne járkáljak egyedül. Egy másik ma odajött, és elmondta, hogy gyönyörűen beszélek angolul, és tudja, hogy nekem milyen nehéz lehet, merthogy ő meg diákként egy évet töltött Párizsban és nagyon nehezen boldogult a franciával. De a szívemnek legszimpibb csaj az, aki már hetek óta mögöttem énekel, és folyamatosan buzdít. Ma elmesélte, hogy két huszonéves nagylány után, a második házasságából terhes lett hat éve. Hét hónapos terhes volt, amikor kiderült, hogy mellrákja van. Leoperálták a mellét, és egyben meg is császározták, amikor 8 hónapos terhes volt, mert kezdenie kellett a kemót. Azt hitte, hogy a babával minden rendben van. De nem volt Down szindrómával született. Lyuk volt a szívén, így azonnal őt is meg kellett operálni. Mindketten szépen rendbejöttek. Hároméves volt a kislány, amikor leukémiája lett. Nyolc hónapig ki se jöttek a kórházból, a kislány 12 kilót fogyott. De most már egészségesek mindketten. És a húszéves lánya terhes, és nagyon várják a babát. Csak kapkodtam a fejem. Hallottam már jópár kemény sztorit, de mondjuk ez mindet übereli. Amúgy megbeszéltük, hogy összejövünk majd külön. Azért is, mert segít a dalokat megtanulni, és összeeresztjük a lányainkat is. A lányoknak amúgy már meséltem a Down-ról, érdekelte őket, könyvet is olvastunk róla, hogy ez mit jelent. Én örülnék, ha első kézből meg tudnák tapasztalni most, és nem később találkoznának a mássággal, amikor már sokkal több az előítéletük.