Három gyerekkel irány Anglia!

A lányok szerint vasárnap a világ legjobb múzeumában jártunk. Én azért nem fogalmaznék ennyire sarkosan, de el kell ismernem, hogy a londoni Natural History Museumban tényleg igazi csodákat lehet látni. Ráadásul ingyen.

Imádok Londonba bejárni, méginkább hazajönni. De sajnos be kell vallanom, nekem London egyszerűen sok. Óriási tömeg hömpölyög az utcán, alig lehet lépni, gyerekekkel rémálom. És még nincs itt a turistaszezon! Amikor vasárnap reggel azt láttuk, hogy szürke, hideg esős idő van, a múzeum kifejezetten jó ötletnek tűnt. Vonattal egy óra London, gondoltuk kocsival lesz talán másfél, de kényelmesen. És hát ki az, aki ilyen csúnya időben rajtunk kívül elmegy otthonról? Persze midnig lebecsülöm az angolok időjárástűrését. Mert hát persze minden tele volt. És Londonban szokás szerint telt ház volt.
Miután két és félóra autóban zötykölődés után megérkeztünk Londonba, kiderült, hogy sokkal hidegebb van, mint gondoltuk. És az eredeti terv, hogy a Kensington Gardenen keresztül sétálunk majd oda, már nem is tetszett senkinek. Persze elhagyni nem lehetett, merthogy Borsika kedvenc Pán Péter meséjében a tündérek a babasétány mellett születnek meg, hiszen amikor egy kisbaba először mosolyog, akkor születik egy tündér. És általában ide. Azt hittük lesznek virágok, kellemes sétányok, de valójában a Kensington Garden meg se közelítette a Regent Part báját. Mondjuk én minden londoni parkért odavagyok. Dús, zöld gyep, óriási tér, tisztaság... de be kell vallanom, hogy most csak a brutális széllökéseket éreztem, és siettem a kellemesen meleg múzeumba. De ez nem volt könnyű, mert irdatlan sor állt kinn. Ami elsőre rémisztő volt. Viszont nagyon gyorsan haladt, és annak ellenére, amilyen reménytelennek nézett ki alig tíz percet kellett csak várnunk. Amikor beléptünk a tömeg csak fokozódott, és sorba kellett állni mindenért, és fülledt, párás levegő volt. Szóval minden összejött, hogy rosszul érezzük magunkat. De nem sikerült. Mert ez tényleg jó hely.
Mivel a legtöbben a dínócsontokra voltak kíváncsiak, mi azt most kihagytuk. Pontosabban annyit néztünk csak belőle, amit sorban állás nélkül lehetett. A nagy dínócsontvázat a hallban és pár fantasztikus leletet még körülötte. Elképesztő, hogy milyen óriási és kivételes őskori maradványokat lehet itt nézni. Nem vagyunk egy dínós família, de ez tényleg fenomenális gyűjtemény.
De azért minden csábítás ellenére tartottuk magunkat a fő célunkhoz, ami az emberi test részleg volt. Megtudtuk, hogy működik a szív, mit csinálnak a hormonok, hogyan fejlődik és születik a kisbaba, hogyan mozognak a csontok és amit imádtunk, hogyan csap be minket a szemünk. A csajok imádták a trükkös képeket, Bende meg azt, hogy csomó gomb van és mindet meg lehet nyomni.
Én már sokadszorra jártam itt, és nagyon örülök, hogy sikerült elhoznom a lányaim, mert élénken emlékszem, hogy mennyire döbbenetes volt jó 15 éve, amikor először jártam itt. Egészen másfajta múzeumot tapasztaltam meg, mint amit otthon. Ok, ma már Magyarországon is egyre több az interaktív dolog, és játék a gyerekeknek. De akkor, réges régen ez még nagyon nem volt divat. Szinte egymásután jártam a bécsi és a londoni természetrajzi múzeumban. És míg az első egy vitrinekkel telezsúfolt, kihalt, csöndes tér volt - a londoni nyüzsgő, izgalmas lehetőségekkel teli csoda.
Jó, persze vitrinek és kitömött állatok itt is voltak - de mindegyik mellett valami tapintanivaló, felfedeznivaló és megjegyeznivaló érdekesség. Az elefánt foga, a teve lába, a tehén kakája. Igen, miért is ne lenne az is izgalmas? Valójában nem a téma a fontos, vagy a tárgy, amit lát az ember, hanem az amit tudni lehet róla, ami mögötte van, és ami átjut abba, aki nézi. Mögöttes tudás nélkül még a Mona Lisa csak egy pici, sötét portré. De ha ismerjük a legendát, ami mögötte van, a világ legszebb és legtitokzatosabb festménye.
Persze azért vannak biztos favoritok - az életnagyságú felfüggesztett kékbálna. Az ékszeres vitrinek. És persze az óriási, felnagyított skorpió.
De amit a legjobban vártak a csajok, az a földrengésszoba volt. Ami nagyon megváltozott azóta, hogy itt jártam. Akkor még csak egy kicsi 2x2 méteres szoba volt, ami rázkódott kicsit az ember lába alatt. Most egy igazi japán bolt volt berendezve, háromszor akkora területen. És volt morajló hang és közben egy igazi videofelvételt mutattak, amelyet egy igazi japán bolt ipari kamerája készített a földrengés pillanatában. Szóval elég élethű volt. Olyan nagyon, hogy Borsi meg is ijedt kicsit. Bíbor viszont alig akart eljönni onnan. És persze Bendének is tetszett, aki egyáltalán nem értette, hogy a lába miért nem engedelmeskedik. De nem bánta.
Majd öt órai agytágítás után kénytelenek voltunk hazaindulni. Fájó szívvel, mert még a múzeum felében sem jártunk. Pedig a végén már habzsoltuk az élményeket és még a táblákat se olvastuk el, és nem is játszottunk végig minden lehetséges játékot. Aztán hazafelé még kajálni is meg kellett állnunk. És amikor este 9-kor hazaértünk, hullafáradtan, egy kicsit se csodálkoztunk azon, hogy mindhárom gyerek alszik. Mi is hullafáradtak voltunk. De jó napunk volt. Mert ez tényleg jó hely. A baj vele csak az, hogy sokszor vissza kell jönni. Csak az vigasztal, amit már az elején is mondtam. Hogy legalább ingyen van. Ha messze is.