#Post Title #Post Title #Post Title

Öt perc csillogás


Hónapokig tanultunk, próbáltunk, ma hajnalban keltem, egész nap talpon voltam - és miért? Mindezt azért az pár percért, amit a színpadon töltöttünk.

A színpad egészen különleges világ. Aki még soha nem lépett fel elképzelni sem tudja, hogy mennyire másként kell mindent csinálni, ha az ember kilép a közönség szeme elé. Már a smink is egészen más, mint amit hétköznap hord az ember. Amikor a kezembe adták a kötelező alapozót szinte felhördültem - ez olyan sötét, mint a sár! Én meg egészen fehér bőrű vagyok, hát hogy fog ez rajtam kinézni? A reflektorfény sápaszt, magyarázták a többiek, muszáj erősen sminkelni. Szemet, szájat, szempillát. Szinte maszkszerű a végeredmény, a színpadon-fényképen mégis alig látszik. Furcsa dolog ez. De hát ilyen a művészet - tettetéssel szórakoztat. Könnyű szórakozásnak mutatja, ami valójában elképesztően nehéz munka.
És ez nem csak az éneklésre igaz. Számtalanszor hallottam már azt is, hogy újságot írni mindenki tud, hiszen mindenki írt már fogalmazást a suliban. Az újság csak annyival több, hogy több lapot kell telefirkálni, és van mellette pár kép is. Óh, tudnék mesélni, hogy ez mekkora tévedés. Szerkesztőként tucatjával kaptam az olvashatatlanul rossz, unalmas cikkeket, amelyek írói nem is értették, hogy mi a baj az irományukkal. Hiszen az anyukájuknak tetszett, és a riportalany is dicsérte... de hát olyan ez, mint a zuhany alatti dalolás. Ami családi körben zengő énekhang, a színpadon lehet, hogy szánalmas csipogás.
Ha az ember átkerül az alkotók közé, jól teszi, alázatot tanul. Mert a pár oldalas cikkecske, és az öt perces dalocska mögött elképesztő energiák feszülnek. Sok-sok ember munkája van minden ilyen alkotásban. De megéri, mert örömet okoz annak is, aki csinálja, és annak is, aki látja.
Még akkor is, ha színpadon állni kemény munka. Brutálisan kemény. Ezt most a csontjaimban érzem. Elképesztően fáradt vagyok. Tegnap hajnal 2-ig tartott, míg mindent összekészítettem. Felkentem a megfelelő árnyalatú egyenkörömlakkot, összekészítettem az előírt sminkcuccot, a cipőt, a blúzt, az ékszereket. Hogy reggel már ne kelljen kapkodni. Így is 6-kor kellett kelnem, hogy az előírt egyenruhában, sminkben, frizurában időben odaérjek a buszhoz, ami Bristolba vitt. Onnantól pedig délután 4-ig folyamatosan talpon voltunk.
Öltözés, smink, beéneklés, főpróba - majd már ott álltam a színpad mögött, és a legszívesebben elrohantam volna, mert rájöttem, hogy én ezt az egész kórus dolgot csak mókának, ismerkedési lehetőségnek, angoltanulási esélynek szántam. A fene se gondolta, hogy így túlnő rajtam. Hogy ennyi időt, pénzt, energiát kell majd belefektetnem. És ráadásul ezt még videóra is felveszik! És ha összekeverem a mozdulatokat, a szavakat, a dallamot, akkor az mindörökké megmarad. Ez már nem az öröméneklés, ez munka, nehéz feladat. És akkor hirtelen minden olyan rossz lett. És a ruha szorított és a cipő is törte a lábam. Nem csoda, mert egy éve nem volt rajtam magas sarkú. Vagy kettő? Igen, inkább az utóbb. Persze, terhesen az ember nem tipeg tűsarkakon, és a totyogós mellett sem praktikus.
És akkor egészen komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe és nem lépek fel, mert a fenének se kell ez a sok izgalom. De akkor már nem volt visszaút, vonultunk be és mosolyogtunk és daloltunk és táncoltunk. És jó volt. És akkor már nem is azt figyeltem, hogy mit kel csinálni, hanem arra, hogy ez tömény élvezet. Mert elmúlik a lámpaláz, az izgalom és a szorongás.
De csak akkor, ha a végeredmény jó. Márpedig ez jó volt, és ezt nem csak onnan tudom, hogy a közönség tapsolt és a zsűri is mosolygott, hanem mert éreztem, hogy igenis sziporkázunk. És jól éreztem, mert a kórus megszerezte fennállása legjobb összesített pontszámát, amivel most a második helyezett lett ezen az elődöntőn, és a pontszám alapján mi vagyunk egész Anglia ötödik (!) legjobb Barbershop kórusa. És a versenyszezon még csak most kezdődik. És én is részese leszek.
Nem azért, mert szeretek versenyezni, és még csak a szereplését se vagyok oda. De ha ez nem lenne, akkor ez a kórus se lenne olyan jó. Hiszen a közönség miatt feszíti meg magát az ember és hozza ki magából a legjobbat. És megugrani a kihívásokat nagyon jó érzés. Azt, hogy mennyire fárasztó, csak utána érzi az ember. De akkor nagyon.

One Response so far.

  1. Hella says:

    Húúúúú, nagyon ügyesek vagytok!!!! Gratulálok!

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...