Három gyerekkel irány Anglia!

Szeretem ahogyan az angolok a saját nemzeti kincseikhez viszonyulnak. Szeretem a kastélyaikat, a múzeumaikat és a lelkesedést, ahogyan ezt bemutatják. Ezért hát vettünk egy English Heritage Card-ot.

Pontosabban kettőt, merthogy itt felnőtt fejenként egy kell. Ám ehhez kártyánként hat 16 éven aluli gyereket lehet bevinni, egy házaspárnak tehát akár tizenkettőt is, ebbe pedig már a legnagyobb családok is beleférnek. Az ára pedig nagyon baráti, egy évre egy főre 40 font, ami tekintve, hogy egy családi belépő szokott ennyibe kerülni, akár egy hétvége alatt visszahozza az árát. (Tehát a boldogan felsikoltók számára megjegyzem, ez még nem azt jelenti, hogy eldöntöttük, hogy tovább maradunk, csak azt, hogy akarunk még utazgatni errefelé.)
Merthogy mostanra megadtuk magunkat és elfogadtuk, errefelé bizony kastélyozni lehet a legjobban. Ezeken a helyeken ugyanis együtt van minden, ami egy családnak kell - nagy kert, ahol szaladgálhatnak a porontyok és történelmi érdekességek és szépségek, ami miatt a szülők is szívesen autóba ülnek.
Jelen esetben nem kellett olyan sokat mennünk, mert Kenilworth igazán csak egy bakugrásra van. Igaz, a kastély nem óriási és nagyon romos is, de a története mesés, ráadásul éppen gyerekprogramok voltak, amik meglepően elbűvölték a csimotákat. A bejáratnál elkapott minket egy kedves idős bácsi, hogy nem akarunk-e English Heritage kártyát venni, mert az nagyon jó befektetés lenne. És hogy nem kell ám most eldöntenünk, itt van pár papír, gondolkodjunk és ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, akkor a mostani belépőjegy árát azonnal be is számítják, szóval mindjárt nem is 80 csak 40 fontot kéne befizetnünk és ezért 400 helyre mehetünk be ingyen, és még egy csomóba féláron. Nekem már többen is ajánlották ezt az English Heritage kártyát így eléggé hajlottam volna rá, de tényleg jó, hogy nem kellett rögtön dönteni, így sikerült a ház urát és pénztárának kezelőjét is meggyőzni arról, hogy ez nem lenne rossz befektetés.
Az igazat megvallva az igazán puccos kastélyok nem látogathatóak ezzel a kártyával. Ahogy később elnéztem az English Heritage könyvet amit kaptunk hozzá, a legtöbb romos, vagy sokkal szerényebb, mint amikben voltunk. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne attól még nagyon izgalmas.
Kenilworthnek is csodás története van. I. Erzsébet ugyanis többször járt itt. A kastély ugyanis kegyencének, Robert Dudleynak a birtokában volt, aki amúgy nős férfi volt. Kevés időt töltött feleségével, és úgy tűnik, hogy igencsak jóban volt a királynővel, és nagyon szerette volna elvenni feleségül. Ám ugyebár már nős volt, akkor is, ha a feleségével nem élt együtt. Ám az asszony hirtelen meghalt, leesett a lépcsőn és kitörte a nyakát. Sokan azt rebesgették, hogy a férj okozta a nő halálát. Senki nem tudja, hogy ez a pletyka tehet-e róla, hogy I. Erzsébet végül nem ment a férfihoz, vagy amúgy sem akart férjhez menni, de tény, hogy amikor Keilwirthben járt, Robert Dudley mindent elkövetett, hogy meggyőzze a királynőt, válassza őt férjéül. Volt mindent - tüzijáték, táncestély, zenészek, még egy színdarab is, amelynek címe az volt: "Miért szükséges, hogy a királynő férjhez menjen..." - na, ez a darab végül soha nem lett bemutatva. A hivatalos verzió szerint az esős időjárás miatt, de valószínűbb, hogy Erzsébetnek elege lett a durva nyomulásból. De nem a jóképű pasiból, akivel amúgy élete végéig baráti kapcsolatban maradt, de aki tíz évnyi hiábavaló udvarlás után inkább háborúba ment, semminthogy tovább játssza a meg nem értett szerelmest.


A kastély maga egyébként valaha gyönyörű lehetett, de a 17.században nagy részét lerombolták. Csak a nagy torony maradt meg érintetlenül, ahol egyébként I. Erzsébet hálószobája is volt, ezen kívül főleg romokat lehetett látni és persze az Erzsébet korabeli kertet.
Persze tetszett a csajoknak a romantikus történet is, és kiderült, hogy a sok mese a Tudorokról és persze elsősorban VIII. Henrik feleségeiről megtette a hatását, mert amikor megkérdeztem, tudják-e kicsoda lehet a festményen látható néni, kicsit összehúzott szemmel megvizsgálták: vörös haj, királyi ruha - ez a boszorkány lánya! Ami nem teljesen igaz ugyan, mert szegény Boleyn Annát eléggé koncepciózusan ítélték el, de azért én örültem neki, hogy felismerik I. Erzsébetet, akinek amúgy a nevét is tudták, és azt is, hogy épp a II. Erzsébet van most trónon.
A legnagyobb népszerűségnek mégsem a kiállítás örvendett, hanem a játék, amely a kertben várt rájuk. Igaz, ez nem olyan hagyományos szaladgálós játék volt, ők mégis élvezték. Nekem a fő meglepetés az volt, hogy mennyire piszkosul jól értenek már angolul, ha egy angol mesemondó pali teljesen el tudja őket bűvölni. Merthogy mesemondó délután volt és a kezdőképen látható pasas először azt mesélte el, hogyan is kell használni egy régi mordályt, milyen nehéz és lassú volt megtölteni, és mi mindenre kellett vigyázni, fel ne robbanjon az ember kezében. Elképesztő hosszú ideig tartott ám az előadása, legalább fél órán át mesélt erről, többször is odamentünk a lányokhoz megkérdezni, nem unják-e, nem akarnak-e menni, de csak elhessegettek bennünket. Mivel Kisbende közben elaludt a babakocsiban, mi jobb híján leültünk teázni, ami nem volt olyan nagy baj, mert ránk is fért némi pihenés. És jól tettük, hogy ülőhelyet kerestünk, mert a csajok nem mozdultak. A puskás előadás után ugyanis mese volt. Igazi, rendes mese először egy asszonyról, akinek a férje eltűnt és nem tudta magát eltartani, ezért hát összeszűrte a levet több más falubéli pasassal, akik húst, bort és pénzt vittek neki, és hogy intézte el, hogy ezek végül ne járjanak hozzá, csak a cuccokat küldjék. Majd az ördögről hallgattak végig egy mesét, aki egy nap ellátogatott Kenisworthbe, és hogyan tett lóvá mindenkit, egészen addig, míg nem találkozott a kováccsal, aki jól megpatkolta. És kiderült az is, miért hoz szerencsét a patkó. Az utolsó mesét már én is végighallgattam, mert egy óra szunyókálás után (igen, bazi hosszúak voltak a mesék) felébredt Kisbende és az apja elvitte a kertbe szaladgálni, így én maradtam a csajokkal. A mesemondó pasi szenzációs volt, a lányok tátott szájjal hallgatták, és utána lelkesen mesélték az első történetet, amiről én lemaradtam.
Annyira jó napunk volt, hogy kifelé menet beruháztunk az English Heritage kártyára is. Kaptunk mellé ingyen egy vastag könyvet arról, hová is érvényes, egy újságot (ez egy évig jár majd hozzánk) és egy csomó szórólapot, mi minden van a közelben. Szóval úgy tűnik, még nem végeztünk Angliával.