Három gyerekkel irány Anglia!

Ha igazán előről akarnám elmesélni az utazásaink történetét, talán ott kellene kezdenem, hogy kitől is örököltem én a kalandvágyam. De ehhez egy kicsit vissza kell menni az időben. Olyan 120 évet, amikor a dédnagyanyám, Lazók Borbála elindult Amerikába világot látni...

A dédnagymamám családja nem volt szegény, csak épp akkoriban nem nagyon volt munka idehaza, sokan "kitántorogtak" Ámerikába. Boriska csak azért ment ki, hogy összegyűjtsön egy kis pénzt. Kelengyére. Hat hétig utazott a nagy óceánjáron, míg végül megérkezett "Nevjorkba" ahogy anyukám mindig emlegeti a helyet. A szivargyárban kapott munkát és szépen keresett. Úgy tervezte egy-két év, és majd gazdag menyecskeként térhet haza. Addig is, küldte haza a pénzt az otthoniaknak. Tegyék félre neki. Na, ha küldte, keresztet is vethetett rája. Hiszen öten voltak lánytestvérek. És az otthon maradtak is szerettek volna férjhez menni. Szép bútorral, jó kelengyével, így a hazaküldött kis pénzecskéből minden évben lagzit tartottak. Boriska pedig kezdte újra és újra a munkát és a gyűjtögetést.
Egyre fontosabb volt ez számára, hiszen kinn, Amerikában rátalált a szerelem. Méghozzá a leghihetetlenebb férfi személyében. Farkas András ugyanis nemcsak magyar volt, de ráadásul falubélije. Szintén máriapócsi. Csak épp a falu másik végén lakott. Más körökben mozgott, más barátokkal járt szórakozni. És bár ugyanabban a faluban születtek mindketten, otthon nem találkoztak. El kellett menni mindkettőnek Amerikába ahhoz, hogy ott messze, Nevjork városában összetalálkozzanak, egymásba szeressenek és összeházasodjanak. Nem nagyon akartak hazajönni, különösen, hogy az esküvő után hamarosan meg is született a kislányuk, Julianna. Az én nagymamám.
Ráadásul Borbála nem is volt egyedül a nagyvilágban, hiszen a szülei nem engedték ki egyedül a messzi idegenbe. Ott volt vele a nővére, Ilona. Ő is kinn ment férjhez, persze ő is magyar fiúhoz, Pável Jánoshoz. A családi legendárium úgy tudja, hogy Trentonba költöztek. Ők ugyan nem jöttek soha haza, de évekkel később a lányuk, Elza hazalátogatott Máriapócsra. Meg akarta keresni a nagyszülei sírját. Legalábbis ezt gondolják az emberek, mert szegény lány nem tudott magyarul. A családi kapcsolatokat azért egy kicsit még ápolta, küldött pár csomagot anyámnak, de szegény nem sok hasznát vette a furcsa amerikai holmiknak. Pedig szegény Elza jót akart. Küldött Barbie babát, amit szégyenkezve dobtak ki, hiszen ki hallott már felnőtt, nagymellű játékbabáról. De volt a csomagban vastag talpú holdjáró cipő is, amit hiába vittek el a suszterhoz, hogy varázsoljon belőle rendes, rendes lapos sarkú cipőt, nem sikerült neki.
A legemlékezetesebb mégis az a csomag volt, amit akkor kapott anyukám, amikor gimnéziumba ment. 12 rend ünneplő volt benne. De mindennek a csúcsa, két álomszép nylon ruhácska. Egy rózsaszín és egy világoskék volt. Vasárnap, a templomba menet vette fel először anyukám a rózsaszínt. De előtte még gyorsan kiszalad a ház végébe pisilni. Nem vette észre, hogy ott egy szurkosvödös, amihez persze hozzáért a ruha. Sírva szalad be, de hiába minden könnycsepp, a ruha végképp tönkrement. Nem baj, volt még egy másik, a kék. Gyorsan átöltözött. Majd eszébe jutott, hogy nem fejezte be a pisilést és visszarohant a ház végébe. Így ment tönkre egy nap alatt mindkét amerikás ruha.
Akkor már csak emlék volt Amerika, olyan emlék, amire a nagymamám nem emlékezett. Hiszen három éves volt csak, amikor hazaköltöztek a szülei. Nem akartak ugyan jönni, de muszáj volt. Meghalt ugyanis a Farkas üknagypapa, és a felesége azt írta, "gyertek haza gyerekek, nem szeretek egyedül". És jöttek. Pedig nem lehetett könnyű nekik annyi évnyi Amerika után visszaszokni a poros kis faluba, ahol búcsú után megáll az élet.
Azt mondják, a dédipapa nem is találta meg igazán a helyét. Örök életében különc maradt. Furcsa figura, aki napszemüvegben ment kapálni a gacsra, (1920-as évek!!!) aki a rendes paraszti munkák helyett méheket tart és angóranyulakat tenyészt. Ugyanolyan furcsa látványosságok voltak, mint a rézveretes faládájuk vagy az élénkpiros rojtos ágytakarójuk. Azt mesélik, hogy a dédipapa soha nem vett fel csizmát, mindig öltönyben és cipőben járt.
Annyira sajnálom, hogy nincs róluk fotóm. Jó lenne a szemükbe nézni, látni, milyenek voltak. Hasonlítottak-e rám. Vagy a gyerekeimre. Ha látnám őket tudnám, sokkal jobban tudnám, milyen nehéz lehetett útra kelniük - és azt is, milyen nehéz lehetett hazamenniük. Sokkal nehezebb, mint nekünk.