Ahogy közeleg a suli vége, lassan el kell döntenünk azt is, hogy tartjuk magunkat az eredeti tervhez és hazamegyünk, ha letelt az egy év - vagy inkább maradunk.
Nem könnyű döntés, mert annyi mindent kell számításba venni. Először is azt, hogy soha nem akartunk mi itt örökre letelepedni. Sőt, a férjem nem is nagyon akart Angliába jönni, se a klíma, se az angol néplélek nem vonzotta. Végül a nyelv és annak praktikussága döntött és jöttünk Spanyolország helyett ide. Coventryt pedig szeretjük, de azért nem a legizgalmasabb, pezsgőbb nagyváros, amely a szépségével kényeztetne. Olcsóbb mint London, jó a dietetikus, sokszínű a város és nagyon jó a közlekedése, akár belföldi utakra megyünk, akár Magyarországra. A lakás ahol lakunk kellemes, világos - de a környék nem a legszuperebb és a lakás is egyre amortizálódik. Sajnos nagyon is érezni, hogy a tulaj a lehető legolcsóbb bútorokkal rendezte be. Szétszakadtak a díványok, kipucolhatatlanul koszolódik a padlószőnyeg még az ebédlő székei is eltörtek. Többször szóltunk a landlordnak, de a füle botját se mozdítja.
Nem marasztal az sem, hogy nem igazán eresztettünk itt gyökereket. Nem lettek barátaink, még ismerős is alig. A sok kultúra keveredésének vannak ugyanis hátulütői is. A suliban is megfigyeltem, hogy fehér gyerek fehérrel, csadros csadrossal, fekete feketével barátkozik. Elenyésző az átfedés. És ez a mindennapokban is itt van. Se hely, se mód nincs arra, hogy a szülők összejöjjenek beszélgetni. (Még egy kávézó sincsen a közelben!!!) Szülinapi bulik gyakorlatilag nincsenek, ahol a gyerekek és szülők suli után összejöhetnének. Georgia anyukájával beszélgettem erről pénteken, aki azt mondta, hogy az ő lánya még soha egy iskolástársa által tartott szülinapi bulin nem volt. Sőt, egyszer az egyik barátnője megpróbált ilyet csinálni, de senki nem ment el... nem minden kultúrában szokás ez és kész. Szóval ha eddig azt is gondoltam, hogy a lányok azért nem kapnak meghívót, mert újak, tévedtem. És ennél nagyobb szociális életünk valószínűleg egy év múlva se lesz.
Persze vannak olyan dolgok is, amelyeket nagyon fájna itthagyni. A sulit imádják a lányok, és a PKU-s ellátás elképesztően jó. Mindkettő még Anglián belül is kiemelkedő és elmondhatom, hogy nagy szerencsénk van ezekkel. De vajon mindez elég ahhoz, hogy Anglia mellett billenjen a mérleg?
Merthogy valljuk be, nekünk otthon se volt rossz. Volt munkánk, otthon is utaztunk, nem voltak adósságaink, szóval kényelmesen éltünk eddig is. És vannak dolgok, amik nagyon hiányoznak - a rokonok, barátok és persze a balatoni ház, amit a leggyakrabban emlegetnek a lányok.
Igazán akkor lenne könnyű a döntés, ha lenne itt munkánk, amit nem nagyon kerestünk eddig, inkább csak poénból adott be Zsolt néhány jelentkezést, de az derült ki, hogy az általa preferált állásokhoz már angol munkatapasztalat kellene. Megpróbáltunk az önkormányzattól támogatást kérni, hiszen Zsolt már itt adózik. A bürokrácia azonban elképesztően lassú - van amit már decemberben kértünk és még mindig nem kaptunk rá választ, csak újabb és újabb papírokat kérnek be. És a fene se tudja, hogy a végén mit mondanak majd.
Ha őszinték akarunk lenni, akkor az a nagy büdös helyzet, hogy az egy év szabadság, amit adtunk magunknak letelt. És akárhol is leszünk szeptemberben munkát és pénzt kell keresnünk. A nagy kérdés csak az, hogy ezt hol tegyük. Otthon, ahol vannak ismerettségeink, tapasztalatunk és ér is valamit a diplománk. Vagy itt, ahol az összes fenti hiányzik és valószínűleg sokkal nagyobb energiát követel majd már a keresés is, a munkáról nem is beszélve. Mindezt nagymamák, rokonok, barátok konkrét és erkölcsi támogatása nélkül.
És a kérdés akkor ugyanaz - megéri ezt nekünk? Akarunk nagyon-nagyon sok energiát belefektetni abba, hogy maradjunk még egy évet, tudva, hogy azután aztán már végképp nem akarunk tovább maradni? Vagy okosabb most hazamenni és kincsként őrizni ennek az évnek az emlékeit? Valójában a gyerekek angoljának jót tenne még egy év - de otthon is kéttannyelvűbe járnak, ott is fejlődhetnek és persze könyvek, filmek és angol nyelv internetes cuccok nem elérhetetlenek otthon sem.
Én maradnék, de a férjem szerint az én véleményemre nem szabad adni, mert mindig ott jó nekem ahol vagyok, és sajnos igaza van, mert ha lemegyünk a Balcsihoz én mindig ott is örökre ott akarok maradni, annyira, hogy már a helyi sulit is megnéztem meg a zenetanulási lehetőséget a csajoknak. Mondjuk az, hogy én általában elégedett vagyok azzal, ami van és ahol vagyunk, bizonyos szempontból jó, mert nincs velem sok gond. De másfelől sajnos tényleg azt jelenti, hogy én érzelmi döntéseket hozok, márpedig itt most logikusat kell. Az viszont a férjem erőssége - tehát most ő dönt. Még van pár napja, hogy számoljon. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő haza akar menni. Mert az volt a terv és mert az a logikus döntés.
Csak az én szívem ettől most nagyon fáj, és furcsa módon jobban, mint amikor idejöttünk és ott kellett hagyni Magyarországot. De valószínű, hogy csak azért, mert otthon minden kapu nyitva maradt, ide pedig soha többé nem fogunk visszajönni, ha egyszer elmegyünk. Mert Coventry annyira tényleg nem jó hely, hogy érdemes lenne. És mert ami miatt jó itt lenni, azt látogatóként úgyse tudnánk élvezni. De ettől most nem fáj kevésbé a búcsú.
Menni vagy maradni
Posted by Fodor Marcsi on
- -
Jaj Marcsi, nagyon at tudom erezni a helyzetedet es egyaltalan nem irigyellek!!
Bar Nalatok egy kicsit mas volt a helyzet, mert ugy indultatok neki ennek a "kalandnak", hogy egy evet tart es utana folytatjatok megint otthon, ott, ahol abbahagytatok. De meg igy is nehez a visszateres, mert belekostoltatok egy masik vilagba es egy ev mar eleg volt arra, hogy erezzetek a különbseget es felfedezzetek a jo oldalat. De ez az egy ev meg kicsit olyan, mintha az ember turistakent elne, rengeteget kirandultatok Ti is, nagyon sok helyre eljutottatok, ahova, ha maradtok MO-on, eselyetek sem lett volna.
Mi is pontosan egy eve vagyunk Svajcban es magamon is erzem, hogy habar rettenetes erzes volt 15 ev utan ott hagyni Becset es bizony hosszu honapokig sokat sirtam es honvagyam volt (ami azert most is van, nem elsösorban a varos, sokkal inkabb a szülök, rokonok, baratok utan), de mostanra eljutottam oda, hogy itt is megszerettem, hisz belejöttünk az itteni eletbe, a hetköznapokba es bar tul sok baratunk nincsen, de azert kezd kialakulni egy kör, ahol jol erezzük magunkat. De tudom azt is, hogy ezek azert meg nem azok a "szürke hetköznapok" voltak, mert igen, kicsit kivaltsagos helyzetben voltam /vagyok, hogy eddig ugy eltem meg ezt a Svajcot, mint egy hosszu nyaralast es ez azert egy kicsit elferditi az orszagrol, az eletröl alkotott velemenyet az embernek.
Viszont az is biztos, hogy egy evvel ezelött kevesbe volt nehez a valasztas, mint ha most kellene valasztani Becs es Svajc között (es kell,de erröl nemsokara irok en is a blogban), mert mar tudjuk, hogy mi lenne az, amit itt hagynank es az is fajna... mert minden bucsu faj, hosszabb-rövidebb ideig, de biztos, hogy faj...
De ahogy olvastam, azert Nektek eleg jo eletetek volt otthon, gyerekeknek is megvan a helyük, es hat ami potolhatatlan, hogy ott a csalad, a rokonok, a baratok, olyan hatter, ami külföldön soha nem lesz. Es ez az, ami nekem is a legjobban hianyzik...
Belinkelek egy erdekes cikket, persze nem törvenyszerü, hogy ez a folyamat mindenkinel igy zajlik, de erdemes elolvasni, ravilagit par dologra:
http://eletamerikaban.freeblog.hu/archives/2011/02/24/
Kivanom Nektek, hogy sikerüljön olyan döntest hoznotok, amivel mindnyajan elegedettek lesztek es talaljatok meg szamitasotokat, vagy Angliaban vagy Magyarorszagon!
Sok szeretettel! Orsi Thunbol (sajnos meg mindig csak nevtelenül tudok kommentelni :(
Huhh, nem is tudom mit mondjak. De azt hiszem nálatok pont helyénvaló az én sztereotipiám. Miszerint ha otthon is volt lakásod, jó munkád, biztos megélhetésed, valódi családod (nem csak papir szerinti) akkor a külföld - ez esetben Anglia - nem tud annyi pluszt adni hogy az ő javára billenjen a mérleg. Ha mindezek otthon nincsenek meg...nos, akkor lesz valaki olyan mint mi. Hogy minden rossz közepette is azt mondom sokkal jobb itt mint otthon. Én is minden jót kivánok nektek és remélem megtaláljátok a legjobb megoldást.
Orsi, nagyon jó ez a link, köszi!! Amúgy ilyenkor jó, hogy fatalista az ember, mert akkor hinni tud abban, hogy minden megoldás jó. Sétáltam ma reggel a bolt felé és illatoztak a fák és jó meleg nyári reggel van. És pont olyanok a fények is, mint Spanyolországban, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy jövő ilyenkor már ott leszünk, és végül valamiféle világcsavargó kalandorok leszünk, és a gyerekeink majd tucatnyi nyelven beszélnek és olyan jó kedvem lett ettől a gondolattól... :-) Hogy ez most lehet, hogy nem is a vég, csak egy új utazás (és blog) kezdete... Kompromisszumnak jó ötletnek tűnik Gibraltár... na jó, kicsit megint elragadtak az érzelmek, mi? :-)))
Szia Marcsi!
Engedd meg, kérlek, hogy ismeretlenül is, de egy másik vetületet is hozzak a dilemmádba. Én 14 éves voltam, amikor (még az "átkos"-ban), szüleimmel összepakoltunk, és Svájcba költöztünk (Apukámnak egy ENSz tagszervezetnél lett nagyon jó állása). Ráadásul úgy, hogy a Bátyám pedig már itthon maradt, mert ő akkor már együtt volt a későbbi (és mostani) feleségével.
Tíz év lett, az eredetileg 5 évre tervezett ottlétből - nekem. A szüleim még maradtak további három évet.
Nem fogok tudni tíz év tapasztalatot egy kommentbe beleírni. Marad tehát csak az a fogadalom, amit anno magamnak tettem: ha nem visz rá semmilyen kényszer, nem fogom a saját gyerekeimet a kamaszkor környékén kimozdítani a megszokott környezetükből...
Pedig én is néztem már meg balatoni iskolát és zeneiskolát, álmodozva (sőt, házat is!), és hát, még kettős állampolgár is lettem (és ezáltal a lányaim is), tehát nyitva lenne a lehetőség Svájc felé...
Nem tudom, érthetővé sikerült-e tennem magamat ebben a hosszú és kusza hozzászólásban..
Kívánom, hogy a döntésetek megnyugvást hozzon nektek!
Üdvözlettel,
Balogh-Ficsor Szilvi
"Mondjuk az, hogy én általában elégedett vagyok azzal, ami van és ahol vagyunk, bizonyos szempontból jó, mert nincs velem sok gond. De másfelől sajnos tényleg azt jelenti, hogy én érzelmi döntéseket hozok, márpedig itt most logikusat kell." - Ezt mintha én mondtam volna :) Én viszont most érzelmileg is jobban kötődöm a külföldi életemhez. Azt hiszem, máshogy gondolkodnék, ha idősebb lennék, vagy ha nekem is lennének már gyerekeim. De így, húszévesen, egyetemistaként vágyom arra a "kalandra", amit otthon, a megszokott környezetemben biztosan nem tudnék így élvezni. Ez egy nagyszerű időszak - messzebb vagyok ugyan a családomtól, de emiatt rákényszerültem az önállóságra, és még messze van az egyetem vége, tehát a munkával, mindennapi betevővel kapcsolatos gondok. Egyelőre semmilyen érvet nem tudok felhozni, hogy miért lenne nekem jobb Magyarországon, de néha megkérdezik, hogy mik a jövőbeli terveim. Ilyenkor elbizonytalanodom, mert vissza is mennék az öt generáció óta birtokolt otthonunkba az imádott környékünkre, de akkor itt kellene hagynom álmaim városát, ahová évek óta vágyódtam... szóval azt hiszem, az én sorsomat nem én, hanem valami véletlenszerű erő/sors/Isten fogja eldönteni ;) Na, jól elfilozofálgattam itt. Mindenesetre sajnálom, hogy hamarosan véget ér a blog...
Hacsek Zsófi
A kamaszkort mi is számításba vesszük - azért is jöttünk most, mert a pszichológusok szerint ebben a korban még fontosabb a család, mint a kortársbarátságok (Bíbor is csak 9 még) és jól tettük, mert a barátok elvesztésén nem igazán szomorkodnak. Borsi meg úgyis most váltott volna intézményt (ovit sulira) tehát nála jóformán mindegy volt, hogy hová jön.
Egy nagyon okos ismerősöm, aki gyerekkorában sokat utazgatott, most épp Spanyolországban van, és ő mondta, hogy amikor a lánya gimibe megy, akkor mindenképp hazajönnek. Mert ugyan a lánya tökéletesen beszél spanyolul, jól is érzi ott magát, de hát soha nem lesz spanyol. (Hogy is lehetne...) De gyökértelenül nem nőhet fel, gyökerek kellenek, ezért akkor legkésőbb amikor 12 lesz hazajönnek. Csak ezért.
De addig nekünk még van 1-2 évünk...
Marcsi!
Akkor egyetértünk... Csak biztosak lehettek-e abban, hogy ha rátesztek még egy évet most, az nem jelenthet esetleg továbbiakat is?
Ha ez tuti, akkor tulajdonképpen az "érvem" nem érvényes... :-)
Minden jót!
Nos, kaptal egy csomo erzelmit, itt van egy par eszerv is :)
Orvosi ellatas. Barmennyit szidjak az itteni ellatast, szerintem minosegibb mint az otthoni. Otthon is meg lehet kapni ezt a szinvonalat persze, van orvos szaktudassal, van gondoskodo nover es van korhaz vecepapirral, de vagy ismeretseg, vagy penz muszaj hozzajuk, leginkabb mindketto. Bar hallok en is mindenfelet, de szemelyes tapasztalat, hogy ha nem surgos, akkor varni kell, viszont amikor surgosnek tunt, akkor azonnal es teljeskoruen ellattak es amikor kiderult, h vaklarma, akkor ugyanolyan kedvesen bucsuztak el, mintha tenyleg gondunk lett volna. A gyerekellatasuk meg szerintem paratlan, itt nem marad a gyerekben rossz emlek, a szulovel is embersegesek.
Iskola. Semmi penzert nem adnam mar osztalyozos, teljesitmenykenyszeres magyar iskolaba a gyerekemet, ahol buntetlenul kicsufolhatja, megalazhatja a tanar, ahol kiolik belole az erdeklodest, ahol az atlagszint megugrasa utan unatkozhat napszamba. Az itteni iskola erdekes, izgalmas, onallo munkara sarkall, nem fogja vissza a tehetsegeset es nem tori le a lassubbak kedvet sem. Szerintem ez a legfontosabb pont.
Multikulti. Szamomra ez ertek, otthon nem ciki zsidozni, ciganyozni, buzizni, a sajat szuk csaladom nezetei is elfogadhatatlanok mar szamomra.
Burokracia. Atlathato, ertheto, vilagos. A szabalyok egyszeruek es betarthatoak, a rendszer alapjaiban ugyanaz mar tobbszaz eve, a rendor nem hiszi, hogy feletted allo HATALOM, nincsenek egyenlobbek, akiknek tobb jar, nincs szukseg ismerosre, kenopenzre, hogy ami jar, azt megkaphassa az ember.
A tavolsagtarto angolok. Szemely szerint nekem ez egy kulon ertek, nemigen tudtam mit kezdeni otthon azzal sosem, hogy kb vadidegenek megkerdeztek legbensobb maganugyeimet, kire szavazok, mennyit keresek, ez itt egyszeruen elkepzelhetetlen. Baratsagokat lehet kotni, nekem sikerult, igaz, nem 1 ev alatt, az kb az ismerkedos resze. Nekem ugy a 3. 4. ev utan lettek barataim, egyreszt munkahelyen, masreszt az iskola reven.
Az iskolai anyukakrol. Mi rendszeresen, havonta/kethavonta jartunk ossze az osztaly anyukaival, mindig masnal volt kavedelelott, amikor a meghivo anyuka adta a kavet/teat/sutit, a vendegek hoztak ezt-azt, de a lenyeg nem az evesen volt amugysem. A gyerekek leadasa utan, 9 korul kezdodott es 12 korul ment el az utolso altalaban. "Valahova beulni" kavezni draga, ez igy sokkal olcsobb, szemelyesebb, ezt pl te is elkezdheted. Kisebb tesokat is hozott, aki nem tudta mashova tenni, volt, amikor kotni tanultunk, volt hogy a vernyomasunkat mertuk kozossegileg es persze mindig volt soksok aktualis pletyka :).
Az en fiam mar kozepiskolas, itt a szocialis elet a havi 1x-i szuloi ertekezletre korlatozodik (a nagyobb gyerekek szulei altalaban mar mind dolgoznak delelott), ahol mindenfele akciokkal gyujtunk penzt az iskolanak (sima allami suli, az elmult 6 evben 36e fontot gyujtott az szmk, jo sok 60pennis teat kellett ehhez eladni :) ), meg persze itt is van tea/kave/suti es lehet mindenfelerol beszelgetni.
Bennem soha fel nem merulne, hogy mashol elhessek, nektek sok sikert, ha megis hazamennetek. :)
es meg valami, amit a legkevesbe birok elviselni otthon, meg a nagyon ritka latogatasok alkalmaval sem es ami miatt az otthoni barataim szama a minimalisra csokkent
a folyamatos, allando panaszkodas
a rendszer rossz, a politikusok korruptak, a tanar pikkel a gyerekre, a szomszed hangosan zenel es nem lehet kapni ezt vagy azt
en meg erre nem tudok mit reagalni, mert nem erdekel a politika (napi szinten semmikeppen), a tanar nem egy rosszul fizetett, frusztralt, kontraszelektalt idegbajos, a szomszeddal lehet beszelni (altalaban) es mindent lehet kapni
nincs itt sem kolbaszbol persze, de ahhoz, hogy valaki a nyakamba zuditsa a bajait, nagyon kozeli baratoknak/rokonoknak kell lennunk
Én is alapból észérvek mentén gondolkodom, semmiféle "sztereotipizált" gondolat, pláne érzelmi alapon nyugvó ábrándozás nem jelent megnyugvást, csak ha látom a mit-miértet.
De ennek ellenére abban látom a probléma gyökerét, hogy majd a párod dönt észérvek mentén, hogy nem égettetek fel magatok mögött mindent. Azért gyökér ez, mert minden esetben, ha van visszatérés a régihez, akkor az újjal való szembesüléskor megjelenik egy dilemma, miszerint nem kell bírkózni, elég ha csak hátralépünk, hisz ott is jó és logikusan kevesebb energiába kerül a lépés megtétele. Az pedig, hogy mi lehet a másik alternatíva, a maradás hosszútávon számított értéke, legfeljebb csak elnagyolva becsülhető, hisz ki láthatja a jövőt előre.
Én a magam példáján látom, hogy mennyire húzott haza az első pár évben a jól körülírt, biztos hátterű, a család és baráti kötelékek összes szálával hozzám láncolt szülőföld. És ezzel ellentételezésbe állítani azt a bizonytalan kimenetelű jövőt, amivel kapcsolatban csak annyiban lehetsz biztos, hogy sokat kell dolgoznod még ahhoz is, hogy elérd akár csak azt a szintet, ami otthon már adott. Hát persze, hogy észérvek mentén ez utóbbi felé hajlik az ember.
Van aki a biztosabb verebet választja, én a túzokért szálltam harcba. Azért a jövőben rejlő lehetőségért, amiről annak előtte nem is képzeltem, hogy van.
De ez leginkább személyiségfüggő, bár azt gondolom, hogy aki felszállt otthon a repcsire, hogy márpedig szerencsét próbál valahol másutt, az inkább a harcosabbik fajta.