Három gyerekkel irány Anglia!

Mielőtt Angliába költöztünk, levelezni kezdtem néhány anyukával, akik akkor már itt éltek: Persze a legtöbb kérdésem az iskolákra vonatkozott, hiszen tudtam, hogy egy család komfortérzete alapvetően múlik azon, hogy a gyerekek hogy érzik magukat.

Egy csomó dologban, ami otthonról döbbenetesnek tűnt valóban igazuk volt - az angol iskolák ingyenesek, és semmiféle tanszert, tankönyvet nem kell venni a gyereknek. Még egy ceruzát, vagy füzetet sem. Nálunk mondjuk ajánlották, hogy vegyünk egy kis egyenzacskót, amiben hozzák-viszik az olvasmányt és a leckéket (amiből nincs túl sok amúgy) de ez kb. ezer Ft-os tétel volt, és nem is kötelező.
Az egyedüli kötelező dolog az egyenruha, de itt is csak általános irányelveket mondanak - piros pulcsi, szürke szoknya-nadrág, fekete cipő. De a szülőre van bízva, hogy ezt hol szerzi be és mennyiért. Mivel itt még a Tescoban is lehet kapni egyenruhát, nem egy nagy érvágás - bár hallottam már olyat is, hogy még ezt is adja a suli, ezt se kell venni. Amúgy meg eléggé elnyűhetetlen ruhák - az ember az első nap frászt kap, amikor látja, hogy a gyerek "ünneplőben" ül a földön, meg fest az órán, de aztán szép lassan rájön, hogy ez munkaruha és nem is ünneplő, még akkor se, ha úgy néz ki. És arra van csinálva, hogy a gyerek nyugodtan dolgozhasson benne.
Vannak amúgy iskolák, ahol ezt az egyenruha dolgot komolyabban veszik, és mondjuk csak fehér ingben lehet menni, galléros pólóban nem, és olyat is hallottam, hogy aki mondjuk piros harisnyában megy be, vagy fehér sportcipőben, azt hazaküldik. Nálunk ilyen nincs, igaz mi nem követtünk még el efféle rendbontást - de más gyereken láttam már ilyen lazulást, és a gyerekek szerint azon kívül, hogy szólnak nekik, hogy ez nem megfelelő, nem történik semmi. (Érdekesség, hogy pl a csadros kislányoknak is csak fekete fejkendő a megengedett, de azok is hordanak mindenféle színűt, és kis ejnyebejnyével megússzák.)
Talán azért van ez a lazaság, mert itt tényleg sok a színes gyerek, aki nagyon alacsony tudással érkeznek a suliba. Ezt nem csak én mondom, ez tény. Ugyanis itt nagyon pontosan lehet tudni, hogy melyik suli milyen színvonalú, nincs mellébeszélés, időről-időre felmérik őket, és az eredmények teljesen nyilvánosak, az Ofsted honlapján minden angol suli megtalálható, és meg lehet nézni, hogy miben erősek-miben kevésbé.
Nem mondom, mi ugyebár nem válogathattunk, és valószínű, hogy a többség hasonlóképp van vele, aki külföldről költözik Angliába, hiszen áprilisban kell jelentkezni a suliba, helyet foglalni - aki pedig később jön, odamegy, ahol marad hely. Vagy sehová - mert bizony ez is megtörténhet.
A mi sulink kifejezetten közepes, épp azért, mert a gyerekanyag, amit kapnak nagyon gyenge - viszont nagyon sokat haladnak a felmérések szerint a suliban, igaz, amikor a suliban végeznek, még így is az átlag alatti-átlagos eredményt érik el az országos tesztekben, igaz, azt elismeri a jelentés is, hogy ez óriási haladás a kezdeti szinthez mérve.
A fenti dolgok nagyjából minden suliban egyformák - ám nekem eddig a legtöbb anyuka azt mesélte, hogy nagyon nehéz a tanárokkal szót érteni, egyáltalán beszélni velük, nem szeretik, ha a szülő odamegy hozzájuk, és kérdez, megijednek, nehogy gond legyen.
Na, a mi sulinkban ilyesmit soha nem tapasztaltam. Sőt, minden tanár kifejezetten örül, ha odamennek hozzá. Borsi tanító nénije pl kifejezetten kérte a szülőket, hogy ha bármi kérdésük van, akár sulikezdés előtt, akár utána keressék meg, és minden alkalommal, amikor Borsiért megyek, mond valami dicsérő szót, hogy mit csinált aznap Borsi nagyon jól.
Igen, nincs szülői teadélután, közösségi élet - amit hiányolok is. A szülőkkel se nagyon lehet dumálni az udvaron. Ugyan van már pár ismerős arc, köszönünk, megkérdezzük ki, hogyan van, de nem megyünk be egymáshoz teázni-kávézni, nem ülünk be valahová csacsogni. Ez nem túl jó - igaz, ha őszinte akarok lenni, Kisbende mellett amúgy is nehéz dumálni, általában amint megérkezünk nekilódul és le-fel szaladgál az udvaron, kipróbálja az összes játékot. De nem lehet teljesen szabadon engedni, mert képes lenne kiszaladni is az udvarról, bármilyen nagy is az. Szóval általában gyors köszönés, és már rohanok is Kisbende után. Akit amúgy annyira imád ott lenni, hogy a végén szinte mindig erőszakkal kell elhozni, még akkor is, ha általában utolsók vagyunk, nemegyszer megtörtént, hogy a portás már ott állt a kerítés mellett lakattal a kezében, és utánunk már zárta is be a kaput. (Ilyenkor sűrűn sorryzok, mert hozzá vagyok szokva, hogy a portás, a takarítónő és a liftesnéni élet és halál uraként viselkedik, de itt ez teljesen más, általában mosolyog ránk a bácsi, és közli, hogy ugyan már, ő azért van itt, és hát igen, ilyenek a gyerekek. Ilyenkor mindig paff vagyok attól, hogy jé, hát tényleg.)
De amit különösen szeretek, nálunk, az a suliújság, amit minden hónapban megkapunk, néha gyakrabban is. Mivel itt nincs se ellenőrző (jegyek sincsenek...) se üzenőfüzet, minden szülőknek szánt információ külön A4-es papíron érkezik. Az újság is ilyen, csak épp az eleje és a hátoldala is tele van írva. Én nagyon jó ötletnek tartom, a csajok is lelkesen olvasgatják, amikor hazahozzák. Megtudhatjuk belőle, mi történt mostanság, kik a dicséretben részesült tanulók, mikor van a szünet és még ezer hasonló felhívást. Érdemes még angoltudás nélkül is megnézegetni - kíváncsi lennék, hogy van-e máshol is ilyen, esetleg otthon, Magyarországon?