Három gyerekkel irány Anglia!

Az iskolai szünetet eddig elsősorban utazgatással töltöttük - Dél-Angliában néztünk körbe. Az Eden Projectnél kezdtünk.

Erre a helyre fél éve fenem a fogam, mióta egy kedves barátnőm melegen ajánlotta, azt állítva, hogy elképesztően különleges és szép hely. A térképet nézve azonban még akkor kiderült - a többórás utat egy nap alatt nem tudjuk megjárni, pláne nem három gyerekkel. Így hát jegeltük a tervet, egészen mostanáig. Megérte észben tartani - egy kicsit se bántuk meg a hosszú utat!
Első pillantásra mintha egy sci-fi regénybe csöppentünk volna, egy távoli bolygó kupolavárosába. Eredetileg egy kaolinbánya volt ezen a helyen, amely kimerült - és az üres meddőhányó helyén felépítettek két hatalmas félgömbökből álló üvegházat, úgynevezett biomot. Az egyikben esőerdőt, a másikba száraz mediterrán klímát kedvelő növényeket ültettek. Körülötte pedig felépítették az édent... de tényleg!
Ez a hely ugyanis több, mint egy szép kert - kifejezetten tanítani akar, a célja, hogy a gyerekek (és persze a szüleik is) megértsék, miért fontos a környezetvédelem.
Kezdődik azzal, hogy az előcsarnokban kétpercenként automata bábelőadás van arról, milyen is lenne a föld, ha nem lennének növények. És két perc alatt kiderül, hogy nem is lenne itt semmi. Mert nemcsak az étel hiányozna, meg a ruha, meg a bútorok és a könyvek, de még az oxigén is. Szép sorban mindent elvesznek a színpadról, ami növényi eredetű - és ami marad két pucér, mozdulatlanul fekvő halott baba. Ezen a nyelven a gyerekek is értenek. Bíbor rögtön ki is jelentette, hogy többé nem tépi le a fák leveleit és a virágokat. (Hurrá!)

De persze a kert nem ijesztgetni akar - inkább gyönyörködtetni, és ebben nagyon jók! Az egyes kertek témakörök szerint vannak felosztva - kezdődik azokkal a növényekkel, amelyeknek nincs virágjuk. Merthogy a dínok korában még nem volt annyi rovar amely a beporzást elvégezte volna, így nem volt fontos a szép, illatos virág. Aztán van egy beporzásról szóló kert, hatalmas fadarázzsal. Külön kiskert, ahol gyógyszeralapanyagokat termelnek és bemutatják miből mit gyártanak. Konyhakert, sörfőzős kert, olajos magvak kert, és hogy lehet ezekből bio-üzemanyagot nyerni. teák, hogyan használják fel a levendulát... Valójában napokat lehet itt tölteni, ha az ember mindent el akar olvasni, meg akar ismerni - ezért például ha az ember Angliában fizet adót, akkor az egyszeri belépőjegyét minden további költség nélkül átalakíthatja éves belépőjeggyé. Ehhez csak nyilatkoznia kell, hogy nem jegyet vett, hanem adománnyal támogatta az Édes Projectet. Ez nekik jobb az adózás miatt, a vendégnek meg azért jó, mert ingyenes és korlátlan lehetőséget kap a visszatérésre.
Ezek után gondolom nem csoda, hogy órákon át bolyongtunk a külső részeken, ahol olyan apró részletek varázsolták el a gyerekeket, mint a titkos utak, a vesszőkből font lugasok és házikók, a homokozó (benne lapátok és vödrök, hiszen az ember nem hord ilyet magánál) a faágakból font állatok, a fekete tulipánok erdeje, amelyet fekete fű vett körül.
És még csak ezután jött az igazi látványosság - a biomok világa. Mi az esőerdővel kezdtünk. Ahol szó szerint azonnal lehullott rólunk a ruha, mert negyven fok volt és őrületes pára. Banánültetvény, kávé, kakaó, fűszerek, pálmák - minden, ami csak ezen a tájon terem. És azoknak, akik bírják a klímát külön kihívás, hogy fölgyalogolhatnak egy óriási lépcsőn, és felülről is megtekinthetik a zöld, egybefüggő lombkoronát, mint egy igazi dzsungelkutató. (Ez maradt a férjre és a két csajra, de ők is totálisan kitikkadtak a kihívásban.) Mire mindezt végigjártuk, teljesen leizzadtunk és alig vártuk, hogy leüljünk egy jó ebédre.
Ám itt ez is különleges módon van megoldva. Az Eden Projectben ugyanis bíznak az emberi becsületben. Elveszed a kaját, megiszod az italod - majd kifelé menet megállsz és bediktálod mit fogyasztottál. Senki nem ellenőrzi, hogy igazat mondtál-e, vagy elsunnyogsz néhány szendvicset. Bíznak benned és ez jólesik. Otthonos érzés.

Miután kipihentük magunkat továbbmentünk a mediterrán rész felé, ahol Görögországgal kezdtünk, és nagy amarilliszmezőkkel (ilyet még nem láttam, elképesztő!) narancsligettel, szőlődombokkal, ahol Dionüszosz és faunok szobrai mulatoztak, Kalifornia és helyi vadvirágok nyíltak (elképesztően narancssárgák).
És ha még mindez nem lenne elég, aznap épp Bárányos játék volt a kertben és húsvéti sportos akadályversenyekkel lehetett megnézni, ki, mennyire fitt. Mi mind nyertünk egy-egy jelvényt, szóval nagyon.
A csajok most könyörögnek, hogy menjünk vissza - és bevallom engem is csábít a dolog. És nem csak az ingyen jegy miatt, hanem mert egy kert tényleg minden évszakban más és más arcát tudja mutatni. Most épp a tulipánok szezonja volt, de változik ez pár hónap múlva. És ha arra járunk, nem fogjuk kihagyni az alkalmat az újrázásra!

A nagy királyi esküvőből természetesen a PKU-sok se maradhattak ki. A Borsihoz hasonló korú kishercegnőknek a kórház királyi partit rendezett.

Sajnos ez most olyan rendezvény volt, amire a szülők nem kaptak meghívót, csak be kellett dobni a gyereket a kórházi különterembe és érte menni, így ami infóm van a rendezvényről, az mind Borsitól származik, aki nem feltétlen figyelt oda mindenre, mert hát elég sok dolog volt.
Azt tudom, hogy az ilyen rendezvények elsődleges célja, hogy a hazai sütőstúdiókhoz hasonlóan új recepteket, ételeket mutassanak be a gyerekeknek, mert hát a PKU-sok alapvetően elég bizalmatlanok az új ízekkel szemben, meg elég nehéz is a hozzávalókból főzni. Nekem a dietetikusunk még régebben azt mesélte, hogy ilyenkor kétfelé osztják a csapatot - lányokra és fiúkra. Merthogy a fiúknak az a lényeg, hogy legyen kész gyorsan a kaja és lehessen enni. A lányok meg szeretik szépen kidíszíteni a sütiket, csinosan megteríteni az asztalt, szóval megadni a módját.
Borsi viszont szokás szerint nem igazán vett részt az ételkészítésben, és persze kajákat se kóstolt - de ezen nem csodálkozom, mert alapvetően nem kajaközpontú a gondolkodása. Különösen, ha van más alternatíva is: jelen esetben pedig volt, a kézműveskedés. Mindenféle hercegnős dolgot alkottak - sapkát, álarcot, babákat, ruhákat. És persze festettek, vágtak, ragasztottak, színeztek és csillámporoztak.
Előadtak egy mini-esküvőt is, és beöltöztek menyasszonynak, vőlegénynek, koszorúslánynak és gyűrűhordozónak. Kaját elsősorban csokiból csináltak - öntöttek csokitojásokat, volt csokiszökőkút és csináltak esküvői "pezsgős" gyümölcskoktélt.
Ami nagyon klassz, hogy már nem volt téma, vajon meg tudja-e magát értetni a gyerek angolul egy tök idegen közegben, mert egy pillanatig nem volt gondja ezzel se Borsinak, se a környezetének. Megállás nélkül beszél, cseveg és teljesen jól megérti amit neki mondanak.
Amin igazán meglepődtem amikor hazaértek, az a nagy csomag volt, amit a gyerek magával hozott. Persze volt benne hercegnős muffin, meg korona alakú süti, meg kenyér, meg különféle saláták - gondolom más is rájött már, hogy egy ilyen partin kevés kaja fogy. De volt benne ezen kívül kézműveskedős játék, nagy plüssnyuszi, sütimintás füzet, trombiták és mindenféle izgalmas cucc, ami egész este lekötötte a lányokat.
Nekem amúgy nagyon tetszik, ahogyan szó szerint az egész ország készül az esküvőre - nap nem telik el anélkül, hogy ne lenne egy újabb kis rövidhír a készülődésről, hol fog aludni az ara a menyegző előtti napon, milyen ruhákat vásárolt a közelgő nászútra, milyen címere lett a Middleton családnak, kik a koszorúslányok és miért. Nagyon klassz ebben részt venni, még ha csak kívülállóként is.
Azt még mindig nem tudom, hogy mi mit fogunk csinálni a nagy napon - megnézzük-e a tévében a szertartást (a lányok erre szavaznak) vagy elmegyünk valami utcabálra a környéken (mi, felnőttek ezt jobban szeretnénk) vagy esetleg ötvözzük a kettőt egy óriáskivetítős rendezvényen.
Egy dolog biztos - együtt leszünk, merthogy a nagy napon nincs tanítás. És ha ilyen szép lesz az idő, mint most, tehát olyan 25 fok körüli, napfényes, meleg akkor nem ülünk itthon, az tuti.

Ma volt a kórus ünnepélyes éves vacsorája. Mondták ugyan, hogy "fascinating fascinator" party lesz, de bevallom én nem ismertem ezt a kifejezést. Utána kellett volna néznem, mert elegendő információ hiányában meglehetősen alulöltöztem. Szerencsére az egyik csaj kisegített és legalább egy fascinatort, azaz tollas fejfedőt a fejembe nyomott.

Amikor megérkeztem és szembejött az egyik lány földig érő rózsaszín estélyiben, hatalmas tollas fejdísszel, azonnal tudtam, hogy nem jól lőttem be az esemény súlyát. Ezek a Belles csajok bizony szeretnek csillogni. És igen, mindenki szoknyában, koktélruhában vagy estélyiben. Csak páran engedték meg maguknak, hogy nadrágba öltözzenek, de én voltam szó szerint az egyetlen, aki fascinator nélkül érkezett. Bevallom, eddig fogalmam sem volt róla, hogy az angolok ennyire szeretik ezeket a hajráfra applikálható csodát, de persze sejthettem volna, hiszen Kate Middleton is rendszeresen ilyenekben parádézik, és az Ascoti Derbin is ennek a nagyobb változatai hordják.
Ha azt hitte volna valaki, hogy ez csak a királyi család privilégiuma, és egyáltalán nem csak esküvőkre veszik fel. Az utcán is simán felrakják, a bulikban pedig egészen komoly elvárás. Olyan nagyon, hogy még díjat is kapott a legjobb kreáció tulajdonosa! Nem mondom, nem volt könnyű megválasztani a legjobbat, mert elképesztő fazonok voltak. Persze a legtöbben egészen kicsi, szinte jelképes tollas vagy masnis díszt vettek fel, de akadtak egészen merész költemények is: kéttenyérnyi fekete pillangó, fátylas, tollas kiskalapok, apró lányos cilinderek, egy rokker csajon strasszos halálfej bújt meg a tollak között, másokon virágok nyíltak, de a legjobb a világítós tulipán volt.
Lehengerlő volt látni ennyi egyéni, elegáns, jókedélyű csajt, akik láthatóan óriási energiát fektettek a megjelenésükbe és abba, hogy tényleg emeljék az est fényét. És ami furcsa, hogy bár én nem voltam tetőtől talpig puccban, nem éreztem magam se feszélyezve, se rosszul. Leginkább azért, mert senki sem nézett rám rosszallóan. Mosolyogtak, kérdezgettek, simogattak és ölelgettek. Azt éreztem, hogy befogadtak és mivel szombaton a tűzkeresztségen is átestem, már teljes jogú tag vagyok.
Nagyon megbántam, hogy véletlenül itthon hagytam a fényképezőgépem, mert csomó embernél volt, és mindenki mindenkivel fotózkodott. A mobilommal még én is megörökítettem magam, legalább a fejdíszem megmaradjon az utókornak.
Amikor leültünk a nagy kerek asztaloknál, kicsit megijedtem, mert két olyan csaj mellé kerültem, akikkel eddig még soha nem dumáltam, de nagyon kellemes társaságnak bizonyultak. Az egyik az életemről kérdezgetett, a másik a magyar konyha titkairól, és arról, hogy is ízlik nekem ez az éttermi koszt.
Mondjuk erről volt mit beszélni, mert elég bénán választottam. Csakis tradícionális angol kajákat írtam be magamnak még pár hete amikor rendelni kellett a listáról, és most jól meg is kaptam: Már a bejáratnál rögtön a kezünkbe nyomták a welcome drinket, ami jelen esetben pimms volt. Ez egy kicsit Sangriára hajazó alkoholos frissítő, amibe különféle gyümölcsöket kevernek, almát, epret, mentát és.... uborkát is! Nem mondom, hogy rossz volt, mert nem érződött külön az íze, csakhát más egy kicsit. Aztán előételnek tonhalízű disznófasírt édes gyömölcsökkel, aztán ízetlen krumpli, vízben párolt fűszer nélküli zöldség, Yorkshire pudingnak nevezett üres fánktészta, alatta vékony szelet marhahús, sok-sok gravyvel nyakon öntve. Desszertnek pedig émelyítően édes kenyérpuding vanília szósszal. Nem épp a kulináris élvezetek csúcsa - de tény, amikor a magyar kajákról beszéltem (rántott hús, rizsköret, tejfölös-ecetes ubisali) ők is eléggé elhűltek.
A kaják közti szünetekben természetesen énekeltünk, volt tombola is és legnagyobb meglepetésemre nyertem is egy rózsás tusfürdő szettet (soha nem nyerek...). Voltak akik előadtak pár dalt, amit direkt erre a napra tanultak be, meg beszédek, hogy milyen büszkék is vagyunk arra, amit elértünk.
Annyira jó volt köztük lenni, és velük lenni - csakhát közben a szívem szakadt meg arra a gondolatra, hogy lehet, hogy már csak három hónapig lehetek velük. Annyira sokat adott nekem eddig is ez a női közösség, amit szavakba se tudok önteni. Nem mondom, hogy barátokra leltem, mert az nem jön könnyen, de jó ismerősökre, kedves beszélgetőtársakra, segítőkész jólelkű asszonyokra, akik próbálták megkönníteni számomra a beilleszkedést. Nem akartam én persze ezt az egészet ennyire nagyon komolyan venni, de nem volt már választásom. Ebben a kórusban nincs olyan opció, hogy csak kicsit eljárogatok és énekelgetek. Elvárják a tökéletességet és ez olyan jó, mert a végeredmény magáért beszél.
Nem tudom persze, hogy tényleg hazamegyünk-e, de hát eredetileg csak egy évre terveztük az itteni kalandunk. És még nem dőlt el, hogy ezt meghosszabbítjuk vagy hazamegyünk. Szívem szerint- és szerintem ez kiderült a blogomból - még egy kicsit maradnék. Jó lenne tovább ismerkedni az angol élettel, élvezni a suli előnyeit, a kóruséletet és csiszolgatni a nyelvtudásunk. De ebben a kérdésben nem mi döntünk, hanem majd a sors...

Már írtam róla, hogy Bíbornak elég sok gondja volt a szorzótábla megtanulásával. Hiába mondtuk el vele sokszor, nem használt. Próbáltuk a logika felől megközelíteni, nem ment. Pedig jó feje van, nagyon jó a memóriája, verseket egy olvasás után mond vissza. De a matekot utálja, a szorzótáblára meg görcsbe rándult a gyomra, és semmi nem használt. Aztán egy kedves barátnőm elküldte nekünk ezt: a verses szorzótáblát. Kivágtuk, lamináltuk, lerakosgattuk, felmondtuk egyszer, kétszer - és láss csodát, a bugyuta kis versek hatottak.
A művek egyébként a www.varazsbetu.hu oldalról származnak, ott lehet még további jópofa feladatlapokat, programokat letölteni! Ott pdf-ben van, én csak jpg formátumban tudtam felrakni, rákattintva a képre kinagyítható és már nyomtatható is!

Amikor az ember egyéves, minden egyes nap mutat valami újat, amit érdemes lefotózni, videóra venni és megírni. Az ember azt hiszi, soha nem felejti el ezeket az édes kis dolgokat. Aztán csak évek múlva döbben rá, hogy fogalma sincsen már ki, mit és mikor csinált.

Ha csak azzal foglalkoznék nap mint nap, hogy a gyerekeim fejlődését nyomon kövessem és dokumentáljam, már akkor sem unatkoznék. A mai napon Bende például megtanulta, hogyan kell felmászni a díványra. Lejönni sajnos még nem tud róla, így folyamatosan a nyomában kell lenni, nehogy fejre pottyanjon. De fontos dolog az is, hogy pár hete megtörte némasági fogadalmát és kimondta az első szavát, ami nem más, mint hogy "beng." Persze nagyon tetszik az egész családnak a Big Bang Theory főcímdala, ami épp ezzel a szóval fejeződik be, de a legnagyobb rajongó mégis Beni, aki ha meghallja azonnal táncolni kezd és kiabálja, hogy "beng, beng"! Most már a "deje" (gyere) szót is használja, de leginkább mégis dúdolni szeret. Egészen jól felismerhető dallamokat, és csak úgy ragyog, ha ilyenkor elénekeljük a megrendelt nótát. Merthogy muzikális ám a szentem. Nemcsak dalolgat, de imád trombitálni (gyerekpikulával) és szájharmónikázni is. Na nem mondom, hogy igazi dallamokat, de fújja lelkesen. Méghozzá a következő metódus alapján: kicsi fújás, kicsi kacarászás, kicsi fújás, kicsi kacarászás. Hiába no, örül neki, hogy ő ilyet is tud.
Szeretem benne, hogy nagyon pontosan tudja mindig mit akar és nem hisztizik (sokat), inkább megpróbálja elmagyarázni, mit kíván. Megfogja a kezünk és odavezet a konyhába ha éhes, a csaphoz, ha szomjas és az ajtóhoz, ha sétálni akar. Utóbbinál, ha nem akarjuk megérteni amit jelez (és a fene se akar napi háromszor ezt megérteni) kezünkbe adja a cipőjét és mutatja a babakocsit is, hogy beleülne. Tagadhatatlan, hogy a cici után rögtön a séta a legnagyobb élvezet számára. Mindegy hová, miért, csak menjünk. Már az is jó, ha a babakocsiban ül, de egyre gyakrabban kéreszkedik ki. Meglepően türelmesen és szépen fogja a kezünket és hosszan jön mellettünk. De ha van rá mód és végre elengedjük, akkor nekilódul és élvezi a sebességet, szalad, mint a csík. Először ez nagyon megijesztett, mert a két lányhoz voltam szokva, akik sík felületen is képesek óriásit zakózni. De úgy látom, hogy a fiam jóval ügyesebb, mert képes lejtőn lefelé is rohangálni, anélkül, hogy komoly sérüléseket szerezne be.
Sajnos az éjszakai ébredéseket nem szüntette be, de talán hajszálnyival ritkította. Éjfél, hajnal 2, 5 és 7. Ez a négy állandó időpont még megvan neki, amit csak azért viselek rosszul, mert én éjjel 2 körül fekszem le aludni, addig írogatok, netelgetek. Hiába no, napközben 1-2 percre ha oda tudok ülni a gép elé, az uram mindjárt morog, hogy ő kérem dolgozna, menjek innen. Persze bekapcsolhatnám a laptopot, de azért attól még nagyon messze vagyunk, hogy Bendét egy könyv, egy mesefilm hosszú időre lekösse. Nem mondom, tud ő elmélyülten játszani, de leginkább akkor, ha közben anya is ott ül mellette. Nem feltétlen kell vele játszanom, még néznem sem, de jobban esik a lelkének, ha ott vagyok.
Két kedvenc játéka van - az egyik a rajzolás. Igen, kérem, ez a 14 hónapos imád rajzolni. Van pár zsírkrétája, de az igazi élmény a valódi ceruza. Megkapta a tesói kicsire hegyezett cerkagyűjteményét. Azt remélem, hogy ezekkel talán nem szúrja ki a szemét, akkor se ha hirtelen elszalad velük. Merthogy ezekkel nemcsak rajzolni lehet ám, de ki-bepakolni a dobozba, vagy egyenletesen beteríteni velük a szobát. A másik nagy jolly joker a fülpiszkáló pálca, amit sminkigazításhoz szoktam használni (fülbe mint tudjuk nem szabad) na, ha azt megkaparinthatja, teljes az extázis. Kipakolás, bepakolás, szobabeterítés. Fél órás garantált nyugalom, és még anya se kell hozzá, sőt kifejezetten nem, mert anya csak aggódik, és képes összepakolni ezt a nagy csodacsomagot.
Amúgy épít is, 2-3 Megablocks kockát már simán egymásra rak és a Lego Duplo meg a fa formakirakóba is egyre ügyesebben pakolja a megfelelő alkatrészeket. Sokkal kevesebb segítséget igényel hozzá, mint anno a lányok.
Én meg persze nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem ezek nagyon nagy dolog egy egyéveshez képest. És ez még nem is az anyai büszkeség csúcsa, mert a legjobb nem ez Kisbendében, hanem, hogy elképesztően jókedélyű, mosolygós gyerek. A csúcspont az volt, amikor a bérelt kocsit visszavittük hétfőn, és egyedül ő ült hátul. Még kicsit féltem is, nem fogja-e hiányolni a lányokat. De egyszer csak hallom, hogy veszettül kuncog és nevet. De olyan bájosan, hogy muszáj volt vele kacagnunk. Majd egyszer csak elhallgatott: hátranézek... hát belealudt a nevetésbe.

A "dudli", ahogy mi idehaza nevezzük az én lányaim nagy kedvence, mert imádnak rajzolni, színezni és persze kreatívkodni. Ezek a dudlit e hármat ötvözik egybe - a könyvben található képeket nekik kell befejezni és kiszínezni, és a variációk száma a csillagos ég.

Dudli persze millió témában létezik - karácsony, Halloween, állatok, lakberendezés, divat. Nekünk jópár van már, hiszen mindig adódik alkalom rá, hogy újat vegyünk. Mivel kb. ujjnyivastagságú, még egyet se sikerült befejezniük, de nem baj, újra és újra előveszik és órákig elszöszmötölnek vele.
A két lánynak amúgy teljesen más dudli-taktikája van. Bíbor szép sorban halad, minden egyes képet művészi módon átgondol, kiszínez. Borsi ellenben kiválogatja a neki tetszőket, és ha megvan az ötlet, alig egy percet szán a kivitelezésre, lapoz is tovább.
Nagyon megörültem, amikor láttam, hogy immár királyi esküvő témában is van dudli, gyorsan vettem is belőle! Ezt biztosan odaadom majd nekik, nagyon kíváncsi vagyok ám, hogy mit fognak belőle alkotni. A siker garantált: esküvő, királyok, rajzolás... mi kell még hozzá, hogy egy kislányszív boldog legyen? :-)
Ha valaki a leírás alapján nem tudja még elképzelni sem, hogy milyen is ez a dudli, akkor íme pár oldal. Fotóztam, nem scanneltem sorry. De valamiért nem akar most működni a scanner... Azért ha az ember a képre kattint, így is látni lehet a lényeget.

Díszítsd ki virágokkal az esküvői boltívet!



Egészítsd ki a koszorúslányok ruháját!



Fejezd be a királyi pár trónszékét!



Rajzolj konfettidarabokat a levegőbe - és virágszirmokat a földre!


A hercegnőnek szüksége van egy csinos ruhára a királyi partin!



Milyen ékszereket hord az ara az esküvőn?



Fejezd be a hölgyek kalapját!

Hónapokig tanultunk, próbáltunk, ma hajnalban keltem, egész nap talpon voltam - és miért? Mindezt azért az pár percért, amit a színpadon töltöttünk.

A színpad egészen különleges világ. Aki még soha nem lépett fel elképzelni sem tudja, hogy mennyire másként kell mindent csinálni, ha az ember kilép a közönség szeme elé. Már a smink is egészen más, mint amit hétköznap hord az ember. Amikor a kezembe adták a kötelező alapozót szinte felhördültem - ez olyan sötét, mint a sár! Én meg egészen fehér bőrű vagyok, hát hogy fog ez rajtam kinézni? A reflektorfény sápaszt, magyarázták a többiek, muszáj erősen sminkelni. Szemet, szájat, szempillát. Szinte maszkszerű a végeredmény, a színpadon-fényképen mégis alig látszik. Furcsa dolog ez. De hát ilyen a művészet - tettetéssel szórakoztat. Könnyű szórakozásnak mutatja, ami valójában elképesztően nehéz munka.
És ez nem csak az éneklésre igaz. Számtalanszor hallottam már azt is, hogy újságot írni mindenki tud, hiszen mindenki írt már fogalmazást a suliban. Az újság csak annyival több, hogy több lapot kell telefirkálni, és van mellette pár kép is. Óh, tudnék mesélni, hogy ez mekkora tévedés. Szerkesztőként tucatjával kaptam az olvashatatlanul rossz, unalmas cikkeket, amelyek írói nem is értették, hogy mi a baj az irományukkal. Hiszen az anyukájuknak tetszett, és a riportalany is dicsérte... de hát olyan ez, mint a zuhany alatti dalolás. Ami családi körben zengő énekhang, a színpadon lehet, hogy szánalmas csipogás.
Ha az ember átkerül az alkotók közé, jól teszi, alázatot tanul. Mert a pár oldalas cikkecske, és az öt perces dalocska mögött elképesztő energiák feszülnek. Sok-sok ember munkája van minden ilyen alkotásban. De megéri, mert örömet okoz annak is, aki csinálja, és annak is, aki látja.
Még akkor is, ha színpadon állni kemény munka. Brutálisan kemény. Ezt most a csontjaimban érzem. Elképesztően fáradt vagyok. Tegnap hajnal 2-ig tartott, míg mindent összekészítettem. Felkentem a megfelelő árnyalatú egyenkörömlakkot, összekészítettem az előírt sminkcuccot, a cipőt, a blúzt, az ékszereket. Hogy reggel már ne kelljen kapkodni. Így is 6-kor kellett kelnem, hogy az előírt egyenruhában, sminkben, frizurában időben odaérjek a buszhoz, ami Bristolba vitt. Onnantól pedig délután 4-ig folyamatosan talpon voltunk.
Öltözés, smink, beéneklés, főpróba - majd már ott álltam a színpad mögött, és a legszívesebben elrohantam volna, mert rájöttem, hogy én ezt az egész kórus dolgot csak mókának, ismerkedési lehetőségnek, angoltanulási esélynek szántam. A fene se gondolta, hogy így túlnő rajtam. Hogy ennyi időt, pénzt, energiát kell majd belefektetnem. És ráadásul ezt még videóra is felveszik! És ha összekeverem a mozdulatokat, a szavakat, a dallamot, akkor az mindörökké megmarad. Ez már nem az öröméneklés, ez munka, nehéz feladat. És akkor hirtelen minden olyan rossz lett. És a ruha szorított és a cipő is törte a lábam. Nem csoda, mert egy éve nem volt rajtam magas sarkú. Vagy kettő? Igen, inkább az utóbb. Persze, terhesen az ember nem tipeg tűsarkakon, és a totyogós mellett sem praktikus.
És akkor egészen komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe és nem lépek fel, mert a fenének se kell ez a sok izgalom. De akkor már nem volt visszaút, vonultunk be és mosolyogtunk és daloltunk és táncoltunk. És jó volt. És akkor már nem is azt figyeltem, hogy mit kel csinálni, hanem arra, hogy ez tömény élvezet. Mert elmúlik a lámpaláz, az izgalom és a szorongás.
De csak akkor, ha a végeredmény jó. Márpedig ez jó volt, és ezt nem csak onnan tudom, hogy a közönség tapsolt és a zsűri is mosolygott, hanem mert éreztem, hogy igenis sziporkázunk. És jól éreztem, mert a kórus megszerezte fennállása legjobb összesített pontszámát, amivel most a második helyezett lett ezen az elődöntőn, és a pontszám alapján mi vagyunk egész Anglia ötödik (!) legjobb Barbershop kórusa. És a versenyszezon még csak most kezdődik. És én is részese leszek.
Nem azért, mert szeretek versenyezni, és még csak a szereplését se vagyok oda. De ha ez nem lenne, akkor ez a kórus se lenne olyan jó. Hiszen a közönség miatt feszíti meg magát az ember és hozza ki magából a legjobbat. És megugrani a kihívásokat nagyon jó érzés. Azt, hogy mennyire fárasztó, csak utána érzi az ember. De akkor nagyon.

Ma véget ért a tanítás, és elkezdődött a maratoni tavaszi szünet. Van ugyan egy kis iskolai házifeladat, de kicsit se kellett noszogatni a lányokat, hogy már ma nekiugorjanak.

Kiszámoltuk, egész áprilisban nyolc napot töltenek csak iskolában - a két hét tavaszi szünetet ugyanis megfejeli még a húsvét és a királyi esküvő is, így ma a nagy boldogságra való tekintettel nem könyvekből tanultunk, hanem a szünetre feladott házifeladatokba fogtunk bele. Én ugyan felmentést adtam volna a lányoknak (és magamnak) a mai tanulás alól, de annyira lelkesek voltak, hogy vasszigorral se tudtam volna megakadályozni a mai tanulást. Már ha ez annak tekinthető.
Errefelé ugyanis a szünetre feladott házifeladat nem teljesen olyan, mint amit otthon szoktak a gyerek után vágni (minimum 4-5 feladatlapnyi matekpéldával, hogy megátkozza szegény gyerek még a szünet gondolatát is).
Bíboréknak mindössze annyi a feladatuk, hogy gondolják át mit is tanultak a rómaiakról (az utakról, a hadseregről, arról, hogy mit is csináltak a rómaiak Britanniábam, Boudiccáról) és hogy van-e esetleg olyan témakör, ami őket a rómaiakkal kapcsolatban még érdekelte volna, de a suliban nem jutott rá elég idő. Ha találnak ilyet, akkor kicsit kutassanak utána, és az eredményt öntsék valamilyen formába - ez lehet fogalmazás, rajz, vagy installáció - tetszés szerint.
Bíbor arra jött rá, hogy ő a római istenekről szeretett volna sokkal többet tudni, ezért kitalálta, hogy installációt készít. Fogott egy régi cipősdobozt, és kibélelte papírral. Azt tervezi most, hogy lerajzolja majd egyenként az isteneket és szépen beleállítja majd a papírfigurákat ebbe a kis papírdobozba, így meg lesz neki az összes.
A terv jó - de nekünk most nincs itthon ilyen könyvünk. (Óh, magyar könyvtáram...!) persze nincs gond így sem. Leült a gép elé, két perc alatt talált egy angol nyelvű oldalt a római istenekről (nagyjából tudta, hogy melyik a jó forrás, mert órán már néztek pár ilyen honlapot) és szépen elkezdte kijegyzetelni, hogy melyik isten hogyan néz ki, miért felelős stb. Egy füzetbe szépen leírta a fő tulajdonságaikat és skiccelt mindegyik mellé egy kis vázlatot is. Ezzel az önálló kutatással nagyszerűen el is töltötte az egész délutánt. Én csak annyit segítettem, hogy a vastag cipősdoboz kartonját kivágtam helyette és tanácsoltam, hogy ne akarja az ÖSSZES istent bemutatni, válasszon ki mondjuk ötöt, amit ő később hétre bővített. A feladat persze még nincs készen, a figurákat holnap akarja megrajzolni, de pontos terve van már rá mit és hogyan akar és nagyon lelkes.
Mindez annyira megtetszett Borsinak is, hogy rögtön eldöntötte, ő is csinál egy installációt, még akkor is, ha nekik nincs ilyen feladatuk. Az ő szünetre feladott főmunkájuk ugyanis az lenne, hogy a "nocturnal animal" (éjszakai állatok) témakört, amit mostanában vettek nézzék át mégegyszer, és írjanak róla egy fogalmazást. De mivel a héten egyszer már összeszedtük az Icike Picike (LIttlest Pet Shop) állatokból az éjszakaiakat, adódott rögtön az ötlet, hogy akkor ő ezeket mutatná be egy szép háttér előtt. Elővett hát ő is egy cipősdobozt, kibélelte egy törlőrongynak félretett régi kék pólóval, és egy másik sárga pólóból kivágott holdat és csillagokat. Pár régi zokniból lett a borzfészek, zöld papírgalacsinból a bokor és már csak az állatokat kellett ragacsos gyurmával beleerősíteni, és már kész is a project. (Lásd fenn...)
Persze azért neki is maradt még bőven munka, amúgy ő kicsit több feladatot is kapott, mint Bíborék. Van egy hatoldalas matekfeladatlapja, amit ki kell töltenie, de ezek nagyon baráti feladatok, ráadásul egy oldalon csak egy példa található. Az első oldalon például egy pénztárca van, benne négy pénzérme - le kell írni, hogy ez mekkora összeg, és hogyha elkölt a tulaj 10 pennyt, akkor mennyi pénze marad. A második oldalon 12 ceruza van, be kell karikázni a felét és leírni, hogy ez hány darab - szóval az egész 10 perc alatt megcsinálható munka.
Ezenkívül kapott még két vékonyka könyvet is, amit el kell olvasnia a szünetben, de ennek örül, mert mindketten imádják ezeket a kis sztorikat, mert mindig ugyanazok a szereplők keverednek újabb és újabb kalandokba. Mivel ő már az erősen haladók közé tartozik, a szereplők is komolyabb kalandokba keverednek. Most egy varázskulcs segítségével jutnak vissza távoli korokba. Már olvastuk a római korról szóló sztorit, és az egyiptomit, most Viktória királynő korába mennek vissza a szereplők, a másik könyvben meg éjszakai túrára indulnak.
A héten volt egyébként nagy iskolai "assembly" is, ahol a 2-3-4 osztályosok adtak elő egy-egy műsorszámot. Bíborék Afrikáról tanultak az elmúlt hónapokban, és ehhez egy dobtanár is jött hozzájuk tucatnyi óriási dobbal, amin megtanultak ritmusokat ütögetni és pár afrikai dalt, ezt adták elő. Borsiék a játék témakörnél maradva a Diótörő techno verziójára adtak elő egy kis táncot. Borsi rózsaszín plüssmacinak öltözött a tornaórás melegítőjét felhasználva. A zene mondjuk nekem megdöbbentő volt, de az összhatás helyes volt. Az utolsó műsorszámot a harmadikosok adták elő, akik most Indiával foglalkoztak, így ők egy bollywoodi táncot mutattak be. Természetesen a táncos projecteket nem a tanárok vezényelték le, külön koreográfus jött a gyerekekhez, ő tanította be nekik a mozdulatokat. Utána az ötödikesektől lehetett sütit venni, mert nekik a félévi projectjük az egészséges táplálkozás volt, és ehhez kapcsolódóan meg is tanultak elkészíteni néhány egyszerűbb dolgot - többet között egészséges, gyümölcsös sütiket. Szeretem ezeket a bemutatókat és ezt a hihetetlen színes merítést a különböző népek kultúrájából. Meg azt is, hogy ennyire gyakorlatias az oktatás és hogy ennyire nagyon más, mint otthon!
Csak egy példa: Bíborék egész héten azzal foglalkoztak, hogyan kell mesét írni és az osztály megszavazta, hogy egy kísértet történetet találjanak ki. Ahhoz, hogy megtudják, hogyan is kell ezt csinálni, először különböző ghost-sztorikat kerestek a neten és elolvasták, melyik író, hogyan is kezdi a novelláját. Majd mindenki választott magának egy sztori-kezdést, és az volt a feladat, hogy próbálják meg befejezni a saját verziójukkal. Elképesztő, hogy Bíbor annak ellenére, hogy nyelvileg sokkal hátrányosabb helyzetben van, mint az osztálytársai rendszeresen a legjobb történeteket hozza össze és a tanára folyamatosan lelkendezik, hogy micsoda fantázia, micsoda tehetség. :-)
A hét iskolai csúcspontja azonban nem ez volt, hanem amikor Borsi tanító nénije odajött hozzám és tíz percen át áradozott, hogy az én problémás lányom mennyire szépen beszokott a suliba, hogy milyen jól beszél angolul, milyen szépen olvas és mennyire szereti őt mindenki. Ez különösen azért esett jól, mert mióta januárban összezördültünk (Nehéz napok) eléggé került minket ez a tanító néni. Mostanra úgy tűnik megbocsátotta Borsinak és a szüleinek a renitenskedést, és megpuhította őt a Borsi féle sárm. Az már csak hab a tortán, hogy tegnap én vittem a lányokat suliba, és saját szememmel láttam, hogy három kislány is visítva szalad Borsi elé, hogy játszanak vele. Szóval barátok is akadnak immár. A nap is gyönyörűen süt. És mostantól szünet van, tehát jöhetnek az izgalmas családi programok!

William herceg és menyasszonya alsóneműben a címlapon? Igen, Angliában ez is megtörténhet.

Igaz, a jövendő trón várományosai csak rajzolva vannak, de azért számomra mégis furcsa, hogy ehhez a projecthez áldását adta a királynő. Akárhogy is, az öltöztetős babákat semmiképp nem hagyhattam a boltban. A vicces papírbabák mellett ráadásul fantasztikus ruhaköltemények is vannak a vékonyka füzetben: Kate híres kék eljegyzési ruhája, egy rózsaszín báli ruha, egy hétvégi kirándulós öltözet, egy nyári ruhaszett, egy garden partis koktélruha és természetesen az esküvői ruha! (Persze mindig pasiruha is van mellette, de azok elég uncsik, ahogyan William herceg öltözködési stílusát sem nevezhetjük különösen izgalmasnak. Öltöny, szövetnadrág, pulcsi. Bocsi.)


És hogy valóban ilyen lesz-e a ruha a nagy napon? Ki tudja? Azt még a könyv készítői is bevallják, hogy ebben a pillanatban csak a kiválasztott kevesek sejtik, hogy Kate Middleton milyen ruhába fog öltözni a menyegző napján, de azért sejtése és véleménye mindenkinek lehet róla. Az tény, hogy a jövendő hercegnő szereti a testresimuló fazont, a hagyományos formákat - és nem igazán szokott divatámokfutást rendezni. AZt várni tőle, hogy magasan felsliccelt, kivágott, vagy fura színű, bizarr fazonú ruhát válasszon ezen a napon, igazán nem rá vallana. Még kevesebb a kétely William herceg ruháját illetően - a hagyomány azt diktálja, hogy katonai egyenruhában járuljon az oltár elé. Persze meglepetések érhetik még a világot, és lehet, hogy Kate kimutatja divatdiktátori agyarait, de az merész húzás lenne épp ezen a napon, amikor szó szerint rajta lesz a világ szeme.
Akár így, akár úgy, ezért a kis királyi divatkörképért, a két babáért (különösen William herceg Union Jack-es alsógatyájáért) és a kétszer hat papírruháért nem is sok az a 6 font, tehát közel 2000 Ft. A kérdés már csak az, hogy vajon odaadjam-e a lányaimnak, hogy szétvagdossák, és játék közben óhatatlanul is tönkretegyék. Hiszen ez az évszázad esküvője, és minden hozzákapcsolódó tárgy egyszer majd sokat fog érni. Ez a darab pedig a kézzelfogható történelem. Alsóneműben ugyan, de akkor is.

Napok óta minden este varrok. Varrom a csillogó pink flittereket a fellépőruhámra, mintha nem lenne elég más munkám. A gyerekek, a vasalás, a cikkírás. De erre muszáj időt szakítanom, mert nekem is fontos, hogy szombatra minden tökéletes legyen. A kórus beszippantott és bekerültem egy olajozottan működő gépezetbe, ahol minden meg van tervezve. Egyforma lesz a fellépő ruhánk, a körömlakkunk színe, a rúzsunk, és nemcsak a színpadon, de már a buszon is ugyanolyan ruhába kell öltöznünk, hogy egyforma ruhában vonuljunk be átöltözni. Mi vagyunk a "The Belles of Three Spires". És nekem ez az első megmérettetésem. Gyerekkorom óta nem léptem fel. Nem félek, nincs lámpalázam. De nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem. Hiszen ezeket a dalokat a többi lány már tavaly ilyenkor is dalolta - én alig pár hónapja ismerkedem velük, és nagyon kell koncentrálnom, hogy a koreográfia tökéletes összhangban legyen az énekkel és az arcomon közben ne látszódjon az erős koncentrálás.
Ma volt az utolsó próba a nagy nap előtt, én meg ott állok a harmadik sorban középen. Drukkoljatok, hogy ne én legyek majd az, aki elbénázza!

Cambridge semmihez nem hasonlítható. Kicsit angol, kicsit olasz, kicsit nemzetközi - de mindenképp nagyon izgalmas!

Ha döntenem kellene, hogy melyik a kedvenc városom Angliában, akkor az eddig látottak alapján Cambridge-re szavaznék. Hétvégi látogatásunk minden egyes pillanatát élveztem. Tele volt meglepetésekkel, felfedeznivaló csodákkal és gyönyörűségekkel.
Zsoltot, aki már járt itt odafelé végig faggattam, hogy miket lehet itt tanulni, és egyáltalán milyen az egyetem. Nagyon nehezen értettem csak meg, hogy magyar fogalmakkal lehetetlen leírni az itteni rendszert. Az első nagy döbbenet, hogy egyáltalán nincs egységes cambridge-i egyetem. Ez a hétszáz éve működő intézmény, amelyben az angol királyok is tanulnak, minden felmérés szerint folyamatosan világ öt legjobb egyeteme között van (változó helyezéssel, de gyakran első) magyar szemmel borzasztóan bonyolultan működik.
Eleve azzal kezdődik, hogy az ember nem az egyetemre felvételizik, hanem a város 31 kollégiumának egyikébe. A kollégium szót használtam az előbb, de a "college" valójában lefordíthatatlan. Magyarul ugyanis a kollégium olyan hely, ahol a vidéki diákok alszanak - egy cambridge-i College azonban ennél sokkal több jogosultsággal rendelkezik. Ők döntenek arról, hogy kit vesznek föl, és csak általuk lehet az egyetemre bekerülni. Nem szakoktól függ, hogy az ember hová jelentkezik (Cambridge majd 150 szakján voltaképp bármit lehet tanulni) hanem szellemiségtől. Merthogy minden egyes College nagyon különböző. Mindegyiknek saját könyvtára, sportcsarnoka, étkezője, parkja van. Nagyon fontos, hogy ki, melyiknek a tagja lesz, mert mert mindegyiknek saját hagyománya, rendezvényei és sportcsapata van. Minden kollégium külön világ, amely testvérségben van a többivel, de mégis verseng azokkal a legjobb eredményekért és hagyományaival, szokásaival formálja a bekerülő fiatalt.
Az oktatás úgy néz ki, hogy az előadások, ahol a tanár beszél, és többszázan hallgatják, az egyetemen vannak, de a szemináriumot (ahol pár diákkal foglalkozik a vezető tanár) már a kollégiumban tartják. A diploma is vegyes - az egyetem állítja ki, de beleírja, hogy a hallgató mely kollégium tagja volt és ez ugyanolyan fontos, mint a szak, amelyen végzett.
Látogatóként persze az ember csak a felszínt karcolgatja, mert a borsos belépődíjért csak nagyon kevés helyre engedik be. Elsősorban a parkban lehet sétálni, a kertek egy részében és a kápolnákban. Persze mind a 31-ben külön belépődíjat kell fizetni, nincs valamiféle egységes "bérlet," ezért érdemes jól meggondolni, hová les be az ember. A belépődíj változó - 3 fonttól 7-ig terjed, és csak napi 1-2 óra a látogatási idő. WC nincs...
Mi most két helyre fizettünk be, és egyiket se bántuk meg. Az egyik a King's College épülete volt, amelynek gyönyörű kápolnája van, legyezőmintás mennyezettel, rengeteg faragással és egy eredeti Rubens képpel az oltáron. Elképesztően impozáns épület, amelyet még VI. Henrik kezdett el építeni 1446-ban, és VIII. Henrik fejezte be.
A másik a Claire College, ahol volt egy nagy udvar, egy kicsi kápolna, benézhettünk egy gyülekező terembe is, de a legszebb a Fellow Garden volt, ahol a lányaim nagy örömére itt a fűre is rá lehetett lépni.
Persze nem kell persze a kollégiumba bemenni ahhoz, hogy szépet lásson az ember. A város nagy attrakciója a csatornarendszer, ahol igazi velencei életérzésben lehet része az embernek. Bár nem gondolába, hanem ladikba lehet szállni, a helyi diákok szervezik a túrákat és tologatják a hajót egy fémvégű bottal. Mi most ezt kihagytuk, bár egyébként meglepően olcsó volt (10 fontot kértek volna) mert háromnegyed órán át tart egy kör, és attól féltünk, hogy Kisbende türelme nem tartana addig. Ráadásul mivel gyönyörű idő volt, rengeteg turista volt, és nagyon sokat kellett volna várni, hogy sorra kerüljünk. A lányok nagyon bánták, hogy ez most kimaradt, de megígértük, hogy vissza fogunk még jönni!
A város egyébként is inkább olasz, mint angol, és nem csak a napsütés miatt éreztük így, amely beragyogta a várost. Az ódon épületek stílusa, a régi szobrok a házak között és az elképesztő mennyiségű napóra mind mediterrán életérzést sugároztak. A turisták áradata lazán keveredett a diákok zajos életével. Kávéházak, kiülős éttermek, diákok a múzeum lépcsőjén, és a régi házak ablakaiban ülve. Rengeteg kert, smaragdzöld dús gyep, amelyen lazán piknikeztek, olvasgattak a fiatalok és idősebbek, míg mások a laptopjukba jegyzetelve tanultak a szabadban. A templomkertben könyvvásár, mellette parkoló biciklik százai, a kerítésen tucatnyi laminált papírposzter hirdette milyen kiállítás, színházi előadás, koncert jön a városba nemsokára. Egyszerűen élvezet volt megmerítkezni benne, valami izgalommal vegyes nosztalgiával - milyen jó is lenne itt diáknak lenni. És milyen jó is volt otthon egyetemre járni. És huszonévesnek lenni. És tanulni. És hogy én ezt mennyire élveztem annak idején. De az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Márcsak azért drukkolhatok, hogy majd a lányaim jó iskolába kerüljenek. Ha szerencsések, akkor ide...

Szemtelenül szép idő volt ezen a hétvégén. Ez már csak azért is nagyon jól jött, mert három napra kibéreltünk egy kocsit, és elindultunk oda, ahová vonattal nehéz lenne menni. Tehát a környékre.

Elképesztő, hogy alig negyedóra autózás után egészen más arcát tudja mutatni Anglia. A mi multikulti Covenrtynktől pár percre van Kenilworth, a megtestesült brit vidék. Pont olyan, amilyennek otthon megálmodtam a mi jövőbeli angol környezetünket. Mintha Agatha Christie egyik regényéből pottyant volna a lábunk elé. Békebeli birodalmi hangulat, régi, vöröstéglás sorházak, smaragdzöld fű a templomkert körül, ahol a játszótér és a temető között csak egy alacsony kis kőfal van. Gyönyörű tó, ahol kacsák úszkálnak, a kis ösvényen gumicsizmás, szövetkabátos angolok sétáltatják vadászkutyájukat, miközben sétapálcára támaszkodva megpihennek. Itt reptették a mi gyerekeink is az új sárkányaikat, és ezzel teljessé tettük az amúgy is kicsit giccses jelenetet.
Persze ami az első pillantásra idilli - a másodikra már korántsem tökéletes. Sok embertől hallom ugyanis, hogy a tiszta brit környezetnek megvan a maga hátulütője. Ahol nincsenek indiaiak, arabok, ott bizony a nők nem főznek, tehát nincs zöldséges, hentes és olcsó boltok. És ha jól kinyitottam a szemem, az itteni főutcán is ezt láttam. Egy nagy Sainsbury, pár bank és rengeteg designer bolt, ruha, edény, virág. Ami azért a mindennapi élethez kevésbé fontos.
Ha patikamérlegre teszem a negatívumokat és a pluszokat, szerencsére mindig azt látom, hogy jó helyen vagyunk ott, ahová a sors vetett. De azért jókor jött ez a méricskélés, hogy megbecsüljem amim van, mert Coventry most épp a csúnyábbik arcát mutatja felénk. Hetek óta bontják a házunk előtti utat, a busz nem jár errefelé, és nem jó arra ébredni, hogy reggel 7-kor ütvefúróval verik fel a járdát. A legrémesebb, hogy épp a hálószobánk ablaka alá tették a munkások toi-toi WC-jét. Szerencsére se szag, se zaj nem jön be, mert azért van még köztünk egy kétméteres kis kertsáv, de azért kilátásnak ez meglehetősen hervasztó. A mellettünk lévő parkkal se vagyok túl jó barátságban. Ameddig csak a csajok szaladgáltak benne, addig nem zavart, hogy van benne némi szemét, és találok benne üvegszilánkot és kutyapiszkot is. Ám hogy Kisbende is ragaszkodik most már a sétához a babakocsizás helyett ezek a veszélyek sokkal nagyobbak. Tehát hiába mellettünk a nagy játszótér, ha szabadon akarom ereszteni, hogy szaladgálhasson, akkor vagy beviszem a szemétmentes focipályára, vagy elmegyünk egy távolabbi parkba.
De ha őszinte akarok lenni, mindez nem nagy meglepetés számomra. Budapesten pontosan ugyanez a lehetőség állt előttem: vagy elmegyek a Városligetbe, ami koszos, büdös, poros, ám ott van a szomszédban, vagy villamosra, buszra ülök és kimegyek a Margitszigetre. És ugyan otthon még döngettem a mellem, hogy angol kisvárost nekem, de néha érzem, hogy Budapest után már Coventry is kisváros, ahol azért sokkal behatároltabbak a lehetőségek. Szerencsém, hogy a férjem amikor lakást nézett a józan eszét használta és nem az én idilli álmaimat követte. Mert ami most van, azért az éppen olyan, amilyennek megálmodtuk. Mégha ezt otthon nem is tudtuk.

A kórus a múlt héten új tagot üdvözölt soraiban: engem. A próbaidős státuszból, átkerültem az állandók közé, márpedig ez komoly kötelességekkel jár.

Fellépésre készülünk ugyanis - április 9-én, Bristolban lesz egy nagy Barbershop verseny, és mivel nem akarok szégyent hozni a kórusra, és elbénázni a dolgokat, különösen sokat kell gyakorolnom. Nem mondom, a többiek is beleadnak apait, anyait: hétvégi egész napos próba, esti speciális szólampróbák, ruhapróba, extra mozgásfejlesztő óra. És ha nem lenne elég, beficcentek olyan extra programok is, mint egy kis színházlátogatás, amit szintén a Belles csajok szerveztek.
Nagyon örülök, hogy belevágtam ebbe az egészbe, mert tegnap este éreztem először, hogy ezzel a kórussal együtt énekelni már majdnem színtiszta flow érzés. Ott van körülöttem 60 másik tök jó fej nő, akik baromi jó hangon énekelnek állati jó dalokat. És én velük tudok dalolni, és olyan erővel szakad ki belőlem a hang, hogy szó szerint berezolnál a hasi csakrám. És ami plusz jó érzés, hogy bármerre nézek, mindenki mosolyog rám. És ez már nem csak az udvariassági mosoly, ami minden idegennek jár. Mert lassan már kezdjük megismerni egymást.
Nekem különösen jó élmény, hogy bekerültem egy ilyen női közösségbe, ahol hatvan nő van együtt a húsz évestől a nyolcvanasig. Mindegyik másként kedves, másként szép, másként dalol, és másként mozog. Van olyan fiatal lány, aki első ránézésre elképesztően szép - de ha elkezd dalolni, az arcában nincs igazi élet. És van olyan hetvenes csaj, aki öregnek és csúnyának tűnt kezdetben, de aztán láttam énekelni, és nem tudtam levenni róla a szemem, mert szexi és gyönyörű.
Annyira jó látni, hogy a belső vonzerő mennyire nem függ életkortól és külsőtől. Csak a belső szikra és lelkesedés a fontos, nem a ráncok vagy a hajlott hát. Az is megdöbbentő, hogy ezek a csajok mennyire jól tartják magukat. Smink, ékszer, frizura - nagyon ügyelnek rá, hogyan néznek ki. Sőt, az idősebbek jobban, mint a fiatalok. És egyszerűen megnyugtató, hogy köztük az én "élemedett korommal" még kiscsibének számítok. Tehát, hogy van ám élet 40 után, sőt szerintük még akkor kezdődik.
Amúgy mostanság ez a közelgő negyven egyre kevésbé zaklat fel. Emlékszem, amikor kisdiákként számolgattam, hogy 2000-ben mennyi idős leszek, az a 28 brutálisan vénnek tűnt. Aztán átléptem a harmincat, és akkor született Bíborkám, és olyan jól éreztem magam a bőrömben, hogy eszembe se jutott aggódni a kerek évforduló miatt.
Ez a negyven se tűnik már olyan nagy dolognak. És nem csak azért, mert van még addig 1-2 évem. Hanem mert nincs miért aggódnom. A harmincas éveim állati jók voltak. És azt látom a nálam pár évvel idősebbeken, hogy baromi jól érzik magukat a bőrükben. Kicsit nagyobbak már a gyerekek és van idejük magukra, pénzük is és igényük is.
De ahhoz, hogy ezt az ember észrevegye, azt gondolom nagyon fontos, hogy lássa a többi nőt. Hogy ismerjen, lásson idősebbeket. És a mai társadalom ennek valljuk be nem kedvez. Általában hasonló korúakkal vagyunk körbevéve, és ha idősebbek is az ovis-bölcsis-sulistársak anyukái, ők is hasonló gondokkal küzdenek. A munkahelyen sincsenek olyan óriási életkori vegyülések.
Márpedig nagyon fontos lenne meghallani az idősebb nők bölcsességét - és ebben nem feltétlen tudnak az anyák segíteni. Nem független szakértők. :-) A mai világból fájóan hiányzik a "sisterhood" intézménye. Amikor nők nőket segítenek, látnak, figyelnek. Márpedig ez nem feltétlen adódik magától. Nekem életem legrosszabb élményei közé tartozik, amikor általános alsóban majdnem színtiszta lányosztályba jártam. (Három fiú nem számít, bocs.) Semmi lányos finomság, segítőkészség - durva könyöklés, kegyetlen csúfolódás. Hogy sok csaj között lenni jó is lehet, ez most elég új élmény nekem. És lubickolok benne. Hogy ehhez még a zene is hozzájön, az már csak hab a tortán.

Tudom, hiba, hogy eddig egyszer sem említettem meg az évszázad esküvőjét, ami lázban tartja egész Angliát. Pedig ez igazi bulvárcsemege errefelé, amivel szinte minden nap foglalkoznak a lapok. Viszont most találtam egy vicces cikket arról, mi az a tíz dolog, amit az esküvője után Kate Middleton soha többé nem tehet meg. Ezt lefordítom, mert olyan nagyon brit!

1. William herceg feleségét ezentúl nem fogják Kate-nek szólítani

Az esküvő után az ifjú hercegnő élete a királyi család hivatalos protokollja szerint zajlik majd. A hivatalos titulusa ezután "Her Royal Highness the Princess William of Wales" lesz, amit "William walesi herceg Őrkirályi fensége felesége"-nek tudok lefordítani, de ha valakinek van jobb ötlete, szívesen fogadom. :-)
Természetesen közeli barátai, rokonai kicsit egyszerűsíthetnek ezen a puccos megszólításon, de a pórias és polgárias Kate így is tiltólistára került. Helyette ezután Catherine-nek és "Ma'am"-nak (asszonyom?) nevezhetik. Bennfentesek szerint valószínűleg ugyanezt kérik majd a sajtó képviselőitől is. (Akiknek természetesen nem kell szót fogadniuk, és valószínűleg nem is fognak, a cikkekben továbbra is nevezhetik így - de élőszóban ők sem fogják.)

2. Soha többé nem szavazhat

Ez kimondottan ugyan nem tilos a királyi család tagjainak számára, de nem szoktak szavazni, így mutatják ki pártok fölött álló semlegességüket.

3. Nem vallhatja meg politikai nézeteit

Szintúgy a fenti okok miatt.

4. Nem menekülhet a sajtó elől

Szegény Kate az elmúlt kilenc évben már kapott némi ízelítőt abból, milyen az, ha az ember egy herceg barátnője. De az biztos, hogy a herceg feleségeként, a jövendő trón örököseként és persze Diana emléke miatt ennél sokkal durvább kritizálásoknak lesz kitéve. Eddig is belekötöttek a származásába, a súlyába, a hajába, a ruhájába, a cipőjébe, minden egyes gesztusába. De ami ennél is keményebb, a családjába. Noha meglehetős gazdag családból származik, óriási felháborodást keltett, amikor egy nyilvános eseményen az édesanyja kimondta a "toilet" (illemhely) szót. Egy leendő király nagymamája???? Fujj!!!

5. Többé nem játszhat Monopolyt

Elismerem, ez kicsit hülyén hangzik, de igaz! 2008-ban András herceg, York hercege elmondta egy interjúban, hogy a királyi család nem játszik Monopolyt, mert az egy kapzsiságra nevelő gonosz játék. Hogy karácsony este milyen más táblajátékkal múlatja az időt a királyi család, eddig nem sikerült senkinek kiderítenie.

6. Nem tehet és mondhat semmilyen erkölcsileg vitatható dolgot

Jövendő királynőként még a látszatát is kerülnie kell a megvesztegethetőségnek, vagy a pártosságnak. Mondjuk az alap, hogy nem fogadhat el nagyobb összegű ajándékot semmilyen üzletembertől, mert akkor azt a látszatot keltené, hogy ezzel akarja a férjét (a jövendő királyt) befolyásolni. De nagyon kell vigyáznia arra is, hogy miről beszél nyilvánosan - nehogy ebből valaki anyagi előnyt húzzon. A legjobb, ha semmit nem mond, ami a személyiségére utal, ami kicsit nehéz lehet, de hát gondoljuk meg, a királynőről se tudunk valami sokat, pedig már évtizedek óta reflektorfényben van.

7. Nem ehet kagylót

A királyi ház konyháján soha nem készítenek kagylót, mert félnek az esetleges ételmérgezéstől.

8. Nem dolgozhat

A királyi család néhány tagja próbálkozott már munkával, de egyiknek se sikerült valami fényes karriert befutnia. Károly herceg tanácsadó volt egy gyárban, amely később csődbe ment. A Sophie hercegnőt pedig szó szerint kirúgták egy PR cégtől, mert tök béna volt. Kate eddig se volt valami nagy karrierista - noha 29 éves, de eddig összesen hét hónapot dolgozott, azt is csak apuci cégében. Persze ettől még nem fog unatkozni, hiszen számos reprezentatív kötelessége lesz.

9. Nem írhat alá semmilyen magánokiratot

Anglia jövőbeli királynőjeként nagyon sok hivatalos iratot kell majd szignálnia, ezért az ő pozíciójában különösen fontos, hogy senki ne másolhassa le vagy lophassa el hivatalos aláírását. Tavaly nagy botrányt kavart, amikor Harry herceg megszegte ezt a szabályt, és aláírta egy barátja gipszkötését. A hercegi szignó tulajdonosa persze nagyon boldog, mert ez a gipszdarab már most vagyonokat ér. De a kisherceg erőteljes fejmosást kapott a nagymamájától.

10. Nem fejezheti be az ebédjét

Ha lassabban eszik, mint az anyósa, akkor biztosan éhet marad, mert ha a királyi családban az a szokás, hogy ha Anglia királynője leteszi a villáját, akkor más sem ehet tovább. II. Erzsébet pedig híresen gyors evő...

Ha pedig érdekel, hogy milyen királyi giccsparádéval készült Anglia a nagy napra, olvasd el a Tíz legjobb szuvenír a királyi esküvőről című bejegyzést.

Szeretek a lányok iskolájáról írni, mert alapvetően nagyon tetszik amiket csinálnak és ahogyan haladnak. A jutalmazási rendszer meg különösen a kedvencem.

Egyszerűen azt látom, hogy öntik rájuk a dicséretet, a pozitív megerősítést, és ez különösen Bíbornak jó, aki pici kora óta állandóan kisebbségi komplexusokkal küzd. Itt folyamatosan azt a visszajelzést kapja, hogy okos vagy, jól csinálod. És ez lassan hat a személyiségére is. Sokkal mosolygósabb, nyitottabb, amióta itt vagyunk. Azt látom, hogy nagyon okosan simogatják le róla a pici kora óta meglévő állandó megfelelési kényszert. Ettől pedig szárnyakat kap - meséket, verseket ír angolul, gyönyörűeket rajzol és állandóan énekel. Azt mondja, hogy jól érzi magát, egyre többször mer beszélni órán is, és egyre több barátja van.
Borsi sokkal többet beszél (a tanárok szerint lassan túl sokat is) és ennek megvan az eredménye: félelmetes tempóban fejlődik a nyelvtudása. Most már olyan szavakat használ, hogy néha meg kell néznem a szótárban, hogy mit jelentenek (bocsi, a bibe és a porzó nem volt meg) ráadásul tökéletes helyesírással. Most átrakták a legjobb olvasók közé és konkrétan ugyanolyan nehézségű könyveket hoz haza, mint Bíbor.
Amúgy van egy nagyszerű oldal: www.oxfordowl.co.uk - ezen rajta van a gyerekek által használt könyvsorozatból 100. A "free e-book"-ra kell kattintani és többféle nehézségi fok közül lehet választani. A legtöbb esetben fel is olvassák a mesét és szövegértési feladatok is vannak hozzájuk. Nagyon jó!
Borsiék egyébként most az éjszakai állatokat tanulják, előtte a gravitációról és az erőkről beszéltek sokat. Engem ez teljesen meglep, mert csináljuk mellette az elsős magyar környezetismeretet és ott azért ennél jóval egyszerűbb témakörök vannak. Valaki írta kommentek között, hogy sokkal kisebb az angol lexikális tananyag, mint a magyar - de bevallom én ezt egyáltalán nem érzem. Bíbor, aki otthon harmadikos lenne, most a rómaiakkal foglalkozik, tavaly vették már a vikingeket. Ez bizony keményen történelem, ami otthon azért ötödik előtt nem kerül elő. Persze mesésen, sokat eljátszva, kézműveskedve, de mégiscsak történelem. Matekból s folyamatosan figyelem mit tanulnak itt, mit otthon, és azt látom, hogy itt az elsősök kicsit még előrébb is tartanak. Borsi most már a szorzótáblát tanulja, igaz csak a kettest és az ötöst, de ez otthon nem elsős tananyag. Bíbor meg az osztást, amit az otthoniak is éppen most vesznek.
Szóval a gyerekek nagyon lelkesek, mert tényleg minden apró erőfeszítést értékelnek. Bíbort januárban például moziba vitték csak azért, mert egy napot se hiányzott a suliból. És igen, az először bénának tűnő matricás rendszer is motiválja őket. Merthogy matricát szinte minden nap ragasztanak rájuk. Borsi most baglyosat kapott, mert az éjszakai állatokat tanulják és az övé lett a legszebb rajz. De kapnak matricát ha van gyümölcs a lunchboxukban, és így példát mutatnak egészséges táplálkozásól. Akkor is, ha az iskolai házuk lett a legjobb a héten. A én kedvenceim most a tanárok nevével ellátott matricák, mert ezek igazán személyre szóló dicséretet jelentenek és a lányaim egyenesen el voltak tőle szállva.
De rendszeresen kapnak okleveleket is. Szép olvasásért, szép írásért, jól sikerült házifeladatért. Bíbor most azért kapott, mert az ebédlőben mindig udvarias és szépen eszik. Ezt is jó hallani.



De ami most a legnagyobb extázist okozta, hogy kapott egy "egymillió fontos bankjegyet" amiért bármiféle kivételezettséget, előnyt vehet magának a suliban. Ha például nincs kedve egy órán ott lenni és inkább átmenne a könyvtárba, akkor csak előkapja és már mehet is, hiszen van egy ilyen jolly jokere. Nagyon jópofa ötlet, és mibe került? Egy puccosan díszített papírcetlibe, amit lamináltak, hogy ne gyűrődjön. A gyerek mégis szárnyakat kap tőle...

Míg Magyarországon a gyerekek döntő többségét befizetik az iskolai ebédre, itt egyáltalán nem különleges, ha valaki otthonról hozza a kaját. A gyerekek majd fele kis uzsidobozzal a kezében megy suliba, amit "lunchbox"-nak hívnak.

Ez a rendszer PKU-s szempontból nagyon jó, hiszen Borsinak eddig is minden nap otthon állítottuk össze a napi menüt. Itt viszont ezzel egyáltalán nem lóg ki a sorból - az ebédlőben egyszerűen odaül a többi lunchboxos közé és előveszi amit vitt. Akár a többiek.
A napi menü megtervezése persze nem valami egyszer feladat. Mert bár isteni kenyeret tudok készíteni, azért a vajas kenyér minden napra meglehetősen unalmas. Hétvégén belekukkantottam a karvastagságú mappába, amit még szeptember elején kaptunk a PKU-s központtól, és ami igazi kincsesbánya, mert mindig találok benne valami izgalmasat. Most például egy kis füzetkét arról, mit is tegyünk a gyerek lunchboxába, hogy ne legyen uncsi.

Először is azt ajánlják, hogy tegyük a kenyeret magát izgalmassá - például ne mindig cipót készítsünk, legyen néha kenyérrudacska (grissini), zsömle, tortilla, pizza, pitta formájú a kenyér. Fűszerezzük bátran paradicsommal, hagymával, olajbogyóval magát a tésztát, és így máris újfajta ételt kapunk.
De ha ragaszkodunk a hagyományos szendvicshez, íme néhány variáció a töltelékre:
- apróra vágott alma, datolya és méz
- saláta zöldség és saláta krém turmixolva
- banánpüré és datolya vagy mazsola
- alacsony fehérjetartalmú majonéz apróra vágott zellerrel
- apróra vágott ananász és apróra vágott nyers répa
- cikória és szeletelt paradicsom
- vegyes saláta és gyöngyhagyma
- szeletelt banán és málnadzsem
- cékla
- zöldséges fasírt mustárral, majonézzel, ketchuppal
- maradék vegyeszöldség levesből
- alacsony fehérjetartalmú csokikrém (pl.Tesco)
- káposztasaláta uborkával

A felsorolás természetesen bármeddig folytatható és nem PKU-s szendvicsbe is nyugodtan ki lehet próbálni. A siker érdekében fontos, hogy a vaj, amit esetleg aláteszünk nagyon puha legyen, mert a kemény vaj alatt a PKU-s kenyér könnyen szétesik, és ha nagyon kedvesek a hozzávalók akkor érdemes pár percre bedugni a szendvics sütőbe, akkor olyan kellemesen összeragad és még gusztább is lesz.
Az is jó megoldás, ha külön csomagolja az ember a kenyérkét és külön kis edénybe a mártogatós szószokat - gombásat, paradicsomosat, olajbogyósat, zellereset, karfiolosat, répásat. Ezek ízét fűszerezéssel lehet megbolondítani - fokhagyma, hagyma, curry, ecet.

Az is nagyon jó, ha az ember különféle salátákat tesz az uzsicsomagba, mint például:
- karfiol apróra vágott mentával és naranccsal
- főt krumpli (számolva!) uborkával és újhagyma
- enyhén párolt karfiol petrezselyemmel és újhagymával
- répa és nyers zeller kevés (számolt) zöldborsóval
- apróra vágott alma, zeller, káposzta és menta
- grapefruit, narancs és vízitorma
- apróra vágott káposzta torzsa és ananász
- tésztasaláta alacsony fehérjetartalmú majonézzel és vegyes zöldséggel
- káposztasaláta - apróra vágott káposztából, répából, zellerből és almából, alacsony fehérjetartalmú majonézzel
- zellersaláta almával és alacsony fehérjetartalmú majonézzel

És hogy Borsi mit eszik ezek közül? Természetesen csak vajas kenyeret, esetleg lekvárosat vagy csokikrémeset. Őt aztán nem zavarja az egyhangú táplálkozás. Bár be kell vallanom, hogy mostanság azért feszegetem a korlátait, igaz, elsősorban édességek tekintetében hajlandó új ízeket kipróbálni. Nagy kedvenc most a PKU-s sajttorta, ami természetesen nem igazi krémsajtból készül, és akár túrótortának is mondhatnánk. És olyan finom, hogy még Bíbor is megkóstolta, aki pedig alapból elutasítja a PKU-s kajákat.
Nem túl gyors recept, viszont sok lesz belőle, és nagyon jól fagyasztható. Ezért én apró kis műanyag edényekbe rakom, és egyet-egyet kap belőle az uzsidobozba. Reggel kiveszem, ebédre épp jó a hőmérséklete és ehető.

A PKU-s sajttorta receptje:
Először is a sajttorta krémjét kell összeállítani, a legjobb már előző este, mert sokat kell állnia:
- 600 gramm alacsony fehérjetartalmú tej
- 190 gramm vaj
- 90 gramm keményítő
- 130 gramm cukor
- 60 milligramm frissen facsart citromlé
Először csak az első három hozzávalóra lesz szükség. A tejet, a vajat és a keményítőt tegyük fazékba és gyenge tűzön egy habverővel kavargassuk míg be nem sűrűsödik. Amikor már pudingszerűen sűrű, le kell venni a tűzről és bele kell tenni egy nagyobb műanyag edénybe. Kézi habverővel 30-40 másodpercig át kell keverni, míg nem lesz lágy és krémes. Ha kihűlt hűtőbe kell rakni legalább 3-4 órára, de még jobb, ha egész éjszakára ott maradhat. Ennek végeztével meglehetősen szilárd állaga lesz.
Ezután kell elkészíteni a kekszalapot, de bevallom én nem sütöttem hozzá kekszet és így is nagyon jó lett. Az én módszerem, hogy veszek 25 deka akármilyen alacsony PKU-sok számára fogyasztható kekszet, alaposan összedarálom a turmixgépben 6 deka vajjal. Ez a massza aztán nagyszerű alap. Egyszerűen bele kell nyomkodni a tortaforma aljába vagy ahogy én csináltam, kisebb zárható műanyag edényekbe. (Persze sütni is lehet valami alapot, ha nincs otthon épp keksz: 6 deka vaj, 14 deka liszt, 5 deka cukor és 1 tojáspótlót jól össze kell keverni, pár órára hűtőbe rakni, majd tortaforma aljára rakni és kisütni olyan 7 perc alatt, és ha kihűlt, lehet is rátenni a sajtkrémet.)
Szóval ha eltelt pár óra és a krémecskénk kihűlt, újra át kell keverni a haberővel, hogy levegős legyen, erre 2-3 perc elegendő. Közben hozzá lehet adni adni a cukrot és a citromot. Ezután már lehet is rakni a kekszekre. Szépen el kell simítani a tetejét és vissza kell tenni a hűtőbe újabb 3-4 órára.
Végül rá kell rakni pár szem málnát, vagy szedret, epret, mandarint ízlés szerint és máris fogyasztható. Vagy készíthet az ember zselés gyümölcskrémet a tetejére. Ehhez kell:
- 150 gramm gyümölcs
- 35 gramm kristálycukor
- 2 evőkanál keményítő
- 2 evőkanál víz
Tedd a gyümölcsöt egy kisebb serpenyőbe, add hozzá a cukrot és alacsony hőfokon melegítsd pár percig, míg levet ereszt. Eközben tedd a keményítőt egy pohárba és keverd el vízzel míg csomómentes nem lesz. Ezután öntsd rá a gyümölcsre és addig főzd, míg meg nem keményedik kissé. Ezután vedd le a tűzről és hagyd kihűlni - hidegen öntsd a torta tetejére!

Sokáig azt hittem, hogy olyan igazi beöltözős, télvégi farsang nincs Angliában, de ma kiderült, hogy tévedtem. Van, csak kicsit megcsavarva. Persze miért épp ez lenne normálisan? Hozzá kell még szoknunk, hogy március 8-án errefelé nem nőnapot, hanem Nemzeti Palacsintanapot ülnek. És az anyák napja sem májusban, hanem április első vasárnapján lesz. A farsangot pedig úgy hívják, hogy Red Nose Day.

Egy teljes hónapja reklámozzák a Vörös Orr napját - pólókkal, piros bohócorrokkal, és biztatnak arra, hogy ezen a napon csináljunk valami NAGYON őrült dolgot. Mondjuk menjünk pizsamában dolgozni, vagy vegyünk fel dilis kalapot, de legalább egy bohócorrot biggyesszünk magunkra. Nem a móka kedvéért persze, nagyon is nemes céllal. A Red Nose Day ugyanis természetesen a jótékonyságról szól. Ebben az angolok elég aktívak. Most éppen afrikai gyerekek iskolához jutását akarják az így összegyűjtött pénzzel segíteni.
Nekem egyébként tetszik, hogy errefelé mekkora hagyománya van a jótékonyságnak. Nagyon sokan, sokféle céllal gyűjtenek - pénzt, ruhát, önkéntes munkát. Ha az ember megunja a régi ruháit beviheti egy csomó Charity Shopba - a rákosok, szívbetegek, Alzheimer kórosok mind-mind külön bolthálózatot tartanak fenn. Ha az ember bemegy - egyszerű használtruha (és CD, könyv, játék, porcelán) boltnak tűnik - de nem annyira olcsó, mint gondolná. Nem is lehet az, hiszen a pénz jótékony célra megy.
A mai nap egyébként tényleg dilis volt. És nem csak azért, mert reggel tényleg pizsamába öltözött emberek jöttek velem szembe (először azt hittem, hogy csak tök béna a ruhájuk) de azért is, mert el akartam jutni egy gyerekfoglalkozásra Bendével, és nem sikerült megtalálnom a helyszínt. Másfél órán át keringtem, de senki nem is hallott arról a templomról, ami a térkép szerint ott volt a szemem előtt. Végül nem találtam meg a helyet, de szerencsére Bende nem nyűgösködött, szépen elaludt a babakocsiban és minden bizonnyal jobban érezte magát, mintha otthon maradtunk volna, mert valami okból kifolyólag az utóbbi pár napban csak az idegeim nyúzása az egyetlen elfoglaltsága. Hisztis, nyűgös, ha valami kívánsága nem teljesül, akkor toporzékol és hanyatt dobja magát (áldott padlószőnyeg) és csakis akkor enyhül a bánata ha valaki folyamatosan az ölében fogja, ami mostanra eléggé fárasztó. Nem tudom fogzik, vagy egyszerűen csak sárkányosodik, de másfél órán át sétálni sokkal elviselhetőbb volt még így is, mint itthon másfél órán át hallgatni a nyüsszögését.
Ez is az oka annak, hogy mostanság egyre kevesebbet ülök a gép előtt és írok blogot, levelet és minden más fontos dolgot. Napjaink nagy része a sétával megy el. Tologatom a fiam kis seggét, és ha találunk valahol egy nagy területet, akkor szabadon engedem, hogy szaladgálhasson. A nagy kedvenc a mellettünk lévő park focipályája, ahol puha szőnyegszerű talaj van. Ez nagyon is jól jön, mert nem csak a hirtelen esések miatt kell a védelem, de akkor is, amikor a földhöz veri magát, ugyanis az betonon sokkal jobban fáj.
A hét legnagyobb kihívása azonban nem Bende nevelgetése volt, hanem a jelmezvásárlás. Merthogy az volt az iskola kérése, hogy Red Nose Day alkalmából mindenki bújjon szörnyjelmezbe. Ez pedig két lány esetében nem könnyű kihívás. De nagyon bíztam a város központján lévő piacban, ahol már korábban láttam, hogy van egy brutális nagy jelmezbolt. Felnőtteknek és gyerekeknek is. Miután végigböngésztem a felnőttkínálatot, rájöttem, hogy nagyon szeretnék jelmezbálba menni! Állati jó cuccok vannak, és nem csak szexis nővérke, Wonder Woman és Morticia az Addams Familyből. Olyan cirka kétszáz jelmez közül választhattam volna, de hát nem nekem kellett. A lányoknak viszont nem volt szörnyes.
Mondjuk nekem a szörnyre kapásból valami állat ugrott be - medve, farkas, sárkány. Nem teljesen meggyőzve ugyan, mert tapasztalataim szerint a gyerekek az ilyen szőrös jelmezbe öt perc alatt izzadnak csatakosra, hogy aztán utálják az egész jelmezbált úgy, ahogyan van. A választás kínját azonban csak növelte, hogy az ő méretükben efféle nem volt. Mutattak helyette persze Volt millió mást - Star Wars, Kleopátra, Római istennő, Szegény Viktoriánus szolgáló, Shrek, Toy Story, Hannah Montana... de szörny egy se. Még Fiona jelmeze tűnt leginkább szörnyszerűnek. Egy kék királylányruha, és egy zöld fül. A méretükben persze ez sem volt (nagyok már...) de ez a jelmez hozta a megvilágosodást: szörny mindenből lehet!
Így vettem Bíbornak egy királylányruhát, és lett belőle kis sminkkel (nyakvonalban erős rúzsozással) lefejezett kísértet Boleyn Anna. Borsika pedig kalózjelmezt kapott, és lett belőle tengersírból kikelő zombikalóz, kicsit a Karib tenger kalózaira hajazva. Kicsit ugyan féltem, nem akar-e mindkettő királylány lenni, de szerencsére ismerem a lányaim és pontosan eltaláltam az ízlésük.
Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy Bende mit akar és mivel lehetne megnyugtatni. Addig a séta se rossz. De néha fárasztó.

Borsinak mindig több kell. Játékból, figyelemből, szeretetből. Mégis mindig kevés. Még egészen pici volt, amikor egy nap átöleltem, de neki nem volt elég, ezért szinte panaszosan kérte: A lábaddal is ölelj át mami!

Azt szoktam mondani, hogy a PKU nem téma a mi életünkben. Borsi nagyszerűen kezeli, mi felkészültek vagyunk és az egész diéta könnyen menedzselhető. De azért ez így nem teljesen igaz. A PKU valahogy minden napunkat átszövi. Hiszen fejben kell tartani, hogy mennyi tápszer fogyott, fejben kell tartani, hogy milyen extrákat fogyasztott a gyerek. Ez az első dolog, amit megbeszélünk egymással a férjemmel, ha "átadjuk" a gyerek felügyeletét. És persze ott van a vérvétel, a heti egyeztetés a dietetikussal, a speciális élelmiszerek rendelése, a receptek intézése. Azt az apró dolgot pedig még nem is említettem, hogy mindig lennie kell itthon egy csomó alacsony fehérjetartalmú ételnek, illetve minden nap külön főzni neki valamit, amivel jól is lakik és szereti is.
Valójában bármennyire nem téma a PKU - mégis minden eköré szerveződik. Sokat beszélünk az ételekről - miben, mennyi a fehérje, ebből mennyit szabad ennie a Borsinak, szabad-e egyáltalán, vagy teljesen tilos. Bárhová elindulunk, csekkolnom kell, van-e nálam olyan kaja, amiből Borsi is ehet, hiszen neki nem vehetek egy kiflit útközben.
Persze, így hét év után ez már olajozottan megy - ám néha elgondolkodom rajta, hogy neki, Borsinak milyen érzés is nap mint nap ezzel foglalkoznia. Hiszen bárhogy is vesszük, amit ő lát az evésből, az korlát-korlát hátán. Semmi szabad, felhőtlen, lelkes lakoma, pukkadásig jóllakás és terülj terülj asztalkám. Mérlegelés, számolás és az állandó kérdezés: szabad ezt nekem? Hiába sütök, főzök én meg neki bármit, amit csak megkíván, Damoklész kardjaként lebeg felettünk a vérvétel és az eredmény, amihez aztán majd igazítanunk kell a következő heti kajamennyiségét.
Hogy ezeket a határokat mekkora önuralmába kerülhet betartani, mindenki el tudja képzelni, aki valaha is fogyókúrázott. Tudna erről mesélni apám is, aki cukorbetegként pár éve hadakozik nap mint nap a tilos listával és bukik el rendszeresen. Mert ételben korlátokat tartani nagyon nehéz. Ráadásul teljesen természetellenes. Amikor az ember ételt ad, szeretetet ad. Nem véletlenül fontos a karácsonyi vacsora, a vasárnapi ünnepi ebéd, a szülinapi torta - születéstől halálig minden az étkezés köré szerveződik. És Borsi ebből az egész életet átszövő szociális hálóból szinte teljességgel ki van zárva.
Szülinapi torta? Na, jó egy kicsi szeletet ehetsz. De nincs repeta. Sajt? Itt egy negyed lapkasajt. Többet nem szabad. Egy gombóc fagyit kaphatsz - de a tölcsért nem eheted meg. Joghurt? Kivesszük a negyedét - ez a tiéd. A többit majd megeszi az egyéves öcséd.
A mai napig fáj a szívem, amikor eszembe jut, hogy ötéves lehetett, amikor egyszer szeretett volna sütit és sajtot is enni. Mondtam, hogy az egyikből kaphat. Egy kicsit. Mire sírni kezdett. Nagyon. Majd elmondta, hogy nem azét sír, hogy mindkettőt megkaphassa. Tudja, hogy nem szabad. Hanem azért, hogy bárcsak ne kéne választania.
Csoda, hogy ezek után néha jobb neki a saját világában? Vagy hogy néha bizonytalan abban, hogy nem szeretjük-e jobban a másik két testvérét, akik bármilyen kaját megehetnek? És csoda, hogy ezek után mindent megteszek, hogy szeretve érezze magát? És igen, ölelem a karommal, a lábammal és a szívemmel. És ha sajtot nem is kaphat - akkor veszek neki babát, könyvet, matricát. Bármit, amit kér. Nem azért, mintha ezzel bármit is jóvá tudnék tenni a sok-sok nemért, amit mondok neki. Hanem azért, hogy érezze, nem mindig kér hiába.
És közben szenvedek, mert nem tudom, hogy mikor teszek jót. Akkor, ha úgy teszek, mintha semmiség lenne ez a PKU, amiért nem érdemel semmiféle kompenzációt? Vagy akkor, ha megteszek mindent amit akar, és megveszek mindent amire vágyik? Próbálom okosan, és ésszel csöpögtetni az ajándékokat - újság helyett nyomtatok neki színezőt, és az újabb műanyag figura helyett leülünk gyurmázni. Sokat vagyunk együtt és gyakran mondom neki, hogy mennyire szeretem.
De amikor kér és látom, hogy nagyon akar valamit, akkor nehéz nemet mondani. És nem csak azért, mert PKU-s. Hanem azért is, mert ő is annyi mindent ad. Kis papírcetlikre írja le, hogy mennyire szeret és a párnámra teszi. Virágot szed hazafelé és ragyogó szemmel adja át nekem. Az ablakomra szívecskét fest. És mindent, de mindent megtesz és elémhord, hogy érezzem, én vagyok a szíve közepe.
És ilyenkor az jut az eszembe, lehet, hogy ennek a nagy szeretetvágynak a PKU-hoz semmi köze. Ő ilyen. Szeret adni és szeret kapni is. Ölelést, figyelmet és igen, játékot is. És ha megtehetem, miért is ne adnék neki mindent, amim csak van? Hiszen amúgy is az övé...