Három gyerekkel irány Anglia!

A királyi esküvő lassan fél éve lezajlott, de a britek még mindig gyártják és veszik Kate és William nevéhez köthető szuvenírokat. Tudom, már írtam a royal-wedding cuccokról, ráadásul nem is egyszer, de ez a téma egyszerűen nem hagy nyugodni!


1. Kerti törpe

A két törpe semmiben nem emlékeztet Kate és William alakjára - de szerencsésen ötvözi a britek kertimádatát a korona iránti hűségükkel, így a rózsás arcú kis teremtményeket csak a hosszas várólista kibekkelése után lehetett tavasszal hazavinni. Amúgy nem drágák, 6-7 ezer Ft volt egy pár a B&G Garden Stores-ban, de annak, aki csak most kap észbe, már az eredeti ár többszörösét kell kipengetni. Igazi ritkaság lett belőle, amely idővel komoly érték lesz - állítja büszkén a bolthálózat vezetője.

2. Horgolt baba


Ebben a könyvben a királyi ház tíz tagjának elkészítése szerepel - az ügyes kezű nagymamák és a kötés titkai iránt érdeklődő lányok örömére. A könyvben pontos instrukciót kapunk arról, hogyan készítsük el fonalból Kate eljegyzési gyűrűjét, a fiatal párt összeadó papot és még a királyi pár kedvenc Corgi kutyusait is.
A mű igazi bestseller - eddig több mint százezer példányt adtak el belőle. Az 53 éves szerző pedig döbbenten, de persze örömmel nézi könyve szárnyalását, hiszen eddigi kézműves könyvei ennél sokkal kisebb példányszámot értek el. Az ára egyébként baráti, 3500 Ft-ért minden nagyobb angliai könyvesboltban beszerezhető.

3. Pizzafeltét

A Papa John pizzéria egy hivatásos ételdesigner bevonásával alakította át Kate és William arcát saját pizzájuk dicsőségére. Kate haja fekete olívából készült, a fátyla gombából, a ruhája sajtból. Will pedig szalámi és sonkaöltönyt visel. A pizzát csak a királyi esküvő napján lehetett megvásárolni, de az ügyeskedők a fagyasztóba is tették néhány darabot, és most vagyonokat próbálnak kicsiholni belőle az ebayen.

4. Teafilter

Az egész szerelem egy csésze tea fölött szövődött, hírdeti a termék felirata, és valószínű, hogy igazuk van. A britek tényleg elképesztő mennyiségű teát isznak, és minden alkalmat megragadnak rá, hogy élvezzék. Kate és William amúgy a teafilter papírcetlijének megnagyobbított változatai, és alfelükhöz van erősítve a teafű, így ha felhasználjuk olyan illúziónk lehet, mintha maga a királyi pár fürdőzne a csészénkben. Már ha van szívünk ezt a kis 1500 Ft-ot 2 filtert tartalmazó szuvenírt valóban leforrázni.

5. Szekrényajtó

Elég fanatikus rajongónak kell ahhoz lenni, hogy valaki minden egyes reggel, felkelés után azonnal Kate és William sugárzó arcát akarja maga előtt látni, nekem inkább egy bekattant bérgyilkos hálószobájába illik, pláne ebben a vörösben. De persze ez nem kötelező szín, kékben és fehérben is meg lehet venni, bár nem olcsó mulatság, 160 ezer Ft-ot is elkérnek az füstüvegre rakott képes ajtóért.

6. Maciruha

Biztos mindenki ismeri a "csinálj-macit-magadnak" boltokat, ahol a gyerek kiválaszthatja, hogy milyen plüsst kér, milyen ruhában, és aztán maga tömi meg egy nagy gép segítségével - kvázi hívja életre a figurát. Eszméletlen sokféle cuccot lehet venni ehhez a macihoz - természetesen Kate Middleton királykék eljegyzési ruháját is. Alig 4000 Ft. Hát nem megéri?

7. Lego

Ezt a Legot ne keresd a boltokban - csak fotón lehet hazavinni a Windsori Legoland legnépszerűbb installációját, amely több mint tízezer kis kockából áll és több, mint 30 órán át készült. Persze ehhez az eredményhez hivatásos Lego-építőnek kell lenni. (Neked se említették a pályaválasztási tanácsadóban, hogy ilyen szakma is létezik???)

8. Műköröm

Bárhová magaddal viheted viszont a műköröm matricán mosolygó ifjú párt, mert a Kate és Will arcával díszetett műkörömszett egyike a Westminster Abbey környékén található boltocskák legnépszerűbb termékének. És még csak nem is drága - alig 2000 Ft.

9. Egy üveg sör

Ez a sör már nincs forgalomban, csak áprilisban lehetett a "Csókolj meg katám" feliratú sört megvásárolni a Morrisons polcairól. Ám a bontatlan üvegek ma már a többszörösét érik az eredeti árnak. Ennek a sörnek ugyanis soha nem jár le a szavatossága, igaz, nem is az ízéért vásárolták a jó hazafiak.

10. A klasszikus porcelán

Lehet, hogy Kate Middleton hivatalos neve Catherine a szigorú udvari etikett szerint, de vajon végig gondolta azt Buckingham Palota PR szakembergárdája, hogy az így született páros monogramm a világ sok részében valami egészen másra utal, aminek köze nincs a szerelemhez? Elég muris holmi, de nem kell lejárni a lábát annak, aki valami hasonlót akar venni - nincs olyan brit szuvenírbolt, ahol ne tartanának valamilyen királyi esküvős porcelánt. (Nekem bögrém van - szigorúan WC felirat nélkül.)

Borsika múlt héten hivatalos volt a birminghami gyermekkórházba. Nagyon is készült az eseményre, mert elég izgalmasnak ígérkezett. Azt ígérték ugyanis, hogy most megnézheti, mi is történik a vérmintájával, amit minden héten be kell küldeni a központba.

Szeretem az ilyen programokat, mert azért bármilyen jól is kezeli az én nyolcéves nagylányom a PKU-s diétáját, azért valljuk be, a sok lemondás, ami ezzel jár elég nagy szívás. És ezen a heti (na jó, mostanában inkább kétheti) vérvétel kicsit se javít. Nem kell sokszor megszúrni, nem is kell nagyot, de a szúrás azért fájdalmas dolog, aztán nyomkodni kell elég erősen a kiskezét, hogy elegendő vér jöjjön belőle a tesztpapírra. Szóval nem a kedvencünk. De hát muszáj, bár mostanában eléggé egyformák az eredményeink, szép lassan apránként emelve a bevitt fehérje mennyiségét kiderítettük, hogy pontosan mennyit bír, mi az, amit már nem, és mi az ami már kevés. Borsika amúgy az átlagos PKU-sok közé tartozik, 6 Exchange-t ehet, ami olyan 300 phe-nek felel meg. (Bocsánat a nem PKU-s olvasóktól, de a PKU-ban ez a legfontosabb kérdés, amit mindenki szinte a neve mellé írhatna egy névjegykártyára. A PKU-nak ugyanis sokféle mutációja van, van akinek akár egy csirkecomb is belefér néha-néha, mert nagyon enyhe a betegsége, van akinek még Borsinál is szigorúbb diétát kell tartania. Ez a szám, a napi megehető kajamennyiség mértékegysége, durván leegyszerűsítve.)
Nekünk amúgy ez az Exchange számítás nagyon bejött, minden nap használjuk a táblázatot, Borsi profin számol és persze dönt arról, mi éri meg, mi nem. Én meg kicsit mindig próbálkozom azzal, hogy tágítsam a menüsort, ami nem könnyű, mert a legtöbb PKU-s gyerekhez hasonlóan az én lányom is nagyon bizalmatlan az ismeretlen ízekkel szemben, és nagyon nehéz olyan kajákat-ízeket találni, amiket elfogad, és még azokat is általában többször kell kínálni neki, míg aztán egy nap közli, hogy ezt szereti és szívesen megeszi.
A hétvégén most sikerem volt, mert gombás omlettet készítettem neki és teljesen odavolt érte (tojás, liszt és tej nélkül ugyebár) ma pedig a klasszikus angol "beans-on-toast" is sikert aratott (persze csak erősen kiszámolt, kevés paradicsomos babbal).
Persze Birminghamból is egy csomó kaját hozott haza - akkora csomagot pakoltak neki, hogy alig bírtam hazahozni. Rengeteg játék és nagyon sok kaja. Sós és édes sütemények - most már rutinos vagyok, ilyenkor rögtön fagyasztom le az egészet, mert tudom, hogy aznap már nem eszik belőle, másnap nem kell a maradék, és csak 2-3 nap után hajlandó újra kóstolgatni. Kidobni meg kár lett volna - pizzák, tortilla lapok, muffinok vártak a jobb sorsukra. Jelenleg a hűtőben dekkolnak.
Ez a "Mad Scientist" szerintem amúgy zseniális ötlet. Már a húsvéti partin is ezt élvezték a legjobban, mert ott is volt egy ilyen asztal - csináltak zselét, tüzeskedtek, kísérleteztek minden undi dologgal. Imádták. És nem csak ők. Gondolom ennek a sikerén felbuzdulva bővítették ki most a programot.
Én örülök neki, mert egyrészt fontos, hogy a PKU-hoz sok-sok jó élmény is kapcsolódjon, ne csak állandóan a szívás és a lemondás része. Meg azért is, mert akárhogy is erőlködünk mi, szülők - előbb-utóbb el kell engedni a gyerek kezét és rá kell bízni a diétát. Nem tudjuk mindig fogni a kezét, kontrollálni, hogy mit vesz a szájába. Ha sikerül megértetni vele, hogy ez miért fontos, hogy mi az előnye-hátránya, akkor nagyobb az esély a sikerre.
Mint kiderült a kórházban (ahol nagyon sok krónikus beteg gyereket kezelnek) van egy külön sulirészlege, ami fel van készülve az ilyen alkalmakra. Vannak benne nagy asztalok, tér a játékhoz és persze még külön konyha is, ahol kaját lehet készíteni-felszolgálni. Innen indult a buli. Mivel suliszünet volt, én két gyereket hagytam ott - Bíbor imádja a PKU-s rendezvényeket, csak enni nem hajlandó egyik kajából sem. Ilyenkor amúgy mindig ki is akad, hogy neki semmi normális nincs, de nem bánom, ha megtapasztalja, hogy milyen érzés is ez, hátha így egy kicsit együttérzőbb a tesójával. No, szóval ez a program szülők nélkül zajlott (addig én kabátot vettem magamnak) így csak azt tudom, amit a csajok meséltek: csináltak mindenféle kísérletet, kevertek valami büdös, habzó és füstölő italt (imádták), csináltak házilag tápszert, aztán megnézték a labort, ahová a gyerekek vérmintája érkezik, és azt, hogy ezt hogyan dolgozzák fel. Borsi a lelkemre is kötötte, hogy legközelebb nagyon figyeljek rá, hogy jól át legyen itatva a papír és ne csak egy karikát töltsünk meg. (Nem mintha eddig nem így tettem volna, de neki csak most esett le, hogy ez fontos dolog.) Aztán rengeteg salátából csináltak Archimboldo-Emberkéket. Most Bíbor se maradt éhes, mert rengeteg zöldség-gyümölcs is volt kirakva a művészkedésre, de persze senki nem bánta, ha a pocikba is kerül egy adag.
Végül kaptak egy jó kis feladatlapot is, amit feltöltök a szöveg alá, mert azt is szerették. Kaják, amiket ehetnek, amiket nem, szórejtvény, színező. Levezetésképp volt még egy vetélkedő, ki-tanult-ma-többet-a-PKU-ról témakörben, amit vicces módon Bíborka nyert meg és kapott érte egy tízfontos ajándékutalványt. (A dolog azért is vicces, mert rajta kívül 10 hasonló korú PKU-s gyerek volt ott és ő volt az egyetlen egészséges, de úgy tűnik figyelt a kiscsaj.)
Mint mondtam, egy csomó ajándékot hoztak haza: füzetet, lufit, bizsukat, kézműveskedős cuccot, tollat, világítós szemüveget - de a legjobban nem ezeknek örültek, hanem a fehér köpenynek és a gumikesztyűnek, amit a laborban adtak nekik. Utána még napokig "őrült tudósnak" öltöztek minden délután.


Ilyen feladatlapot kaptak a kórházban a PKU-ról:

Nem, persze hogy nem adom fel a korit - bár az izomláz továbbra is kínoz, de napról napra jobban zavar amit a mérleg mutat, így úgy döntöttem, hogy belevetem magam a sportba és enyhe diétás megszorításokat is bevezettem.

Persze kivételek azért vannak - mondjuk ha cikkleadás van, (és van, ami szerencse, mert akár le is mondhatnának rólam a szerkesztők, amiért elköltöztünk egy másik országba, de nem, és örülök, hogy még mindig várják odahaza a munkáimat) akkor azért lecsúszik némi éjszakai kalóriabomba, de muszáj valahogy ébren maradnom, mert napközben aludni ugyan lehet Kisbendével, de dolgozni mellette esélytelen. Szóval marad a hajnal 3-ig tartó virrasztás (amit amúgy elég jól bírok) napközben déli alvás Bende mellett, és még így is folyamatosan az időhiánnyal küszködök. Különösen, hogy délelőttönként muszáj programozni Kisbendével, mert különben szétszedi a lakást, úgy forr benne az energia.
Elmentem hát vele toddler-skatingre is, teát totyogós korira, ami 18 hónapos kortól 5 éves korig van. Kisbende már 21 hónapos, gondoltam, hogy buli lesz és majd élvezni fogja, hiszen olyan mozgékony. De nem így volt.
Lehet, hogy a kori volt a hibás, mert nem akarta felvenni a lábára az istennek sem, amikor megpróbáltam beleerőltetni, akkor ordított, ha nagyobbat kértem, az meg leesett a lábáról. Pedig maga a koripálya állati jó volt, kora reggel volt az edzés, és szinte teljesen ködbe veszett a jégpálya, a végét már alig lehetett látni. A fiamat persze nem érdekelte a romantikus díszlet, csak azt figyelte, hogy rajta kívül egyetlen kislány van ott, és az bizony ordít, amikor a jégre akarják vinni. El is döntötte, hogy ez valami gyerekkínzás lehet és ő is hevesen tiltakozott. Ezen az se segített, hogy közben mások is befutottak és ők élvezték. De az edző állati aranyos volt (amúgy egy orosz nő), vitte egy kört a kis bobon, amit Bende amúgy nem élvezett, mert végig gyanakodva figyelte, hogy hová is viszik őt és milyen messze anyától, pedig mentem mellettük.
Végül a békesség kedvéért kitaláltuk, hogy menjen akkor sima cipőben a jégre, de a jégre lépve aztán újra ordított, hogy ez csúszik és kiszaladt. Rajtam ekkor már kori volt, így patthelyzetbe kerültünk - én a jégen, ő kívül. Bende amúgy engem folyamatosan lökdösött, hogy menjek korizni, de ő nem akart jönni, inkább elkezdte nyomkodni a játék és kóla autómaták gombjait. Gondoltam hát, hogy ameddig biztonságban van, addig akkor én csúszkálok, hátha kedvet kap hozzá, ami be is jött, mert egyre gyakrabban jött megnézni mit csinálok, végül bemerészkedett ő is a jégre. Cipőben ugyan, de ott volt. Kicsit lökdöstem őt egy fakutya szerű pingvinen, ami még OK volt, mert én se vagyok ugye annyira stabil jégkorizó, de aztán ő már csak szaladgálni akart. A jégen. Én meg totál frászban császkáltam utána, hogy mikor esik majd pofára, de nagyon, de egész ügyes volt, nem esett.
Én mondjuk az egy óra után csatakosra izzadtam, és a hajlongástól a derekam majd leszakadt, ne feledjük, hogy jó 10 centivel feljebb kerültem a kori miatt, míg Kisbende maradt ugyanolyan magas. Még nem döntöttem el, hogy vele is folytatom-e a korizást, még szerencse, hogy itt alkalmanként kell fizetni - egy óra 3.70, ami kevesebb, mint 1500 Ft és ebben már benne van a koribérlés a babának és nekem is.
De lehet, hogy ez még korai neki, és nekem is, mert jobban kéne tudnom ahhoz, hogy őt is tanítgassam.
Hasonló kudarcot vallottunk a bébi úszással is. Ez amúgy 1.50 (500 Ft) de ha bérletet vesz az ember, akkor alkalmanként 1 font (350 most) és csak akkor pecsételik le, amikor megy az ember, tehát nem megy kárba egy alkalom sem, ha a gyerek beteg.
Ezért a baráti pénzért, van ugyan edző, de nem jön be a vízbe és mondunk ugyan közösen néhány mondókát, meg van némi tanácsadás, hogy mit is kéne csinálni, de korántsem annyira profi, mint az otthoni babaúszás tanfolyam, amire jártunk. (Igaz, sokkal-sokkal olcsóbb!) Szerencsére még emlékszem rá, hogy kb milyen fogásokat, mondókákat használtunk ott, így azt be tudnám építeni.
Ám minden jószándék kútba esett, ugyanis Kisbende amint meglátta a nagy vizet, totál pánikba esett. A lépcsőn még jól érezte magát, és szívesen pacsázott, de amint az ölembe fogtam és nem volt a lába alatt talaj, azonnal üvölteni kezdett. Úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom, semmiféle gyakorlatra nem volt nyitott, semmiféle játék nem kellett neki, és ha megpróbáltam kicsit is kinyújtani a kezem, akkor ordított. Volt amúgy ott egy kislány, Bendével kb egyidős, aki karúszóval ugyan, de tök profin úszott már, és állítólag négy hete volt először itt, ami azért inspiráló. A végére amúgy Kisbende kicsit megnyugodott, az éneklés mindig jól hat rá, és hajlandó volt megfogni egy labdát majd egy gumikacsát is, amihez pedig egy kezével el kellett engednie.
Megjegyzem, nem is értem ezt a kétségbeesést, nem volt se merülés, se más szadi dolog, csak jó meleg vizecske és anya. Ezt viszont tuti nem hagyjuk abba, mert az úszás jó, a vizet meg amúgy szereti Kisbende és még közel is van. Én mondjuk itt is lefáradtam, és a baj az egészben, hogy ez még sportnak se számít.
Most így állunk hát sportügyekkel, a fénykép meg nem tudom miért ilyen homályos - lehet, hogy a hideget nem bírja a kis kompakt gépem, lehet, hogy a fény rossz. Már csak abban reménykedem, hogy a szülinapomra kapok egy jobbat és akkor majd csak lestek, hogy milyen szuper blogfotókat postolok.

Ma immáron másodszor is elmentem korizni a csajokkal, és azt vettem észre, hogy egyáltalán nem élvezem annyira, mint először.


Már nem éreztem, hogy én lennék a jég királynője, aki élvezettel suhan. Béna voltam, csetlettem-botlottam, állandóan elvesztettem az egyensúlyom. Ráadásul éreztem, hogy fáj a hátam, a lábam, a derakam. És hogy ez nem is olyan jó. Aztán persze rájöttem, hogy csak az a bajom, hogy nagyon félek. Rettegek attól, hogy újra elesek és beütöm a fejem, a karom, a hátam és fájni fog. És ez gátol meg abban, hogy igazán átadjam magam az élménynek.
Mindig is tudtam, hogy a veszélyes sportokat kicsi korban kell megtanulni, amikor még az emberben nincs félelem. Van a csoportunkban egy ovis kisfiú (igen, ennyire vegyes a korosztály...) és az szegény két métert nem tud megtenni esés nélkül. Bukósapi, térdvdédő, könyökvédő és két balláb. Számolni se lehet, hogy mennyit esik. Az első alkalommal több időt töltött a jégen ülve, mint állva. De végig vigyorgott és már állt is fel, amint pofára esett. Most, a harmadik alkalommal már néha siklik 1-2 métert és nagyon élvezi. Az én lányaim se panaszkodnak, hogy sokat esnek, pedig néha nagyokat puffannak. Borsi az első órán iszonyat sokat zakózott, de nem zavarta. Ma örömmel mesélte az apjának edzés után, hogy most csak ötször esett. Bíbor, aki az elején ügyesebb volt, egyre vakmerőbb, így ő meg egyre többet esik. De nem látom rajta, hogy ez bármitől is visszatartaná. A gyakorlóidőben gyorsasági versenyt rendeztek egy kisfiúval és nagy boldogan mesélte, hogy ő nyert. Az esések egy picike félelmet se plántálnak belé.
Sajnos az én érett koromban mindez már másként van. Én nagyon is érzem a izmaimban most is a délutáni edzést. Ha leülök, nem szívesen állok fel. Fáj. És ez a fájdalom jó, és élvezem - de tagadhatatlan, hogy fárasztó is. Az egy kicsit megnyugtatott, hogy ma nem estem. Pedig egy teljes órán át alig álltam meg. Szlalom, halacska, guggolás, gyors megállás és egy kis hátrafelé araszolás. Ezeket vettük ma, és nekem mind elég jól ment. (Ez különösen Bíbornak fáj, aki valahogy még nem érzett rá a szlalom csinálásának módjára, és bosszantja, hogy nekem meg megy.)
De hiába biztatom magam. Az élvezet eltűnt és a félelem átvette az uralmat a testem fölött. Ha csak én járnék egyedül, azt hiszem többet nem mennék. A fene se akar rosszat magának - sebesülést, izomlázat, szorongást. De hát a lányok be vannak fizetve, sok-sok pénzért, ráadásul élvezik is. Szóval ők nem hagyják abba. Akkor hát én se tehetem, hiszen visszamenni a pálya szélére kifejezetten ciki lenne.
Szóval azt hiszem nincs más hátra, mint legyőzni magamat és a bennem ágaskodó kisördögöket. És muszáj folytatnom. De azért jó lenne, ha valami okos ember megmondaná, hogy vajon így felnőtt fejjel, mikorra várhatom, hogy megügyesedek ebben a kori dologban...
(A kép nagyon pocsék minőség, de valamiért abban a párában nem akart működni a gépem. Mindegyik fotó homályos lett. A rózsaszín ruhás amúgy Borsika, fehérben meg Bíborkám van. És még pár csoporttárs. A kedvencem a bukósapis kislány. Amúgy annak az anyja elég aranyos. És a gyerek meg tök ügyes, nem is értem miért kell ez a nagy sisak szegényre.)

Olyan béna dolognak tűnt először az ötlet, hogy becsöngessünk idegen házakba és cukorkát kérjünk. Miért is adnának, nem ismernek. Különben is, ha cukrot akarok adni a gyereknek, akkor majd veszek. És amúgy meg nem is veszek, mert nem egészséges. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben. De kár volt annyit agyalni.

Mi felnőttek ugyan kevésbé voltunk lelkesek, de el kell ismernem, a város igenis Halloween lázban égett - legalábbis a boltokban vámpír és zombijelmezes eladónők szolgáltak ki, a Coventry Telegraphoz ingyen világítós szarvacskákat adtak és a pékségben szörnymintás muffint lehetett kapni. Nem is beszélve arról a temérdek cuccról, amivel teljessé lehetett tenni a Halloween élményt. A műanyag sírkő, a fekete pókháló ajtódísz, a méteres pók, a tábla, hogy "Haunted House" és persze tökök minden mennyiségben.
Hát hogy maradhattunk volna ki ebből? A lányok egész nap az estére készültek és ruhákat válogattak, Borsi Halloween hercegnő lett, Bíbor vámpír. Megvolt a kivájt tök is, és még töklevest is csináltam, amit a mécsesek fényénél ettünk meg vacsorára. És aztán már indultunk is parédézni. Tavaly még csak Zsolt ment ki a két lánnyal, és olyan hideg volt, hogy 20 perc sétálás után jöttek is haza. Akkor Adams Familyt néztek a gyerekek este, hogy teljes legyen az élmény és imádták.
Idén se akartunk sokkal többet - mégis jobban sikerült. Talán mert most az egész család útnak indult. Úgy döntöttünk ugyanis, hogy jöjjön Kisbende is és nézze meg, milyen az éjszakai bulizás. Ráadásul olyan jó idő volt, hogy elég volt a jelmezek alá felvenni egy pulcsit, kabát nem is kellett. Persze Bíbor közölte, hogy ő ugyan nem fog sehová becsöngetni, mert az ciki. És Borsi nagyokat bólogatott, mert ő mindenben követi a nővérét. Tehát csak jelmezes felvonulás volt tervbe véve - még kosaruk se volt, amibe csokit kérhettek volna. És ezt utólag hibás döntésnek bizonyult.
Az első meglepetés az volt, hogy mennyire sokan mászkálnak az utcán jelmezben - gyerekek és felnőttek egyaránt. Aztán láttuk, hogy bizony feldíszített lámpás házból is akad néhány, ha nem is túl sok, ahová be lehet csöngetni.
Ettől még nem kopogtunk volna be, de megtették ezt helyettünk mások, és ahogy figyeltük, kik jönnek és hogyan is zajlik az egész móka. Ám egyszer csak Borsi felkiáltott: Ez a Max anyukája, és ott van a Max is! - csak akkor láttuk, hogy Borsi egyik osztálytársa lakik az utca legrémisztőbben feldíszített házában. Így már nem volt ciki a lányoknak se odamenni és kopogtatni. Ki is tódult 4-5 gyerek, és láttuk, hogy benn a hát is nagyon klasszul ki volt díszítve. Igazi élvezettel adták a gumicukrot, a nyalókát, minden gyerek visítozott és megbeszélték, hogy ki, minek öltözött, és hogy holnap a suliban majd találkoznak.
Hogy az első "trick-or-treat"-jük ilyen jól sikerült, ezen Borsi teljesen felbátorodott, és a két házzal odébb lévő töklámpásos házba is be akart menni. Bíbor kötötte a karót, hogy idegenhez azért mégse, de én bátran vállaltam, hogy elkísérem a lányom, és csapatmunkában megoldottuk. Én kopogtattam, ő holtra vált hangon (kicsit még félt) berebegte, hogy "trick-or-treat". Itt is gumicukor, nyalóka.
A következő ház már adta magát - ki volt világítva, és izgatott gyerekek lestek ki az ablakon, hogy ki fog már végre csöngetni náluk. Bár még én kopogtam, de Borsi hangja kicsit bátrabb lett és Bíbor is elsuttogta mellette állva a varázsszavakat. Nem is beszélve Kisbendéről, aki hamar levette, hogy a dolog lényege a cukor, és tartotta a kis markát. Amúgy ő még jelmez nélkül is mindenütt imádták, különösen a feketék és indiaiak meg is puszilgatták, ölelgették, hogy milyen cuki, és fura módon ezt most ő is egész jól viselte.
A boldog, cukorkát osztogató gyerekeket látva rádöbbentem, hogy bizony otthon ülni csak akkor érdekes, ha valaki TÉNYLEG bekopogtat. Mert ha nem teszik, akkor nagyon uncsi várni. Nincs kinek megmutatni a ruhát, a díszleteket és azt a pár filléres cukorkát adni is jó, és elfogadni se ciki.
A lányok végül nagyon élvezték, pontosan számon tartották, hogy hány házba kopogtattunk be, és hogy miket kaptak, és persze hazáig majdnem az egész el is fogyott. Most tényleg nem akartam ésszerűen beosztani az édességet. Had legyen nekik most az egyszer banzáj. Kistesónak lenni ilyenkor nagyon jó - az én fiam életében összesen nem evett még annyi gumicukrot és nyalókát mint ma este, és amint üres volt a szája, rikoltva követelte, hogy "more-még". Ennek következtében olyan ragacsos lett minden gyerek, hogy a jelmezek mosásba, ők meg fürdőkádban folytatták a bulit, amint hazaértünk. Aztán még egy kis Scooby Doo mozi, persze kísértetekkel és rejtélyekkel. Altatni senkit se kellett.

Én nagyon kedvelem a Halloweent, sőt még többet is el bírnék viselni belőle, mint ami errefelé van.

Anglia ugyanis nem Amerika, ez már tavaly kiderült. Mint ahogyan az is, hogy ez a nagy Halloweenes jelmezes-beöltözős-cukorkagyűjtős buli errefelé nem igazán divat. És nem csak azért, mert a mi környékünkön főleg Indiaiak laknak (akiket teljesen hidegen hagy amúgy a Halloween) hanem azért is, mert Angliában ez viszonylag új ünnep, csak pár évtizedes. Így akinek nincs gyereke, az nem foglalkozik vele.
Nyilván vannak lelkesebb környékek is, de errefelé nem nagyon szokás egymáshoz cukorkáért becsöngetni. A gyerekek azért járkálnak jelmezben és ismerős családokhoz azért el lehet menni, vannak Halloween bulik is (tudom, Magyarországon is) és a boltokban irgalmatlan mennyiségű vackot lehet venni. Mi vettünk néhány szép mécsest, lampiont, pókhálót, narancssárga sütikínáló tálat, világítós körömlakkot (bakker, állati jó!!!) jelmezeket és persze egy szép nagy tököt, amit a férj ki is vájt úgy, ahogyan kell. De a legnagyobb élmény a Warwick kastély volt, ahová a hétvégén a nővéremmel, a lányával és a két gyerekükkel együtt elmentünk. Mi újra, ők először.
De valójában nekünk is tök új volt minden, mert a Halloween alkalmából most minden másként volt.
Azt már a bejárattól láttuk, hogy nagyon nagy köd van a várban, de akkor még azt hittem, hogy ez az időjárás tréfája - jó meleg, napos idő, kis angol köddel megfejelve. De aztán belépve már kiderült, hogy egy óriási nagy üst fortyog a hercegnő torony mellett - ami most nem is a hercegnőké volt, hanem a boszorkányoké. Merthogy Halloween alkalmából a boszik átvették a hatalmat a kastélyban.
Ha már riogatás, akkor ürítsük fenékig a poharat, gondoltuk a nővéremmel, és mi ketten befizettünk a Dungeon túrára is, aminek keretében végigjárhattuk a kastély sötét pincéjét, miközben pestisdoktornak, hóhérnak és kínzómesternek beöltözött színészek riogattak minket. Mi ketten teljesen beleéltük magunkat, és jókat rémüldöztünk, sikongatva szaladgáltunk a sötét folyosókon.
De nem ez volt a legrémisztőbb élmény - a kastély egyik szárnya ugyanis (szintén Halloween alkalmából) átváltozott igazi kísértetjárta horrorfilmmé. A legenda szerint ugyanis Daisy, a kastély egyik úrnője rengeteg szeánszot tartott itt a múlt században. Ám egyszer az egyik szeánsz rosszul sikerült és az alvilág erői elszabadultak. Senki nem tudja pontosan, hogy mi történt, de a vendégek soha többé nem jöttek vissza Warwickba és azt a bizonyos szobát évekig nem nyitották ki. És most, Halloween alkalmából felidézik az eseményeket. Na, ez igazán durva volt (12 éven aluli gyerekeket be se engedtek, de még felnőtt fejjel is igazán rémisztő élmény volt!) Persze itt is sötét volt, és először elmesélték a sztorit, aztán végigkergettek a házon. Volt egy vezetőnk, aki folyamatosan azt állította, hogy semmi nincs itt, amitől félni kéne, ez csak legenda, de időnként eltűnt, időnként szellemek ragadták el, vagy fura zajok, kopogások jöttek, volt mindenféle hangeffekt, szívdobogás, sikoltozás és közben persze időnként menekülni kellett, máskor várni (az is idegesítő volt). Persze néha az ajtó mögül, ágy alól más színészek bújtak elő és kiabáltak ránk, de az egyik sötét folyosón például fekete pókháló szerű anyagba ütköztünk. Közben vér folyt a fürdőszobában, meg a falon titokzatos, világító "help me" üzenetek jelentek meg. Mi spec egy tinilánycsapattak mentünk be, akik hálás közönség voltak, és igazán megrémültek, és valójában bennünk is zakatolt az adrenalin, merthogy tudja az ember, hogy ez csak 8 percenként ismétlődő show, és senki se fog bántani, de azért ha rádkiabálnak egy ajtó mögül, hogy "boo" akkor megijedsz, így van drótozva az emberi idegrendszer. Mi meg a nővéremmel spannoltuk is egymást, egymásba kapaszkodva, visítozva szaladtunk végig a házon. Ő azt akarta ne menjünk sehová elsőként, én meg mondtam, hogy hülye vagy te, a horrorfilmekben is mindig az utolsót kapják el. Az is eszembe jutott, hogy milyen durva film születhetne abból, hogy az emberek azt hiszik, ez csak játék, közben meg tényleg ott mászkál egy tömeggyilkos. Ez se volt megnyugtató gondolat.
Amikor kijöttünk, akkor azért tényleg megkönnyebbültünk. Beküldtük a férjemet és az unokahúgomat is, de sajnos addigra már annyit meséltünk nekik arról, hogy milyen jó volt, hogy már nem nagyon élvezték. A férjem amúgy se éli bele magát könnyen az ijedős szerepbe, az unokahúgom meg visszariogatta a szellemeket. A kis ünneprontók.
Az idő amúgy szikrázóan szép volt, igazi pulcsis őszvége (nem is értem mikor jön már az igazi fagyos télelő) a gyerekek nagyokat rohangáltak az óriási parkban, játszottak a játszótéren, nézték a szabadtéri előadásokat és Kisbende minden pávát megkergetett, nagy "bördi" kurjantásokkal.
Hát így töltöttük a Halloweent. A gyerekek azért holnap be fognak öltözni, suli után (igen, itt holnap már suli van...) és azért kimegyünk sétálni a városba levegőzni. De nem hiszem, hogy be akarnánk csöngetni ismeretlen emberek házába egy kis csokiért. Azért én ehhez még nem lakom itt elég régen.

Gyerekkoromban egészen jól zongoráztam, ezért hát minden tanárom azt tanácsolta a szüleimnek, hogy ne vigyenek sportolni, nehogy megsérüljön a kezem. Hogy ez mekkora marhaság volt!

Igaz, akkor még nagyon vékonyka voltam és egyáltalán nem ömlött a csapból is a mozgás fontossága. A szüleim hát szót fogadtak, amit én azóta is bánom. Nemcsak azért, mert végül nem lettem zongorista, hanem mert sajnos a sport iránti elkötelezettség is hiányzik belőlem. Azóta se találok semmilyen sportban igazi örömöt. Pedig jópárat kipróbáltam már, de soha, egyiknél sem éreztem azt, hogy igen, ez nekem való. Csináltam hát pár hónapig a pilatest, a jógát, a salsa aerobikot, a callaneticset, a stepet - de amikor teltek a hetek és én még mindig azt éreztem, hogy ez fáj, meg hogy tök béna vagyok, előbb-utóbb mindig elment a kedvem.
Fájó pont ez az életemben, nem csak azért, mert TUDOM, hogy fontos lenne sportolnom, hanem azért is, mert a lányaimon látom, hogy micsoda öröm is tud lenni a mozgás. Hiszen ők szaladgálnak, fára másznak, táncolnak, úsznak - és ebben mind örömöt is lelnek, nem is keveset.
Már írtam, hogy Angliában kihagytunk egy évnyi hivatalos sportolást velük, mert nem akartam a suli és az angol mellett ezzel is terhelni őket. De idén már nem volt kegyelem - vittem őket. Kipróbáltunk pá dolgot, de végül a kori tetszett nekik a legjobban. Szinte biztos voltam benne, hogy ez lesz a nyerő, márcsak Murphy miatt is: ez volt a legdrágább, a legmesszebb lévő és legkényelmetlenebbül elérhető hely. Ráadásul az első alkalommal kiderült, hogy szülőként ott állni a jég mellett egy órán át és csak nézni, ahogy fel-le siklanak rettenetesen igazi szívás. A lábam, a kezem, az orrom mind jéggé fagyott, és csak kicsit vigasztalt, hogy több angol anyukával együtt szenvedünk és közben jókat dumálhatok velük.
Pedig valójában szerencsések vagyunk, mert Coventrynek saját fedett jégpályája van, és az is praktikus, hogy a tanfolyam árában már a koribérlés is benne van, tehát legalább azt nem kell venni. Attól ugyan dobtam egy hátast, hogy a 6 hetes tanfolyam 60 font fejenként (ami majdnem 20 ezer Ft!!!) ráadásul busszal kell menni (újabb költség) és még onnan gyalogolni is negyedórát. Mindezt este, suli után, sötétben. Szóval én nem lelkesedtem igazán - annál jobban a csajok. Ugyan Magyarországon is voltak párszor korizni, merthogy a VI. kerületi gyerekek 10 alkalmat kapnak minden évben ingyen a kerületi önkormányzattól, nagycsoportos kortól minden évben. De valahogy soha nem volt szerencséjük, mert esett az eső, aztán betegek voltak stb - jó ha összesen a felére el tudtak menni.
Ám amikor jégre léptek, kiderült, hogy kicsi tudás mégiscsak ment beléjük. Bíbor egész sok dologra emlékezett. A kezdő csoportban ő volt a legnagyobb ugyan - de cserébe a legügyesebb is. Borsi meg hozta a formáját, óriási önbizalommal lépett a jégre, és kicsit se zavarta, hogy óriásiakat esik, ment, mint egy kamikáze, de nem csinált belőle ügyet, hogy lezúzza mindenét. Félóra edzés után félóra szabad gyakorlás volt, és amikor a 60-ik percben lehívtam őket a jégről, akkor mindkettő óriási méltatlankodást csapott, és aztán még napokig is itthon lelkendeztek, hogy ez csodás volt.
Ami miatt végül igent mondtam a dologra, az mégse a lelkesedésük volt, hanem az, hogy a csetlő-botló picik között volt egy anyuka is, aki szintén kezdő korisként beállt a gyerekek közé tanulni. És úgy tűnt, sokkal jobban élvezte az edzést, mint mi, többi anyák, akik a korlát másik oldalán topogunk. Megkérdeztem, és kiderült, hogy ez bizony vegyes csoport (vannak tiszta felnőtt csoportok is kezdők számára) és ha egyszerre három ember iratkozik be, akkor a harmadiknak már csak féláron van az edzés. Így is horror összeg (hármunknak majd 50 ezer hat hétre...) de úgy döntöttem, hogy belevágok.
Soha nem tanultam korizni, gyerekként nem is jártam jég közelében (a zongorista kezeim, ugyebár...) felnőttként 1-2 alkalommal volt rajtam kori, nem valami nagy sikerrel. (Mentem pár kört, fogták a kezem, majd mire belejöttem volna, véget is ért a tél, így egy évben kétszer még soha nem volt kori a lábamon.)
Nagy levegőt vettem hát és beiratkoztam.
Amikor aztán a következő edzésen a gyerekek után én is ráléptem a jégre, mindez már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Rohadtul csúszós volt. Csak fogtam a palánkot és igyekeztem odaaraszolni, ahol a tökmagok állnak, akik persze mind leplezetlen örömmel röhögtek rajtam, nem kevésbé a többi szülő, akik kintről figyelték a bénázásom. Most még az a másik anyuka is sokkal ügyesebbnek tűnt, és az egész kori dolog rohadt nagy tévedésnek.
Aztán persze el kellett engedni a palánkot és irány a pálya másik oldala. Szép lassan, aztán siklás, aztán guggolás, aztán egy lábon, aztán halacskázva (amit itt citromnak hívnak) és szép lassan kiderült, hogy ez egész jó. És minden félelmem ellenére nem estem egyet sem. Csak siklottam és egyre jobban ment a dolog. Mondjuk a gyerekeimnek jó erősen a lelkére kötöttem, hogy hozzám ne merjenek érni, mert ha lelkesen a karomba vetik magukat, akkor mindketten tanyálunk egy bazi nagyot. Szóval amikor közeledtek hozzám, akkor visítottam, hogy "don't touch me!" és ez nagy derültséget keltett az egész csoportban, de ahogy telt az idő én egyre kevésbé féltem, és egyre kevésbé tűnt rettenetesnek az egész. A szülők kintről integettek, és visszaintegettem, és jég ide vagy oda, azért megtörölgettem a gyerekeim taknyos orrát és bekötöttem a kioldódó korijukat. Az edzés végére már úgy éreztem, hogy jégre születtem (naná) és igazán tehetséges vagyok (miért is ne?). Akkor már egész jó kis sebességgel siklottam oda és vissza és tanácsokat is adtam a lányaimnak, hogyan is kéne tartaniuk a lábukat (anya ugyebár mindent jobban tud). És tényleg olyan volt, mintha repülnék. Jó.
Túl jó is persze. Naná, hogy nem kellett volna magam elbíznom, mert mint kiderült, a jégen alattomos lyukak is vannak. Ahol más korisok a forgással, fékezéssel kivájják a jeget. És bizony, ha valaki egy ilyen lyukra fut, akkor elveszti az egyensúlyát. Nem kicsit. Nagyon.
Én spec nemcsak lyukra futottam, de mindezt jégen is tettem, a lábaim meg egyszeriben kiszaladtak alólam és meg a úgy hátra vágódtam, mint a bot. Az, hogy a kezem, a csuklóm, a hátam és a seggem bevertem nem igazán lepett meg - de hogy a fejem ekkorát tud koppanni, az tényleg megijesztett. Az edző persze azonnal ott termett, és kikísért a padokhoz, nehogy elszédüljek, vagy efféle. Persze jöttek az anyukák is, akik amúgy ott fotózták addig a csemetéket, de állítják, hogy egyiknek se sikerült lekapni az én nagy pillanatomat. (Ami amúgy jobb is, a fene se akarja visszanézni valami Kandi Kamerás műsorban.)
Pár percig üldögéltem a padon, mert rohadtul fájt a fejem, (gondoltam agyvérzéstől kezdve a koponyatörésen át az agyrázkódásra is) de aztán az órára néztem, és rájöttem, hogy még van tíz befizetett percem, és arra gondoltam, hogy talán olyan ez, mint a lovaglás, és ha nem megyek vissza, akkor majd örök életemben félni fogok. Így visszamentem és csúsztam még pár kört. Bevallom, hogy a szárnyalás fíling elveszett, és már egyáltalán nem éreztem magam a jég bajnokának, de azért még így is jó volt.
Az, hogy ráadásul még hatékony is, arra csak másnap jöttem rá, amikor is kiderült, hogy nem csak a lábam, a hasam, a hátam és a derekam izmai lázasak, de még a nyakam is. És én amúgy nagyon szeretek izomlázas lenni, mert ez azt jelenti, hogy átmozgattam a testem. Ráadásul úgy, hogy közben nem kínlódtam, hanem élveztem, amit csinálok. És még az esés se vette el a kedvem. Meg hát amúgy is be vagyok fizetve (nem adnak vissza pénzt, megkérdeztem) szóval mostantól járni fogok. A csajokkal együtt. Hat hétig biztosan, aztán meglátjuk. Tök kíváncsi vagyok ám, hogy hová lehet eljutni ennyi idő alatt, ha az ember tényleg rendszeresen jár. (Remélem, hogy nem a balesetire.)

Hogy is hagyhatnánk abba az ünneplést? Akkora esemény volt ez a Convention, hogy még sokáig érezzük majd az utórezgéseket. A mai szerdai próbán például megnéztük a rólunk készült videót, aztán kicsit buliztunk. Aztán kicsit néztük a tűzijátékot. Merthogy közben Diwali is van.

Mivel az elmúlt félév nagy részét azzal töltöttük, hogy ezt a két jó kis dalt gyakoroltuk, nem csoda, hogy bizony időbe telik, míg feldolgozzuk az eseményeket. Ráadásul valljuk be, tényleg sűrű három napunk volt.
Én például azért is éreztem jól magam, mert végre ki mertem nyitni a számat. Aki ismer, azt tudja, hogy szeretek poénkodni, és bizony egy ideje már szenvedtem attól, hogy nem tudom magam rendesen kifejezni. Ám ennek vége - megtört a jég!
Már írtam, hogy a versenyen két dalt is előadtunk.- Az egyik a Charlie és a csokigyárból a Cheer up, Charlie című nóta, amit a Karcsi anyukája énekel, amikor a fia nem nyerte meg a szülinapi csokival a belépőjegyet Willy Wonka csokigyárába. A fiú bánatosan el - anyuka meg énekli, hogy "vidulj már fel Karcsikám!"
Amikor először meghallottam ezt a dalt, a szőr felállt a hátamon, úgy utáltam. Nyálas, unalmas, túl színpadias. Nyilván más annak, aki ezen nőtt fel és mindenféle gyerekkori nosztalgia köti a dalhoz - de nekem az egész Csokigyár fura és idegen történet. Amikor először láttam a filmet, nem ismertem a könyvet és kifejezetten ijesztő, durva volt, hogy a gyerekek sorra tűnnek el, és fogalmam sem volt róla, hogy végül előkerülnek-e, vagy a végén majd kiderül, hogy ez a Willy Wonka egy brutális gyerekgyilkos. Jó, tudom, perverz a fantáziám, de valami éjszakai tévéműsorban futottam bele, és tényleg nem tudtam, hogy ez gyerekfilm.
Szóval a dal először nem tetszett, de aztán újra és újra énekeltük, átbeszéltük, rengeteget dolgoztunk rajta és én lassan megkedveltem. Ez volt az a dal, amin még sírtam is, amikor a direktorunk azt magyarázta, próbáljuk meg úgy énekelni, mintha a kisfiú soha nem jönne vissza, most látjuk utoljára. Szóval most már úgy látom, hogy ez egy felkavaró, gyönyörű dal, amúgy a zsűri is odavolt érte.
De azért a mi flitteres, csillogó külsőnk és a dal hangulata erőteljesen üti egymást. És amikor először néztem a tükörbe talpig sminkben, műszempillával, élénk rózsaszín rúzzsal, kicsit röhögni kezdtem és benyögtem, hogy persze "Cheer up Charlie, your mother is back from the whore house - tehát, hogy örülj Charlie, mert anyád hazajött a bordélyházból. És hogy teljes legyen a kép, egy kicsit megrebegtettem a gyémántos műszempilláimat és csücsörítettem is a számmal. A körülöttem lévők persze dőlni kezdtek a röhögéstől. Különösen, hogy előadtam, hogy emögött koncepció van, mert hiszen a mi direktorunk magyarázta mindig, hogy ez már nem a filmbéli dal, ez már a mi értelmezésünk - hát akkor értelmezzük még szabadabban! Mi van akkor, ha Charlie nem is kisfiú, hanem egy felnőtt pasi? És épp rúdtáncosnő mondja neki, hogy Cheer up Charlie...?
Mondanom sem kell, a szex mindenütt arat, kulrútáról függetlenül. Az ötletem olyan siker lett, hogy a csajok kézről kézre adtak, mindenkinek egyesével elő kellett adnom a saját koncepcióm, demonstrálva a pillarebegtetéses cuppogtatást. Mindenki egyetértett vele, hogy ezt a verziót elő kell majd adnunk, jól meglepve vele a direktorunkat, de persze aztán nem tettük. Én azt hittem, hogy nem is tud róla, de ma persze odajött hozzám. Én azt hittem, hogy meg fog dicsérni, hogy milyen nagyon jó voltam az előadáson, és így tovább, meg ilyenek. De persze pasi...
Közölte, hogy hallotta, hogy van egy új Cheer up Charlie koncepcióm, és ő ugyan nem tudja, hogy mi ez (khmmm....) de ha van kedvem bemutatni neki előadni, akkor bármikor nagyon szívesen megnézi... (naná, barátom, elhiszem...)
A másik nagy röhögés akkor tört ki körülöttem, amikor az első este vacsora közben arról panaszkodtam a mellettem ülő csajnak (aki amúgy nurse, és mit ad isten épp hozzá tartozom) hogy a kórus dugába dönti mindig a fogyókúrámat, mert jobbnál jobb vacsikra megyünk, és a havonta tartott hétvégi próbákon mindig nagy dinomdánom van. Az a szokás ugyanis ilyenkor, hogy mindenki hoz valami finom kaját ebédre, és habzsi-dőzsizünk. És persze mutattam a tányéromat, hogy hát tessék, már megint eszünk, és rémes, mert késő este van, aztán itt hízunk. Erre a nurse felhívta a figyelmemet arra, hogy a Bettysben uzsonnáztam, méghozzá egy hatalmas kávés-diótortát, amiről alig öt perce lelkendeztem, és hogy azért talán már mégse a kórus a felelős, hogy én délután kiszököm a hivatalos programról a helyi cukrászdába. Mire én megjegyeztem, hogy ha nem lenne kórus, akkor én nem lennék itt a kísértés mellett. Mire ő felcsattant, hogy "de hát senki nem kényszerített rá, hogy lenyeld!" - mivel addigra már belehevültünk a vitába, ez a mondat kicsit hangosabban hangzott el, mint a többi, és a tíz fős asztal már csak ezt hallotta. Mondanom sem kell, mind rögtön másra asszociáltak és szétröhögték az agyukat.
Pedig nekem azért igazam volt, mert ahol ennyi nő van, ott bizony rengeteget lehet enni. Az egyik kórustársunk például (aki amúgy mindig isteni muffinokat szokott sütni) ma például mindenkinek személyre szóló muffint készített, a saját monogrammjával díszítve és aranypapírral bevont papírdobozokból még a kórusállványt is készített, és mindenkinek a muffinját a saját kórusbéli helyére tette. Hát nem tündéri? Ráadásul isteni finom. Egy másik csak meg olyan sajtos pogit csinált, aminek szintén lehetetlen volt ellenállni. És még mondja valaki nekem, hogy a kórusélet nem hizlal!

Én még ma is csak pihegni tudtam - de nem meglepő. Az elmúlt három nap nagyon intenzív volt. Sok-sok bulival.

Harrogate bájos kisváros. Járt itt már mindenki, aki fontos az angol kulturális életben. Fürödtek itt a Bronte nővérek, és a mi szállónkban szállt meg valaha Lord Byron is.Az utcán patakokban folyt a meleg termálvíz, maga után hagyva azt a jellegzetes kénes illatot. Az óriási, szépen ápolt parkban futkároztak a mókusok és felnőttek-gyerekek egyaránt élvezték a modellekkett telerakott hajókázós tavat. Nekünk ezekre persze nem nagyon volt időnk. A szálloda és a konferenciaterem között ingáztunk. És csakis Betty kedvéért tettünk kerülőutat... párszor. Őt ugyanis vétek lett volna kihagyni.
Betty ugyanis Harrogate leghíresebb személye - még akkor is, ha senki nem tudja, hogy ki is volt az illető hölgy. Egyesek szerint Elizabeth Bowes-Lyon, II. Erzsébet (tehát a királynő) édesanyja, mások szerint Betty Lupton, a Harrogate Spa korábbi menedzsere, esetleg egy itt dolgozó munkás lánya, aki TBC-ben halt meg gyerekkorában, vagy egyszerűen egy arrafelé kószáló gyerek, aki jókor volt jó helyen. De hát semmi nem biztos, csak az, hogy Betty kihagyhatatlan élmény - mert hogy ez Anglia legjobb cukrászdája - vagy hát angolosan inkább teázója, immáron 90 éve.


Nagy sor is áll mindig előtte, érdemes kora reggel ott kezdeni, vagy felkészülni arra, hogy bizony várni kell. Mert bár Bettysből hat is van, de csakis Yorkshire-ben lehet megtalálni. Bár évek óta nagy a nyomás rajtuk, hogy nyissanak világszerte hasonló teaházakat, a menedzsment nem enged, mert szerintük ha nem tartanák rajta a szemüket szigorúan a minőségen, akkor bizony az esne. Szóval Bettys csak Harrogate, York, Northallerton és Ilkley városokban elérhető - és kihagyhatatlan. Olyan igazi kis angol teázó - uborkás szendviccsel, tejes teával, vasárnap élő zenével, és a WC-ben nagy kandallóval. Vicces hely, de tényleg.
De a lelkünket nem csak ez melegítette - a Convention ugyanis valami elképesztően nagyszabású esemény volt. Rögtön a bejáratnál két hatalmas karácsonyfával - alatta százával voltak az ajándékok. Jó volt a lányaimmal együtt csomagolni, díszíteni a dobozt - mert bár őszintén és mélyen hisznek a Télapóban, jól tudják azt is, hogy nem mindenkihez megy el, és bizony vannak szegény gyerekek, akiknek nem jut karácsonykor ajándék. Nekik meg egy csomó játékuk, amit nem használnak. Olyan örömmel hozták, hogy ezt is tegyük be, azt is - semmi irigység nem volt bennük, hogy miért nem ők kapnak valamit. Örültek, hogy amijük van, most jó helyre kerül, egy olyan gyerekhez, aki nagyon fogja szeretni. Mert ez fontos.
De volt persze rengeteg bolt is - én vettem pár ékszert, hangjegyekkel, violinkulccsal. Nem valami drágákat, csupa bizsu, de nagyon jó érzés volt ezzel is elköteleződni, kifejezni, hogy a zene milyen fontos nekem. Már kérdés, hogy ott nem hordhattam egyiket sem, mert szigorú egyenruhában kellett végig lennünk - fekete nadrág, blúz, rózsaszín ékszer és sötétkék polárpulcsi, ha kimentünk valahová. (Utóbbi kettőt a kórus ingyen adta az előzőeket mindenki maga vásárolta.)
A szigorú követelmények csak este lazultak, amikor jött a vacsorával egybekötött buli, amikor az egyes fogások között amúgy énekeltünk is, a szálloda többi vendégének örömére.
Az első este volt a mellrák-party, amire eredetileg akartam venni egy rózsaszín hosszú ruhát, ami álmaimban csak úgy repdesett körülöttem. De aztán rájöttem, hogy tetőtől talpig rózsaszínben inkább malacka lennék, mint görög istennő, ráadásul minden létező hosszú ruha minimum félméterrel hosszabb volt, mint kellene. Szóval egy pink toppal és egy nagy virággal megmentettem a hatát. A mellettem ülő csaj az én litván barátnőm, aki amúgy szinte pontosan annyi idős, mint az anyám, még ha nem is látszik rajta (elképesztő!!!). A közöttünk piruló pasi pedig a karmester (aki szegény próbált nem a dekoltázsomba bambulni, de nehéz volt koncentrálnia) amúgy meglepően kevés férfikarmester volt, és a legtöbbje annak is kopasz-öreg, szóval a mi Timünk nagy sikert aratott a női nem körében, sokan léptek volna át a mi kórusunkba csak miatta. Amit amúgy meg is értek, mert tényleg sármos csávó még akkor is, ráadásul elképesztően jó karmester. De mint írtam foglalt a pasi - bár a kórusból a harmadik csajt fogyasztja épp...


Szombat este volt a karácsonyi parti (ld fenn) ez a csillogó top és csillagos nyaklánc volt az én választásom, de sokan nem elegánsra, inkább poénosra vették a figurát. Világító rénszarvasos pulcsi, angyalka jelmez, és ez a két dögös Télapó. Ennek a képnek végre a férjem is örült, ámbátor szerinte csak azért, mert eddig állandóan aggódott, nem-e rossz nekem, hogy csupa öregasszonnyal vagyok körülvéve, de most megnyugodhatott, hogy vannak ott fiatalabb bigék is. (Én meg elhiszem... :-)
És a vacsik után mentünk még a Showműsorokra, ahol felléptek a tavalyi nyertesek, az idei első három helyezett - és persze egy csomó bendégelőadó, főleg pasi barbershop kórusok.
Volt egy amerikai pasikórus, akik a Mary Poppins dalait adták elő, mind kéményseprőnek beöltözve. De olyan műsort csináltak, hogy a közönség őrjöngve tombolt és a végén állva tapsolt. Mondjuk mindent bedobtak a világító kéménykefétől kezdve, a papírsárkányokon át a közönség közé dobott világító óriáslabdákig. És persze még állati jól is énekeltek.
De az én kedvenceim a Great British Barbershop Boys volt, akik a klasszikus négyesfelállást hozták - kicsit sem hagyományos módon előadva a dalokat. Nekik aztán életük a zene. Próbáltam rájuk keresni a youtube-on, de ott semmi igazán ütős cucc nem volt felrakva. Pedig a műsor, amit előadtak, olyan jó volt, hogy szintén állva tombolt a közönség. Volt egy Star Wars-os előadásuk, amihez hasonlót még soha nem láttam, és egy másik, aminek a címe a Zene evolúciója volt és 101 dalt raktak bele. De ez annyira tetszett, hogy megrendeltem DVD-n az ő előadásukat.
Annyira be vagyok most lelkesedve Barbershop ügyben, hogy még a csajokat is beírattam egy ifjúsági kórusba, az Ivy League-be, ahová 8-28 éves korig lehet járni, és csak havonta vagy ritkábban próbálnak, vagy itt Coventryben, vagy Birminghamben. Szóval jó közel. Mit mondjak, na, kórusban dalolni jó.
Az én lányaim persze kicsit hiányolták az érmet, és kis híján megszavazták, hogy költözzünk Leedsbe, ahol a White Rosette próbál, pláne amikor megtudták, hogy épp felvétel van náluk. Mi ugyan most nem költözünk, de ha valaki, aki olvas, épp ott lakik, nyugodtan jelentkezzen náluk. Egy "Happy Birthdayt" kell csak elénekelnie, és ha szorgosan jár, garantált az aranyérem. Szóval ha úgy vesszük, nem nagy kihívás nyerni, csak jó kórust kell találni.
Amúgy ám most tudtam meg, hogy Coventryben is van még egy Barbershop kórus, a Silver Lining, de ők csak tizedikek lettek, és sokkal uncsibb dalaik voltak, szóval én tényleg jó helyre kerültem. Ilyen a véletlen. Vagy a sors.

A legjobb pillanat, amit örökké meg fogok őrizni a szívemben az volt, amikor már fönn álltunk a színpadon, de még le volt eresztve a vörös függöny. Félhomály volt, és nem láttuk csak hallottuk, ahogy a tömeg kinn a nézőtéren zsibong.

Furcsa módon egész nap nyugodt voltam és magabiztos - annyira jól felkészültünk, hogy nem volt min izgulni. Tudtam a szöveget, a dallamot, a mozdulatokat. Álmomból fölkelve is. Amikor a reflektorokat felgyújtották és a vörös függöny szinte lángra gyúlt a fénytől és tudtam, hogy egy perc és a szemembe vágnak a lámpák - na, akkor elkezdtek a pillangók repdesni a gyomromban, a lábam megremegett, hirtelen rájöttem, hogy innék még egy kortyot. Vagy pisilnék. Természetesen erre már nem volt idő. A függönyt félrehúzták és engem, csak úgy mint mindenki mást elöntött az adrenalin. A karmester felemelte a kezét és mi, a bass-szekció kiadtuk az első hangot: Youuuuu.... és tökéletes volt.
Bevallom, nagy reményekkel és még nagyobb mellénnyel indultam a versenyre. Annyira jól daloltuk mindkét versenydalunkat, hogy biztos voltam abban, képtelenség legyőzni minket. Most már, hogy láttam a többi versenyzőt, kicsit reálisabban látom magunkat is. Jók vagyunk - de van még hová fejlődnünk, és bizony vannak nálunk jobbak is. Akik sokkal több energiát, időt és pénzt fektetnek a kórusba. (Merthogy azt is lehet ám még fokozni...)
Ott van mindjárt az első helyezett: a White Rosette. Ez volt a tizenharmadik aranyérmük. Pedig csak minden második évben indulnak, ugyanis a szabály az, hogy aki egyik évben nyer, a másikban nem versenyzik - ezzel is többen kapnak esélyt az aranyra. De láttuk a tavalyi első helyezettet is, az is piszok jó. És aki itt nyer, az pénzt és lehetőségeket is kap - amerikai ösztöndíjat, vendégedzőket. Így még jobb lesz. Épp ezért az első két helyre bekerülni szinte lehetetlen. Van három kórus, akik rotálva nyerik meg a versenyt - és jogosan. (A White Rosette amúgy az Európai versenyeket is meg szokta nyerni, szóval tényleg piszok jók.)
Igazi harc a harmadik helyért folyik - erről mi idén lecsúsztunk. Ötödikek lettünk. És ez a kórus eddigi legjobb helyezése. (Tavaly hatodikak lettek, tavalyelőtt nyolcadikak.) Most egy csomót tanultam ám az egésznek a menetéből - és megtudtam, hogy ezzel az eredménnyel mi vagyunk Nagy-Britannia ötödik legjobb barbershop kórusa. És hogy divisionokban vannak a kórusok (hasonlóan a focistákhoz) és mi az NB1-esbe tartozunk, és azon belül is a legjobb ötbe, szóval van mit ünnepelnünk.
És meg is tettük.
Mintmár többször írtam - a barbershopos csajok tudnak ünnepelni. És most 19 kórusnyi lelkes nőci jött össze, akik mind elhivatottak a zene iránt. Egész nap mentek a versenyek. Első nap a quartettek (jajj, azok is nagyon jók ám, a mi kórusunkból két csapat is indult és az egyik ezüstérmes lett!) a második nap volt a kórusok versenye. Esténként gálaműsorok, rengeteg vendégelőadóval a világ minden tájáról, pasik-csajok vegyesen, közben humorista konferansziék. Este 11-kor amikor hazaértünk még kezdődött az nagy buli, de én mindkét nap beájultam ágyba. Teljesen kipukkadtam.
De ami a legjobb volt, hogy most kicsit sem éreztem magam kívülállónak, vagy magányosnak egy pillanatra sem. Annyira egy csapat voltunk, akik vállvetve küzdenek, hogy nem volt helye semmilyen feszültségnek, csak nagyon erős szeretetnek.
És hogy fogom-e folytatni? Arra kellett rájönnöm, hogy én ezt egyre jobban szeretem és bár pár hónapja még hezitáltam, hogy folytassam-e, meg még pár hete is kérdezgettem magamtól, hogy megéri-e ennyi munkát belefektetni, ez most már nem kérdés.
Zenélni isteni érzés. Dalolni mennyei. Szerepelni maga az álom. Az első sorban lenni megtiszteltetés. És egy ilyen csapat tagjává válni igazi áldás. És mint látjátok - a vámpírdenevér mozdulatom tökéletes. Szóval a válasz egyszerű: Igen, igen, igen és még, még még!!!

A kérdés sajnos estére eldőlt - nem vagyok karcsú és barna gazella. Inkább egy kicsi, gömbölyű umpa lumpára hasonlítok. Ámbár a férjem szerint messziről nem rossz. Csak az vigasztal, hogy egy hét alatt lekopik.

Délután még kacérkodtam a gondolattal, hogy ezentúl rendszeresen eljárok majd a barnítószalonba, mert milyen jó is lenne, ha végre nekem is egészséges színem lenne nem az a vámpíros fakó. Reméltem, hogy amikor furcsának látom magam a tükörben, az csak azért van, mert nem vagyok hozzászokva egyáltalán a barna színhez.
Az első repedés az illúziókastély falán akkor ért, amikor délután ránéztem a tenyeremre, ami olyan sárga lett, mintha nem egy ügyes kis spray fújt volna le a barnítólötyivel, hanem én magamat kentem volna végig. Pedig direkt tettem rá barnulásgátló krémet - de úgy látszik nem eleget. Vagy nem elég ügyesen. A fene se tudja. Akkor mindenesetre sürgős mosogatásba kezdtem, erőteljesen dörzsölve az edényeket - és láss csodát, kicsit kopott is a kezem színe. Ami mondjuk csak azért szomorított el, mert akkor egy erőteljesebb zuhany és lejön az egész barnaságom. Vagy narancssárgaságom. Ez a szín ugyanis inkább narancs, mint barna. Kezdem azt hinni, hogy az én bőrömmel nem passzolnak ezek a szerek össze, úgy látszik, nem csak a nap ellen tiltakozom genetikusan, de a barnító ellen is. Engem fehérnek teremtett a Jóisten, és ezen úgy tűnik nem ajánlott változtatni.
Ez most egy jó erős művi barnaság, olyan karottás-narancsos. Erős. És nem csak a szín, de a szag is. Pedig direkt kértem bele levendulaillatú olajat, mert ez állítólag elnyomja a jellegzetes önbarnítószagot - de rá kell jönnöm, ez is humbug. Kidobott 99 penni. Lópikulát se ért. Igaz, foltos most nem vagyok. Azt hiszem azért ennek mégiscsak örülnöm kell.
Más örömre nincs okom - elkezdtem összepakolni és kiderült, hogy nem kisbőrönddel kéne mennem, hanem nyergesvontatóval. Egész kis listám van, hogy mikor mit kell hordanunk, mert még a szállodába is egyenruhában kell vonulnunk, már előző nap is. Azt mondjuk nem tudom, hogy a verseny utáni napon is kötelező lesz-e a fekete kiskosztüm, vagy akkor már mindenki laza civilben nyomja. Nem is tudom eldönteni, hogy próbáljak-e esetleg akkor egyénieskedni, vagy ne pazaroljam ilyesmire a helyet, mert értelmetlen.
De legalább tornacuccot nem kell vinnem, mert van a kórusnak egy kis boltos standja, és szigorú beosztás szerint kell ott ügyelnünk. Hát persze, hogy én épp zumba-időben fogok ott unatkozni.
Arról most nem írnék, hogy milyen élmény volt a három gyerek mellett délután pakolni, hiszen a férjem egész délután házon kívül volt, amit meg is értek, mert igyekezett mindent elintézni még most, ameddig egyedül tud mozogni. Én meg persze még tanultam is a kölkökkel, miközben a háromnak háromféle vacsorát készítettem. Közben ugyan rádöbbentem, hogy mind rohadtul el van kényeztetve, mintha egyke lenne. Bíbor, például nem tud egyedül öltözni, Borsi, pedig nem tud egyedül enni. Komolyan mondom, ha nem etetem, akkor inkább éhezik, de most még rosszabb formáját hoztam, mert kinyitni se volt hajlandó a száját, ameddig elé nem raktam egy kis feladatlapot, méghozzá egy non-verbal Plus 11-es tesztet. Gondoltam szenvedjen ő is, de valójában nagyon élvezte, ráadásul hibátlanul töltötte ki, amitől teljesen lepadlóztam, azért mégiscsak 8 éves. Ki is figuráztam, hogy inkább neki kéne nyomni ezt a grammar school dolgot, nem is a tesójának. A napi mókuskerék-showt persze mindig Kisbende koronázza meg, aki vagy engem ölel, vagy a hűtőbe mászik egy kis abrakért.
Az eredmény persze az lett, hogy éjfél van már, és még most se vagyok összepakolva, igaz, azóta kicsit vasaltam is, de csak azért, mert érdekes film ment a tévében. Különben se találtam még ki, hogy a kicsi bőröndbe hogyan fogok bepakolni. De arról legalább már letettem, hogy még cikket is írjak ma este, pedig nagyon kéne, mert le kellett volna adnom ma egy cikket - ezúton is bocsánatot kérek a szerkesztőmtől, és ígérem, hogy amint visszaérek, azonnal nekiugrok és befejezem, de ma már képtelen vagyok még erre is koncentrálni. Valójában csak egy igazi eredményt mutathatok fel: a lábkörmömön már fekete a köröm. A kezemen még nem, mert mi van, ha szükség van még egy kis mosogatásra. (Ami amúgy nem is kérdés sajnos.)
De már nem vagyok szomorú. Ha rámtör a pánik, csak belenézek a tükörbe és máris van min röhögnöm. Hát nem tiszta főnyeremény? :-)

Holnap reggel 7-kor már a buszon fogok ülni, amely elvisz a Conventionra, az év legnagyobb Barbershop versenyére. Természetesen napok óta erről szól az életünk.

Merthogy mint írtam, ez a háromnapos esemény egyben társasági rendezvények sorozata is, ahol muszáj a legjobb formánkat hozni - nem csak éneklésben, hanem külsőleg is. Egyensmink, egyenműszempilla, egyenfrizura - és mint kiderült egyenbarnaság.
Aki ismer engem tudja, hogy az én bőröm feltűnően sápadt. Soha nem is barnulok le. Én már lassan megbarátkoztam ezzel - de elismerem, hogy színpadon, a lámpák fényében ez a fehérség nagyon furcsán hatna. Nemcsak az enyém, de másoké is - ezért hát mindenkinek kötelező bebarnulni. Adottságtól függően van akinek ez jobban megy, másoknak nehezebb. A kézenfekvő megoldás az önbarnító krémek, amikből én már tucatnyit kipróbáltam, mindegyiktől sárga és foltos lettem. Gondoltam, akkor most menjünk profikhoz és elmentem tegnap egy barnítószalonba. Az rögtön kiderült, hogy oda nem lehet csak úgy beesni - előző nap muszáj szőrteleníteni, testet radírozni és alaposan hidratálni. És hogy mindez olyan 12 ezer Ft-omba fog fájni, ami épp akkora összeg, amit a két ott töltött este ruháira és kiegészítőire szántam. Merthogy a fene se fog újakat venni - gondoltam majd némi ékszerrel, kendővel kitűzővel átváltoztatom a kis feketét egy estére mellrák-rózsaszín témájúvá, a másikra karácsonyi hangulatúvá. Nem is beszélve arról, hogy kell egy magas sarkú cipő is, mert amikor Angliába jöttünk, a ruha/cipő és ékszertáram nagy részét otthon hagytam, gondolván, hogy úgyis Kisbende után fogok rohangálni 24 órában, és nem reprezentálni. Hát most már bánom, de késő.
És itt jött rögtön az első hullámvölgy, mert rájöttem, hogy otthon, ha nincs is megfelelő ruhám, akkor is vannak barátnőim, rokonaim, akikhez átmehetnék ruhát-ékszert-kiegészítőt kunyizni, nem is kéne vennem. De itt nincs, hát muszáj boltot járni.
A másik hullámvölgy tegnap délután csapott le rám, amikor rádöbbentem, hogy én mérhetetlenül utálok egyedül vásárolni, az olyan közösségi csajos program, ahol az ember egy külső szemlélőtől még tanácsokat is kap, és több szem több ruhát is meglát. Szóval csak finnyogva mentem boltról boltra, pedig egyedül voltam, gyerekek nélkül és tényleg egy csomó bolt van a belvárosban és én most olyanokba is bementem, amikbe eddig soha, és mégse találtam semmit. És ekkorra már teljesen elmerültem az önsajnálatba, mert arra is rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán utálok magamnak cuccokat venni, mert semmi nem áll jól. És bánatomban vettem is a gyerekeknek két csizmát, mert amúgy is mondták, hogy fázik a lábuk, meg nagyobb öröm nekik venni, mint magamnak. (Persze titokban arra is gondoltam, hogy ha nem jó rájuk, akkor visszahozom és az árából magamnak veszek egyet, ami tök hülye gondolat volt, tekintve, hogy ha visszahozom, akkor nyilván cserélni fogom egy másik számra.)
Tehát amikor hazaérkeztem a nagy beszerzőkörútból sápadtan, ahogy voltam és gyerekcuccokkal,a férj közölte, hogy büszke rám, amiért legalább nem könyvbe öltem a bánatom. Viszont kicsit sem voltam előrébb a tervekkel.
Viszont egy hete vettem már hajfestéket és úgy döntöttem, hogy legalább a lenövést eltüntetem, legalább ezzel ne égjek be. Persze mehettem volna fodrászhoz is, mint az elmúlt 15 évben, de ezzel az angol fodrászcsajjal akit találtam nem voltam igazán elégedett. Olyan öregesen szárít ráadásul rohadt drága. Akkor döntöttem el végleg, hogy elhagyom, amikor otthon az én drága Lacikám (a fodrászom) azt mondta, hogy ez a festés, amit Angliában csináltak az szar és inkább fessem magamnak, mert még azzal is jobban járok. Vérszemet is kaptam - a hajfesték 5 font, a fodrász 40. Naná, hogy megcsinálom én. 15 éve nézem, hogy csinálják, menni fog, gondoltam.
És az se vette el a kedvem, hogy amikor legutóbb vörösre festettem a hajam (tényleg régen) akkor egy tincs hátul kimaradt és tök szőke maradt (és persze röhejes) és aztán amikor megpróbáltam az egészet sötétszőkére visszacsinálni, akkor ébenfekete lettem. Akkor számoltam le végleg az otthoni hajfestés illúziójával.
Mindenesetre most bíztam magamban, és mivel a férjnek dolga volt, amikor egyedül maradtam Kisbendével bátran belevágtam. Na most szerintem otthoni hajfestés egy 20 hónapos segítővel masszív recept a kudarchoz. De erre már csak akkor jöttem rá, amikor nekikezdtem. Igyekeztem az allergiatesztre nem is gondolni, amit 48 órával korábban el kellett volna végeznem, de persze eszembe jutott a cikk, amit a Daily Mailben olvastam, miszerint egy nő befestette a gyereke haját, aki allergiás volt a készítményre és félórával később meg is halt. Inkább arra koncentráltam, hogy ne menjen a festék a fejbőrömre (a mellékelt tájékoztató szerint ez tilos) és csak a hajvégekre tegyem. Mondjuk aki ezt a tanácsot kitalálta az tiszta idióta, természetesen teljesen olyan lett még a hátam közepe is. Viszont mire teljesen felkentem már látszott, hogy ez bizony szőkül, de nem is kicsit.
Amikor leöblítettem, akkor látszott, hogy ez bizony állati fényes szőke, és tök jó színű! És nem is foltos és hátul se hagytam ki egy tincset se (ezt a férj is megerősítette.) Ez a siker azért teljesen feldobott, komolyan mondom, nem számítottam rá, így ezt számíthatjuk hullámhegynek.
Az esti próba szokás szerint fárasztó volt, de legalább sikerült szereznem valakit, aki elvisz a buszhoz, amivel holnap hajnalban indulunk, mert a taxira már igazán nem akartam költeni. Fekete körömlakkot és műszempillát se kell vennem - azt adnak, az első sornak valami különlegeset, de nem láttam. Mivel még nem tettem fel magamnak ilyet (és csak egyszer hordtam) ez még kihívás lesz. De a legrosszabb az volt, hogy este, félálomban még nekiállhattam szőrteleníteni és exfoliálni. Merthogy ma reggel a barnítószalonban kezdtem.
A Jóbarátok rajongók biztos ismerik a részt, amikor Ross elmegy egy ilyen helyre és annyira béna, hogy elől négy adagot kap, hátulról egyet se, így totál felemás lesz. Én nem csak ettől féltem, de a foltosságtól és a természetellenes répaszíntől is. Mindenesetre a recepciós csajszi tényleg tök kedves volt - mindenre felkészített. Forogni kellett, fújtak, szárítottak - mindezt négyszer. Most délután egy óra van - ötre meglesz a színem. Amit már most látok, hogy a csuklómnál béna lett, mert behajlítottam a kezem és a ráncokba nem került festék. Ráadásul a tenyeremre úgy tűnik nem kentem elég krémet mert már most sárga. Az arcom sokkal idősebbnek tűnik a barnaságtól és nagyon furcsa. De abban reménykedem, hogy amikor kész lesz, akkor egy sokkal karcsúbb és barnább nő fog visszanézni a tükörből (a barnaság igazi optikai tuning) és nem egy szétszolizott vén szatyor. Tehát még csak ringatózom a vízen, nem tudom, hogy a végén fenn vagy lenn leszek. De az biztos, hogy amikor végeztem a szalonban félóra alatt megvettem amiket tegnap kinéztem. Tehát ruhám is van. Nem sok, de talán nem vallok szégyent. Mostmár csak egy árva gyereknek kell csomagot készítenem és összepakolnom. Ja, és feketére festenem minden körmöm.
A férjem amúgy végül nem is azon akadt ki, hogy mennyit költöttem, hanem azon, hogy most 4-5 órán át nem nyúlhatok vízbe - nincs mosogatás, főzés, még teregetni se tudok. Hahaha! :-)
Amúgy a Charlie és a csokigyárból fogjuk a "Cheer up Charlie"-t énekelni és a 101 kiskutyából a "Cruella de Vil"-t. Utóbbihoz olyan mozdulatok vannak, hogy hajjajj! És meg is tudom majd mutatni, mert minden produkciót felvesznek és DVD-n megkapjuk - persze újabb 5 fontért... De azért ez mégiscsak örök élmény. Ki tudja, jövőre vállalkozom-e hasonlóra. Durva menet volt. És még nincs vége! Drukkoljatok!

Idilli látvány, ahogy a három gyerek együtt tanul az asztalnál - de azért bevallom, Kisbende bár nagyon lelkes, inkább csak akadályozza a tanulást, mint segíti. Ha megjelenik, azonnal felbomlik a fegyelem. Pedig úgy tűnik erre nagy szükség lesz mostantól. Mert nagy a tét.

Az egyik hátránya annak, ha az ember csak úgy belecsöppen egy országba és nincs aki eligazítsa, hogy fogalma sincsen egy csomó lehetőségről. Én például eddig nem igazán tudtam, hogy mi az angol grammar school és a secondary school között a különbség. Mint kiderült, ég és föld.
Mivel Bíbor idén ötödikes és a primary csak hat osztályos, tehát már most el kell kezdenünk kiválasztani, hogy hol tanul majd tovább. Mivel a jelentkezési lapokat éppen egy év múlva kell leadni, ez egyáltalán nem korai. Mivel fogalmam sincsen, hogy mit csinálunk és hol leszünk egy év múlva, úgy gondoltam egyenlőre tegyünk úgy, mintha maradnánk. Ami nem biztos, de az egyre valószínűbbnek tűnik, hogy ha nem kezdünk el készülni, akkor egy komoly esélyről maradunk le.
Miután Zsuzsi nevű olvasóm felhívta a figyelmemet arra, hogy ha Bíborka lányom ilyen okos, esetleg érdemes lenne grammar schoolba jelentkeznie, majd néhány hosszú levélben leírta, hogy ez mit is jelent, (amiért elképesztően hálás vagyok neki!) kicsit utánanéztem a neten a dolognak.
Nekem az derült ki (de javítsatok ki, ha tévedek) hogy a grammar school az itteni elit-középiskola, ahová az okosabb gyerekek járnak, ráadásul ez ingyen van. Mivel a magániskolák éves díja olyan 10-15-20 ezer font között van (átszámolva alsó hangon is 5-10 millió Ft egy évben, ami ez egy felnőtt angol átlagember éves keresetének a fele, és akkor még csak egy gyerek után fizet tandíjat...) így ezt az összeget még az itteni keresetek mellett is kevesen tudják kifizetni. Hitelt vesznek rá, nagyszülők fizetik, vagy épp eladják a házukat miatta. (bizony ilyen is van...) Nem csoda hát, ha a grammar schoolba sokan vágynak. Ráadásul az itt tanuló gyerekeknek egyenes útjuk van az egyetemre, jó állásba - mindezt megfejelve azzal, hogy az utóbbi tíz évben az angol kormány fokozatosan csökkentette a grammar schoolok számát, mondván, hogy nem kell ez az elitista képzés.
Tehát a helyzet most az, hogy a megmaradt néhány grammar schoolba 15-20-szoros túljelentkezés van. A legjobbakat egy 11-Plus nevű teszttel választják ki. És erre ma már egész kis iparág épül, amely a gyerekeket egy-két év alatt felkészíti rá, de van, aki már négyéves korától erre trenírozza a gyerekét. A magántanár ára 50-100 font óránként (15-30 ezer Ft...) és olyan elfoglaltak, hogy előfordul, hogy csak hajnal 5-kor vagy este 10-kor tudnak foglalkozni a gyerekkel - a szülők persze ezt is vállalják, mert iszonyú stresszben vannak az egész vizsga miatt. Sokat is cikkeznek erről mostanság az újságban - hogy vajon megéri-e. A szülők szerint igen, mert a grammar school-ok nagyon jók, ám a szakemberek egyre inkább a fejüket csóválják. Egyfelől minden olyan vizsga, amire éveken át készülnek marha stresszes. Itt 10-11 éves gyerekek vizsgáznak, sok elájul, elhányja magát a vizsga alatt, olyan nagy rajta a nyomás. És micsoda brutál kudarc, ha oda a sok-sok évnyi tanulás...
Én kicsit vívódom, hogy belevágjunk-e a felkészülésbe - nyilván nem magántanárral, hanem anyuci segítséggel. Vannak nagyon jó kis honlapok, ahol megnéztem, hogy mégis milyenek ezek a tesztek.
Háromféle van. Van matek, ami elég széleskörű és alapos tudást igényel, de nem megcsinálhatatlan és voltaképp csupa olyan dolog van benne, amiket amúgy is tanulunk, mert benne vannak a tananyagban.
A másik az angol, ami leginkább szövegértést jelent - ez az idegen nyelv miatt kicsit talán nehezebb falat, de szerencsére éppen ez Bíbor legerősebb oldala, tehát ezt szívesen is tanulja, nem lesz vele gond. (A belinkelt tesztben éppen egy Shakespeare szövegrészletet kell megérteni, ami amúgy egyébként nem könnyű még az anyanyelvű gyerekeknek sem. De azért ez nem reménytelen.)
Van egy non-verbális teszt, ami amúgy akár egy sima IQ teszt is lehetnek. Érdemes ránézni - az egyes feladatok nem megcsinálhatatlanul nehezek, de rengeteg van belőlük, és csak egy-másfél órája van rá a gyereknek. Iszonyúan pörgős, nem lehet felette sokat elmélkedni. De azért szerintem ezt szívesen csinálgatnák a gyerekek.
Az igazi feketeleves a verbal teszt, ami tényleg durva. Ehhez ugyanis tényleg nagyon jól kell ismerni a nyelvet, mert itt kifejezetten ráhajtanak a különleges jelentésű szavakra, hogy ezekből mennyit ismer a gyerek, tudja-e mit jelentenek. Sok köztük a latin eredetű, amik nekem még mennek - de persze sok más is van, és Bíbornak azért ezek igazi kihívást jelentenének. Szóval kérdés, hogy én mennyire tudok ebben segíteni és az is, hogy ő mennyire szívesen magol idegen szavakat...Mondjuk egyikünknek sem árt, de azért mégis kényes pont.
Ezzel amúgy még nem nyaggattam a gyerekeket, egyelőre anyagokat gyűjtök neten és majd a könyvesboltban is. De mindenképp belevágunk. Persze nem olyan stresszesen - de remélem hatékonyan.

Eszméletlenül szép időnk volt a hétvégén. Legalább tízszer mondtam el tágra nyílt szemmel, csodálkozva, hogy dehát már október közepe van! Hiába. Rövidujjas idő volt. És szerencsére és az új kocsinak hála maximálisan ki is használtuk.

Időről-időre megdöbbent, hogy milyen hatalmas város is ez a Coventry, és mennyire kicsi részét jártuk már be eddig. Nem is beszélve a környékbeli csodákról. Amikor ugyanis kocsit béreltünk, mindig rajtunk volt a kényszer, hogy most aztán nagyon ki kell használnunk, és muszáj messzi helyekre mennünk, amelyeket kocsi nélkül nem is érhetnénk el.
De most, hogy itt az új kocsi, kicsit enyhült rajtunk a nyomás. Már nem kellett a leghíresebb történelmi helyeket felkutatnunk - helyette úgy döntöttünk, hogy parkozni fogunk. Ami nagyon jó ötlet volt, tekintve, a szikrázó napsütést, amit muszáj volt kiélveznünk az utolsó cseppig, méghozzá a szabadban - se múzeum, se kastély, se falak. Ez volt a cél. Persze megint igazi gyöngyszemekre bukkantunk, ahová muszáj lesz majd visszamennünk.
Szombaton a Ryton Garden volt a célunk, amiről kiderült, hogy egy óriási biokertészet, egy brutál nagy biobolttal megfejelve. Én teljesen belelkesedtem, hogy végre kapok fekete magos kenyeret, igazi jó kis bodzaszörpöt, vega-pástétomot. Merthogy ez Magyarországon nem nagy kunszt, ahol minden sarkon biobolt van, de itt valahogy még nem sikerült rátalálnom a helyi biobolt hálózatra - van pár étrendkiegészítős bolt, pár magos bolt, de nagyon hiányoznak a jó kis tönkölylisztes sütik. (Tudom, fene a gusztusomat...)
Szerencsére épp egy "alma-nap"-ba csöppetünk bele, ami azt jelentette, hogy volt egy csomó ingyen alma kostolás(legalább két tucat fajta közül lehetett választani, és ha valaki elvitte a saját almafája termését, meg is határozták neki) Frissen préselt almalé és persze almás-kézműveskedés - mi speciel madáretetőket fabrikáltunk, szotyimagokat kellett beledugdosni a félbevágott almákba. Én mondjuk jókat röhögtem azon, hogy mennyire messze még a tél, amikor szegény éhező madaraknak erre lesz szükségük, de elismerem, hogy amikor valaki tavaly összeállította a programot igazán nem tudhatta, hogy idén ennyire hosszú lesz a nyár. Nem mintha ezt bárki tudta volna, hiszen kb augusztus közepe óta minden hétvégén elmondják, hogy ez az utolsó meleg hétvége - és ez már annyira abszurd, hogy a Daily Mailben csináltak egy tesztet, összehasonlították, mit jósol az asztrológus, egy jósnő, a meteorológus, egy baba, aki véletlenszerűen mutogat kártyákra és egy állatkerti pingvingondozó, az állatok viselkedését nézve. Nem meglepő módon amúgy még a baba és a pingvin is jobb eredményt ért, mint a meteorológus.
No, de nem kalandozok el teljesen, mert a Ryton Garden megérdemli, hogy írjak róla. Azt mondtam, hogy nem akarunk falakat - hát ez nehéz volt, mert olyan pipec kiállítótermük van, hogy alig bírtuk kicsalogatni a gyerekeket. Rengeteg számítógépes játék, nyomogatnivaló gomb (Kisbende imádta) feladat, és feladatlap a zöldségek-gyümölcsök izgalmas életéről.
Persze amikor végre kijutottunk, ott se csalódtunk - gyönyörű kertek, igazi tanösvények, nagyon sok téma szerint felosztva. A megszokott rózsakert, fűszerkert és üvegház szentháromság mellett olyan kis érdekességek voltak, mint a méheskert, a komposztáló terület, a bogyóskert (egy csomó berryt nem ismertem eddig) vagy élménykert a vakoknak és gyengénlátóknak különösen színes, erősen hajladozó, illatos növényekkel. És még egy csomó más.


A legtöbb időt természetesen a gyerekek kertjében töltöttük, hol másutt, ahol egy igazi emeletes faházikó volt - Bende méretben. Még a lányok is óriásnak tűntek benne és le kellett hajtaniuk a fejüket - de üvegablakok, kis terasz, tetőtér, bútorok, pad a verandán. Azt hittem ott helyben elolvadok tőle - de volt indián totemoszlop, és óriás faxilofon és szélhárfa is, ahol zenélhettek a gyerekek. Mellette egy óriási rét, ahol meg óriás sakk, jenga, go és egyéb társasok voltak kirakva. Végül is az egész napot itt töltöttük - a szép idő is marasztalt minket, a sok felfedeznivaló is.
Mivel a nap még vasárnap is tűzött, kipróbáltunk egy másik parkot, a Kingsbury Water Parkot, ami szintén negyedórányi autóútra van. Óriási, izgalmas játszótér fogadott minket rögtön a parkolónál - egy csomó olyan játékkal, amit még soha nem láttam eddig. A fekvő mérleghintától kezdve a babadobon át a gyerek futógépig. Alig bírtuk elrángatni a gyerekeket, hogy elkezdjük a tényleges sétát. A nap legkellemesebb felfedezése az volt, hogy Kisbende már nem csak úgy szalad, amerre a lába viszi, hanem mellettünk marad akkor is, ha nem fogjuk a kezét. Ami már csak azért is üdvös, mert az utóbbi időben nem marad meg a babakocsiban. De most már néha elhiszi, hogy a kezünket fogni kell és követi a csapatot - tehát ha van egy keresztút, akkor nem rohan előre egy általa kiválasztott ösvényen, hanem hajlandó követni minket. És ez bizony óriási megkönnyebbülés.


A fénypont természetesen a kisvasút volt, ami igazi gőzös, rendes büdös füsttel és vízpárával. Mivel ötpercenként jár, és van vagy hatféle belőle, nem kellett se sorba állni, se sokat várni. Mindannyiunkat elbűvölt, hogy milyen mini a vasúti sín, a lámpa, a váltó és még mini alagút is volt hozzá! A csajok lelkesen visongtak - Kisbende meg tátott szájjal figyelte, hogy mi is ez. Nem tudom, hogy mennyire tudja összekapcsolni, de ma egész délelőtt favonatokkal játszott - igaz a múlt héten is ez volt a kedvenc, szóval nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Az mindenképp jó hír, hogy most már simán összekapcsolja a síneket és nagyon élvezi, hogy tologatja a kocsikat rajta. (Ami különösen nekem nagy megkönnyebbülés, mert két hónapja féláron adták a Thomas favonatokat és én nagy lelkesedésemben rögtön nyolcat vettem belőle. Ebből ugyan Kisbende csak egyet kapott meg eddig, a muzsikálós vagont, de eddig még nem sikerült elhitetnem a férjemmel, hogy ez egy állati jó vétel volt és hosszú távon nagyon jól járunk vele. Most, hogy a fia ilyen lelkes vonatozós, kicsit ő is megenyhült.) Mondanom sem kell, innen se akartak hazamenni a gyerekek és ide is vissza kell még jönnünk. Szóval jó kis hétvégénk volt.