Három gyerekkel irány Anglia!

Ma volt a kórus ünnepélyes éves vacsorája. Mondták ugyan, hogy "fascinating fascinator" party lesz, de bevallom én nem ismertem ezt a kifejezést. Utána kellett volna néznem, mert elegendő információ hiányában meglehetősen alulöltöztem. Szerencsére az egyik csaj kisegített és legalább egy fascinatort, azaz tollas fejfedőt a fejembe nyomott.

Amikor megérkeztem és szembejött az egyik lány földig érő rózsaszín estélyiben, hatalmas tollas fejdísszel, azonnal tudtam, hogy nem jól lőttem be az esemény súlyát. Ezek a Belles csajok bizony szeretnek csillogni. És igen, mindenki szoknyában, koktélruhában vagy estélyiben. Csak páran engedték meg maguknak, hogy nadrágba öltözzenek, de én voltam szó szerint az egyetlen, aki fascinator nélkül érkezett. Bevallom, eddig fogalmam sem volt róla, hogy az angolok ennyire szeretik ezeket a hajráfra applikálható csodát, de persze sejthettem volna, hiszen Kate Middleton is rendszeresen ilyenekben parádézik, és az Ascoti Derbin is ennek a nagyobb változatai hordják.
Ha azt hitte volna valaki, hogy ez csak a királyi család privilégiuma, és egyáltalán nem csak esküvőkre veszik fel. Az utcán is simán felrakják, a bulikban pedig egészen komoly elvárás. Olyan nagyon, hogy még díjat is kapott a legjobb kreáció tulajdonosa! Nem mondom, nem volt könnyű megválasztani a legjobbat, mert elképesztő fazonok voltak. Persze a legtöbben egészen kicsi, szinte jelképes tollas vagy masnis díszt vettek fel, de akadtak egészen merész költemények is: kéttenyérnyi fekete pillangó, fátylas, tollas kiskalapok, apró lányos cilinderek, egy rokker csajon strasszos halálfej bújt meg a tollak között, másokon virágok nyíltak, de a legjobb a világítós tulipán volt.
Lehengerlő volt látni ennyi egyéni, elegáns, jókedélyű csajt, akik láthatóan óriási energiát fektettek a megjelenésükbe és abba, hogy tényleg emeljék az est fényét. És ami furcsa, hogy bár én nem voltam tetőtől talpig puccban, nem éreztem magam se feszélyezve, se rosszul. Leginkább azért, mert senki sem nézett rám rosszallóan. Mosolyogtak, kérdezgettek, simogattak és ölelgettek. Azt éreztem, hogy befogadtak és mivel szombaton a tűzkeresztségen is átestem, már teljes jogú tag vagyok.
Nagyon megbántam, hogy véletlenül itthon hagytam a fényképezőgépem, mert csomó embernél volt, és mindenki mindenkivel fotózkodott. A mobilommal még én is megörökítettem magam, legalább a fejdíszem megmaradjon az utókornak.
Amikor leültünk a nagy kerek asztaloknál, kicsit megijedtem, mert két olyan csaj mellé kerültem, akikkel eddig még soha nem dumáltam, de nagyon kellemes társaságnak bizonyultak. Az egyik az életemről kérdezgetett, a másik a magyar konyha titkairól, és arról, hogy is ízlik nekem ez az éttermi koszt.
Mondjuk erről volt mit beszélni, mert elég bénán választottam. Csakis tradícionális angol kajákat írtam be magamnak még pár hete amikor rendelni kellett a listáról, és most jól meg is kaptam: Már a bejáratnál rögtön a kezünkbe nyomták a welcome drinket, ami jelen esetben pimms volt. Ez egy kicsit Sangriára hajazó alkoholos frissítő, amibe különféle gyümölcsöket kevernek, almát, epret, mentát és.... uborkát is! Nem mondom, hogy rossz volt, mert nem érződött külön az íze, csakhát más egy kicsit. Aztán előételnek tonhalízű disznófasírt édes gyömölcsökkel, aztán ízetlen krumpli, vízben párolt fűszer nélküli zöldség, Yorkshire pudingnak nevezett üres fánktészta, alatta vékony szelet marhahús, sok-sok gravyvel nyakon öntve. Desszertnek pedig émelyítően édes kenyérpuding vanília szósszal. Nem épp a kulináris élvezetek csúcsa - de tény, amikor a magyar kajákról beszéltem (rántott hús, rizsköret, tejfölös-ecetes ubisali) ők is eléggé elhűltek.
A kaják közti szünetekben természetesen énekeltünk, volt tombola is és legnagyobb meglepetésemre nyertem is egy rózsás tusfürdő szettet (soha nem nyerek...). Voltak akik előadtak pár dalt, amit direkt erre a napra tanultak be, meg beszédek, hogy milyen büszkék is vagyunk arra, amit elértünk.
Annyira jó volt köztük lenni, és velük lenni - csakhát közben a szívem szakadt meg arra a gondolatra, hogy lehet, hogy már csak három hónapig lehetek velük. Annyira sokat adott nekem eddig is ez a női közösség, amit szavakba se tudok önteni. Nem mondom, hogy barátokra leltem, mert az nem jön könnyen, de jó ismerősökre, kedves beszélgetőtársakra, segítőkész jólelkű asszonyokra, akik próbálták megkönníteni számomra a beilleszkedést. Nem akartam én persze ezt az egészet ennyire nagyon komolyan venni, de nem volt már választásom. Ebben a kórusban nincs olyan opció, hogy csak kicsit eljárogatok és énekelgetek. Elvárják a tökéletességet és ez olyan jó, mert a végeredmény magáért beszél.
Nem tudom persze, hogy tényleg hazamegyünk-e, de hát eredetileg csak egy évre terveztük az itteni kalandunk. És még nem dőlt el, hogy ezt meghosszabbítjuk vagy hazamegyünk. Szívem szerint- és szerintem ez kiderült a blogomból - még egy kicsit maradnék. Jó lenne tovább ismerkedni az angol élettel, élvezni a suli előnyeit, a kóruséletet és csiszolgatni a nyelvtudásunk. De ebben a kérdésben nem mi döntünk, hanem majd a sors...