Három gyerekkel irány Anglia!

"Duck" - mondta Kisbende, amikor fürdés közben a kék kacsáját kérte. Nem, kérem ez már nem véletlen. Ez a gyerek beszél. Még akkor is, ha nem minden szavát értjük.

Pár hete még az volt a bajom, hogy ez a 17 hónapos gyerek az istennek nem beszél. Dudorászik, énekelget, mutogat, de beszélni azt valamiért nem akar. A helyzet mára megváltozott: egész nap be nem áll a szája, mindenről megvan a véleménye és egész nap dumál. Az, hogy nem értjük pontosan, az nem az ő hibája. Ahogy Polonius mondta volt: Őrült beszéd, de van benne rendszer. Az egyfolytában zajló dumafolyamból ugyanis időről-időre teljesen értelmes szavakat lehet kihallani. Amikor az apja öt napnyi távollét után megérkezett lelkes "apa" kiáltással vetette magát a nyakába. Majd berohant a szobába és izgatottan magyarázni kezdett, a halandzsaszöveg végén pedig nyomatékosan újra kimondta: apa, és rohant vissza imádata tárgyához kicsit megölelgetni. (Apa ebből az alkalomból még puszit is kapott, pedig azt nem szeret pasiknak adni, azt csak nekem, a lányoknak és a plüssállatoknak tartogatja.)
A duck és az apa után jött a mami (kizárólag panaszos fennhanggal) a bigabiga, a dogi, nappy és nekiállt jelelni is - ha galambot vagy más madarat lát, azonnal mutatja a kismadár jelét (és közben őrült módon magyaráz) a more jelet (igen, mindenből kell még) és simán megérti az angol és magyar utasításokat is. Nyújtsd ki a nyelvet, csipp-csipp csóka, touch your nose, nod your head, strech up high. Valahogy olyan természetes, hogy mindkét nyelven ért, hiszen járunk angol foglalkozásokra, itthon is szoktuk hallgatni a dalokat és gyakran a magyar mellett angolra is lefordítom, amit mondani akarok neki.
Elképesztően muzikális, olyan tisztán dúdol vissza dalokat, hogy kétely nélkül rá lehet jönni, hogy éppen melyikre gondol. Ha az apjával együtt éneklünk neki (a kánont nagyon szereti) utána mindig megtapsol minket. Igazi műértő, kérem. De nem csak az élő előadásokat kedveli, a CD lejátszóba is beleszeretett. Így hát rendszeresen előkerül a Kaláka, a Kolompos - de a nagy kedvence az angol Sing and Sign CD. Annyira, hogy ma már csak ez kell hozzá, hogy álomba merüljön. Se cici, se anya, se apa, se esti altatódal. Pár hónapja már úgy altatjuk, hogy valamelyikünk bemegy hozzá és altatódalt dúdol neki. Lett is pár kedvence - egy hátránya volt csak ennek a módszernek, hogy néha 15-20 percnyi éneklést is követelt magának és ha felriadt, néha éjjel 2-kor is dudorásznom kellett 20 percen át. De amióta rászokott a CD-re, mi nem kellünk neki. Sőt, kézjelekkel abszolút tisztán ki is fejezte, hogy leszünk szívesek egyedül hagyni és nem zavarni a műélvezetben. Ez nekünk is kényelmesebb (egyikünk pihenhet!) igaz, cserébe néha éjjel 2-kor is meg kel hallgatnunk pár dalocskát, ha felriad a gyerek és nem talál vissza álomországba, de ez a legkevesebb. Zenére alszunk mind.
Persze még mindig kell minden gombos, nyomogatnivaló, világítós, képernyős kütyü. A telefonok mellett megszerezte a lányok fényképezőgépét, és kis hordozható videojátékukat. Ezért is jó ám, ha az embernek vannak nagyobb tesói - nincs az az ember, aki ilyen játékokat venne egy másfél évesnek. De ha már vannak, és már megunták a nagyok, először felügyelettel, később anélkül is megkaphatja a kicsi. Nyomkodja is rendületlenül mindegyiket. És boldog tőle. És ettől nekünk is jobb.
A természete ugyanis meglehetős... khmmm... szélsőséges. Az egyik pillanatban egy cukorfalat édes, puszilnivaló kis meleg baba. De ha meghallja a szót, hogy nem (bármire) akkor elszabadul a tornádó és jajj mindenkinek. Hátravágja magát (igen, a fejét nagyon be tudja ütni) vagy nekirohan a díványnak és üti bele a fejét elkeseredetten, esetleg lefejeli a földet. Teljesen direkt, ameddig be nem pirosodik. Én meg csak nézek döbbenten ilyenkor, hogy honnan ez a nagy indulat, mert a lányok ilyen jelenetet soha nem csináltak. Próbáltam ölelni, simogatni, otthagyni és nem figyelni rá - de semmi nem használ. Az apja találta ki, hogy ilyenkor tegyük be az ágyába, amikor rátör a teljes hisztéria, legalább nem tesz kárt magában, illetve, hogy nyugodjon le. Én kicsit kegyetlennek találtam az ötletet, meg aztán az ágy ne legyen a büntetés helye, hiszen aludni jó, de Kisbendének tetszett a megoldás. Ezen a kicsi helyen ugyanis tényleg lenyugszik. Amikor pedig megunja, akkor kiszól értem és kivihetem. Ha hamarabb megyek be, akkor egyértelműen jelzi, hagyjam békén, még nincs békülős hangulatban. Ilyenkor vagy ordít még egy darabig, vagy szép, csendesen eljátszik, fekszik, kicsit szereli a radiátort, vagy megpróbál benyúlkálni az ágy melletti pelenkásdobozokba. Szóval molyol és ez neki jó. Néha a CD lejátszóra mutogat és zenét is kér, hogy ne unatkozzon, de nem feltétlen akar azonnal kijönni. Az ágy számára a béke szigete és itt tényleg meg tud nyugodni.
Persze ha nem hisztizik, attól még lehet rossz kedve ésmegkeserítheti az egész napomat. Ilyenkor odamegy a polchoz és leveri a könyveket, majd jön a fiók és kiszórja a törlőkendőket, néhány doboz játékot, és végül a hűtőben át akarja pakolni a tojásokat. Ilyenkor egész délelőttök azzal telnek, hogy járok utána, pakolok és próbálom fegyelmezni, ameddig ki nem tör belőle a hiszti, miszerint "hát itt már semmit nem szabad?"


Ám ha jó kedve van, akkor a világ legcukibb játékát játssza. A lányok még tavaly novemberben kaptak egy tortás játékot, ami isteni. A műanyag tortát ugyanis puha anyaggal vonták be és van hozzá ötféle dísz, aminek az alján tépőzár van: csokitallér, marcipánvirág, eper, szeder, tejszínhab. Ezeket lehet különféle mintákban, elrendezésben rárakni. Kisbende persze nem tortát készít. Ő etet. Kistányért kér és kanalat, aztán főz és nekiáll etetni. Engem, a tesóit, a plüsskutyát, mindenkit. A férjem először kicsit furcsállotta, hogy ilyen lányos játék tetszik a fiának (rózsaszín a torta kérem...) de aztán megnyugodott, hogy a gyerek csak azt csinálja, amit lát. És bizony őt az apja is rendszeresen eteti. Tehát csak követi a férfimintát. Főz, etet, gondoskodik, puszilgat, ölelget. Ez nagyon édes.
Csak hát ott van az a lefejelős, hisztérikus, ordítozós és néha bizony verekedős énje is. És ezt eddig még senki nem vállalta be, hogy tőle örökölte volna.