Három gyerekkel irány Anglia!

Ezt a kis táblázatot minden angol szülői értekezleten az ember kezébe nyomják. Ez a gyerek értékelésének kulcsa. És persze ez is nagyon más, mint amit otthon megszoktunk.

Ha szülői, akkor minimum két órás elfoglaltság, és nagyon sok pénz. A Magyarországon töltött évek alatt ez a kép alakult ki a fejemben erről a fogalomról. Az oviban és az iskolában is főleg arról szólt a dolog, mi mindent fognak majd a gyerekek csinálni, ez mennyibe kerül és akármikor is kezdődött, az biztos, hogy zárásig ott ült a kicsi székeken az összes anyuka és apuka. Nem mondom, hogy a rendszer rossz, de itt egészen máshogy zajlik ez a találkozás a tanárral.
A mi sulinkban Parents Evening-nek hívják, és inkább a fogadóórához hasonlít. Nem beszélnek általános hírekről - azt majd megtudjuk a suliújságból és a hetente 2-3 alkalommal is a kezünkbe nyomott körlevelekből. Itt és most a gyerek a lényeg, ezért ilyenkor a tanár csak egy szülővel beszélget egyszerre és arra fókuszálnak, hogyan halad a gyerek a három fő tárgyban - írás, olvasás, matek.
Az otthon megszokott öt jegyű értékelés sehol nincs. De még az sem feltétlen igaz, amit az amcsi filmekben láttam, hogy az "A" a jó érdemjegy, a "B" meg a "C" meg a kevésbé jó. Amikor először dobálóztak a fenti kódokkal, hogy 2B meg 3C nem is értettem, hogy ez most jó, vagy nem jó?
De aztán szép lassan megvilágosodtam. Például Borsi eredménye olvasásból most 2A, ami mivel harmadikos (a táblázatban kikereshető) az átlag alatti teljesítménynek felel meg. Ez nem olyan nagy csoda, hiszen egy éve kezdett el angolul beszélni, ráadásul úgy, hogy előtte nem járt suliba. Otthon mi felváltva gyakoroljuk a magyar és az angol olvasást, az utóbbit nehezíti, hogy nem minden szót ismer, így ez külön nehézség neki. Szerintem az, hogy egyáltalán elérte a harmadikos szintet, nagyon szép teljesítmény. Minden ilyen alkalommal amúgy egy célt is kitűznek a tanárok, hogy mit várnak el a gyerektől - Borsinál azt, hogy érje el a 3C szintet, ami a harmadikos átlagnak felel meg.
Ez amúgy nem az osztályátlagot jelenti, hanem az összes angol iskolás gyerek átlagát (a tanároknak hosszú listájuk van arról, hogy mit kell tudni ahhoz, hogy valaki ebbe vagy abba a kategóriába tartozzon). A gyerektől pedig nem azt kéri, hogy kitűnő legyen, hanem azt, hogy saját magához képest javítson. A lényeg pedig az, hogy mire a sulit elvégzi, addigra minden tárgyból érje el a 4B szintet, ami az átlagos hatodikosok tudása. Van akinél ez lassabban indul be, de aztán felgyorsul, van aki gyorsan indul, aztán stagnál. Minden gyerek más - de ha azt látják, hogy fejlődik a gyerek, akkor minden rendben van.
Amúgy azt jó érzés volt hallani, hogy Borsi matekból 3C szinten van, ami a negyedikesek átlag alatti teljesítményének felel meg (ugyebár ő harmadikos...) ami azt is jelzi a tanára szerint, hogy a gyerek kicsit felszabadultabb, ha nem nyelvi feladatokról van szó, amit ők egyébként abszolút értenek és figyelembe vesznek, hiszen más az anyanyelve. Megbeszéltük, hogy kap majd néhány írás-olvasás gyakoroltató plusz feladatlapot, aminek hallatán amúgy otthon Borsi örömujjongásokban tört ki - ez nem vicc! Ugyanis ő tényleg imád tanulni, szereti, ha van előtte kihívás. Sokszor azért nem csinál meg valamit és rontja le az eredményét, mert tudja, hogy nem fog menni, és nem akarja rosszul csinálni. Ez nem feltétlen jó tulajdonság, de ez van.
Bíbornál azonban leesett az állam - ugyanis közölték, hogy az ő olvasási és szövegértési eredménye 4B - ami a hatodikos átlagnak felel meg (a gyerek ötödikes...) és az ő célja most az 5C... mire én csak zavartan annyit kérdeztem, hogy hát az nincs is benne a táblázatban... hát nincs. Az már a középiskolás szint. Emellett az írás és matek eredménye is 4C, ami szintén hatodikos szint, ott a 4A a cél. Nála hát két perc alatt végeztem, nagyon örülnek neki, hogy ott van, okos, jó gyerek - kicsit talán csendes, jelentkezzen többet. Ennyit tanácsoltak.
Szóval kicsit lebegve mentem haza - ahol azért visszahúzott a földre a valóság, hogy hiába van két nagyon okos, intelligens gyerekem, azt az apróságot, hogy a levetett ruhájukat a szennyestartóba tegyék és ne a gyerekszoba padlójára, azt hosszú évek munkájával se sikerült beléjük plántálni. Igaz, a kezüket megmosták, amikor hazajöttek. Legalább ennyi.
Most különórákat keresek nekik, merthogy otthon annyi mindenre jártak: zongorázni, sportolni. Amikor kiköltöztünk, akkor hagytam ezeket, mondván, hogy elég teher rajtuk a nyelvtanulás önmagában is, hozzávéve a magyar tananyagot.
De most úgy látom, hogy megérett az idő arra, hogy kicsit tovább pussoljam őket (jó kis angolsággal mondva) tehát sport és zenetanulás is lesz idén, ha sikerül közeli helyeket találnom. Amúgy ez nem könnyű, de ennek nehézségei megérnek egy külön bejegyzést.

A hétvége rosszul kezdődött. Esett az eső, szürke volt az ég, és kedvünk se volt kimozdulni. De mivel béreltünk kocsit, hát muszáj volt. Ám az égiek nem könyörültek rajtunk. Csak a végén.

A szomszéd város nagy Car Boot Sale-jén, ahová végre eljutottunk az eső miatt alig volt valaki. A nagy zöld réten alig lézengett pár ember, de azok is már pakoltak. Amint megérkeztünk, hirtelen zuhogni kezdett és az a kevés árus is bepakolt, aki addig ott lébecolt. Persze így is sikerült beszerezni pár könyvet Bíbornak és Borsinak egy elektromos gitár-szintetizátort. Mivel a kellemes sétának lőttek, hát visszaültünk a kocsiba, hogy a tervnek megfelelően továbbinduljunk a Midland Safari parkba, ahol tavasszal már jártunk és volt egy ingyenes visszatérő-belépőjegyünk. Gondoltuk, ha esik, akkor is ott vannak az állatok, van fedett része is, nyitott is - szóval tökéletes programnak tűnt előző este.
Aznap reggel már senkinek nem volt olyan jó kedve és egy órás autózás után már mindenki éhes és nyűgös volt. Ráadásul Bíborkámra rájött a hányinger is, ami nem minden autózásnál tör ki rajta, de ha mégis, akkor őrült erővel. Ha minden a terv szerint ment volna, akkor épp megúsztuk volna a nagyobb bajt - de persze nem ment. Előző nap ugyanis nem csekkoltuk le, hogy nyitva-e a Safari park, mert hát egy állatkert úgyis mindig nyitva van. - gondoltuk. És ez így is van, az egyetlen kivétel ez a mai nap volt. Amikor odaértünk, csak egy nagy tábla fogadott: rendezvény miatt zárva, és integetett is egy fickó, hogy meg se álljunk. Köszi. Mentünk is tovább, Bíbor közben egyre jobban ájuldozott hátul, és végül sikerült hánynia is, amiben a jó az, hogy sikerült időben megállnunk, a rossz, hogy ez épp egy kocsifeljárón történt a baleset. Igaz, a védelmünkre szóljon, hogy sikerült úgy irányítanom a gyereket, hogy a szomszéd kertjébe hányjon, ne oda, ahol épp állunk. Tudom, persze ez semmiképp nem illendő dolog, de annyira padlófékkel kellett megállni, hogy örültünk, hogy nem a kocsiba ment az egész. (Mondjuk az megnyugtat, hogy a kertnek az a része ahová betalált, amúgy is olyan kis szemetes volt, levélkupaccal, pár nylonzacsival és más törmelékkel, szóval nem egy szépen ápolt franciakertet tettünk tönkre.) A házban lakó bácsi így is kijött, hogy esetleg segíthet-e, de amikor látta, hogy mit csinál épp a lányom, inkább visszament. Megnyugtatta, hogy a szomszéd kertje a vesztes, meg az is, hogy ő itt sokat nem tehet. Persze így is iszonyat ciki volt, de mit lehet ilyenkor tenni...
Gondolom nem meglepő, hogy ezután már mind egyre idegesebbek és hisztisebbek lettünk, és persze iszonyat éhesek is. A csomagtartó ugyan tele volt piknik-kajával, de fogalmunk sem volt, hogy a környéken merre van egy park, ahol meg tudnánk állni, amúgy is csöpögött az eső. Ott álltunk egy idegen városban, sehol egy zöld terület, sehol egy étterem. Jobb híján hát elővettük a térképet, és kapásból ráböktünk a legközelebbi kék betűvel jelzett látnivalóra, ahol azt reméltük, hogy le lehet majd ülni, és el lehet menni pisilni.
Így jutottunk el Harvington Hall-ba, ami életünk legjobb kényszer-szülte úticélja lett.
Első pillantásra a hely semmi különösnek nem látszott. Egy nagy vöröstéglás majorház. 500 éves, de nem kastély, nincs óriási kertje, szép berendezése. Ennek ellenére nem volt olcsó bemenni (a családi jegy 21 font volt) de ekkor már bárhová és bármennyiért bementünk volna, szóval nem válogattunk. A nap viszont csodák-csodájára lassan kisütött, így ki tudtunk ülni a kertbe piknikezni, és amikor fél óra múlva már mindenkinek tele volt a hasa és lenyugodtak a kedélyek, elővettünk a kis tájékoztatót, amiért kemény 30 pennit kértek és elolvastuk az első mondatot:
"Harvington Hall arról híres, hogy hét titkos rejtekhely van benne..."
Innentől kezdve már sínen volt a délután.
Akkor tudtuk meg, hogy ez a hely több, mint egy sima kis majorház, ahol megnézhetjük, hogyan is éltek a Tudor kori köznemesek. Ez ugyanis egy olyan titkos szobákkal teli ház, amilyet eddig még csak kalandfilmekben láttunk. Csak éppen ez igazi, és ettől olyan, mintha mi is bekerültünk volna egy igazi vidámpark elvarázsolt kastélyába.
Persze ebbe a házba nem a látogatók szórakoztatására épültek a titkos szobák - sokkal komolyabb és véresebb történet van mögöttük.
Amikor VIII. Henrik úgy döntött, hogy megreformálja a katolikus egyházat és annak ő lesz a feje, elég sokan nem akarták követi ezen az úton. Sok-sok ember ragaszkodott Róma vallásához, ám a katolikus misék celebrálása és hallgatása, valamint a papok rejtegetése fenségárulásnak minősült és kivégzéssel büntették.
Anglia szerte ekkor sok-sok házba építettek titkos búvóhelyeket, ahol a papok elrejtőzködhettek, akár napokra. A leghíresebb építőmester, aki különleges tehetséggel alkotott rafinált búvóhelyeket Nicholas Owen volt, aki maga is szinte mesebeli alak - akkorka, mint egy törpe, ráadásul porckorongsérve és sok más egészségügyi problémája volt, amely az évek alatt csak súlyosbodott, főleg a többszöri kínvallatás után, ahol azt próbálták kiszedni belőle, hogy hová is épített ilyen rejtekhelyeket. De ő soha nem árult el semmit - amiért is 1970-ben boldoggá avatta VI. Pál pápa.


Döbbenetesen jó volt sétálni a házban. Az csak hab a tortán, hogy a gyerekek beöltözhettek Tudor kori ruhákba, és abban járkálhattak végig, míg itt voltak. De az mondjuk már igazán izgalmas, hogy a házban nincs egy sík felület. Minden szoba padlója rettentően ferde. De nem kicsit, hanem olyan nagyon, hogy ha a szoba egyik felébe lefekszik egy gyerek, akkor simán elgurul a másikba, és ha lépked az ember, akkor olyan, mintha tengeribeteg lenne az ember, és néha bizony, főleg a lépcsőkön erősen kell kapaszkodnia, el ne essen. Ezt a hatást képek nem tudják visszaadni, mert a ferdeséget az agyunk úgy fordítja le, hogy biztos elforgattuk a kamerát. Pedig nem! Ezen a képen, ahol Bíbor ül, a függőleges falakon látszik, hogy teljesen szintben vannak, ám a lépcső olyan ferde, ahogy itt látszik! Brutális! Ez persze 500 éve még nem így volt - de azóta mozogtak a falak, a talaj, így jött össze ez a hihetetlen girbegurbaság.
A másik döbbenet az volt, hogy bár a ház kívülről kicsinek látszik, és olyan egyszerű négyzet alakúnak, belül óriási, és egészen bonyolult alaprajza van, szinteltolásokkal, így azt se tudja az ember, hogy merre jár, és mi van alatta-felette.
Ezek önmagukban persze még nem tették volna szenzációssá a házat. Láttunk mi már régi házat, ferde padlót, meg beöltözős szobát. De titkos rejtekhelyet még soha. Márpedig itt négyet is meg lehetett nézni. (A többi olyan helyen van, ahol a látogatók nem láthatják, sajnos.)
Hogy mennyire jól dolgozott ez a hajdani építőmester, az akkor derült ki igazán számomra, amikor mi egyetlen rejtekhelyet se találtunk meg, és volt olyan, amire tábla hívta fel a figyelmet, hogy hol találjuk és mégse sikerült rálelni. De szerencsére egy idősebb teremőr hölgy végigjött velünk, mindent megemelt és bemutatott.
Volt egy rejtekhely a lépcső alatt, amihez fel kellett emelni a lépcsőfokokat. Volt egy aprócska a kápolnában, ahová a miséhez használatos dolgokat rejtették, itt a padlót kellett felemelni. Aztán volt egy a konyhában a kamra és a kályha között, ahol ha épp sütöttek-főztek sokáig nem lehetett kibírni, mert nagyon meleg volt, viszont előnye, hogy ha kutyával érkeztek a keresők, akkor megzavarta őket a kajaszag. Van egy a fogadószoba kéményében is, ahová a tetőről lehet bemászni, ennek csak a makettjét láttuk.


De a legjobb az tényleg olyan volt, mint a kalandfilmekben, amikor egy bizonyos pontot meg kell nyomni, és voilá, feltárul a rejtekhely. Itt a könyvtárban a szoba egyik tartógerendáját kell megnyomni, ami akkor felemelkedik, és a mögötte lévő keskeny résen át egy meglehetős nagy szobába lehet bepréselődni. Ide mászhattak be a csajok is és játszhatták el, milyen is az, ha rejtőzni kell az ellenség elől.
Szóval a napunk végül mesésen alakult, a szó legszorosabb értelmében, csak egy rossz volt benne, hogy estére brutálisan elfáradtunk. De megérte! Én meg azóta is azon tűnődöm, hogy vajon itt a közelben mennyi titkos kis kincs van még, amit jó lenne megnéznünk. És hogy milyen jó is néha, ha az ember rábök a térképre. És hogy vajon ez egy híres hely, csak mi nem hallottunk még róla, de az angoloknak amúgy teljesen hétköznapi, vagy ők se feltétlenül tudják, hogy milyen klassz dolgok vannak az országukban.

Tudom, szentimentális vagyok, de a magyar X faktor válogatását nézve elsírtam magam, amikor a Hajdú ikrek énekelni kezdték a Piramis együttes régi dalát: Ha volna két életem...

Fura a viszonyom ezzel a dallal, mert amikor először hallottam jó 15 éve, akkor éppen olyan élethelyzetben voltam, hogy teljesen magamra illőnek éreztem a szövegét. Éppen kétfelé húzott a szívem, és képtelen voltam választani. Biztos voltam benne, hogy nincs jó döntés. Az lenne az egyetlen megoldás, ha két életem lenne.
Persze utólag azt mondom, csak a döntés fájdalmától akartam megkímélni magam. Hiszen dehogy nincs jó megoldás! És egyáltalán nem kell két, három élet ahhoz, hogy minden beleférjen. A döntésem eredményével a mai napig együtt élek és azt gondolom, hogy a "másik életemben" ha lenne olyan most nagyon boldogtalan lennék.
Azóta ez a két élet dolog nem foglalkoztat. Gondolom főleg azért nem, mert ezzel a mostanival elégedett vagyok. Van benne minden, amit csak kívánhatok, és ha panaszkodni támadna kedvem - mert hát azt mindig van miért - akkor csak eszembe jut az angol mondás: count your blessings... - tehát számold az áldásokat az életedben és ne azt, amivel elégedetlen vagy. Mondjuk, hogy fedél van a fejünk felett, hogy van mit ennünk, hogy békében élünk, hogy nincs hitelünk, amit nyögnünk kellene, hogy három okos és szép gyerekünk van... és még sorolhatnám, ha nem lenne kérkedés.
De persze ha őszinte akarok lenni, akkor sírhatnék is és szomorkodhatnék egész nap amiatt, ami nem jó. Hogy Borsi PKU-s és milyen időnként emiatt az életünk, hogy kicsi a lakásunk, hogy messze vagyunk a szeretteinktől, hogy nincsenek itt igazi barátaim, vagy hogy Bende újra óránként ébred és ezért állandóan fáradt és álmos vagyok. Mondom, van mindenhol baj is. Mi sem vagyunk kivételek.
De én nem ezt szeretem látni, és nem erről szeretek írni se.
Persze már az, hogy írok is jelent valamit. Évekkel ezelőtt még a húgom mondta nekem, hogy vigyázzak, hogy a neten kivel ismerkedem meg, mert aki nagyon sok időt tölt az internet előtt, azzal valami nem stimmel. Még akkor se, ha amúgy minden kereknek tűnik. Mert ha minden jó lenne, akkor igazán élné az életét és nem virtuálisan.
Nehéz vele vitatkozni, különösen ha eszembe jut, hogy mikor voltam legutóbb ilyen nagyon aktív a világhálón. Éppen tíz évvel ezelőtt, amikor Németországban éltem fél évet és időnként szörnyen egyedül voltam. A németek nem túl befogadóak és naphosszat nem beszéltem senkivel. Így hát állandóan a netet bújtam, törzs-hozzászólója voltam egy rakás fórumnak. Mindenről volt véleményem és órákon át ültem nap mint nap a gép előtt.
Ha ez eszembe jut, akkor bizony keményen fel kell magamnak tenni a kérdést: vajon most miért blogolok? Miért tartom fontosnak, hogy esténként alvás helyett leüljek és leírjam a gondolataimat?
Tegnap este megnéztem a Julia&Julia című filmet, ami egy Júlia nevű bloggerlányról szól, aki egy év alatt végigfőzi a nagy gasztroguru, Julia Child szakácskönyvének összes ételét. Az írás és persze a főzés mindkét nő életét megváltoztatja, és mindkét nő életébe sikert hoz. Az egyik szakácskönyvet ír és tévéműsort kap ennek hatására. A másiknak a blogja olyan siker lesz, hogy könyvszerződést kap, amiből aztán film is készült. Micsoda sikersztorik!
De vajon én miért írok és kinek? Az a feltételezés, hogy nem írok emileket, és helyette blogban mondom el a családtagjaimnak, hogy mi van velünk, már rég megbukott. Fura módon ők olvassák legkevésbé a blogot. Sokat dumálunk telefonon, számukra nincs újdonság a blogon. Aztán van egy kisebb kör, közelebbi-távolabbi barátokból, akik viszonylag rendszeresen olvasnak, és ha találkozom velük, szinte kivétel nélkül megjegyzik "ó, én mindent tudok rólad, olvasom a blogod" ami amúgy, halkan jegyzem meg nem igaz. Korántsem mindent írok le ami történik velünk. Nagyon is megszűröm, hogy mit engedek ki az éterbe, mert tudom, nem feltétlen a jóindulat vezérli minden ismerősömet, aki olvas. Sokan drukkoltak-drukkolnak talán még most is, hogy legyen nekünk rossz, és bukjunk bele az egész utazásosdiba, mert hát micsoda dolog, hogy ideoda rángatjuk szegény gyerekeinket, mi lesz a magyarságukkal, a tanulmányaikkal és jobb lenne, ha normálisan élnénk nem így cigánymódra.
De egyre nagyobb az ismeretlenek köre, akik az akaratlanul is táguló kulcslyukon át bekukucskálnak az életünkbe. Fura módon ma már egyre inkább nekik írok. Talán mert a távolságot tartva sokkal könnyebb magunkról is írni. Könnyebb eldönteni, hogy mi legyen a téma és mi maradjon meg csak nekünk.
Kicsit ugyanis tényleg olyan már, mintha két életem lenne. Egy blogolós és egy igazi. És bár a blogolós kicsit tényleg a szebbik és jobbik oldalát mutatja, azért be kell vallanom, hogy a teljes egész messze van a tökéletestől. Nincs benne, hogy a lányok tetvesek lettek az angol iskolában, hogy öt kilót híztam, mióta kiköltöztünk és hogy képtelen vagyok tisztán tartani ezt a rohadt vajszínű padlószőnyeget. A kép persze még ezekkel az információkkal se lesz teljes. De nem is törekszem rá. (Nem vagyok hírügynökség, és nem tettem ünnepélyes esküt a kiegyensúlyozott tájékoztatásra.)
Sőt. Örülök neki, hogy elhatároztam, hogy többségében a jókat fogom megírni, mert ez arra késztet engem is, hogy a jót keressem. Hogy nyitva tartsam a szemem és örüljek mindennek, ami napsütést hoz bele. És abban hiszek, hogy előbb-utóbb a két életem majd eggyé válik, és az összességében jó lesz túlsúlyban, hosszú távon is.
És írok, mert az írás a szakmám, a szenvedélyem és a hobbim is. Annál jobban már csak visszaolvasni szeretem, amit írtam, mert akkor újraélem, hogy mi minden történt velünk az elmúlt egy évben. Ha nem írtam volna le, most már egy csomó dologra nem is emlékeznék. Azt nem bánom, ha a rosszakat elhomályosítja az idő, de annak örülök, ha a jók megmaradnak. Mert azokból lesz az igazi emlék. És annak már el lehet nézni, ha torzít.

Komoly mulasztás, hogy még soha nem írtam a gyerekek iskolájának udvaráról. Pedig olyan nagyon jó, hogy én az első pillantásra beleszerettem. És annyi minden van benne, hogy megér egy önálló bejegyzést.

Először is hatalmas - tudom, ez adottság. Igen, itt az összes iskola, amit eddig láttam meglehetősen új építésű és komoly méretű udvarral rendelkezik. Nem tudom, hogy ez egész Angliában általános-e vagy csak errefelé, de nekem nagyon tetszik, hogy ezeket az iskolákat a gyerekek kedvéért tervezik. Nincs körülötte lakóház, és jó nagyra kanyarítják a telket. Így senkit nem zavar, hogy a gyerekek ott üvöltöznek a szünetekben, és mivel van hol, az sem baj, ha szaladgálnak. Hogy ez a kettő mennyire nem magától értetődő, azt csak az nem érti, aki nem járt még Magyarországon iskolába, nálunk a gimiben például annak idején az udvarra se lehetett lemenni amikor szünet volt, nemhogy ott szaladgálni le a fölös energiákat.
Itt ez másként van. Nekem nagyon szimpatikus, hogy minden alsó tagozatos osztálynak van saját elkerített udvara (ez a Reception Yeartől a másodikig terjedő időszak) hiszen tény, hogy az ötéveseket hiba lenne összeereszteni a 12 éves végzősökkel. Csak a baj lenne belőle, még akkor is, ha véletlenül ütköznek össze.
A kicsiknek hát védett, külön helyük van - ezekben az egyébként nem olyan nagyon kicsi udvarokban van mászóka, homokozó, asztalok amire ki lehet vinni a játékokat és persze hely szaladgálni. A falakon számok, betűk. És tényleg nagyon sok játék - babakocsik, autók, bringák, babaház, kalózhajó, edények, gumiállatok, Lego. És hát mivel Angliában vagyunk (esik időnként) nem csak nyílt része van az udvarnak, hanem egy nagy fedett terasz is tartozik hozzá, hogy rossz időben is ki tudjanak menni a gyerekek.
Az mondjuk magától értetődő, hogy mivel az egész suli földszintes, minden teremnek két ajtaja van - egy az iskola belseje felé, és egy közvetlen az udvarra, tehát bármi van, azonnal ki lehet terelni az ifjúságot. Nem is mindig várják meg a kicsöngetést - ha elfárad egy osztály, vagy épp használni szeretné a kinn lévő segédeszközöket, akkor egy pillanat alatt kinn teremhetnek.
A felsősöknek ugyanis nincs saját udvaruk, így szünetben lehet barátkozni, közösen játszani más osztályokkal is. Ahhoz, hogy ebből ne legyen gond, főleg tér kell. És persze valami, amivel elfoglalják magukat a gyerekek. Itt mindkettőből bőven akar.
Ma összeszámoltam: a sulinak van két füves focipályája (itt szoktak krikettezni is), egy betonozott kosárlabdapályája, egy mászófal, egy favonat, egy fa akadálypálya és hinta egyben, egy fa színpad ülésekkel, egy fa gloriett (olyan 10-15 gyerek tud benne leülni) és egy beton futóversenypálya.
Emellett pedig még egy normál pesti iskolaudvarnyi udvar, ahol rengeteg játék van felfestve a betonra valami speciális, elég vastag festékkel - több ugróiskola, egy társasjáték (a Snakes and Ladder), egy kör alakú akadálypálya, óra, iránytű (betájolva!), és egy hosszú kígyó, amelyben a számok találhatók 1-50-ig. Utóbbiak szemléltető eszközként is használhatóak.
És persze az egészet rengeteg fa veszi körül, egy kis erős rész is van hátul. Tavaly év végén itt keresték a "szörny" lábnyomait, amikor egy feladat kapcsán az egész suli átment szönyvadászba. Elképesztő volt, hogy milyen lelkesek ám a tanárok és a gyerekek is, gyűjtötték a bizonyítékokat, a szőrpamacsokon át a szörny vacsorájának maradékáig. Aztán le kellett írniuk, milyennek képzelik el a szörnyet, mit ehet, hol élhet stb. Teljesen be voltak zsongva egy teljes hétig - Borsi teljesen megette a sztorit, Bíborék évfolyama már nem volt olyan biztos benne, de azért ők is szívesen játszottak.
Szóval egy ilyen udvar ilyesmire is jó. És még mennyi mindenre! De a legfontosabb, hogy rengeteg szabadtéri tornaórájuk van, esőben és hidegben is kimennek, minden egyes szünetben. És én hiszek benne, hogy ha egy gyerek ki tudja szaladgálni magát, akkor utána jobban meg tud ülni a fenekén, ha tanulni kell. És ez mindenkinek megkönnyíti az életét.

Ez az iskola, az udvar felől fotózva. A cerkák alatt szoktak reggelenként sorakozni, ez a betonterület egyben kosárlabdabdapálya is.


Ugyanaz a tér csak a suli felől fotózva. Elől az iránytű-óra, mögötte halványan látszik az akadálypálya és a számkígyó.


Ez az abc kukac.


Ez a Snakes and Ladder. Olyan nagy, hogy a gyerekek bábuként tudnak benne mozogni. Ha a létra aljára lépnek, felmászhatnak, tehát előrébb kerülnek. De aki a kígyó farkára lép, az lecsúszik rajta egy rosszabb helyezésre.


Szünetben itt szoktak mászókázni a nagyok.


Ez meg a falmászó rész.


Most rájöttem, hogy a kicsik udvarát még sose fotóztam le. De majd pótolom! Mert az is nagyon jó!!!

A képen tíz gyerek látható. Árvák. Soha nem láthatták az édesapjukat. Meghaltak az Ikertornyokban, mielőtt a várva várt gyermekeik a világra jöhettek volna. A kép, a sztori megható. De vajon mi ennek a történetnek az igazi tanulsága?

Elsősorban azért, mert a terrorveszély nem csökkent. A gyakran utazó emberek számára tíz évvel ezelőtt új időszámítás kezdődött, és ez bizony alaposan megnehezíti az ember életét, ha repülni vágyik három gyerekkel. Be kell vallanom, én bizony nem tudom, hogy miért olyan veszélyes vizet felvinni, miért dobatják ki a majonézt, vagy a rúzsokat. És hogy tényleg fontos-e megmotozni a nyolc éves kislányomat, ha besípol a reptér kapuja. De elfogadom. A biztonság mindenek felett. Mert soha nem fogom elfelejteni amikor tíz éve felhívott a tesóm, hogy kapcsoljam be a tévét, mert elkezdődött a harmadik világháború. Bíborka már a hasamban volt, és emlékszem, éjfélig néztem a tévét és sírtam, hogy milyen világra szülöm szegényt.
Aztán nem lett baj.
Legalábbis nekünk nem, az afgán nőknek attól tartok erről más a véleménye. Sok országban azóta sincs béke. A mai napig tart a harc, olajért, pénzért - a kisemberek számára érthetetlen politikai okokból.
Ha egészen őszinte akarok lenni, a nagy ijedelem után engem annyira nem érdekelt már ez a Twin Tower dolog. Minden évben tucatnyi terrortámadás van szerte a világon, meg földrengések, árvizek, és egyéb katasztrófák, ahol sokkal több ember halt meg, mint itt. Sajnálom, akik ott haltak meg - de sajnálok mindenkit, akinek az élete ilyen hirtelenül és értelmetlenül ért véget.
Kicsit úgy is éreztem, hogy Amerikában csak jókora médialufit csinálnak az egészből, mert hát ha őszinték akarunk lenni, igen látványos és jól eladható a két torony leomlása. Egy madridi pályaudvari robbantás, vagy egy londoni gáztámadás sokkal könnyebben feledhető, pedig itt is, ott is haltak meg emberek. Még sincs emlékművük és filmjük.
Mindig úgy éreztem, hogy az amcsiknak vér kellett és bosszú, és ez már nekem nem volt szimpatikus. Tudom, emblematikus ami ott történt, de mégis igazságtalanul nagy figyelmet kap. És hát valljuk be, Amerika nagyon messze van - ha bánatot akarunk, ott van nekünk Kolontár, a szajoli vonatszerencsétlenség vagy akár az a bizonyos augusztus 20, amikor jött a szélvihar.
De amikor azért a Daily Mailben megláttam ezt a képet, akkor bizony elkezdtem sírni. Ez a tíz gyerek ugyanis soha nem láthatta az édesapját. Ők akkor már az édesanyjuk méhében voltak, amikor a tornyok összedőltek. Most tíz évesek. És ahogy a történetüket olvasom, voltaképp boldogok. De ahogy itt állnak talpig fehérben, ártatlanul, azért összeszorul a szívem és mindet sajnálom. És azokat a többi ezreket is, akiknek nincs arcuk és akik egy másik kontinensen szenvedik meg az őrültek játszmáit. Ahogy mondják, akkor győz a gonosz, ha a jóság tétlen. Hát ezek a gyerekek nem tétlenek. A legnagyobb tettük, hogy nem akarnak bosszút. Pedig olyasmit vesztettek el, amit tényleg lehetetlen pótolni, bármilyen jó pótapákat is kaptak azóta. Az arcuk tiszta és nem lihegnek elégtételért. És nem pénzért pózolnak, hanem, hogy létükkel is bizonyítsák, az élet megy tovább. És akkor lesz jó a világnak, ha béke lesz mindenütt. Mindegy, hogy milyen őrült, hol keresi a bajt. A háborúban csak vesztesek vannak. Ha pedig ők meg tudnak bocsátani, akkor kinek van joga folytatni a nevükben vívott harcot?

Az elmúlt két napban igazi kiképzőtáborban voltam. Napi nyolc órás próbák, szigorú időbeosztás és munka megállás nélkül. És mégse vagyok fáradt, sőt! Alig várom a szerdát, amikor újra mehetek!

Bevallom, annyira nem lelkesített eredetileg, hogy rögtön visszaérkezés után az első hétvégémet egy csapat angol nővel töltsem egy szállodában. Úgy éreztem, hogy nem vagyok még kész a mélyvízre, jobb lenne még egy kicsit a langyosban szokni a medencét. De nem igazán volt választási lehetőségem, mert október végén lesz az a Barbershop verseny (ők úgy mondják, Convention), amin Anglia összes kórusa részt vesz (tavaly hatodik lett a kórus) és előre megmondták, hogy aki ezen ott akar lenni, annak kötelező ez a hétvége is. Mivel én öt hetet amúgy is kihagytam, nem volt kérdés, hogy ha most nem megyek, akkor lőttek az egésznek. Márpedig ha a versenyt kihagyom, amire amúgy egész évben készülünk, akkor minek is megyek tovább? Szóval összeszedtem magam.
Akkor jött a hír, hogy szombat esti parti témája az Oscar gála lesz, ami aztán végképp elvette a kedvem, hiszen estélyikkel nem vagyok igazán ellátva, márpedig ezek a Belles csajok nagyon tudnak bulizni és kiöltözni, és bizony fel kell venni velük a lépést, ha nem akar az ember szégyenbe maradni. És persze még a fellépő ruhánkat is vinni kellett, mert jelmezes próbát is tartottunk. Szóval ahhoz képest, hogy két nap az egész, jókora pakkal indultam útnak a szállodába.
Mondjuk a reggel 9 órás kezdés teljes horror volt amúgy is - ám a szoba, amit kaptam kicsit felvidított. Ilyenben még nem laktam korábban, pedig jártam már pár klassz helyen - de ennek az egyik fala üvegből volt. Csupa napfény, tisztaság, nyugalom, puha szőnyeg, nagy ágy. Mivel Kisbende az elmúlt két éjszakán ismét az óránkénti ébredést választotta, főleg az utóbbi vonzott, de aztán majdnem éjfélig kellett várnom arra, hogy kipróbáljam, kényelmes-e. És akkor még nem is sejtettem, hogy nem fogom tudni kipróbálni. Mert nem alszom majd egyáltalán benne. Egy másik ágyban fogok lefeküdni. (Micsoda fordulatok várnak még a kedves olvasókra...)
Egy ilyen egész napos próba amúgy rémséges is lehetne, mert nyolc órán át állni derékfájdító élmény, és énekelni se feltétlenül jó. Pláne, ha csak két dal van repertoáron, hiszen ezt a kettőt fogjuk a versenyen elénekelni, logikus hát, hogy ezeken kell dolgozni.
De az egész egyáltalán nem volt olyan unalmas, mint ahogyan gondolná az ember. Először is mert ezen a két dalon is tényleg volt mit csiszolni, még akkor is, ha a szöveget és a dallamot tökéletesen tudta mindenki. Mert hát a hangsúlyok, a dal értelmezése és a gesztusok, és persze a koreográfia az bizony kívánja az utómunkát. Tudom, röhejesnek tűnik két darab háromperces dalon ennyit dolgozni, de hol van még most is a vége! Hat hetünk van még a versenyig, és még mindig van munka vele! És tényleg minden egyes részletén van mit ismételgetni, hogy jobb legyen, és tök izgi, de a végére tényleg jól hallható a különbség, és a fejlődés.
Hogy ez az egész jó élmény legyen, persze kellett még egy-két dolog. Az egyik a vendégedző, egy amerikai pasi, aki velünk volt mindkét nap, és friss szemmel látva (ok, inkább füllel hallva) egy csomó apróbb-nagyobb dolgot tudott tanácsolni. Ráadásul mindezt iszonyú jó stílusban és viccesen.
A másik nagy fegyvertényt meg a szálloda tette hozzá a hétvégéhez, ahol tényleg nagyon kényeztettek minket. Az ingyenes óriási kávéautomaták, és mellette gyümölcs, keksz, forró fánk. A nagy svédasztalos ebéd, és az igazán ínyenc vacsora. Az igazat megvallva az egész hétvége egy nagy hízókúra volt, pláne, ha igaz, hogy a nevetés is hizlal.
Merthogy nagyon sokat nevettünk, különösen este, az Oscar partin, amin igazi díjakat is osztottak. A legjobb ruha, a legjobb frizura, a leghiúbb kórustag és a "best supported" kórustag, utóbbi ugyebár azt jelenti, hogy ki van legjobban ellátva amúgy mellesleg. És minő meglepetés, ezt nem én nyertem, bár komoly esélyesként indultam. (Bunda!!!) A díj egy lilára festett kis állványon álló Barbie baba volt amúgy, amit persze komoly ceremónia keretében adtak át és persze a nyertesnek beszédet is kellett mondania. Utána meg énekeltünk éjfélig.
Akkor mentem volna az ágyamba, és le is dőltem rá, amikor hallottam, hogy csepp-csepp-csepp. Esett. Kinn. Nem is lepődtem meg nagyon. Itt mindig esik. De aztán rájöttem, hogy azért olyan hangos a csöppök hangja, mert benn is esik. Csurom víz volt a plafon. Ami azért érdekes, mert az elsőn volt a szobám és még volt fölöttem két emelet. Mindenesetre kaptam egy másik szobát, ami amúgy épp ugyanolyan szép volt, mint az első - csak száraz.
Az igazi bomba azonban másnap robbant, amikor az egyik kórustagunk a sok bő ruha után, amiben az elmúlt hónapokban járt felvett végre egy szűket és ebben teljesen egyértelmű volt, hogy babát vár. Hogy ebben mi a szenzáció? Hát hogy a kórusvezetőnk a barátja. Aki korábban egy másik kórustag csajjal járt. És olyan 4-5 hónapja szakítottak. És ez a pocak minimum annyi idős most. Azt, hogy a mi kis kórusvezetőnk afféle kiskakasként válogat a tyúkólban, eddig is tudható volt. És az is, hogy az egyik csajt lecserélte a másikra. Az egyeske nem is jött pár hétig, amin mindenki nagyon sajnálkozott, főleg, mert csak három tenorunk van, akik az igazán magas hangokat ki tudják énekelni, és Lucy volt az egyik, ráadásul a legjobb hangú. Szerencsére pár hét pihenő után visszatért, kicsit több sminkkel és jobb cuccokban mint addig, de hát ez teljesen normális ilyenkor.
Ő amúgy erről a babadologról is tudott már, és neki volt egy olyan további információja is, amit senki más nem tudott eddig. Hogy bizony az új párocska boldogsága korántsem teljes - merthogy most volt a huszadik heti UH (igen, a csaj kb az első randin esett teherbe...) és a kicsi magzat beteg. Nem is kicsit. Egy tumort találtak benne. És még nem lehet tudni, hogy kivárhatja-e a 40 hetet, vagy már hamarabb meg kell operálni úgy, hogy a köldökzsinórt nem is vágják el, és utána visszateszik a kismama hasába. Szóval ki mondja, hogy kórusban énekelni unalmas dolog? Ahol 60 nő van, ott ezerrel megy a pletykálkodás, és amit egy ember tud, az már mindenki számára nyitott könyv.
Ez persze nem így egybe derült ki, a nap folyamán fokozatosan jöttek az infók, és a baba betegségét már csak hazafelé az autóban hallottam. Ami jobb is, mert ez tényleg sokkoló, én még nem hallottam ilyesmiről, méghogy magzati tumor... Többször is visszakérdeztem, hogy tényleg jól értettem-e, de úgy tűnik igen. Most én az egész történet minden szereplőjét nagyon sajnálom. De amúgy nem sírással telt nekik se a napjuk, ha valaki nem tudta, hogy mi minden történik éppen, észre nem lehetett venni rajtuk.
Merthogy ez a nap is jó volt, én tényleg istenien éreztem magam. Mert egyrészt jó dolog az első sorban lenni, és ott csillogni, naná. Imádom az új dalunkat, amiben annyit lehet játszani-színészkedni. És ami még jobb, hogy most már lassan tényleg beépültem a csapatba, és már tudom, hogy kik azok, akik mellé ebédnél-kávézásnál érdemes leülni, mert fognak velem is dumálni. Merthogy ugyan mindenki nagyon barátságos, de vannak kevésbé beszédesek, meg olyanok is, akik ketten-hárman nagyon jó barátnők, és nem feltétlen vonnak be egy idegent. De lassan megtalálom a helyem, és már megvan az is, ki lesz a nagy októberi versenyen a szobatársam. Méghozzá nem is az, akit eredetileg találomra kijelöltek mellém, hanem a litván csaj, aki külön elintézte a cserét, hogy velem lehessen. És ez is tök jó.
És bár reggel időnként bizony nagyon azt kívántam, hogy teljen már az idő, és legyen végre szünet, vagy méginkább délután 5, hogy hazaindulhassak, de aztán amikor tényleg eljött a búcsú ideje, még ráhúztunk negyedórát, és ezt senki se bánta (pedig amúgy ám kényesen pontosak vagyunk) mert annyira belejöttünk a koreográfia változtatásába, hogy muszáj volt még maradni, és kipróbálni és begyakorolni az új dolgokat. Szóval szenzációsak leszünk! Illetve már most is azok vagyunk.
Nekem mondjuk most az a tervem, hogy tartok egy hét gyümölcsdiétát a folyamatos zabálás után, és kérek egy kényeztető lábmasszázst, mert az új ezüst fellépőcipő feltörte a lábam.
De a legjobb mégsem ez volt az egész hétvégében, hanem az, hogy rájöttem, az éneklés egyszerűen kinyitja a kreatív csakráimat, mert tele vagyok ihlettel, gondolattal és muszáj írnom cikket, könyvet, angolul-magyarul. Csak előtte most alszom. Mert a derekam tényleg leszakad. És piszok sokat buliztam tegnap. De ennek ellenére lelkes vagyok. És remélem, hogy ez holnap is megmarad.
(Ja, amúgy a kép az egyik csaj pólójának a felirata - Barbershop - created by men, perfected by women... márminthogy a Barbershopot a férfiak alkották és a nők tökéletesítették. Ez szerintem olyan klassz duma, és az élet mennyi területére igaz...)

Egy nap késéssel ugyan, de elkezdtük a sulit. Igen, én is utálom, amikor többes számban használják a szülők a gyerekeikre vonatkozó megjegyzéseket és a falnak tudok mászni a "ma fájt a hasunk" vagy "ügyesen ettünk"-féle mondatoktól. De a sulikezdés tényleg közös munka. Minden anyuka legalább annyit dolgozik vele, mint a gyereke. Csak tőle senki nem kérdezi meg, hogy szereti-e csinálni.

Az első sokk még tegnap ért, amikor leszállt a gép Angliában, és a 40 fokos hőség után megérkeztünk a hideg, fénytelen, esős késő-őszbe. Pulcsi ÉS kabát. Vízhatlan persze, mert csöpög. A lakás is durván kihűlt, be kellett fűteni, hogy ne fagyjunk meg. Azt hittem, hogy igazi megnyugvásos öröm lesz visszajönni - haza, ahogy mondjuk néha. De ehelyett semmi nem volt tökéletes. A repülés fárasztóbb volt, mint emlékeztem, a lakás pedig jóval kisebb, mint amikor tavaly ilyenkor először megláttam. A környék barátságtalan, sehol egy fehér arc, aki mégis, az részeg vagy mocskos. És mindenki angolul karattyol körülöttem.
Az egész olyan idegen és fura volt. És ezt nem csak én éreztem így. Valahogy az egész család olyan nyűglődős hangulatba került. Hogy az utazás, a kulturális sokk, a hideg vagy egyszerűen a nyaralás vége viselt meg minket, fogalmam sincsen. De mind úgy aludtunk, mint akit fejbevágtak és még Kisbende este 9-től reggel 6-ig meg se moccant, ami abszolut rekord.
Azt mondjuk nagyon tudom szeretni, hogy az angol suli csak 9-kor kezdődik, ami az időeltolódás miatt az otthoni 10-nek felel meg, így legalább az ébredés könnyen ment, aztán a lányok suliba mentek, ami itt annyival egyszerűbb, hogy nem kell tankönyvet, füzetet, tanszereket venni. Csak az egyenruháról kellett gondoskodni jó előre, ami ugyebár immáron piros. Amúgy még az ebédpénzt se vették ma el, mert még akkora volt a kavarodás - de azért kapott ebédet a gyerek hitelbe. Szóval új tanár minden gyereknek, új osztálytársak (összekeverték az osztályokat) és új osztálytermek, amiket nem volt könnyű megtalálni se.
Amíg a csajok intézményes keretek között szoktak vissza az angolba (amiből amúgy kiestek ám rendesen, simán magyarul válaszoltak, ha angolul kérdezték őket) én itthon próbáltam kipakolni a bőröndökből, ebédet rittyenteni, takarítani és Kisbendét szórakoztatni több-kevesebb hatékonysággal. Közben meg nagyon erősen küzdöttem a brutális álomkórral, ami a fénytelen szürke ég alatt alattomos módon támadott. A délutánt megfejeltem egy belvárosi cipővásárlással ahová mindhárom gyereket elvittem, és ebből kettőnek még cipőt is tudtam venni. (Bíbor nem akart újat, hiába könyörögtem, hogy a tavalyi már kicsi és kopott is, nem hitte el. Tehát vele majd menni kell még egy kört pár hét múlva.)
Mire hazaértem már olyan fáradt voltam, hogy legszívesebben laposkúsztam volna az ágyba, ehelyett este fél 8-re mentem a kóruspróbára, amit már öt hete blicceltem, tehát igazán nem lehetett még egyet kihagyni, ugyanis versenyre készülünk, de nagyra. Ráadásul az első sorba tettek, és egészen durva, bonyolult koreográfiát kell megtanulni az egyik dalhoz, ami annyira titkos, hogy még a címét se árulhatom el, erre külön figyelmeztettek minket. Nem gondolom persze, hogy a többi Barbershop kórus az én blogomat olvassa kémkedés céljából, de komolyan veszem a játékot. Másképp nem is érdemes. Szóval nagyon jók vagyunk, és állati jó a dal, a koreográfia és tök büszke vagyok rá, hogy első sorba tettek, mert az nagy dicsőség. Így csak fél 11-kor indulhattam haza, miután még 100 fontot leperkáltak rólam, mert a nagy verseny kétnapos és a szállodát is fizetni kell. (És ez csak a foglaló, még 150-t kell beadnom erre a célra a jövő hónapban. Drága hobbi ez...) És ami a legrosszabb, hogy még csak énekelni se tudtam ma, mert már egy hete be vagyok rekedve, amióta a vonaton rámfújta a jeges légkondit a hülye MÁV. A flow érzés hát elmaradt, de legalább felfrissítettem a tudásom koreográfia ügyben, ami nagyon is rám fért, és megszerveztem, hogy valaki vigyen el kocsival a hétvégi kétnapos intenzív kóruspróbára, ami amúgy szintén 135 fontba került, mert szállodába megyünk. És ez nem pihenés lesz, hanem kőkemény kétnapos munka - részemről intenzív angol nyelvi ismétléssel összekötve.
Alig 24 órája jöttünk meg, és csak lesem, hogy mennyire másként látom már a lakást, a környéket és az életünket. Most már semmi nem idegen. Olyan gyorsan visszazökkentünk az angol hétköznapokba, mintha soha nem mentünk el. Egyik kezemben a Daily Mail, másikban egy forró tejes tea. Kinn esik, de én ezt szeretem. Hazaértünk.

Fogalmam sincsen, hogy a fenébe mentünk el egy éve Angliába. Ahhoz képest, hogy mindenünk van kinn is, a két bőröndön kívül már összekészítettünk két óriási papírdoboznyi holmit is. És még hol a vége...

Tavaly még két és fél gyerekkel kellett egy egész életet több-kevesebb hisztériával összepakolnom. Bendét még csak félnek számítom, hiszen ahová tettem ott maradt. És biony ez az ideihez képest jelentős különbség.
Igaz, a helyzet akár könyebb is lehetne, hiszen csak a bőröndbe kell visszadobálni, amit magunkkal hoztunk. És egy pár holmit mellérakni, amit kinn hiányoltunk. Nem volt ez olyan sok minden - gondoltuk. Egy palacsintasütő (kell abból kinn is kettő) pár könyv, magyar csíkozású füzetek, pár szoknya, cipő, bizsu, amiről azt gondoltam, hogy nem fog kelleni, pedig mégis. És pár játék, amibe Bende közben belenőtt. Igazán nem sok dolog. Hogy ebből aztán hogyan lett az a rémesen nagy csomag cucc, igazán nem tudom. Tényleg nem.
Persze arra nem számítottam, hogy majd a csajok is hozzárakják a maguk kis túlélőcsomagját, pedig sejthettem volna, mert amikor meglátták a Barbie babáikat, a Playmobil figurákat, és a Baby Born baba ruhaszekrényét, látható volt, hogy ettől most még nehezebben fognak majd búcsút venni, mint tavaly. Merthogy most már sejtik, hogy az az egy év, amire ismét búcsút kell mondani ezeknek a kedvenceknek milyen sok idő. És azt is, hogy nem feltétlen akarnak bármit is itt hagyni. Főleg a könyveket, amit kinn pótolni se olyan egyszerű. És amit most szó szerint faltak. Bíbort nem is láttam az öt hét alatt könyv nélkül, és Borsi is kiválasztott pár kedvencet, amit muszáj befejeznie kinn.
Mindezt a pakolást pedig megfejelve Kisbendével, aki a másfél évesek teljes öntudatával pakol, rakodik, akaratoskodik és folyamatos szórakoztatást igényel. És nem érti, hogy mit jelent a majd és a később. Bár mit mondjak, erre még Borsika se mindig képes. Aki a fenti képen éppen azt nézi, hogy mikor jár már le a kenyérsütő gép. Na nem azért, mert olyan éhes lett volna, hanem mert megígértem neki, hogy utána majd elmegyünk neki kistáskát venni. Mert anélkül nem indulhatunk vissza. Amikor a kép készült, még hátra volt 1 óra 38 perc. Persze nem vártuk meg a végét, mert a kenyérsütő nézegetés program Kisbendének is tetszett, fel is mászott volna, hogy nyomogassa kicsit annak a masinának is a gombjait. Mert minden rohadt gombot nyomkodni kell folyamatosan.
Szóval a helyzet az, hogy az utolsó két nap a Balatonnál már őrült pakolással és takarítással telt, mi is nyüglődtünk, a gyerekek nemkülönben, merthogy jóval kevesebb figyelmet kaptak, amit a lányok még csak-csak elviseltek, de a fiam már jóvaé kevésbé. Mi meg feszültünk, mint a hegedűhúr, hogy mindent rendben hagyjunk ott, tudva, hogy ez nagy felelősség, mert ami marad, azt bizony csak egy év múlva látjuk újra. Az, hogy a barátokkal kapcsolatban is hasonló érzés kavarog bennünk, egy kicsit sewm csökkenti a terheket. Valahogy nem megy nekem ez a búcsú dolog. Minden olyan rohadt végleges és végletes. Pedig nem örökre megyünk el, és jövünk is majd megint vissza. De hogy mikor, még fogalmunk sincs. Hát ez van most velünk.

Nehezen veszem rá magam mostanság az írásra. Olyan nagyon érzékeny, sírós hangulatban vagyok. Lassan eltelnek a Magyarországra szánt napok, és búcsúzni kell a Balatontól, a családtól, a barátoktól és attól az egész élethelyzettől, amiben most vagyunk. Márpedig ez most jó. És ki tudja, milyen lesz majd ezután.

Nem mintha valami nagy katasztrófa szelét érezném, és attól szomorodnék, csak hát nyitva a szemem és látom: egyre hűvösebbek a reggelek, és érezhetően minden nap korábban sötétedik. A Balatonnál megritkult az embertömeg és a boltok is lassan átállnak a szezonos nyitvatartásról a télire és mi is leeresztettük a nagy medencét, ahol annyi délutánt átpancsoltak a lányok.
Nehéz a búcsú a háztól, attól az életformától, hogy mi itt mind együtt vagyunk és a napok szabadon telnek, és csak lesem, hogy nyúlnak és barnulnak a lányaim, és csodálom órákon át, hogy Kisbende is milyen nagyon ügyes lett! Most még a hintaágyban ringatva szoptatva-altatom és félek, ez az utolsó ilyen békés egymásba olvadásunk az őszi napsütésben. Jövőre már nem így, és nem ott fogom altatni. És ki tudja, alszik-e még akkor is délben.
Mert az idő telik ám, és már csak hetet kell aludnunk és megyünk vissza Angliába, ami most távolabbinak tűnik, mint Kína. Mintha soha nem is mi laktunk volna ott, és valahogy teljességgel képtelenségnek tűnik, hogy nekünk van ott is egy teljesen komplett életünk és háztartásunk, ami visszavár.
De persze a változás az jön, akár egy gyorsvonat, és képtelenség megállítani. Hiszen itt a Balcsinál akkor se maradhatnánk, ha most hirtelen úgy döntenénk, hogy mindent visszacsinálunk és nem utazunk a külhonunkba. Mert ennek a nyárnak és vele együtt a sok jónak akkor is annyi. Jön a suli, a munka, a hideg és a négy fal között töltendő idő. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet ezt majd Kisbendével megértetni.
Szóval nincs jó kedvem, pedig annyi emberrel találkoztam és minden találkozó olyan jól sikerült!
Mikor pár hónapja egy kolléganőm arra kért, hogy szerepeljek a cikkében és meséljem el, hogy milyen hatása van a küldfölre költözésnek a barátságok alakulására, nemet mondtam, pedig nem szokásom. De ez nehéz téma számomra. Pedig szerencsés vagyok, és hiszek is benne, hogy a tér és idő változása nem szakítja szét az igaz barátságokat.
Csak hát néha nehéz elismerni, hogy nem minden barátság "igaz" és nekem is van olyan ismerősöm, aki mióta megtudta, hogy külföldre költözünk nem válaszol az emiljeimre és kinyomja a telefonját, ha én hívom. Azt látom, hogy él és virul, mert a Facebook fiókja aktív és másokkal vidáman társalog. Csak engem ejtett. De nincs miért panaszkodnom, ez nem volt igaz barátság. Kicsit kár, hogy így kellett megtudnom, de legalább nincsenek illúzióim.
Amúgy szerintem az anyaság nagyobb választóvonal a barátságok terén, mint párszáz kilométer, nekem legalábbis ott szakadt meg a legtöbb "jóbaráttal" a kapcsolatom. Ehhez képest Anglia nem olyan nagy kihívás. Emil, Skype, képeslapok, levelek és csomagok. És persze ez a pár találkozás évközben. De valljuk be, ameddig pár utcával odébb laktak, a suli-munka-család Bermuda háromszögében akkor is gyakran elveszett a jószándék, és akkor sem találkoztunk ennél gyakrabban. És amikor találkozunk, az tényleg olyan, mintha el se telt volna az a pár hónap. És úgy tudunk elbúcsúzni, mintha holnap találkoznánk. Vidáman, mosolyogva.
Csak amikor így egyedül maradok a gondolataimmal, akkor nehéz néha. Mert ha belegondolok, akkor bizony hiányoznak. Már most.

Bíbor sokáig keverte az o-ö, u-ü hangokat. Nagycsoportos koráig cipót húzott a lábára és uveget fogott a kezébe. Ez olyan feltűnő hiba volt, hogy mellette észre sem vettük, az r betűjével is gondok vannak.

Igaz, ez nem is a szülő feladata. Az óvodában heti kétszer járt logopédushoz, és amikor iskolába került már csak az a fránya r betű nem volt meg. Ekkor kicsit már aggódtunk, de azzal nyugtattak minket, hogy ez a hang alakul ki legkésőbb és még van időnk.
Hát mi nem aggódunk. Hiszen a gyereket rendszeresen látta a szakember és heti egyszer ment is hozzá még elsősként is. És másodikban is.
Igaz, az iskolai rendszer egy kicsit más volt, mint amit az oviban megszoktunk. Az oviban mindig hazahozták a leckét és kellett otthon gyakorolni is. Az iskolai füzetét soha nem láttuk, és a logopédus soha nem adott neki leckét. Amikor rákérdeztünk, azt mondta, nem jó azt az r-et otthon piszkálni, majd ő megoldja a gondot.
Mi meg hittünk neki, mit is tehettünk volna, hiszen a neten is azt olvastam, nehéz az a r betű, idő kell neki és tényleg nem jó, ha a szülő otthon elkezd répa-retek-mogyorózni a gyerekkel. Hát nem tettük.
De a r betű a második év végére se volt meg. Igaz, bevallom, akkor ez már nem volt téma a költözés körüli kavarodásban. Így legközelebb már Angliában döbbentünk rá, ez a gyerek még mindig nem tudja a r betűt. Ott pedig nem volt kihez fordulni, hiszen bár magyar logopédusok biztosan vannak Angliában, a környéken én egyet se találtam.
Akkor már aggódtam kicsit, de nem mertem beleavatkozni a dologba, abban reménykedtem, hogy majd ha hazajövünk, találunk valakit, aki majd segít.
És mázlink volt! Találtunk egy logopédust, aki szintén itt, Keresztúron nyaral, tőlünk öt perc sétaútra. Hát az utóbbi pár hétben minden nap nála kezdtük a napot.
Addigra már kiderült számomra, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a logopédus dologgal, és nem csak azért, mert nincs meg Bíborkám r betűje, hiába 4 évnyi intézményes logopédiai oktatás. És nem is azért, mert a suliban soha nem kaptunk semmiféle írásos véleményt arról, hogyan halad a gyerek, noha a barátnőmék sulijában ez természetes.
Sokkal inkább az volt fura, hogy az én szorgos, lelkes lányom egyáltalán nem akar menni. Azt mondta, hogy soha nem is akarja megtanulni azt a r betűt, inkább kiköltözik Franciaországba, mert ott nem kell kiejteni. De csináljunk bármit, ő nem fogja megpróbálni se a tanulást.
És ez a merev elutasítás egyáltalán nem jellemző rá. Szerencsére a logopédus nem ijedt meg a feladattól, amit a száját kinyitni se hajlandó gyerek jelentett, aki az első órán kizárólag halkan suttogva felelt a kérdéseire. Nagyon hamar megnyerte a gyerek szívét, sokat játszott vele, és pár nap után Bíbor is elmesélte, mi is a baja igazán a logopédiával.
Bár az oviban imádott járni, a suliban nagyon elment a kedve tőle, mert állandó kudarcok érték. Hárman mentek ugyanis egy foglalkozásra, és a másik kettő gyerek pillanatok alatt megtanulta perdíteni a kis nyelvét - ám neki nem sikerült. Ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy ő buta, béna és soha nem is lesz rá képes. Ami nekem nagyon furcsa, hogy a logopédus ezt nem vette észre, de úgy tűnik azt se, hogy az én lányomnak nem megy a r, mert amikor a másik két gyerekkel sikerült eredményt elérnie, egyszerűen abbahagyta a gyerekek oktatását, így Bíbor az iskola utolsó pár hónapjában már egyáltalán nem járt logopédiára! Így maradt r-telen.
nagy baj szerencsére úgy tűnik nincs, csak a nyelve egy kicsit gyenge, azt kell erősíteni - szívószállal iszik, fagyit nyal, cukorkát szopogat és zizit szemezget a nyelvével minden nap. Mondhatom, tetszik neki, mert ezek a programok nálunk eddig nem voltak mindennaposak. De hát ha muszáj, akkor kénytelen vagyok engedni.
És már van is eredmény - ha nem is minden szóban és minden alkalommal, de bizony már be-bepördül az az errecske. A gyerek megtanulta a technikát, tudja, hogy hol és hogyan kell ezt képezni és hallja azt is, ha nem sikerül.
Kaptunk egy nagy fénymásolt gyakorlókönyvet és így visszatérve is tudjuk folytatni a gyakorlást. Ez nagyon jó.
Csak azt nem értem, hogy mi van azokkal, akiknek mondjuk nincs rá pénzük, hogy magán-logopédust fogadjanak? Vagy akiknek a szülei nem is veszik észre, hogy hiányzik egy-egy hangocska, hiszen nem ez a munkájuk? Vajon miért nem jelezte nekünk senki, hogy gond van és ha jót akarunk, vegyük a saját kezünkbe ezt is, mint annyi minden mást? Persze ezekre se lesz válasz. De néha azért nagyon kiakasztó, hogy milyen könnyen elsikkad egy gyerek a rendszerben, még akkor is, ha szakemberekkel van körbevéve.

A reklámok körbevesznek minket. Nem csak a képen, a lányok háta mögött (ami amúgy 2005-ben készült) de most már itt a blogon is, a bal oldalsó sávban és az első bejegyzés alatt is.

Azt mondta a rendszer, hogy jó sokan olvassák a blogomat és immárom megéri nekik hírdetéseket kirakni. Már ha megengedem. Én megengedtem nekik. Nem hinném, hogy ebből leszek milliomos de még azt sem, hogy összejön egy jó kis hétvégi bevásárlás ára. Az sem bíztató, hogy eddig nem kérték a számlaszámom. De hát tegyünk egy próbát.
Ameddig a nagy lóvé megérkezik, addig azzal szórakozom, hogy nézegetem, miféle hírdetéseket raktak ki. Az első nap csupa Angliával kapcsolatos cucc került fel, repjegyek, költöztető cég, meg angoltanfolyamok. Ez ok. Értem. De ma már olyanokat láttam, hogyan fogyhatnék 3 kilót két nap alatt és zsírégetés otthon.
Most persze megsértődhetnék, hogy akkor ezek szerint én kövér vagyok??? Vagy a blogom kövér??? Esetleg az olvasóim? Vagy egyszerűen ez a nőcis téma, és ha nő ír blogot, akkor ez jár hozzá a hírdetési csomagban?
Mindenesetre kiváncsian várom, hogy hová halad a dolog. Én egyelőre úgy látom, hogy ez a kis ablaknyi hírdetés nem oszt és nem szoroz, elfér ott, ahol van. Akit érdekel valami, kattintson csak rá, mert nekem majd abból ömlik a zseton. :-)
Akit meg nem érdekel, az szerintem meg se látja. Hiszen a lényeg a belbecs, jelen esetben az enyém, amit holmi kommercionális támogatás nem fog megzavarni.

Be kell vallanom, az én szüleim nem valami jók a családi kapcsolatok ápolásában. Egy kis faluból jöttek Budapestre évtizedekkel ezelőtt és szinte teljesen megszakították a kapcsolatot az hátrahagyott családtagokkal. Igazi kis elszigetelt mini-családként éltünk sokáig. Nem panaszképp mondom, nekem mindig ez volt a természetes - sokáig nem tudtam, hogy mit veszítettem ezzel. De amióta gyerekeim vannak, nagyon jól látom, hogy a család milyen fontos. És nem csak a mi kicsi családunk, hanem az a kapcsolat is, ami összefűz a tágas rokonsággal.

Szerencsére ha itthon vagyunk, jó nagy család vesz körül minket. Nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, barátok és sok más rokon, akiket ilyenkor végig kell látogatni, el kell velük beszélgetni. És ami gyerekkoromban évi egy-egy baromi unalmas látogatást jelentett, az most izgalmas kaland és tapasztalatcsere. És nem csak nekünk, felnőtteknek, de a gyerekeknek is. És nem csak a velük egykorú unokatesók miatt.
Tudom, a legtöbb embernek magától értetődő, hogy a család besegít a gyereknevelésbe. És ezen nem csak azért értem, hogy le lehet nekik passzolni a csimotákat, hanem inkább azt, hogy össze lehet őket ereszteni, és ebben a kapcsolatból mindenki profitál. A felnőttek nagy szeretetbombákat kapnak, a gyerekek pedig izgalmas élményeket, amiért a szülők nem feltétlenül lelkesednek.
Vasárnap például az én húgom felajánlotta, hogy elviszi a két nagylányomat a Szigetre. Merthogy 11 éves kor alatt ingyenes a belépés, neki meg amúgy is volt jegye. Mit mondjak, nekem eszembe se jutott volna, hogy egy tíz és egy nyolc éves gyereknek ott lenne a helye, de persze az se merült fel, hogy ne engedjem el őket. Tudom, hogy megbízhatok a hugomban és a lányaimban is, és azt is, hogy ez nagy élmény lesz nekik. Még akkor is, ha éjfél körül érnek haza, csillámtetkóval a karjukonm, brutálisan koszos fekete lábakkal és pezsgőtől bűzlő fejjel. (Nem, természetesen nem ittak, az egyik színpadról locsolták le őket és ez amúgy kicsit se zavarta őket.) Láttak tüzijátékot, rengeteg táncos műsort, akrobatákat, tűznyelőket és életük legjobb bulijának nevezték az egészet. És a nyári vakáció idején azt gondolom egy-egy ilyen belefér.


De nem volt kisebb élmény számukra az sem, amikor a nővérem látogatott meg minket, és tollasozott a csajokkal, és vállalta még azt a szívást is, hogy a két lány egyszerre ütötte neki a labdát, és neki állati gyorsan kellett ide-oda pattognia, hogy mindkettőt vissza tudja ütni. Nagyon sokat és felhőtlenül nevettek ezen a délutánon, és a végére már Kisbende is összebarátkozott az "idegen nénivel" aki olyan nagyon erősen kereste a kegyeit.
Persze ő még nem fog emlékezni erre a napra. És lehet, hogy hosszú évek távolságából a lányok se. De azért azt remélem, hogy azért valahol megmarad bennük, hogy nagyon jó érzés, ha az embernek nagy a családja. Ha sok olyan ember veszi körül őket, akiből szabadon és feltétel nélkül árad a szeretet.

Szerencsére soha nem kellett még megtapasztalnunk, milyen az, ha elindul a megvadult tömeg és tör, zúz, fosztogat. Most is messze vagyunk az angol eseményektől, ám azért minket is érint a dolog. Ismerőseink kérdezik, nem félünk-e visszamenni, és hogy vajon tényleg olyan idegengzűlölők-e az angolok és valóban veszélyes-e, ha sok külföldi él a környéken.

Mi nem félünk. És igen, mindennek ellenére visszamegyünk. Mert Angliában sok jó ember él. Sokkal többen, mint ahány bolond az utcára vonul balhézni. (Akikből amúgy Budapesten is akad jónéhány...) Mert igenis fakadnak jó és szívmelengető dolgok is a nagy balhéból. Én inkább ezekre gondolok, amikor eszembe jut a fosztogatás. És félelem helyett továbbra is bízok az emberi jóságban.

1. A szeretet üzenetei
A fenti kép egy londoni Poundland kirakata, ahol mindent egy fontért lehet kapni. És aminek a kirakatát betörték a fosztogatók. Az üzlet tulajdonosai bedeszkázták, az arra járó emberek pedig apró post-it-eket tettek a deszkára, hogy bíztassák a tulajdonosokat, az ott dolgozókat és persze egymást. Az üzenetek nagy része békéről, toleranciáról és türelemről szól. Vannak, akik azt mondják, hasonló ez a jeruzsálemi Siratófalhoz és egyre többen mennek oda és imádkoznak a békéért.

2. Összefognak a népek
Az egész szörnyűség egy fekete férfi lelövésével kezdődött és sokan szeretnék az ezt követő eseményeket faji eredetű kérdésnek tekinteni. Természetesen ez nem igaz. A fosztogatók nagy része fiatal fehér férfi volt, akiknek jól jött a balhé, és inkább az ingyen elvihető tévé, számítógép, sportcipő érdekelte őket, és semmiféle ideológia nem volt a fejükben.
Persze sok színesbőrű ember is kivonult az utcára, de nem mind bosszúért szomjazott. A legtöbben féltek. Több kurd, szikh, török csoportról tudunk, akik vállvetve figyeltek fehér szomszédaikkal és gond nélkül összefogtak, hogy segítsék a kevés jelen lévő rendőr munkáját. És ez nem meglepő, hiszen közös cél vezérelte őket: hogy megvédjék otthonaikat, templomaikat és boltjaikat. És sokszor sikeresen zavarták el a balhéra éhes bandákat.

3. Segítség a weben
Angliában komoly hagyománya van az adakozásnak - pénzt, könyvet, ruhát, önkéntes munkát bármely szervezetnek lehet adni. Természetes, hogy most a fosztogatás károsultjainak gyűjtenek. A leghíresebb egy weboldal, amelyet egy malajziai fiú megsegítésére hoztak létre, akinek a bicaját, mobilját és mp3 lejátszóját is elvették a fosztogatók, és a dulakodás közben még a fogait is kiverték. Ráadásul az erről készült videót még a youtube-ra is feltették. A fiú amúgy nem gzűlölte meg Angliát, úgy tervezi, hogy marad és befejezi a tanulmányait. Eddig 22 ezer fontnyi (hat és félmillió forintnyi) adományt gyűjtöttek össze számára.

4. Közös takartás
Ki mondta, hogy a modern nagyvárosokban elidegentek egymástól az emberek? Hogy az angolok csak a bankszámlájukkal hajlandóak segíteni, de nem akarnak személyesen belefolyni a dolgokba? Nagy tévedés! London lakói most bebizonyították, hogy össze tudnak fogni a szomszédok, ha szükség van a munkájukra. A legtöbb helyen nem vártak a hivatalos takarítóbrigádokra, seprűt, vödröt és gumikesztyűt húztak és vállvetve nekiláttak eltakarítani a fosztogatás után maradt romokat. A gyülekezőt a Facebookon és a Twitteren szervezték, akár a fosztogatók a balhét. Csak hogy bebizonyítsák, a történtekért nem a közösségi médiát kell okolni, hanem azokat, akik rosszra használják.

Találtam egy régi képet, amit még a Kismama Magazinba készített rólam hat éve Rátkai Éva. Egy ilyen fotózás hosszú ideig tart, hiszen a egy megjelent képhez százat is kell kattogtatni, tucatnyi módon variálva az ülésrendet, a pózt, a helyszínt. Akkor az én két éves Borsika lányom megunva a fotózkodás fáradalmait egyszerűen elkezdte kigombolni a blúzom, egy kis ciciért. Ez a kép nem került be az újságba. De én attól még nagyon szeretem.

Pár napja Kisbende szoptatásáról írtam, hogy néha bizony fárasztó, hogy éjszakánként 2-3 alkalommal felébred és csak szopizással alszik vissza, meg hogy milyen fontos neki és nekem is ez az összebújás, mennyit könnyít és nehezít is persze az életünkön. Akkor persze nem találtam meg ezt a képet, de másnap véletlenül előkerült. Itt lapult egy régi gépen, amit egy éve nem kapcsoltunk be és egy olyan folderben, amit tényleg évek óta ki se nyitottam. Pedig szeretem ezt a képsorozatot, és régóta keresgéltem már, hogy hol lehet. És akkor puff, egyszer csak ott volt. A kép, ahol éppen ugyanígy vagyok, mint most. Csak nem két gyerek ül mellettem a kanapén, hanem három, és nem egy szőke kislány, hanem egy szőke kisfiú követeli, hogy foglalkozzak csak vele.
Amikor az embernek kisbabája születik, azt hiszi, hogy ennél nagyobb gondok soha nem lesznek. Mert sír és nem tudom miért. Nem eszik és lehet, hogy éhen hal. Beteg és fogalmam sincsen, hogyan segíthetnék rajta. Aztán minden nap új gondokat hoz és a régiek egyszerűen eltörpülnek. És kiderül, hogy nem baj, ha sír, mert sokkal roszabb, amikor nem a teste, hanem a lelke fáj. És ha nem eszik ma, majd eszik holnap. (És tényleg nem hal éhen, bár ezt szinte lehetetlen elhinni.) És meggyógyul, szerencsére soha nincs semmi komoly.
De a kérdések és a kételyek nem csillapodnak és csitulnak soha. Én kifejezetten tépelődő anya vagyok. Nagyon szeretném, ha boldog és gondtalan gyerekkoruk lehetne, ha mindenre meg tudnám őket tanítani, amit fontosnak tartok. Hogy szeressék a könyveket, hogy legyen szemük és szívük a szépre, és hogy helyt tudjanak állni bárhová is kerülnek. És egyre messzebb mennek és egyre nehezebb magam mellett tartani őket és tudom, hogy a veszélyek meg a pofonok közelednek, mert elkerülhetetlen, hogy abból is kapjanak. Jajj, de még mennyit. És ezt nem lehet megspórolni.
És olyankor a szívem egyik fele azt mondja, addig jó nekünk, ameddig az a legnagyobb gondom, hogy meddig szoptassam a fiam. De a másik fele rögtön kontráz és figyelmeztet, hogy ne akarjam őt igazi mama-kedvence fiúcskává nevelni. Tanulság persze ma sincsen. Egyet biztosan tudok - amikor a kertben a hintaágyban fáradtan összebújunk és szopizás közben elbambulunk a szélben susogó falevelek hangján és így szakítunk ki az egész napi rohanásból egy kis kényszerpihenőt, az mindkettőnknek jó. Ilyenkor megáll az idő és csak mi ketten vagyunk. Aztán ha lejár a mi időnk és szaladok főzni-mosni-takarítani ő meg világot felfedezni. Egészen addig, míg újra el nem fáradunk. Így cselezzük ki a fárasztó hisztit és nyüglődést. Ő is, én is. Mi is lenne velünk, ha nem lenne ez a pár percünk csak nekünk, kettőnknek...
És közben azt remélem, hogy aki ránk néz, az nem azon szörnyülködik, hogy milyen nagyfiú ez, miért kell szoptatni - hanem azt az örömöt látja, amit ez a fenti kép sugároz számomra. Mert remélem, csak az évszám más, a boldogság ugyanaz maradt.

Fáj az ujjam. A bal kezem mutatóujja napok óta sajog. Először arra gondoltam, biztosan az ízületeim. Naja kérem, a korral jár. De aztán elgondolkodtam, hogy miért pont ez az ujjam viselte meg az évek múlása? Nem gépelek vele többet, mint a többivel, az SMS-eket se ezzel nyomkodom. Hát akkor mi lehet az ok? Eddig jutottam, amikor Kisbende odaszaladt hozzám, és már határozottan húzott is magával. Naná, hogy ő rángatta ki az ujjamat is a helyéről.

Az gondoltam, hogy a Balaton végre kielégíti Kisbende mérhetetlen mozgásigényét. Hiszen, tudom én is, nem normális állapota az embergyereknek, hogy bezárva legyen egész nap egy kis ketrecbe, nevezzük bármilyen komfortos és kényelmes lakásnak azt a kutricát. Mégiscsak falak veszik körül, határok, korlátok és állandóan nemszabadokat mondanak a felnőttek minden izgalmas dologra. (Számítógép, gáztűzhely, késkészlet...)
Persze sétáltunk mi Angliában is nagyon sokat, de hát valljuk be, a programszerű séta nagyon más, mint amikor az ember egyet lép és akár pizsamában kiül a verandára málnát enni. Bendének pedig mennie kell és kész, látom rajta. Nem is csodálkoztam rajta, hogy otthon állandóan a bejárati ajtón dörömbölt, hogy engedjük ki, had szaladjon. Gondoltam, hogy majd a kert, az a jó nagy kert, ami neki igazi dzsungel, az majd elég teret ad neki. És valóban, az első pár napon élvezte is, hogy le-fel szaladgál a gyepen, hogy bebújik a bokrok alá, hogy azon egy egy kis lépcsőn le-fel lépdel százszor is. De aztán rájött, hogy bizony a kerten kívül is van világ. Szemben a játszótéren kacagnak a gyerekek. Az utca végén tetőt fednek és egész nap fel-felhorkan a láncfűrész, és időről időre autók brümmögnek el a ház előtt.
Azóta vége a jó világnak. A kert csak ideig-óráig szórakoztató, és a köztes időben ott áll a kertkapuban és panaszosan mutogatja, hogy menni akar. Ki. El. És fogja-húzza-rángatja az ujjamat, odavezet a kulcshoz az ablakpárkányon, és mutatja az ajtót. Hiába a nagy kert, a napsütés, a berepülő seregélyek, nekünk sétálnunk kell minden nap. Ugyanúgy, mint Angliában. Látom rajta, zavarják a korlátok, a zárt ajtók, a nemek. Igazi Vízöntő, mérhetetlen szabadságvággyal.
Elmegyünk hát a játszótérre, ahol tök ügyesen felmászik a magas csúszdára és profin le is tud csúszni. Mondjuk négyszer, aztán jöjjön más. Pörgeti kicsit a mókuskereket, lökdösi kicsit a mérleghintát és végigmegy párszor a láncos hídon. De aztán már szaladna is az utcára, alig bírom elkapni. Megyünk hát, megnézzük, hogyan húzzák fel a munkások a tetőt, és együtt brümmögünk a csiszológéppel, az autókkal, aztán szaladunk, szaladunk tovább és megyünk az utca másik végére, ahol a kutya ugat (vau-vau). Én mennék haza, mert főzni kell, pakolni - de hiába, menni kell.
Múlt héten strandon voltunk, azt reméltem, ott majd elnyugszik két medencézés között, legalább amikor a főtt kukoricát nyammogja. Mert láttam, hogy a hasonló korú rokongyerekek így tesznek. Szépen megülnek az anyjuk ölében, esznek, isznak, játszanak. De az én fiam olyan, mint egy lelőhetetlen Duracell nyuszi. A lába folyamatosan jár, megy és nincs nyugalom, kegyelem menni kell. Hát az egyik szülő ezért mindig megy. De bevallom, nehéz egy másfél évessel tartani az iramot.

...nem is láttam, hogy jelölve vagyok az Egyéb kategóriában, míg Christine fel nem hívta rá a figyelmemet. Ráadásul még rám is szavazott, amiért meg külön meg vagyok hatva, de tényleg!
Kicsit mondjuk diszkriminatív, hogy csak facebook felhasználók szavazhatnak, de hát nem fanyalgok, én amúgy is rajta vagyok. Szóval, köszönök minden szavazatot és tök jó érzés ott lenni az egyebek között. :-)

Bevallom, vannak gondjaim a szoptatással. Szerencsére nem technikailag. A kezdeti fájdalmat, kényelmetlenséget rég magunk mögött hagytuk. És nincs bennem szorongás se, kényszer se, hiszen másfél éves a fiam, eszik mindent, sőt kifejezetten szereti a hasát és a finom ízeket. Ám a szopizásról nem akar lemondani. Vagy én nem akarom abbahagyni? A válasz nem egyszerű.


Bíborkát 9 hónapig tudtam így táplálni, és nagyon kevésnek éreztem. Borsit majdnem három éves koráig, ezt meg soknak. Bende másfél éves. A férjem szerint most kéne leszoktatni. Bende viszont látványosan nem így gondolja. Sőt, néha úgy érzem, többször kéreszkedik hozzám vigaszűző szopira, mint amikor egészen pici baba volt. Igaz, napközben le lehet szerelni vízzel, joghurttal, vagy mesekönyvvel is, de éjjel, ha felriad, engem akar.
Én a két férfi közt ingadozom. Hiszen néha terhes, hogy ennyire lóg rajtam, jajj, de nagyon. És nem akarok élő cumi lenni. De amikor ezzel vigasztalódik, amikor félálomban hozzám bújik azért a pár kortyért, és ölelgetésért, amit csak én tudok adni neki, akkor meg hogyan is mondhatnék nemet. És miért is tenném... csak azért, mert mások ezt várják el tőlem? Ó, de nagy butaság lenne.
És tudom, a férjemnek igaza van. Abba kéne hagyni, mert valamikor abba kell, és ha nekem ez már nem olyan jó, és Kisbendének meg már nem szükséges, akkor miért ne most? De nehéz ezt eldönteni, mert több ez mint testi táplálék mindkettőnknek. És nem csak neki jó, hanem nekem is.
Mert igen, az is bennem van, hogy lehet, hogy ő az utolsó, és ha befejezzük, akkor soha többé nem lesz kicsi babám. És valahogy végérvényesen vége lesz valaminek, és majd felnőnek és én megöregszem. És tudom, hogy ezt el kell fogadni, de az éveket egy kicsit ki lehet cselezni, mert akinek pici babája van az fiatal, mindegy, hogy hány éves. És ha azt mondom, hogy már nem lesz több, akkor lerakok egy terhet, ami jó, mert kisgyerekes szülőnek lenni iszonyú fárasztó. De akkor szembe kell nézni azzal, hogy az éltem egy egészen más szakasza kezdődik-folytatódik, amiben egészen más feladataim vannak. És ami nem feltétlen rossz, mert jó az nagyon, amikor a gyerekek már nagyok és egyedül öntenek vizet ha szomjasak, és nyugodtan végignézhetem az esti filmet anélkül, félóránként be kéne rohannom a felriadó csecsemőhöz. És jó dolog végigaludni egy éjszakát, vagy akár elutazni gyerekek nélkül két napra, és jó dolog dolgozni is, és elmerülni a munkában, de olyan nagyon, hogy szinte el is felejti az ember, hogy anya.
De mégis, amikor egy ilyen verset olvasok, akkor úgy el tudok rajta sírdogálni, mint amikor még a hasamban voltak a gyerekek, és valahonnan, ki tudja merről, újra áradnak bennem a hormonok és az érzelmek, és tudom, hogy egyszer majd mindenképp vége lesz, és hogy jajj, de nagyon fogom majd sajnálni, amikor egy nap majd nem kérnek belőlem, és nem csak a testemből, de már a tanácsaimból sem, és majd becsukják az ajtót és mennek a saját dolgaikra, és már nem kísérhetem őket és nem foghatom a kezüket és nem vigyázhatok többé rájuk. És igen, ilyenkor még nekem is jólesik hozzájuk bújni, különösen ehhez a legkisebbhez, aki olyan nagyon szereti az ölelést és még olyan nagyon baba, akármennyire nagyfiú is.

Rist Lilla: Édes és sós

Mentünk hát
együtt,
sokáig mentünk,
tél volt,
aztán nyár is,
és öregedtünk,
az én arcomat
átmetszette
egy szarkaláb,
ő megnyúlt
és
fürtös haja szaladt
vele,
ha elfutott,
és én
utánakaptam,
mindig...
aztán hagytam,
hadd essen el,
és mikor sírt
egy kicsit,
még megszoptattam újra,
ott kint,
az emberek előtt,
hadd csodáljanak,
hogy
így vagyunk
mi ketten.
Kicsit elfordultak,
láttam,
mintha nem illenék,
ami jólesik,
de mi mentünk
tovább.
Mentünk
gyalog,
léptünk fűre
és mentünk
át a városon,
és ha éhesen
megálltunk,
csak leültünk
a kőre,
mint régen a parasztasszonyok,
szaladhatott
köröttünk
a világ.
És
aprócska teste
hozzám simult,
összekapaszkodtunk,
én fogtam őt,
ő markolt engem,
hagytam,
és lehunytam a szemem.
Valahol messze jártunk
megint,
valami ismeretlen tájon,
ahol csönd van
nincs szabály
se tudat,
se nyelv,
csak erő
és mozdulat,
ő jött felém
és én felé mentem
s hogy találkoztunk,
kinevettük az időt.
Kicsúfoltuk őt
mi ketten, bizony
én meg ő,
mondtuk neki,
hogy múlhat, ha kell,
mi maradunk
egymásba írva.
S mikor
kétfelé szakadtunk,
ő jövővé lett,
én múlttá,
és menni mertünk
ketten kétfelé,
külön,
jó volt az is,
jó.
Szabad lehettem,
hogy elapadt
a folyó, az édes,
s ahogy elapadt,
ez a sós,
a szabadság vize,
csípni kezdte az arcom.

Nem tudom mi történt, de nem tudok kommentelni, pedig muszáj hozzászólnom ahhoz, amit írtatok!!! Szóval ez most külön bejegyzés, de ha rájövök, hol a bibi, majd átmásolom kommentbe! :-)

Na, először is a kopoltyú tényleg tananyag. Ez egy kéttannyelvű általános iskola, ahol harmadikban a környezetet angolul tanulják a gyerekek. Ebben benne van az állatok részei témakör is, kopoltyústúl.
Más kérdés, hogy ha egy gyerek aki korábban két évig odajárt egy napra hazaérkezik, feltétlen kell-e vele dolgozatot íratni és nem okosabb-e elmondatni vele, hogy mi minden más kinn, hogyan megy neki az angol és társai. (Jó előre jeleztem, hogy mely nap megy be, engedélyt kértem rá stb.)

És dicsérni egy kicsit! Tudom, nekem ez már vesszőparipám, de tényleg jólesik! És lehet mondani, hogy könnyű az én gyerekeimnek, mert kinn könnyen megtanultak angolul, de én tudom, hogy ebben ugyanolyan kőkemény munkájuk van, és emlékszem, mikor Bíbor az első pár hétben minden nap sírt a suliban, hogy nem értik meg, és tök szar érzés volt neki. Szóval azért ez sem " királyi út" - csak tényleg hatékonyabb és gyorsabb.

Amúgy a kopoltyú "gill" - csak hogy mindenki tanuljon ma valamit. :-) Még akkor is, ha soha a büdös életben nem fogja ezt a szót kiejteni, mert nem szokott előfordulni a minennapi társalgásban. Az más kérdés ugyebár, hogy akkor miért ez a szó és a mamutfenyő (sequioa) kap hangsúlyt a tananyagban, meg a fedőtoll (flight feather) és a pihetoll (body feather)... megjegyzem, magyar ember írta a tankönyvet... nekem néha egy-egy szó egy kicsit fura is, egy csomót soha nem is hallottam, de ez most nem tanknyvkritika. Az legbénább tankönyvből is lehet jól és emberségesen tanítani. Nálam a tanárnő itt megbukott.

Nem megyünk osztályzóvizsgára. Pontosabban nem engedem, hogy a lányaimat egy teljesen értelmetlen, és mint kiderült teljességgel felesleges stresszhelyzetnek vessék alá. Mert kicsit úgy érzem, hogy ez megcsúfolása lenne mindannak, amit egész évben csináltak.

Bevallom, ez az egész vizsga dolog régóta böki a csőröm. Alapvetően azért, mert nem értem a dolog logikáját. Miért kellene egy 7 éves gyereknek vizsgáznia? (Amúgy a 9 évesnek se kéne szerintem.) Miért kellene neki megfelelnie egy ilyen szituációban? Miért nem lehet elfogadni, hogy ő egy másik országban járt iskolába és ott szerzett bizonyítványt?
Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy minden egyes külföldre került gyerek szülei annyi energiát és pénzt fektetnének abba, hogy a csemetéjük párhuzamosan tanulja az idegen nyelv mellett a magyar tananyagot is, mint én. És ez nem önfényezés - nekem ez fontos, és örömmel csinálom. De nekem könnyű, mert otthon vagyok GYES-en, ha én is dolgoznék, nem lenne se ennyi időm, se ennyi energiám arra, hogy minden délután leüljünk tanulni.
Nekem nagyon fontos, hogy ők tudják magyarul is a nyelvtani, vagy a matematikai fogalmakat - de valljuk be, a világ nem áll meg, ha a gyerek ezeket angolul tanulja meg és majd csak jóval később fordítja le magyarra, amikor majd tényleg kell neki. Ember lesz belőle akkor is.
És azért valljuk be, valahol igazságtalan is, hogy dupla akkora terhelést kapjon a gyerek és tényleg minden egyes délutánunk ezzel menjen el, ahelyett, hogy olvasgatna, játszóterezne, vagy akár a tévé előtt bambulna. Fárasztó nekem is, nekik is a mindennapos készülés.
Ráadásul mi van azzal, aki nem látogat haza évekig? Aki mondjuk 14 évesen kerül haza, annak le kell vizsgáznia a teljes nyolc általánosból? És ha nem felel meg, akkor beültetik az első osztályba? Ráadásul az én gyerekeim alsósak, ahol nincs buktatás. Akkor ismét a kérdés: mi ennek az egésznek az értelme?
A tanagyag ráadásul mindenhol nagyon hasonló - ebben az életkorban elsőben írni-olvasni tanulnak és mondhatjuk ugyan, hogy hát angolul, nem magyarul, de azért ne feledjük, az olvasás készség. Aki el tud olvasni egy mondatot angolul, az a magyarral s megbirkózik. Sőt, a franciával, spanyollal, olasszal is. Lehet, hogy nem jól ejti ki, de képes rá. Matekból környezetből szintén ugyanazt veszik.
A harmadikosok itt is, ott is a szófajokat veszik, a szorzótáblát gyakorolják, az ezres számkörrel ismerkednek. Hogy ezt magyarul vagy angolul teszik, nem mindegy? A lényeg az elmélet ami mögötte van.
Ok, a j-ly-vel írott szavak közti különbséget Angliában nem tanulják, és Mátyás király kalandjairól sem olvasnak. De ha igazságosak akarunk lenni, minket is úgy vettek fel az angol iskolába, hogy egy büdös szót nem tudott a kisebbik angolul és nem mondták, hogy előbb tegyen le mindenféle vizsgát. Felvették, és megtanították arra, amit nem tudott. És nem engem kértek rá, hogy tanuljak vele.
Szóval a kérdés, ami bennem dörömböl már hónapok óta, az, hogy akkor miért kell az egész osztályzóvizsga? Minél többet gondolkodtam rajta, az egésznek annál kevesebb értelmét láttam. És annál jobban kezdett a gondolat is idegesíteni. És ez utóbbi érzés egyre erősebb lett.
Amikor eldőlt, hogy Angliába megyünk egy évre, el se gondolkodtam azon, hogy szükség van-e erre a vizsgára. Borsi tanító nénije azt mondta, hogy nem kell, Bíboré, hogy készüljünk rá, mert muszáj. Beadtuk hát a kérvényt a suliba, hogy elmegyünk Angliába és legyenek szívesen magántanulóvá változtatni a gyerek státuszát. Ezt kértük, mert nem tudtuk, hogyan is kellene ezt jobban megfogalmazni. És mint utólag kiderült, ez bizony hiba volt. Ha ugyanis egy gyerek külföldre megy, sokkal jobban jár, ha felfüggeszti tanulói státuszát. Ilyenkor ugyanis nem kell vizsgáznia, az intézménynek pedig el kell fogadnia az ő külföld tanulmányait.
Szó szerint így szól a törvény: "amennyiben a szülő a tanulmányok külföldön történő folytatását jelenti be az iskola igazgatójának, és a bejelentés alapján a tanuló számára engedélyezik, hogy tanulmányait megszakítsa, ez esetben a közoktatási törvény 109. §-a szerint a tanulói jogviszony szüneteléséről van szó. Ehhez pedig nem kapcsolódik a tanuló teljesítményének semmiféle értékelése, minősítése, így osztályozó vizsga sem. Ebben az esetben a szülő kérheti a külföldön folytatott résztanulmányok beszámítását. A külföldi bizonyítványok és oklevelek elismeréséről szóló 2001. évi C. törvény 4. §-a szerint a külföldön folytatott résztanulmányok beszámítása azon oktatási intézmény hatáskörébe tartozik, amelyben a kérelmező tanulmányait folytatni szándékozik."
De nekünk senki se mondta, hogy másként is lehetne, így gondoltuk egy év az egész, tényleg fontos, hogy ne maradjon le, hát tanultunk. Akkor kezdtem azért kicsit hülyének érezni magam, amikor kiderült, hogy míg mi egész évben tanultunk és stresszeltünk a hülye vizsga miatt, van olyan ismerősünk is, aki egyszerűen bevitte a gyerek bizonyítványát a suliba, ahol simán kiállították a magyar nyelvű bizonyítványát az angol alapján. Merthogy az igazgató ezt is megteheti. És ott úgy döntöttek, hogy erre a felesleges idegeskedésre se nekik, se a gyereknek nincs szüksége.
És akkor már egyre erősebben dörömbölt bennem a kérdés: mire is jó ez az egész? Miért töltsük úgy a nyári szünetet - ami amúgy nekünk 5 hét, és amit a gyerekek nagyon is megérdemeltek - hogy a vizsgára készülünk és stresszelünk? Miért jöjjünk fel ezért a Balatoni idillből Budapestre? Hiszen itt a bizonyítvány, amiben feketén-fehéren benne van, hogy elvégezték a sulit, méghozzá jó eredménnyel.
Ebbe a dilemmába robbant be a tény, hogy maradunk még egy évet és az a felismerés is, hogy mi már ebbe a suliban nem fogjuk visszahozni a lányokat. Mert ami egy éve még praktikusnak tűnt, hogy kéttannyelvű, és majd milyen jó lesz, hogy hazatérve is gyakorolhatják a nyelvet, az mostanra teljesen idejét múlt gondolatnak tűnik. Mert ők az élő nyelvet tanulják, nem iskolában tesztek és béna olvasmányok alapján.
És fogalmuk sincsen róla, mi az a Present Perfect, de tökéletesen használják. És azt mondják, hogy "half four" és nem azt, hogy "half past four" mert az angolok bizony ezt maguk is lerövidítik, és ez még akkor is helyes, ha ezt hallva a Rigó utcában sikoltva esnének össze.
És ami a legfontosabb, hogy nem akarom, hogy a jövendő tanáraik be akarják bizonyítani, hogy attól még, mert kin töltöttek pár évet, nem is tudnak angolul. Merthogy mindenkitől, aki hazajön ezt hallom. És bizony félévkor ezt mi is megtapasztaltuk, amikor Bíbor egy napot benn töltött a suliban, és zokogva jött haza, mert az angoltanára közölte vele, hogy gyenge az angolja (!!!!) mert nem tudta, mi a kopoltyú angolul. Tökéletesen szétzúzták az önbizalmát, egyetlen óra alatt. Nem is akart többé belátogatni a suliba, és azt látom, hogy magában ő már régen leírta a magyar iskolát. Tudja, nagyon jól tudja, hogy ahol ő tanul most, az ezerszer jobb ennél. Neki ez a mondat már nem fáj.
Annál inkább nekem. Mert én ezt nagyon nehezen tudom megbocsátani a magyar iskolarendszernek. És nem írtam le decemberben, mert úgy voltam vele, hogy nem akarok a gyereknek rosszat. Mert neki ide kell visszajönnie, akármit is blogol az anyja. De most már tudom, hogy inkább viszem spanyolra, németre, franciára, vagy hollandra, de nem fogom hagyni, hogy magyar anyanyelvűek tanítsanak neki béna dolgokat. Mert én a saját káromon tapasztalom, hogy bizony én még a mai napig azt mondom a sült krumplira, hogy "pommes frites", pedig senki nem érti mit akarok, merthogy a hasábburgonya ott csak "chips." De amit egyszer rosszul tanulsz meg, azt embertelen nehéz javítani. És bizony nagyon hasznos, hogy a lányok most a "tiszta forrásból" tanulnak. És ha ezt fejleszteni kell, majd fogadok melléjük egy angol egyetemistát, elviszem őket a Berlitzbe, agy a British Councilba, vagy akárhová. De a suliban inkább tanuljanak valami mást. Sokkal nyugodalmasabb lesz az mindenkinek.
Ettől függetlenül persze tanulni fogunk. És már sok-sok ezer forintot költöttem tankönyvekre - merthogy hiába van három gyerekem és járna emiatt ingyen tankönyv, a Borsinak meg amúgy is a PKU-ja miatt - a suli azt mondta, hogy ha a gyerek külföldön tanul, az neki nem jár. Ami azért vicces, mert ha belegondolok, miért ne járna, ha aztán ebből akarnak minket vizsgáztatni? De mindegy, én már nem szélmalomharcolok a magyar rendszerrel. Ki tudja, mikor jövünk vissza, hová sodor bennünket az élet és milyen suliba kerülnek a lányok. Tanulni jó és muszáj - ebben én továbbra is hiszek. De a vizsgában nem. És mindent meg is teszek, hogy megvédjem ettől a lányokat, ameddig csak anyai hatalmamban áll.