Három gyerekkel irány Anglia!

Fura érzés, hogy ahogy közeleg a hazautazásunk napja, annál erősebb bennem a honvágy. Előkerültek a jól elrakott magyar lemezek, és a szívem facsarodik, amikor hallgatom őket, annyira jók.

Hoztunk ugyan magunkkal pár magyar CD-t, e eddig nem hallgattuk őket, és ennek én vagyok az oka. Még a télen egyszer beraktunk egy Szalóky Ágit, de azonnal elsírtam magam rajta. Hiszen, mikor megyek én a Zugligeti Libegővel legközelebb? És az a dal, hogy "édesanyám, sok szép szava, kit fogadtam, kit nem soha..." Jajj, anyu is de hiányzik, még akkor is, ha minden nap beszélünk telefonon. Azért az nagyon nem olyan, mint nála ülni és dumálni, és nem csak elmesélni neki, hogy mennyit nőtt Kisbende, de meg is mutatni, mi mindent tanult már.
Igen, a zene, az tényleg ki tud akasztani, méghozzá mindennél hatásosabban, ezért mindenkinek jobb, ha távol tartom magam tőle. Mert minek depizni azon, hogy nem vagyok otthon? Hiszen itt is jó és nem olyan az élet, hogy egyszerűen csak fogom magam, mindent felrúgok és egy nosztalgikus hangulat kedvéért. Szóval a lemezek eddig el voltak zárva, de most előkerültek, hiszen már megengedhetem magamnak a honvágy luxusát, hiszen már csak két hét.
És ahogy a zene előkerült, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem is annyira akarok ám itt maradni, mint ahogyan korábban gondoltam. Nem mintha nem látnám Anglia sok-sok előnyét, de most megengedem magamnak már azt is, hogy észrevegyem azt is, amit nem szeretek benne. Ez pedig a sok-sok egyedüllét. Na, nincsenek illúzióim, a GYES Magyarországon se lenne sokkal izgalmasabb és változatosabb. Hiszen az összes barátnőm dolgozik, nem sok kismamás csevegésre, kávézásra tudnék otthon se eljutni a három gyerek mellett.
Valamelyik nap lehunyt szemmel megpróbáltam felidézni a Csengery utcát, hogyan is mentem régen haza a csajokkal anyáméktól. Végig a Hunyadi térig, aztán az Andrássyn. Istenem, ezerszer megtettem azt az utat, minden tűzcsapot ismerek. Hányszor szaladtak a lányaim azokon az utakon és kérdezték a csilingelő hangjukon, hogy "meddig szaladhatunk" és mondanom kellett, hogy a kék autóig, a második oszlopig, a zöld kukákig. És egyszerűen fizikailag fáj most, hogy már fél éve nem jártam arra.
Mostanában itt is melegszik az idő. Nem annyira azért, mint otthon, mások a fények és többször esik is, de azért nincs hideg. Reggelenként viszont, amikor viszem a lányokat a suliba, érzem, hogy illatozik a föld. Az az igazi nyár illat van mindenütt, ami Pesten csak hajnalban érezhető, vagy este, ha sötétedés után sétál az ember a Városligetben. Majd megőrülök, hogy újra szippanthassak belőle egyet.
És nem, ez nem jelenti azt, hogy most visszamegyünk, hiszen nem csak az érzelmek döntenek. De azt igen, hogy a döntés soha nem egyszerű. Én nem tudom azt mondani, hogy itt vagy ott jobb lenne nekünk. Azt tudom, hogy ez volt életem legjobb éve. Sok utazással, nagyon együtt a családdal, nagy nyugalomban. És nagyon nem szeretném, ha ennek vége lenne. De vége van, akármit is teszek.
Szeptembertől új dolgok és izgalmas kihívások várnak ránk. Akárhol is leszünk. Vannak A-tervek, B-tervek és még C-tervek is. Döntések még nem.
És ez nagyon nehéz. Mert egészen másként éli meg az ember a napjait akkor, ha tudja, hogy marad és egészen más fényt kap minden, ha búcsúzik. Úgy érzem, mintha hibernáltak volna kicsit, és csak várok, hogy eldőljenek a dolgok. A fejemben ott vannak a kérdések, hogy mi lesz ezzel a lakással, mi lesz a cuccainkkal, pakoljak vagy még ne dobozoljak? Az olyan apróságokig, mint hogy most akkor rendeljek a suliban a lányoknak az új piros egyenruhából jövőre, vegyek még gyorsan pár fontos angol könyvet az amazonon vagy hagyjam jövőre? Az utolsó két hétvégénket utazással töltsük vagy inkább pakolással?
A bizonytalanság miatt lehetnék nagyon ideges is, de fura módon még sem vagyok az. Olyan fatalista módon várom, hogy mit hoz majd a jövő és valamiért bízom benne, hogy akármi is jön, az nagyon jó lesz. Hiszen Angliában jó nekünk. És Magyarországon is. És nagyon jó, hogy nem nekem kell döntenem közöttük.