Három gyerekkel irány Anglia!

Világéletemben nagy könyvmoly voltam, de a kötelező olvasmányokat azért én is utáltam. Kincskereső kisködmön, Pál utcai fiúk, Egri csillagok, Aranyember... kínszenvedés volt mindegyik. Aztán felnőttként újraolvastam ezeket a nagy klasszikusokat, és kiderült, hogy jók. Talán ezért is nem kérdőjeleztem meg eddig a kötelező olvasmányok értelmét. De aztán kiderült, hogy Angliában ilyen nincs. Legalábbis az általánosban nincs. És ez fölvet néhány kérdést...

Szerencsés vagyok, mert mindkét lányom szeret olvasni. Annak ellenére, hogy tavaly nyáron Bíborral már végigszenvedtünk egy kötelező olvasmányt, a Vukot. Nem az olvasás volt igazán kínlódás, inkább a mellé készítendő olvasónapló. Bevallom, ez utóbbi nem volt kötelező. Senki se kérte tőlünk. De úgy gondoltam, hogy jó, ha van valami sorvezetőnk, egy kis füzet tele feladatokkal, aminek a mentén majd számon tudom kérni amit olvasott, hogy lássam, megértette-e.
Így utólag azt mondom - kár volt. Utálta az első pillanattól, hogy ahelyett, hogy szabadon olvashatna és élvezettel belemerülhetne a történetbe, állandóan a feladatokra kellett koncentrálnia. Nem baj, megcsináltuk, és Bíbor a végén egészen megszerette a kisregényt. Utána pedig örömmel fogott hozzá a Kincskereső kisködmönbe - ami aztán félbe is maradt, nem véletlenül. Az én mimózalelkű lányom ugyanis nem szereti a szomorú sztorikat. Különösen azokat nem, ahol meghal valaki. Már a Vukban se tetszett neki a rókák brutális levadászásának naturális leírása, de a Kincskereső, ahol ugyebár már az első fejezetben meghal a főhős kishúga, nem sokra rá az apukája is... Na, itt tette le a lányom a könyvet és nem erőltetem, hogy újra vegye fel. Bár hiszek benne, hogy a könyv a legjobb magyar irodalmi művek egyike, de Bíbor reakciója kapcsán erősen elgondolkodtam azon, érdemes-e olyasvalamire kényszeríteni a gyereket, ami nem tetszik neki, sőt kifejezetten taszítja.
Aztán végignéztem felnőtt fejjel a kötelező olvasmányokat, hogy mégis mit adjak a gyerek kezébe és hirtelen rájöttem, hogy mi volt nekem a bajom mindegyikkel. Ezek fiú-történetek. És ebben a 8-10 éves korban a lányokat nem érdekli a fiúk világa. Grund? Foci? Nemecsek? Halál, sírás, pasik. Unalmas, zavaró, távoli. Egri csillagok? Háború, férfivilág, minimális szerelmi szál. Unalmas, hosszú leírásokkal, karvastag. Még nézni is tereh.
Egy ideig még keresgéltem a tökéletes magyar művet, amit majd odaadok a lányomnak, de vagy az volt a bajom, hogy fiús, vagy az, hogy nem elég szépirodalmi. Mivel Angliában kisebb a magyar könyvek beszerzési lehetősége, lassan elhalt a dolog, és inkább annak örültem, hogy angolul olvas.
Borsi tanára például elmondta év elején, hogy milyen könyveket vesznek idén (lefotóztam az összeset)

De soha nem kérték, hogy vegyük meg, vagy olvassuk el otthon is. Nekem is csak azért lett róla listám, mert Borsi nem tudott az elején angolul, gondoltam segítek neki azzal, hogy itthon is átvesszük. Ahogy hallottam, a feldolgozás abból állt, hogy a tanár elmesélte-felolvasta nekik a sztorit, aztán kirakták az asztalra pár példányát, aki akarta hazavitte, aki nem, az nem. Emellé raktam magyarul a Kis hercegnős könyvet, amit szép lassan olvasni kezdtünk magyarul. Igaz, nem magyar szerző remekműve, de kellemes olvasmány. De azért furdalt a kíváncsiság, hogyan is van ez az angol kötelező olvasmányos dolog, így a múlt heti "literacy" órán rákérdeztem, ugyan mit is kéne olvasni a gyerekeknek, mit adjak angolul a kezükbe.
A válasz szerintem nem lep meg senkit: amit ők olvasni akarnak. Merthogy mi, felnőtt fejjel se szeretjük a kötelező dolgokat, a kisiskolás olvasástanítás lényege pedig, hogy a gyerek megszeresse az olvasást. Semmi értelme, ha kínlódik - olvassa azt, ami érdekli. Ha a foci, a bogarak, a hercegnők, akkor azt.
Na, de mégis, azért hát vannak egyetemes irodalmi értékek ugyebár, kötözködtem szokásom szerint, amiket azért mégiscsak meg kellene ismerni a gyereknek. Hát persze hogy vannak. Van is ilyen lista a suliban, ha akarom odaadják: "significant authors" lista, tehát fontos, jelentős szerzők listája. E szerzők műveit megmutatják a gyerekeknek, akik majd választanak a könyvekből, azt ami őket érdekli. Mondjuk Roald Dahl ilyen fontos szerző - de a fiúk inkább a Charlie és a Csokigyár című könyvét választják, a lányok a Mathildát. Az eredmény szempontjából teljesen mindegy.
Na és Shakespeare? - kötözködtem tovább. Persze, ő is fontos, és igen, vannak művei, amiket el kell olvasni. De majd csak a középiskolában. Ott már meg lehet követelni a gyerekektől, hogy olyasmit csináljanak, ami kötelező, de voltaképp csak azért, mert az "érettségi" kérdéseit valahogy be kell határolni.
Tehát a gyerekek maguk választanak az osztályban-iskolai könyvtárban felkínált dolgok közül, és látom, hogy Bíbor tényleg csakis a lányok, habkönnyű, happy enddel ellátott lányregények közül válogat. (A kedvencei vannak a fenti képen.) De olvas. Nagyon sokat és szívesen. Vajon ez baj? Tényleg már most el kellene kezdenie a komoly irodalmat? Vagy aki olvas, annak megjön ez magától? Én azt remélem, hogy előbb utóbb majd leteszi a rózsaszín cukormázas sztorikat. Én is letettem.