Három gyerekkel irány Anglia!

A suliban mostanában literacy-t tanulunk matek helyett szerda délelőttönként. Ugyanaz a tanár, ugyanaz a csapat. Csak most arról tanulunk, hogyan is lehet megszerettetni a gyerekekkel az olvasást.

Mondjuk én nagyon büszke vagyok rá, hogy nekünk ezzel nem volt soha gondunk. A lányaim imádnak olvasni, és gyakorlatilag állandóan könyv van a kezükben, akárcsak nekem. Bíbor meg egyenesen a könyvtárt tartja a világ legjobb helyének (akárcsak én). Ennek ellenére örülök, hogy eljárok ezekre az órákra, nem csak azért, mert egyszer majd Kisbende is lesz majd kisiskolás, de azért is, mert az angol írás-olvasás módszere teljesen más, mint ahogyan mi megszoktuk. Az itt teljesen természetes, hogy "creative writing"-ot tanulnak már az elsősök is (ne feledjük ezek 5-6 éves gyerekek, otthon még csak nagycsoportosok lennének. Nemcsak az az elvárás első év végére, hogy ismerjék a betűket, használják a nagybetűket és a központozást, és tudják, hogy a szavak között szünetet kell tartani - de az is, hogy képesek legyenek fogalmazásokat is írni, ehhez érdekes és figyelemfelhívó szavakat válasszanak, képesek legyenek a fogalmazásukat bekezdésekre tagolni. Ja, és mindezt képesek legyenek begépelni a számítógépbe is.
Mondjuk ilyenkor azért szeretnék azzal elbeszélgetni, aki azt mondja, hogy az angol gyerekek kevesebbet tanulnak, mint a magyarok.
De nem csak ezért szeretek idejárni, hanem azért is, mert időnként még mindig döbbenetes dolgokat hallok. Még a múlt héten kértem a tanártól egy "tricky words" listát, amin olyan angol szavak vannak, amelyeket különösen nehéz a gyerekeknek leírniuk. Elsősorban azért, mert mi itthon szinte minden nap írunk tollbamondást - hol angolul, hol magyarul. Magyar listám van, ezért azt nem kihívás összeállítani. De angol eddig nem volt. Most hozott a tanár, de hozzátette, hogy Angliában nem írnak a gyerekek tollbamondást. Mert azt a gyerekek nem élvezik.
Na, mondjuk erre nekem kikerekedett a szemem, mert hát ez SZEMPONT???? Igen is az, mondta a tanár, mert mindenki szívesebben tanulja, amit szeret. És lehet ugyan kényszeríteni a gyereket arra, amit utál, de abban úgyse lesz köszönet, tök felesleges.
Mire én persze akadékoskodtam (szokás szerint) hogy hát baromi sok dolog van az életben amit nem szeret az ember, a spenóttól a kétismeretlenes egyenleteken át a szőnyegpucolásig, de hát amit muszáj, azt muszáj. És hogy a tanulás is ilyen szerintem, soha nem gondoltam, hogy annak minden egyes részét élvezni kellene.
Mire a tanár elmesélte, hogy amikor ő kicsi volt, ő is így tanult - gyomorgörccsel és szorongva készült a dolgozatokra, magolta, amit utált, és csinálta amit mondtak neki. Aztán jött utána egy nemzedék, akiket megkíméltek a stressztől és sokkal rugalmasabban álltak az oktatásukhoz és kiderült, hogy csodák csodájára a végén ezek is pont ugyanannyit tudnak. Akkor meg mi a francnak a sok stressz, amivel nyomjuk a gyereket? Teljesen értelmetlen. Inkább azon kell törnie a fejét a pedagógusnak, hogy minden egyes feladat és tantárgy izgalmas legyen és kihívás a gyereknek és akkor az majd örömmel jár iskolába.
Mondjuk tény, hogy az enyémeket soha nem kell noszogatni, hogy suliba menjenek és Bíbor még percekre sem akar lógni. Merthogy ezen a literacy órán van rá lehetőség, hogy az ember gyereke negyed-fél órára átjöjjön és közösen csináljon a szülőjével valami kis aktivisát. Társasjátékot (persze tanulósat) múlt héten kiskönyvet csináltunk, ezen a héten mesét írtunk. Bíbor meg amikor először hallott róla, már akkor húzta kicsit a száját, merthogy ez szerdán van. És ők szerdánként filmet készítenek és az nagyon izgalmas. De első héten még átjött, majd két perc után szemlesütve kérdezte, hogy nagyon szomorú lennék-e, ha ő inkább visszamenne az osztályába, mert ott most épp olyan nagyon izgalmasat csinálnak. Én nemhogy nem haragudtam, még örültem is neki, hiszen ez azt jelenti, hogy neki ott nagyon jó. És tényleg jó.
Persze az igazat megvallva, amikor az osztálytársainak mesél Magyarországról, azért nekik nagyon tetszik a magyar iskola. Mert azt azért jól lehet elmesélni, hogy Magyarországon a suliban van medence és az egész osztály tanul úszni, télen korcsolyázni mennek, vannak ottalvós kirándulások és még egyenruha sincsen. És tényleg ezek is jó dolgok.
De az tény, hogy Bíbornak itt sokkal több sikere van, mint otthon volt és ettől, az egész gyerek szárnyal. Egyszer se volt beteg, mióta suliba jár (csak karácsonykor, amikor szünet volt) ezt múltkor azzal honorálta az iskola, hogy a soha nem hiányzó gyerekeket moziba vitte. És ami miatt ma repült haza, az a fenti rajz. Amit egy iskolai pályázatra adott be, és amivel megnyerte az 5 fontos könyvutalványt. Életében először nyert egy versenyen. És tényleg annyi dicséretet kap nap mint nap, hogy már lassan kezdi elhinni, hogy mindenre képes.
Én meg csak lesek, hogy ez ugyanaz a gyerek, aki egy éve még azon sírdogált, hogy ő a legbutább az osztályban, és utálja a matekot és neki soha semmi nem sikerül. Pedig ez már akkor se volt igaz, és amikor a tanár nénijeit kérdeztem a magyar suliban, mindig azt mondták, hogy nagyon szépen halad, jól tanul, semmi baj nincs vele és mindenki szereti. Tényleg senki se bántotta ott se, de valahogy az egész rendszer az állandó rohanással és számonkéréssel állandó stresszben tartotta, amit ő nagyon rosszul viselt. Ő ugyanis az a fajta mimóza, aki egy rossz szót is képes hónapokig forgatni a fejében és egy picike kudarc is megtöri, már az is, ha egy dolgozata nem 100%-os, csak 99%. Nagyon jót tett neki, hogy felszabadult az állandó számonkérési kényszer alól és elképesztően látványosan gyógyul a kis megsebzett lelke. És hogy épp könyvutalványt nyert, ez meg a világ legjobb ajándéka. Neki legalábbis.