Három gyerekkel irány Anglia!

Azt nem mondom, hogy maradunk örökre, de még azt sem, hogy még egy teljes évig itt leszünk. De az biztos, hogy szeptemberben visszajövünk.

Az igazság az, hogy pár napja már tudom, nem költözünk haza. De furcsa módon egyáltalán nem örültem neki. Azért nem is írtam róla a blogba, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, mi is a bajom most. Az igazat megvallva még mindig nem tudom, hogy miért nem vagyok boldog. Hiszen ezt akartam. És tudom, hogy nagyon kiakasztana, ha nem jöhetnénk vissza, mert nagyon sok dolgunk van most függőben. Munka, tanulás, kórus, iskola, nyelvtanulás... úgy érzem, hogy még nem hoztunk ki mindent Angliából amit lehetett. És tényleg tök jó, hogy nem kell most búcsút inteni. Az meg pláne jó, hogy most hazamegyünk vakációzni a Balaton mellé a nyárba. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy lenn leszünk vidéken, és nem nagyon tudok senkivel találkozni, aki nem vonatozik le hozzánk. De mégis, azért pár napunk lesz Pesten, és igyekszem minél többet kihozni belőle, bár már most tudom, hogy képtelen leszek mindenkivel kávézni, akivel szeretnék. Pesten ugyanis anyukámnál fogunk lakni, ami a gyerekeknek nem ideális - legalábbis sokkal rosszabb, mint a Balatonnál a nagy kertben rohangálni a régi játékaikat kidobozolva, amiket egy éve nem láttak. Szóval nem sokáig húzhatom, hogy lemenjünk.
Azt hiszem igazából az a baj, hogy piszok fáradt vagyok. Éjszakánként a végletekig hajtom magam, hogy minden munkával, írnivalóval, vasalással, főzéssel, takarítással készen legyek amit elterveztem. És persze mindig elbukom. Pedig eldöntöttük, hogy egyelőre maradunk a lakásban, és sikerült megegyezni a landlorddal, hogy kicseréli a szakadt kanapékat, és ez is tök jó hír. Igazából minden jól alakul.
És mégis... tegnap este 11-kor már annyira fáradt voltam, hogy szédültem, hányingerem volt - és hiába feküdtem le, még ott is csak forgolódtam órákon át. Ma, hogy a délelőttöt nagyrészt átaludtam, kicsit már jobb. Persze nem sokkal, mert tudom, hogy a férjemnek lett volna millió más dolga is, minthogy Kisbendét szórakoztassa, de ő is látta már, hogy túlfeszítettem a húrt és muszáj aludnom.
Szóval jövök majd írni is, mert millió dolgot kell elmondanom, nagyon jók történtek velünk, és tényleg van minek örülnünk. Csak nekem most nem megy.