Három gyerekkel irány Anglia!

Ahogy telnek az évek, egyre jobban szeretem a kissé homályos tükröket. A legszebbnek az ablaküveg elmosódó visszatükröződésében látom magamat. Ilyenkor az apróbb ráncok, hibák elsimulnak és ezen a furcsa, a fekete-fehér képen még mindig olyannak látom magam, amilyennek a képzeletemben vagyok. És amilyen soha nem voltam.


Emlékszem, mennyire megdöbbentett az anyukám, amikor jópár éve először elpanaszolta nekem, hogy amikor a tükörbe néz egy öregasszonyt lát. Pedig belülről ő még mindig fiatalnak érzi magát. Csak néztem rá és nem értettem, hogy mit mond. Hiszen én soha nem láttam őt fiatalnak. De azt már tiniként is éreztem, hogy szörnyű érzés lehet, ha az ember nincs összhangban önmagával.
Csak később döbbentem rá, hogy én is hasonló cipőben jártam egész életemben. Ha őszinte akarok lenni, soha nem voltam igazán elégedett magammal. Kövérnek, csúnyának, betegesen sápadtnak láttam magam egész életemben. Persze soha nem voltam igazából egyik sem. De mindez nem számít, mert a lényeg az, hogy ha belenéztem a tükörbe, akkor az soha nem azt mutatta, amilyennek látni akartam magam.
Azt hittem, hogy ez az egész öregedés dolog egyre rosszabb lesz, de valójában nem szenvedek minden nap attól, hogy hamarosan 40 leszek, az pedig kifejezetten reménykeltő, hogy a 30 kicsit sem viselt meg. Persze így utólag azt mondom azért, mert pontosan tudtam, mit akarok 30 éves koromra elérni - házasság, gyerek, karrier. És valahogy minden összejött.
Valahogy a 40-re most nincs igazi tervem. Látok persze magam előtt szép, sikeres, boldog negyvenes nőket, szóval azt gondolom, hogy az életnek még korántsincs vége. És bár korábban azt gondoltam, hogy azok a nők, akik azt mondják, hogy 30 (esetleg 40) éves korukban lettek a legboldogabbak, sőt csak ekkor lettek igazán azok, csak kamuznak, most már árnyaltabban látom a képet. Nekem ez a 30-as évtized nem volt rossz. Sőt, kifejezettem sok jó dolgot hozott.
Ilyenkor jól esik azt olvasni, hogy az angolok szerint az élet közepe 70 éves korig tart, és csak utána kezdődik az öregség. És igazából be kell vallanom azt is, hogy nem érzem még, hogy igazán elindultam volna a lejtőn. Jó ez a háromgyerekes lét, jó ez az Anglia, jó a házasságom, jó az életem. Nincs miért panaszkodnom.
De azért azt látom, hogy ha igazán objektíven szemlélem magam, az idő azért haladt és sokkal öregebb vagyok, mint bármikor eddigi életemben. Naná. És a tükör kegyetlenül őszintén mutatja, hogy múlik az idő.
De furcsa módon a fürdőszobában található üvegdarabnál mostanában sokkal inkább zavarba ejt az a tükörkép, amit a gyerekeimben látok. Amikor Bíborka lányom nem jön ebédelni, hiába hívom, mert se hall, se nem lát olvasás közben, akkor tudom, hogy ezt tőlem örökölte. Amikor Borsika lányom elsírja magát a legkisebb szidástól is, a kék szemeibe nézek, és tudom, hogy én épp ilyen zavarba ejtően érzékeny vagyok. Elérzékenyülök minden alkalommal, amikor látom, hogy milyen kedvesen bánnak a kisöccsükkel, mert minden mozdulatukkal, mondatukkal engem utánoznak öntudatlanul is.
De néha az ő tükörképük is olyan keményen zavaró neonfénybe kerül, ami kicsit se szép. Amikor Bíborka hirtelen felkapja a vizet és pukkancsként kiabálni kezd, nem törődve a következményekkel. Vagy amikor az én Borsikám megsértődik és nem hajlandó beszélni velem, és dacosan elfordul, ha hozzászólok. Ilyenkor látom, hogy olyat is sikerült átadni, amit nem akartam. Látom magam a mozdulataikban, a hanghordozásukban, a mosolyukban és akkor is, amikor a kiabálástól eltorzult arcukon. Kegyetlenül tükröznek, és annyira olyanok mint én, amennyire soha nem akartam.
Mert igen, mind jobban szeretjük a homályos, kedves tükröket. Amikor aranyfénnyel vonja be az alkonyi napsugár a szobát és mindennek felolvadnak a kontúrjai. Szinte lebeg az ember és ilyenkor csak a szépet látja. Kár, hogy a világ nem ilyen. Belenézek a tükörbe és látom benne a ráncaimat, a kilóimat, a narancsbőröm, a terhességi csíkjaim a barna pöttyöket a kezemen.
Nem is tudom, mit nehezebb elfogadni - hogy öregszik a testem, vagy azt, hogy soha nem leszek olyan jó anyja a gyerekeimnek, amilyet elképzeltem...