Három gyerekkel irány Anglia!

Most nézem, hogy még mindig van 155 követőm, ami ahhoz képest, hogy hol ide, hol oda költöztetem a blogom, és ezzel erőteljesen nehezítem az embereknek, hogy rám találjanak, és még egy rendes FB oldala sincsen a blogomnak (vagy blogjaimnak) szóval ez nem kis eredmény. :-) 

Gondoltam, hogy aki csak itt követi a sorsunkat, és máshonnan nincs képben, annak szólok, hogy megyünk vissza hamarost. Mondhatni már visszaszámolunk. Persze dobozhegyek, pakolás, de már el se mondom, olyan unalmas számomra is. Nagyjából alapállapot kezd lenni a mi életünkben, hogy időről időre kipakolunk egy lakást,és próbálunk megszabadulni minden felesleges ballaszttól. Ami azért három gyerek mellett nem kis csomag. Ilyenkor óriási zsákokban viszem ismerősökhoz a cuccokat, hogy használják még egészséggel. És az sem kicsi mennyiség ami a kukába vándorol.
És ami döbbenet, hogy még mindig olyan sok cuccunk van, amit már nem is értek. Hogy a fenébe lehet, hogy még mindig venni kell dolgokat kérdem újra és újra magamtól - de persze ennek ellenére mindig szükséges egy csomó cucc, amint új lakásba költözünk, mindig kiderül, hogy millió dolog hiányzik.
Szóval a fogyasztói társadalom áldozata vagyok, nincs mentség számomra. (Pláne, hogy egy világítós bontatlan gyurma van most is a táskámban, pedig megfogadtam, hogy nem veszek már semmit, de ez olyan olcsó volt, hogy nem lehetett neki ellenállni, és Bende már olyan régen szeretett volna egyet. És meg is kapta volna, ha nem egy nagy doboz Legoval lett volna gazdagabb tegnap, amit hangsúlyozok nem is én vettem neki, hanem a nagymama meglepetése, a nagymamákat meg mint köztudott nem lehet kontrollálni. Az már kérdés, hogy Bende nagyobbat választott, mint amennyi pénze volt, de hát azon a kétezer forintnyi kipótláson, amit én adtam hozzá már nem múlik senkinek sem a sorsa.)
Az nagyon-nagyon jó, hogy most a saját házunkba költözünk vissza, mégiscsak más érzés, mint egy bérelt lakás. Ráadásul lesz végre kertünk is. Na most majd kiderül, hogy mennyire lehet azt kihasználni a mindennapokban, amikor suliba járnak a gyerekek.
Annak idején, amikor kiköltöztünk azt gondoltam, hogy semennyire, úgyis esik - de persze ez jó nagy tévedés volt, mert nem is esik annyit, nem is úgy, és ha mégis, az se zavar.
Nekem személyesen is nagy terveim vannak, már kinéztem tanfolyamokat is, de még az sem elképzelhetetlen, hogy valami munkát keresek magamnak, de még az is lehet, hogy első körben csak jótékonyságit. (És az is lehet, hogy aztán az itthoni munka annyira beindul, hogy nem is lesz rá lehetőségem, szóval ez még csak tapogatózás.)
Nem tudom, mi van a Brexittel, nem tudom, lesz-e rénk hatása, nem tudom, másként néznek-e majd rám az ott lakók, és hogy más jogszabályok vonatkoznak majd rám, vagy sem. Nem tudom, hogy ugyanolyan jó lesz-e nekünk, mint legutóbb, és főként azt nem tudom, hogy meddig maradunk most. Egy év az biztos. De vágyunk vissza Spanyolországba is, és jó lenne még egy nyelvet a gyerekek repertoárjába iktatni, és mivel én németül beszélek, Ausztria vagy Németország tűnik logikusnak. De ez még csak terv és tapogatózás, nem tudom, merre megy a világ majd. Néha úgy érzem Európa egyetlen országa sem biztonságos már - de azért alapvetően bízom benne, hogy helyre állnak majd a dolgok. Nem tudom, csak azt, hogy ha depizek és félek, akkor sem lesz jobb, és hogy én aztán semmit nem tudok tenni, hogy a dolgok másként alakuljanak.De a negatív gondolatok biztos nem visznek előre.

Nem mondom, hogy a Lidl a legkedvesebb boltom - de a sors úgy hozta, hogy nem messze tőlünk van egy és mi gyakran veszünk ott ezt azt. A sors fintora, hogy Spanyolországban is a Lidl volt a hozzánk legközelebb eső bolt. Döbbenetes, hogy milyen egyformák. Pontosan ugyanolyan elrendezés, pontosan ugyanazok az árucikkek, minden ugyanolyan. Nem meglepő, hogy ma délelőtt, bevásárlás közben egyszer csak döbbenten vettem észre, hogy egy csadros nő válogat a sorok közt. Mert hát ilyesmit ritkán lát az ember Spanyolországban. Amikor végiggondoltam a mondatot, rögtön rá is jöttem: ja, hát nem ott vagyok. És milyen furcsa, hogy tényleg nem.

Karácsony közeledtével készülnek a fotós ajándékok, fotókönyvek, emlékek - és persze ez azzal jár, hogy éjszakánként fényképeket nézegetek, válogatok - többségük persze Spanyolországból van. Furcsán fájó szívvel nézem ezeket: csupa fény, csupa szín, csupa tenger, csupa boldogság. Mintha az egész család ragyogott volna.
Itt meg... nem mondom, hogy nem vagyunk boldogok, de az ég szürke és fénytelen. Milyen lenne? December van. Korán sötétedik, háromkor már felkapcsolom a lakásban a villanyt. A gyerekek persze itt is ragyognak - de valahogy a tengerparton állva szebb volt a mosolyuk. Vagy legalábbis nekem most így tűnik.
Persze tudom, tudom, ez csak a látszat - Angliában is, Spanyolországban is főleg akkor fotózok, ha elmegyünk valahová. Ahol sok a fény, ott könnyebb jó képes csinálni. És mivel szép helyeken jártunk, és szép gyerekeket fotóztam, naná, hogy a képek is jók lettek. Nyilván amikor otthon döglődtünk betegen, vagy leckét írtunk, akkor nem fotóztam olyan lelkesen.
Olyanok a fotóink, mint az emlékezetem: a jó megmarad, a rossz kihullik. Legalábbis az én memóriám így működik szerencsére. Szerintem ez jó tulajdonság.
Bevallom, amikor visszajöttünk Angliába, egy kicsit sem fájt a szívem Spanyolország után. Élveztem, hogy végre ősz van, hideg, hulló falevelek, esőcseppek az arcomon. És igen, az őszi fények is olyan szépek! Egy teljes év folyamatos nyár után azért a hideg is tud hiányozni az embernek. Meg aztán én soha nem az a napelemmel működő nő voltam, aki a strandon akar feküdni naphosszat. Az ősz mindig is a kedvenc évszakom volt, és most jó érzés volt újra találkozni vele, nagyokat csámborogni az erdőben, gyűjteni a lehullott faleveleket és gesztenyéket.
Nem zavart a hideg reggelente, örömmel vettem elő a nagykabátot, amikor nulla fok köré hűlt a levegő és örültem, hogy esik az eső. Nem úgy mediterrán zivatar módon, hanem úgy csendesen, napokon át. Angolosan, bármerre is megyek. Még a gumicsizmának is örültem.
A gyerekeknek amúgy nem hiányzik Spanyolország. Egyedül Bende emlegeti még néha Carment, a szerelmét és a Casita Silvanat, az ovit, ahová járt. Visszamenne - mondogatja, és nem érti meg, hogy az a ház nem a miénk, és hogy nem minden helyre tudunk visszamenni úgy, mint a mamához vagy a Balatonhoz. Vannak dolgok, amiknek tényleg vége van. Nehéz ezt négyévesen felfogni.
A lányok viszont nem sírják vissza a múltat. Kicsit sem bánják, hogy otthagyhatták a régi sulijukat - sokszor és nyomatékosan elmondják, hogy nagyon szeretik a mostani iskolájuk, jól érzik magukat itt, sok barátjuk van és örülnek neki, hogy ez a rendszer egészen más.
Persze a spanyol nyelv azért az életünk része maradt (bűn lenne veszni hagyni)  és mivel én vagyok az itthonoktatás felelőse, én vagyok az, aki újabb és újabb feladatokat keresgélek nekik a neten. Múlt héten gondoltam egy nagyot - letöltöttem pár spanyol GCSE feladatot (angol érettségi), csak kíváncsiságból, lássuk, hogy állnak a lányok. Háromféle tesztlap van - írás, olvasás, hallás utáni szövegértés. A legkézenfekvőbbnek az olvasás tűnt. Először egy 16 oldalas alapszintű érettségi feladatsort töltöttem le - Borsi a 35-ből 33 pontot szerzett. Hoppá. Hát akkor nézzük az emelt szintű érettségi feladatait: 45-ből 42 lett Borsi eredménye. Igen, ő a tízéves, a kisebbik. Bíbor egy ponttal kevesebbet szerzett - de azért valljuk be, az nagyon jó eredmény, bőven A, vagyis ötös. (A nagylányommal kevesebbet tanulunk mostanság együtt, mert a középsuliban már van lecke - az általánosban viszont nincs, szóval ott azért van idő itthon varázsolni.)
Szóval most annak akarok utána nézni, hogy le lehet-e vajon tenni 10 évesen az emelt szintű érettségit, mi ennek a módja - és hogy van-e egyáltalán ennek bármi haszna. Nyilván ha a gyerek érdekét nézem, akkor ez egy óriási lökés az önbizalmának - de nem tudom, hogy van-e a dolognak bármiféle hátulütője. Spanyolul tud, az nem kérdés - de mi van, ha elcsúszik az időn (50 perc 24 oldalnyi feladat) és nem ér a végére és csak B lesz az eredménye? Persze, az is nagy szó - de lehet utána még javítani vagy ez már így marad?
De nem erről akartam mesélni (csak kibukott belőlem a büszkeség) hanem arról, hogy hiányzik Spanyolország. Na, kimondtam. Esténként az ágyban végigjárom az utat, ahogyan iskolába mentem a lányokért, tesztelem magam, emlékszem-e még az egyes útszakaszokra, merre kellett fordulni, milyen volt az angol pincér a kedvenc kávéházamban, a fülembe cseng az angoltanárom nevetése, a jingle, amit a Mercadonában folyamatosan játszottak, miközben ott vásároltam, a számban érzem a kis sült halacskák ízét és a húsgombócos tapast, amit a játszótéren adtak. Sok szempontból könnyedebb, lazább volt az életünk, több idővel rendelkeztem, volt időm futni, vásárolni, olvasni, bambulni. És igen, hiányzik a mosogatógép is.

Nem mondom, nagyon élvezem azokat a dolgokat, amiket Anglia tud nyújtani - nem csak a jó sulira gondolok most, de arra is, hogy sokkal könnyebb kirándulni menni. Spanyolországban mindig elborzasztottak a távolságok, a legjobb úticélokhoz 3-4 órát kellett vezetni, hogy odaérjünk (és vissza!). Itt meg beülünk a kocsiba és egy órán belül tucatnyi jó kis kastély várja, hogy felfedezzük. (Jajj, nagyon sok helyen voltunk, minden hétvégén kirándulunk, és meg is fogom írni, miket láttunk, de nagyon nehéz rá időt szakítani, pláne, ha belegondolok, hogy még a Spanyol kirándulásaink nagy részét se írtam még le - pedig nagyon jó érzés visszaolvasni a blogot!!!)
De hát nem baj az, ha jól éreztük magunkat, gondolom. (És kérem azok a kommentelők nyugodtan tartsák meg maguknak a véleményük, akik szerint jó lenne, ha végre eldönteném, hogy hol akarok lakni, mert ez elviselhetetlen. Azok ne olvassanak. :-) Voltaképp szerintem nem baj, hogy folyamatosan azt érzem, milyen jó is volt nekünk régen.
Szívesen nosztalgiázom azon, amikor otthon, Magyarországon éltünk, és a lányok még óvodásak voltak. Igen, bevallom, az oviba vezető utat is végig szoktam járni néha elalvás előtt. Mert jólesik. És igen, az is jó volt, amikor Spanyolországban a tengerparton laktunk. És most is nagyon jó.
És néha persze rossz is. Mert most például nagyon munkás és túl keveset alszom, ez pedig nem ideális. Jó lenne egy kicsit nyaralni. De nem biztos, hogy ha lenne egy szabad repjegyem, akkor Spanyolország felé venném az irányt. Mert jó lenne haza is látogatni egy kicsit és inni egy jó kávét, amit apu főz.
És igen, ha most valaki adna pénzt vagy munkát és azt mondaná, hogy visszamehetünk Spanyolországba, akkor én örömmel mennék. (Jó, a pakolást utálnám akkor is, de hát aki szereti, az jöhet hozzánk segíteni.) De ha őszinte akarok lenni, ha Kuala Lumpurba vagy Rómába kellene mennünk, akkor oda is örömmel indulnék. De azzal sincsen bajom, ha maradni kell.

Tegnap délután kicsit vacakul éreztem magam, fájt a torkom, folyt az orrom. Nagyszerű, gondoltam, igazán csak ez hiányzott, hogy ez az év tökéletes legyen. Ám az idő gyönyörű volt. Spanyolországnak ezen a részén nincs kemény tél. Napközben simán felmegy a hőmérséklet 20 fokig is, és ha süt a nap, vétek itthon maradni. A férjem hát felpakolta a három gyereket és elmentek játszóterezni. Nekem meg eszembe jutott, hogy tavaly olvastam egy nagyszerű blogbejegyzést a gyereketetőn arról, hogyan is ünneplik meg Virágék az év utolsó napját. Nem mondom, hogy minden ötletet meg lehet valósítani három pici gyerekkel, de a fényképnézegetés nagyon megtetszett. Gondoltam, ez olyan hagyomány, amit nálunk is be lehetne vezetni, és ami mindenkit lefoglalna a legkisebbtől a legnagyobbakig. Ráadásul tényleg annyi helyen jártunk, érdekes lesz feleleveníteni. Így hát ameddig a család többi tagja vidáman játszóterezett, bicajozott, rollerezett és futkosott, addig én robotoltam. De nem bántam, mert  igazi kincsekre bukkantam! Gondoltam párat megosztok veletek is, hiszen annyi mindenről nem írtam a blogban!

JANUÁR 
 
Tavaly ezzel a bulival kezdődött nálunk az újév - ez volt az év legnagyobb PKU-s partija és a szervezők egy csomószor a lelkünkre kötötték, nehogy kihagyjuk. Óriási volt a felhajtás - a csajok vörös bársonyszőnyegen vonultak be, nagy tábla hírdette, hogy ez a VIP részleg és egy profi fotós kattogtatott körülöttük. Benn óriási lufifigurák, rózsaszín limuzin, rengeteg előadás és egy igazi sztárvendég, a kicsi Ben, a Coventryben forgatott Nativity című filmből. Persze még belépés előtt kaptak koronát, rózsaszín tollboát és mindenféle kelléket, hogy igazi sztárnak érezhessék magukat.

FEBRUÁR 
 
Bende kétéves lett, és olyan nagyfiú! Akkor még nem járt bölcsibe, és nagyon büszke voltam rá, hogy még soha nem volt beteg. Nem is sejtettem, hogy ez az állapot azonnal megszűnik, amint közösségbe kerül. A bölcsinek persze volt előnye is - és nem csak az, hogy végre napközben is tudtam dolgozni, nem csak éjszakánként. Az angol beszéde hihetetlen módon beindult - és furcsa módon ezzel együtt a magyar is. Biztos voltam azonban benne, hogy ezt el fogja felejteni, ha elköltözünk, de tévedtem. Ha angolul adok neki utasításokat, akkor a mai napig szót fogad. Szóval nem veszett el minden!

Íme, itt a hó, amit most Spanyolországban annyira hiányolnak a gyerekek. Igaz, nem karácsonykor érkezett és nem is tartott sokáig, de egy hóembert még tudtak belőle építeni a kiskertünkben. A hóember gombjai amúgy spanyol kagylók. Csak úgy stílusosan.

MÁRCIUS 
 
Az óriási nárciszmezők a Blenheimi kastélyban teljesen elbűvölték a gyerekeket. Teljesen elvarázsolva sétáltak a mezőn. És nem egy ilyen mező volt, hanem tucatnyi. Ember meg alig. Szinte magunkban sétáltunk a hatalmas kertnek ezen a részén. Korábban nem tudtam, hogy ebből a virágból ilyen sokféle fajta létezik - a z egészen kicsitől az óriási nagyig, sárga, fehér, lila, mindenféle. A virág maga egyébként a Marie Curie alapítvány jelképe és rákos betegeken segít. A következő héten én is vettem egy jelvényt, támogatva az alapítványt és a mai napig a télikabátomon van. Engem Blenheimre emlékeztet.

ÁPRILIS 
 
A tavaszi szünetet Magyarországon töltöttük - már nagyon hiányzott a család! Az idővel nem volt nagy szerencsénk, majdnem végig esett, de mi már az angol klímán edződtünk, hát a borús, szürke idő nem tartott vissza a kirándulástól. Féltem kicsit a három gyerekkel egyedül nekivágni a városnézésnek, úgy, hogy végig csüngött az eső lába, de nem akartam, hogy a nagyok egész nap a tévét bambulják, így hát felkerekedtünk és bejártuk a budai várat. Imádták! Még Bende is.

MÁJUS 
 
Az első napos hétvégét kihasználtuk, és elutaztunk Blackpoolba, ahol Anglia egy egészen meglepően újfajta arcával találkoztunk. E itt kérem a buli központja, hosszú, homokos tengerparttal, rengeteg játékteremmel, vidámparkkal. És ami kevésbé tetszett, rengeteg mocsokkal. Mintha senki nem ismerné a szemetest - mindenhol kajamaradékok, üvegek. Nagyon lelombozó volt. Tudom, ez nem a felső tízezer szórakozóhelye, de nehéz volt megérteni (elfogadni) hogy ez itt teljesen normális. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, és kiderült, hogy nagyon jól időzítettük az utazást, mert ez volt a nyár első és utolsó napos hétvégéje. Bejött az angol szólás, hogy az angol nyár olyan, hogy ha pislog egyet az ember, könnyen lemarad róla. A mi szemünk szerencsére nyitva volt.

Májusban már tudtuk, hogy ez az utolsó évünk lesz Angliában és nemsokára elköltözünk Spanyolországba. Így hát minden alkalmat megragadtunk, hogy utazzunk, hiszen annyi mindent nem láttunk még! A Bolsover kastély közel volt, és bár csak egy rom az egész, nagyon izgalmas napot töltöttünk ott. Az angolokban nagyon bírom, hogy bár a belépődíjakat drágán mérik, de ezért cserébe sokat igazi élményt adnak. Itt egy eszméletlen jó vívó-showt láttunk, ahol megtudhattuk, hogy a 17-18-században milyen kardokat és hogyan használtak, de azt is, hogy ezt honnan lehet tudni, és hogy hollywoodi filmekből semmi nem igaz. És mint látszik, bizony kabátban vagyunk mind, és az már le se került rólunk, míg haza nem értünk Magyarországra.

 JÚNIUS 
 
Egy dolgot biztosan tudtam már akkor, amikor felmerült, hogy Angliába költözünk: Stonehenget és Loch Nesst látnom kell. A skót Nessie vadászatot az első évben kipipáltunk, de ez a Stonehenge nehezebb falat volt: épp olyan messze van ugyanis, hogy egy nap alatt ne lehessen megjárni, de annál közelebb, hogy igazi "nagy" kirándulásnak tervezzük. Én azonban kijelentettem: enélkül nem mehettünk haza, így hát az utolsó iskolai szünetet egy nagy Dél-Angol túrára szántuk. Nagyon jó emlék és örülök, hogy elmentünk, de az időjárás nem vo,t kegyes hozzánk. Eső, szél, hideg - minden volt, ami három gyerekkel megnehezíti a túrázást. Stonehenge-nél annyira viharos orkánt támadt ránk, hogy szinte szaladva jártuk körbe a köveket. e kicsit sem bánom, hogy elmentünk - így is életre szóló élmény volt. Az meg külön meglepetés volt, hogy milyen jól értem már az audioguide-ot ahhoz képest, amikor megérkeztünk. A gyerekekről nem is beszélve.

A túra másik csúcspontjának a Hampton Courtot terveztük, VIII. Henrik óriási, mesebeli kastélyát, amihez egy hatalmas kert is tartozott. És ahová ki se tudtunk menni, mert annyira erősen zuhogott. Megjegyzem, ez amúgy nem egy napi program. Legalábbis nekünk a három gyerekkel egy teljes napba került a kastélyt bejárni, és szerintem ugyanennyi lett volna a kert is. Viszont találkoztunk Boleyn Annával (egészen döbbenetesen korhű a ruhája, még az ékszerei is!) akivel tök jól elbeszélgettek a csajok, mesélte, hogy ő is ennyi kilenc évesen került a királyi udvarba. Még VIII. Henrik is elsétált mellettünk, de ő annyira fenn hordta az orrát, hogy nem mertük megkérni egy közös fotóra. Azt se tudtam hirtelen, hogyan kéne őfenségét megszólítani. A gyerekek viszont teljesen beleszerettek a hat feleség sztorijába, és egy teljes Henrikes-feleséges babakészletet kértek a szuvenírboltból. Azóta is kedvenc játékuk és nem mellesleg az összes feleség sorsát kívülről fújják.

A Leeds-i kastéllyal több szerencsénk volt, legalábbis ami az időjárást illeti. Csak amikor kifelé indultunk, akkor kapott el egy óriási zuhé - de előtte szépen sütött a nap. Szerény véleményem szerint ez Anglia egyik legszebb kastélya, olyan, mint egy híd a tó fölött. De amiről igazán emlékezni fogok a várra, azok az albínó pávák. Elképesztően kecsesek, mint egy menyasszony, hosszú, fehér ruhában.

És persze kihagyhatatlan volt a doveri fehér sziklák megcsodálása. Mindig megdöbbenek azon, hogy mennyire gyönyörű tud lenni a természet, és könnyedén kenterbe veri a leghíresebb ember által alkotott építményeket is. Persze a gyerekek szemében az volt a legnagyobb élmény, hogy egy bokor alól igazi kisnyulak mászkáltak ki, de Dover enélkül is pompás program lett volna. És csak kicsit csepegett néha, ami külön mázli.

JÚLIUS 
 
Nem tagadom, a július volt az év legnehezebb hónapja. Az egész életünket össe kellett pakolni, ami három gyerekkel nem kis pakk. A kedvünket csak rombolta, hogy Magyarországon ez már iskolaszünet, míg Angliában a tanév végi hajrá ideje. Nehéz volt mindent felmondani - a kórust, a Browniest, az iskolát... kirándulásra kevés idő jutott, de azért ezt a varázslatos parkot, a labirintus-szerű kertjével azért megnéztük még. És ahogy mondják a végén csattan az ostor - ez volt az eddigi legszebb kert, ahol csak jártunk. A nevét most sehol nem találom, de amint eszembe jut, írom! (Van egy speciális kerttúra Coventry mellett, ez annak a része...)

AUGUSZTUS

Végre, végre otthon. Magyarországon, sőt a Balatonnál. Sok barát, rokon - jönnek látogatóba, megyünk mi is. Régi játékok, magyar könyvek és persze hazai ízek. Nekem persze munka. Kipakolni az Angliából jött dobozokból, összerakni ami majd Spanyolországa megy. Voltak percek, amikor azt hittem, nem fogom tudni befejezni, de végül minden elrendeződött.Az idő pedig mesés volt. Ahogyan annak lennie kell augusztusban. Csak hogy jobban fogyjon a jégkása.


A hónap csúcspontja persze az esküvő volt, amire már január óta készültek a lányok. Bíbor keresztanyukája, az én egyik legjobb barátnőm ment férjhez augusztusban, és íme a két büszke és izgatott koszorúslány, még a szertartás előtt, a ruhában, amit még Angliából hoztunk és a hozzá illő fascinatorral a fejükön.

És bár a menyasszony volt aznap a főhős, és igazából a lányok toalettjét terveztük hónapokkal korábban, nekem mégis a fiam csalta a könnyeket a szemembe. Az öltönyös alakja, és hogy annyira olyan, mint az apja... pláne így, egyformában.

SZEPTEMBER 

A szeptember ziláltra sikeredett, különösen Bíbornak, aki NAGYON szeretett volna visszamenni Angliába, mert a hatodikosok az osztálykirándulást Párizsba tervezték. Persze a partraszállás és a második világháború volt a fő téma - félreértés ne essék, nem erre izgult rá annyira a lányom, hanem Disneylandre, ami a túra utolsó napjának programja volt. Milyen szülők lettünk volna, ha ezt elvesszük tőle!
Nem is tettük, így ő szeptemberben visszautazott az apjával Coventrybe, onnan Párizsba, onnan vissza Angliába és még aznap délelőtt Magyarországra. Egy hónap alatt négy ország. Azóta is büszke erre. Fotó nem nagyon van - már a második napon lerobbant a fényképezőgépe, de az élmény állítása szerint feledhetetlen volt! Külön öröm volt számára, hogy visszamehetett egy utolsót bulizni a legjobb barátnőjével. Nehéz volt elválniuk - és sajnos azóta keveset hallunk Georgiáról. Írtunk levelet, emilt - párat kaptunk is, de ez messze nem olyan intenzív, mint amikor egy osztályba jártak. Bíbor nagyon hiányolja a besztijét, és ahogy én tudom, ez kölcsönös.

Persze nem csak Bíbor búcsúzott nehezen - mindannyiunkat megviselt a változás. Furcsa módon legkevésbé Bendét, aki nem sírt egy játékja után sem, pedig azok hónapokig dobozban voltak, az alvókutyusa is elkeveredett és volt hét, hogy minden este más ágyban hajtotta álomra a fejét. De hát ott voltunk mi, és ott voltak a rokonok, akiket fényképről jól ismert. Még szülinapjára kapott egy fotóalbumot amibe beleraktuk az összes rokon, barát fotóját, így mindenkit név szerint tudott köszönteni. És nagyon boldog volt, hogy életre kelnek a jól ismert mesefigurák.
Nekem azért néha elszorult a szívem, amikor láttam, hogy milyen jól elvannak az unokatesók egymással. Milyen kár, hogy nem találkozhatnak sokkal gyakrabban...

És az év egyik csúcspontja Borsika lányom számára - kilencedik szülinapjára tabletet kapott a keresztapjától. Nagy boldogság, nagy öröm - és persze nagy felelősség nekünk, felnőtteknek, hogy mikor és mennyit játszhat rajta. Mindenesetre szeptemberben ritkán láttuk nélküle - csomó játékot letöltött rá, de a legjobban azt élvezte, ha elmentünk a Wifis cukrászdába, ahol filmeket nézhetett rajta. A Balatonnál ugyanis amúgy nincs tévénk. Persze az első lelkesedés múltával kiderítette, hogy nem csak játszani lehet rajta, ott a net minden tartalma. Így úsztuk meg például, hogy kaméleont kérjen karácsonyra, mert ez volt a szándéka eredetileg, de aztán kiderítette a neten, hogy a kaméleon elég vad, nem idomítható és egyáltalán nem ideális háziállat. A netet böngészve nagyon jól jön, hogy beszél angolul, így nem esik kétségbe, ha feljön egy hibaüzenet vagy kérdés, és persze sokkal több tartalomhoz hozzájut, mint magyarul.

A folytatás a spanyol blogon. Hiszen odatartozik... :-)

Bevallom, nem akartam írni az utolsó Angliában töltött napjaimról, mert nem volt kedvem rágondolni sem. Az elmúlt két évnek ugyanis ez volt a mélypontja. Olyan érzésem volt folyamatosan, mintha egy nagy fekete felhő lebegne fölöttem és elszívná belőlem az életerőt és életkedvet is. Mintha minden elromlott volna, és úgy éreztem, hogy csak akkor jönnek rendbe a dolgok, ha végre mindent lezárunk és hazamegyünk. Azért sem akartam erről írni, mert nem lett volna igazságos mindezért Angliát hibáztatni, mert én is tudom józan ésszel, hogy nem az ország, az emberek vagy az időjárás tehetett az én rosszkedvemről, hanem az egész szituáció: a betegség, a pakolás, az egész búcsú dolog mind-mind megviselt.

Az utolsó napokban szabályszerűen visszaszámoltam, mintha börtönből várnám a szabadulást. Utáltam ott lenni, utáltam az egész lakást, utáltam a dobozokat, utáltam mindent, de mindent ami Angliához kötött. Az iskolát, hogy miért nincs már vége, a rossz időt, amiért nem mehetünk ki, de még a napsütést is, mert csak lelkiismeretfurdalást keltett bennem, hogy nem megyünk ki, mert pakolni kell.
Megijesztett ez az érzés, merthogy mindig úgy gondoltam, szeretem Angliát is, az esőt is és mindig azt mondogattam, hogy nekünk jó. És arra gondoltam, hogy ha vajon ennyire vágyom haza, akkor az azt jelenti, hogy a mélyben, ottan a tudat alatt talán ez nem is igaz? Talán csak azért mondogatom ilyen hévvel, hogy "Anglia jó", hogy én is elhiggyem? Mert ha nem így van, akkor honnan ez az iszonytató vágy arra, hogy itt hagyjam magam mögött az egészet?
Igazából tudom én, hogy nem Angliából volt elegem, hanem a betegségből, amit majdnem egy hónapig pusztított közöttünk, meg a pakolásból, ami a szakkönyvek szerint ugyanolyan komoly stresszfaktor, mint egy szeretett családtag halála. Ne kicsinyeljük hát le. Nem csoda hát, hogy azt akartam, legyen már vége, had szabadulhassunk már innen egy olyan helyre, ahol nem kell dobozok között élni.
De nem javította a kedvemet egy csomó apró bosszúság sem, ami persze pont akkor érkezett és amit máskor biztosan fel se vettem volna, de most ezek is megviseltek.
Bevallom, nekem a búcsúbuli is csak stressz volt. Drukkoltam, hogy minden gyerek és felnőtt egészséges legyen, hogy senki ne legyen lázas, és főleg, hogy legyen elég vendég, mert a suliban az összes ismerős anyuka azt magyarázta, hogy az itteniek nem szeretnek kimozdulni és volt már olyan party, amire egy vendég se ment. Márpedig ennél nagyobb ciki nincs is. Szóval duplán, triplán szórtuk a meghívókat, és jól tettük, mert csak 12 gyerek jött el a 40 helyre.
Közben én persze tovább szorongtam, mert hiába írtam rá a telefonszámom, egy anyuka nem hívott fel és a suli udvarán is csak egy jött oda és mondta, hogy jönnek, de az is olyan fogatlan, alkesz kinézetű volt, és kicsit sem vigasztalt a tudat, hogy ő ott lesz. (Megjegyzem, a kislánya nagyon cuki!)
Persze azt sejtettem, hogy a csadrosok közül senki nem fog eljönni. Ez nem volt nagy meglepetés, de azért nem jó érzés megtapasztalni, hogy lehetnek a gyerekek jóban az osztálytársaikkal, ez nem egy igazi multikulti társadalom, mert a szülők nem keverednek, és még nyilvános helyre sem engedik el a gyerekeiket a fehérek közé.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy igazán csak Borsi lelkesedett a meghívó kiosztásban. Bíbor mindössze három darabot osztott ki, ebből egy azonnal mondta, hogy épp nem ér rá, egy hallgatott és aztán nem is jött, de szerencsére a legjobb barátnő ott volt. Mint ahogyan Borsi sok-sok meghívójából is igazán csak az landolt jó helyen, ami az igazi országos barátokhoz került.
Bíbor számára így pont olyan lett a buli, amilyennek ő akarta: a legjobb barátnőjével végigsutyorogták az egészet és számára az egész ettől szuper lett. Furcsa ám, hogy ő már jó ideje nem akar nagy partikat, csak azt kéri, hogy 1-1 barátnőt hívjunk el. Merthogy amikor sokan vannak, senki nem figyel rá, az ünnepeltre, csak le-fel rohangálnak a gyerekek, és mindenki nyávog, hogy ő nem vele játszik. És igaza van. Ez az egyszemélyes party (ahol amúgy sokan voltak) épp az ő szája íze szerint volt.
Borsi is élvezte, hogy ő a központ, különösen, hogy az a bizonyos fiú, akit nagyon várt tényleg eljött, ha a legjobb barátnője nem is, és szédült módon rohangált le-föl, és mind ugráltak, csúszdáztak és nagyon élvezték, hogy mind ott vannak. Este 5-7-ig tartott a tombolás, és ez a két óra épp elég volt, mindenki totálisan kifáradjon, beleértve engem is, aki kicsit hőemelkedéses volt és totálisan berekedt, nem is csináltam sok fotót, mert még ahhoz se volt erőm. De örültem, hogy a gyerekeknek jó volt és hogy egyáltalán megcsináltuk.
Utána pedig még hazavittük Bíbor legjobb barátnőjét egy órára, mert még akartak egy kicsit dumálni. Őket nem zavarta, hogy nincs már játék, és mindenütt dobozhegyeket kell kerülgetni. Jól elvoltak. Olyannyira, hogy azt is elhatározták, hogy ezt még egyszer meg kellene ismételni. Így amikor anyuka eljött a kislányért, kikunyizták, hogy a barátnő eljöhessen még egyszer. Anyuka meg kegyesen beleegyezett, és mi örültünk.
Csak aznap, amikor hoztuk haza a kislányt a dobozhegyek közé, a káosz közepébe, akkor jutott eszembe, hogy azért Magyarországon ez másként zajlana. Akkor nem hozzánk jönne a barátnő, ahol én éppen lázasan fekszem, ahol kosz és rumlihegy van, játék viszont nincs, de a dobozok fölött a férjem próbál pizzát sütni, hogy senki nem maradjon éhen. Otthon a mi gyerekeinket vitte volna el az osztálytárs anyukája, hogy mi tudjunk nyugodtan dobozolni és ő főzött volna kaját, hogy minél kevesebb gondunk legyen. De én a két év alatt nem tudtam közel kerülni és hiába látta a buli után a saját szemével a hadiállapotokat, attól még nem jutott eszébe neki erőfeszítést tenni értünk. Naná, hiszen mi, nem vagyunk barátok, csak a lányok.
Tudom, ez nem feltétlen jellemző Angliára - ott is vannak nagyon jófej és barátkozó anyukák, de én valahogy sok barátságtalannal találkoztam, és igazán csak az utolsó pár hétben kezdtem összecimbizni pár olyannal, aki szívesen nyitott volna felém. Csak hát akkor meg már minek. Ez is rosszkedvűvé tett, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez is tankönyvi arány - kb. két év kell ahhoz, azt mondják, hogy egy új társadalomba, közösségbe beépüljön az ember. Mi meg akkor jöttünk el, amikor már épp kezdett mindenféle kialakulni.
Tudom, ezek apró bosszúságok, csak amikor az ember beteg, pakol és nyűglődik, akkor minden kicsi dolog duplán rossz és az egész persze nem az egyes emberekre vet árnyékot, akik az okozók, hanem jelen esetben egész Angliára, amiből elegem lett most épp nagyon, és amiért most egy kicsit sem vágyom vissza. Örülök, hogy magunk mögött hagytuk és hogy itt a Balcsinál nyugi van és vakáció és napfény és egészséges, kacagó gyerekek.
Persze ez nem a teljes igazság, mert azért amikor valakinek Angliáról mesélek, akkor nem ezeket a dolgokat szoktam emlegetni, mert ezek tényleg csak cseppek a tengerben, hanem a nagyon jó oktatást, azt, hogy a gyerekek mennyire szerettek suliba járni, az elképesztően szép kastélyokat, ahol 500 éve ugyanaz a család lakik, az emberek udvariasságát és mosolygósságát és az általános biztonságérzetet.
A rosszkedvű zsörtölődős kedvemet meg le se akartam írni, csak annyian kérdezték, hogyan sikerült a buli, és hogy ment a költözés, hogy gondoltam akkor leírom így őszintén. Merthogy nagyon nem volt könnyű összepakolni, pláne minden segítség nélkül. Akinek van 1-2-3 gyereke, az megérti, hogy pakolni, dobozolni hat kicsi kezecske közreműködésével tényleg rémálom. Viszont állati büszke vagyok, hogy sikerült megcsinálni ÉS kitakarítva otthagyni a lakást. A többi meg igazából nem is érdekes. Azt remélem, hogy a fekete felhőt magunk mögött hagytuk jó hosszú időre, és most élvezzük a vakációt, ahogyan azt kell. Dinnyéstül, Balatonostul, tavi iszap pakolással és sok-sok napfénnyel. Brutálisan ki voltunk már rá éhezve.

Nincs mit szépíteni, rendesen belazultunk, mióta Magyarországra érkeztünk. Persze próbálhatom azzal magyarázni a dolgot, hogy előtte pörögtünk ezerrel, betegeskedtünk, idegeskedtünk, de a tény attól még tény marad, lelassult körülöttünk az élet és ez most nagyon jólesik.

Furcsa azzal szembesülni, mennyire gyorsan telt el ez a két év. Azok az ismerősök, akik nincsenek napi kapcsolatban velünk, egymás után hűlnek el: tényleg, két éve mentetek el? És tényleg, nem sok minden változott. Ugyanazok az eladók vannak a sarki boltban, ugyanaz a pasi vezeti a Family Frost autót, ugyanott vannak a kátyúk az úton, és megint fúvószenekari felvonulásra érkeztünk meg a Balatonhoz. Mintha el se mentünk volna, olyan könnyű felvenni a fonalat. Na jó, azt nem tudom, hogy ki nyerte meg a Megasztár újabb évadát és kik azok, akik a Story Magazin címlapján vannak, de őszintén bevallom, ez kicsit sem zavar. Ami igazán fontos, az nem változott.

Csak mi, nem is kicsit.

Például pár éve még nem gondoltam volna, hogy három gyerekkel ilyen vándoréletmódot is lehet élni. Vagy hogy elveszíti a fontosságát a fejemben az iskola, és nem bánom, hogy csak október elején megyünk Spanyolországba, így minimum 2-3 héttel később kezdik majd az iskolát, mint a többi gyerek. Igaz, amikor Angliába mentünk, arra számítottam, hogy nem feltétlen lesznek jótanulók, és nem is vártuk el tőlük az eredményeket, hiszen úgy voltunk vele, hogy elég, ha megtanulnak angolul, és közben haladunk a magyar tananyaggal is. Az legvérmesebb álmaimban nem szerepelt, hogy Bíbor az egész osztály legjobb tanulója lesz, kenterbe verve az angolokat. És hogy Borsi, aki az oviból ment második osztályba, mostanra minden egyes tantárgyból kitűnő lesz, magasan az osztályátlag fölött teljesítve. Most úgy érzem, nem is baj, ha van egy hoszabb szünetük, mert legalább a magyar tananyagot is be tudjuk pótolni, amivel az utóbbi pár hónapban kicsit elmaradtunk. Meg aztán tapasztalatból tudom, hogy oly kevéssé fontos ebben az életkorban, hogy hányast kap a gyerek, a továbbtanulását az nem veszélyezteti. Sokkal fontosabb, hogy szeressen tanulni és megmaradjon a kiváncsisága. Ebből a szempontból nálam az angol iskolarendszer kitűnőre vizsgázott és erősen bízom benne, hogy spanyolból is hamar utólérik a többieket.

Persze mint mondom, csak mi változtunk. A körülöttünk élők azért nem, így hát a fő kérdés most is ugyanaz, mint két éve volt: mit szólnak a gyerekek az ötlethez.

Egy darabig viccesen hárítottam a kérdést, miszerint tengerpart, pálmafák, medencés ház, mit lehet ezen nem szeretni? De aztán a beszélgetést folytatva, kiderült, hogy sokan azért kérdezik ezt, mert ők is terveznek ilyesmit, ha majd nagyobbak lesznek a gyerekek. Mert azért a kicsiket rángatni a világban, nem okos dolog, magyarázzák és kíváncsiak rá, hogy mi mit tapasztaltunk.

A szakirodalom és a saját tapasztalatunk azonban ebben a kérdésben teljesen egybevág: kifejezetten kicsi gyerekkel érdemes útnak indulni, nem szabad sokat várni. Olyan 10-12 éves korig ugyanis a család a legfontosabb a gyerekek életében és az a fontos nekik, hogy együtt legyenek apával, anyával és a tesóval. Ha ez megvan, akkor minden más környezethez könnyen tudnak alkalmazkodni. Ehhez még hozzájárul az a bónusz, hogy olyan 8-10 éves korig még nagyon nyitott az agyuk az új nyelvekre és valami elképesztően könnyen tanulják meg amivel találkoznak.

Ám valamikor 10-12 éves kor körül hirtelen minden megváltozik, és a kortárskapcsolatok lesznek igazán fontosak. Ezután már sokkal nehezebb kimozdítani a gyereket, mert a haverok, a szerelem, az osztályközösség fontosabb lesz, mint a szülők. Egyre kevesebb időt akarnak az ősökkel tölteni, legyen az akár nyaralás, akár szabadidő – inkább mennének bandázni. Egy új helyre költözni, ahol csak a szülők vannak és haverok nem – az maga a rémálom számukra. A nyelvtanulás is valamivel lassabban megy, éppen ezért az új közegbe is nehezebben illeszkednek be. Sok olyan történetet hallok, hogy haza kellett küldeni a kisamaszt külföldről a nagyszülőkhöz, mert annyira nagyon kínlódott az idegenben.

Mi azonban semmilyen különös nehézséggel nem találkoztunk, a mi lányaink beilleszkedése a papírforma szerint alakult. A lányok pillanatok alatt felszippantották a nyelvet és az első pár hét helykeresési nyüglődése után nagyon hamar beilleszkedtek az új osztályukba. Szerintem amúgy nem nehezebben vagy lassabban, mintha otthon kerültek volna egy másik suliba. Egy darabig még emlegették a régi barátokat, és próbáltuk is tartani velük a kapcsoltot, amikor hazajöttünk, de igazából nem viselte meg őket ezeknek a kapcsolatoknak a fakulása, elvesztése. Tegye mindenki szívére a kezét, hány igaz, jóbarátja maradt meg az általánosból... na ugye. Előfordul, nem mondom én, nekem is van ilyen általános iskolás barátnőm, de azért ez a ritka kivétel és akkor sem feltétlen az alsóból.

Szóval igazából ez az oka annak, hogy most akarunk Spanyolországba menni – akár várhatnánk is vele 1-2 évet, mert most mindannyian úgy érezzük, hogy nagyon jó lenne kicsit letelepedni, nem azonnal továbbcuccolni, dobozolni és pakolni. De őszintén szólva attól félünk, hogy kifutunk az időből. Bíbor már így is tíz éves és most még mindkettő különösebb lelki megrázkódzatás nélkül viselte a kiköltözést, sőt az elköltözést is, tartok tőle, ezt nem lehet számtalanszor megismételni. Most még elmehetünk, de aztán 2-3 év múlva döntést kell hoznunk, hogy melyik legyen az az ország, ahol hoszabban letelepedünk.

Persze nem mondom, hogy nem emlegetik az angol barátokat, már el is kellett mennünk képeslapokat venni, amiket majd elküldhetnek, és Bíbor nagyon várja a francia utat, amire visszamegy. De ez számomra csak azt jelenti, hogy jól érezték ott magukat. Beszélgettünk velük sokat arról, hogy bizony fáj otthagyni Coventryt, de azt is megerősítettem bennük, hogy nem baj, hogy ezt érzik, mert ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy nagyon rossz volt nekünk ott, ami nem igaz. De valójában ahogy leszállt a repülőgép sokkal jobban érdekelte őket, hogy mikor találkoznak az unokatesókkal, mint az, hogy mit hagytak maguk mögött.

De ami igazán megnyugtat, hogy kicsit sem tartanak a spanyol költözéstől. Időről időre beszélünk arról, hogy ők mit éreznek ezzel kapcsolatban, és még soha, egyik gyerekem sem volt kategorikusan ellene. Mikor tegnap megkérdeztem tőlük, hogy nem félnek-e, Bíborkám a maga tízéves bölcsességével csak rámnézett és flegmán megjegyezte: Mitől kellene félni? Tudod anya, mi már túléltük Angliát... Szóval köszönjük szépen, a gyerekekkel nincs gond, és csak remélni tudom, hogy nekem is olyan jó lesz, mint nekik. De igazából nincsenek kétségeim.

Amikor még Budapesten éltem állandóan tömegközlekedtem, és gyakran figyeltem, hogy mit olvasnak ilyenkor az emberek. Persze ha olyan lap volt a kezükben, amibe én is írtam, igyekeztem közelebb furakodni, hogy lássam, amikor odalapoznak, ahol az én cikkem van. Izgalmas dolog visszajelzést kapni arról, hogy jó-e amit az ember alkot. Talán ezért is szeretek annyira blogolni, mert úgy érzem, hogy több emberhez jut el, amit leírtam.

Ez persze számszerűen nem igaz - az a napi 1-2 ezer olvasó, aki rámkattint köszönőviszonyban sincsen azzal a több tízezres olvasótáborral, akik mondjuk egy Kismamát vagy egy Nők Lapja Évszakokat olvasnak. Nekem mégis többnek tűnik, mert azonnali és közvetlen. Ha tetszik, akkor dicsértek, ha hibás, javítotok, ha uncsi, hagyjátok a fenébe.
Bevallom, bár néha megvisel egy-egy komment, mégse tudnám megszüntetni ezt a lehetőséget, mert állati izgalmasnak találom amit ti tesztek hozzá az én írásaimhoz. A kommenteknél már csak emileket szeretem jobban. Igaz, a válaszolásban már nem vagyok annyira jó - de leginkább azért, mert gyakran merül fel olyan kérdés, amiről azt érzem, hogy több embert is érint, nem csak a levélírót és akkor inkább a blogon írom meg a véleményem. Vagy ott hosszabban.
Nem tudnám megszámolni, hogy hány ember írt nekem levelet az elmúlt két évben a blog kapcsán. Van, aki azóta már szintén Coventryben lakik, és tök jóba lettünk. Van akinek a blogját azóta én is rendszeresen olvasom és imádom. A legtöbb emberrel ugyan 1-2 levél után elhal a kapcsolat, de ez tök normális dolog, hiszen sokan, csak információt kérnek, és nincs miért tovább írni, ha az megvan. Arról se lehet hosszan levelezni, ha valaki egy bejegyzés után privátban megírja, hogy ez nagyon tetszett neki, mert bármilyen jólesik egy ilyen levél, válaszolni azért nehéz rá.
A legtöbb ember amúgy aki ír főként azt mondja el, hogy mennyi sok közös élményük van velem. Merthogy idegennek, expatnak, bevándorlónak (kinek melyik kifejezés a kedvesebb) lenni nagyrészt hasonló érzelmeket mozgat meg az emberekben. Nehéz eljönni, nehéz hazamenni, könnyű beleszokni a jóba és furcsa figyelni a helyi szokásokat fokozatosan felszedő gyerekeket. Ezek amúgy a kedvenc leveleim, izgalmas, amikor valaki saját magáról mesél, hogyan él ő, merrefelé, mit csinál, mit tapasztalt, és az alátámasztja vagy sem az én élményeimet.
Azzal sincsen bajom, ha valaki információt kér. Szívesen megírom, amit tudok, mert emlékszem még, hogy mielőtt kiköltöztünk, én is felkerestem virtuálisan néhány Angliában élő magyart és állati kedvesek voltak és sokat segített nekem amit írtak. (Akárcsak most a spanyolosok!!!)
A baj csak az, hogy az én segítségem eléggé korlátolt mértékű, hiszen a tapasztalataim nagy részét már megírtam a blogban - iskola, egészségügy, költözés. Mivel a kérdések nagy része erre vonatkozik, ezeket a bejegyzéseket direkt külön kitettem a blog mellé a megfelelő linkekkel együtt, hogy ne kelljen magamat ismételni.
Persze kapok mindig furcsa leveleket is, amikkel nehéz mit kezdeni. Persze a beteg gyerek sokszor felmerül a levelekben, amit én maximálisan értek - itt van az én Borsikám, és átérzem, hogy annak, akinek van egy ilyen nehezítés az életében, különösen nehezen mozdul külföldre, mert a gyerek érdekét nézi és fél, nehogy rosszul járjon a cserével.
De nehéz mondjuk azzal mit kezdeni, amikor valaki megkérdezi, hogy neki, mint magyarnak mit kell fizetnie ha a gyerek kórházba kerül, mire én írok egy hosszú levelet, hogy semmit, mert EU-s tagország vagyunk, és a gyereknek amúgy is minden ingyenes, még a lázcsillapító is 14 éves koráig, de például Walesben azt hiszem ez 21 éves korig is tart. Válasz persze nincs a levélre, még egy köszönöm se, de ez nem gond. Annál inkább rosszul esik, amikor olvasom az illető blogját, ahol két nap múlva megjelenik a bejegyzés: "Sajnos úgy néz ki nem tudunk Angliába költözni, mert a gyerek gyógykezelését nem tudnánk megfizetni..." Ilyenkor azért elmegy a kedvem a levelektől, és olyan értelmetlennek érzem azt a félórát, amit azzal töltöttem, hogy írtam neki.
Az is előfordult már, nem egyszer, hogy valaki felajánlotta, csináljunk közös vállalkozást. Merthogy itt olcsó a játék, a gyerekruha, mi lenne, ha én hazaküldeném a cuccot ő meg otthon eladná. Segítsek már neki, mert nincs munkája, ez neki éppen jó lenne, és nem ismer mást itt Angliában. Ilyenkor is fogom a fejem, mert egyfelől se időm, se kedvem ilyen vállalkozásba fogni (nem tudom, ez nem derült ki a blogból???) de ha lenne, akkor miért egy vadidegennel szövetkeznék, akiről korábban még semmit se hallottam? Az OK, hogy ő senkit nem ismer itt, de nekem azért elég sok ismerősöm van Magyarországon.
Persze ez nem kirívó eset, a Határátkelő blogján olvastam, hogy egy Dél-Amerikában élő csaj kapott olyan levelet, hogy költözne ki valaki, kell a segítség. Visszakérdezett: miben. Mire a válasz. Lakást, állást szerezni, tolmácsolni, és persze nyelvet tanítani neki, mert még nem beszél spanyolul. Megjegyzem - szintén egy vadidegen kérte mindezt.
Az utóbbi párhónapban mindenesetre egyre sűrűsödnek az inboxomban az útra készülő emberel levelei. Mintha egyre többen és többen éreznék úgy, hogy menniük kell Magyarországról. Ezért gondoltam, hogy összeírok pár szubjektív tanácsot azoknak, akik Angliába készülnek és kéne nekik egy gyors lista arról, hogy mire figyeljenek. Nem mintha szakértő lennék a témában, de talán van, akinek hasznos lesz. Aki pedig ki akarja egészíteni, vagy javítani - tegye meg nyugodtan a kommentek között. Vagy írjon levelet! Akármiről!

1. Anglia nem egyenlő Londonnal. Ezt muszáj leszögeznem, mert még a saját ismerőseim, akik olvassák a blogot, is gyakran kérdezik, hogy milyen nekünk Londonban és nagyon meglepődnek, hogy nem ott lakunk. Gyakran kapok olyan leveleket is, amelyek arról faggatnak, hogy mennyi Londonban egy lakás, vagy milyen a közlekedés babakocsival. Mit mondjak, erről körülbelül annyi infóm van, mint mondjuk Pécsről. Jártam már ott, van némi képem, de szakértőnek nem nevezném magam. Amúgy London csodás hely - de a legdrágább megoldás, minden szinten. Persze a multik és a zsíros állások nagy része ott van, aki ilyenben utazik, annak jó célállomás. De aki mondjuk mosogatni és takarítani jönne ki, az vidéken jobban jár, mert a londoni ár töredékéért tud házat bérelni.

2. Informálódj! De könyörgöm, ne csak blogokból! Tudom, a blogot kellemes olvasni, pláne ha egy kellőképp pozitív szemléletű ember írja, aki nem feltétlen a rosszat keresi. De megjegyzem, rossz mindenütt van (és pesszimista blogok is...) de a blog szubjektív, egy ember saját szűrőjén át mutat be egy országot, és nem feltétlen vagy te is ebben a cipőben. Persze blogot, fórumot és facebook közösségeket érdemes meglátogatni - de ha igazán meg akarod tudni, milyen az élet az adott országban, nézd meg az adott város honlapját, az állami információs honlapokat. Igen, ezek angolul vannak, de előbb-utóbb úgyis ezeket kell majd követned, ha képben akarsz lenni. Vedd elő a szótárat és a gugli fordítót. Találd fel magad, mert ez olyan lépés, amit előbb-utóbb úgyis meg kell tenned.

3. Ne indulj a semmibe! Persze az jó buli, ha az ember 20 éves, és nyilván vannak olyan helyzetek is, amikor muszáj így dönteni, de könyörgöm, ne cipeld ilyenkor magaddal az egész családot kutyástul és biciklistől. Én ugyan nem vagyok a családok szétszakításának híve, de néhány hetet-hónapot érdemes összeszorított foggal is kibírni, míg előre megy az egyik szülő, munkát keres, lakást bérel. Gyerekkel ugyanis állati drága a szálloda, nyilván öt embernek már senki nem tud "átmeneti" szállást biztosítani, és a munkakeresésben is akadály, ha folyamatosan a gyerekeket is felügyelni kell.

4. A lakásbérlés nehéz! Aki még nem járt külföldön az el se tudja képzelni, hogy az angol ingatlanbérlés milyen macera. Ajánlólevél (persze angoltól és angolul), hitelbírálat (az elmúlt fél-egy évnyi bankszámlakivonattal) és munkahelyi igazolás kell hozzá. Ha ez nincs, akkor az ügynökséges 80%-a szóba se áll veled. Ha mégis, fél évnyi pénzt legombolnak az ügynöki jutalékon felül. Ja, és amit el szoktak felejteni az emberek, hogy a lakbéren felül húzós összeg még a counil tax (helyi adó) amit a kecó után kell fizetni, neked. Ez 100 font körüli összeg - mindenhol más, várostól, kerülettől, ház nagyságától függ.

5. Nincs ingyen bölcsi! Tehát három éven aluli gyerekkel itt lenni szívás. Az iskola és az egészségügy ingyenes - de annyira, hogy még tolltartót se kell venni. A bölcsiért viszont fizetni kell, méghozzá egészen durva összegeket. Napi 20-40 fontot simán elkérnek érte, akár többet is.

6. A segély összege nagy - de dolgozni kell hozzá! Az angol szociális ellátórendszer nagyon jó, de csak akkor jár, ha dolgozik az ember. Az itteni családi pótlék nem sok, de hozzájön ehhez még egy fizetéskiegészítő visszatérítés (working tax credit) is az államtól, ami akár meg is duplázhatja az ember fizetését! A nagycsaládosok és az egyedülállók komoly segítségben és pénzben részesülnek - de csak akkor, ha van munkájuk. Előtte a válasz annyi: illegálisan tartózkodsz itt, nem jár semmi. (Ez a hivatalos szöveg...)

7. A papírmunka sok és bonyolult! Egy-egy igénylőlap kitöltése órákig is eltarthat még nagyon jó angoltudással is. Ebbe neked kell belevágnod, mert senki nem csinálja meg a két szép szemedért.

8. Csak türelem! A bürokrácia malmai lassan őrölnek - akár egy év is eltelhet, míg az ember megkapja a neki járó állami juttatásokat, de akkor viszont egy évre visszamenőleg! Viszont addig ki kell bekkelni saját forrásból.

9.Minimális angoltudásra szükség van! Igaz, az orvosnál és az önkormányzatnál is lehet kérni tolmácsot, de legalább ezt, el kell tudni mondani. A boltban viszont a reklamáláshoz nem biztosítanak efféle szolgáltatást. A lényeg, hogy ne pánikolj és találd fel magad!

10. Oldd meg egyedül!. Ez nem azt jelenti, hogy egy magyar se fog segíteni - de azért erre ne építs. A legtöbb kinn élőnek megvan a maga élete, munkája, gondja - nem fognak téged kísérgetni. Te se kérnél meg otthon egy vadidegent, hogy menjen már el veled az adóhivatalba és segítsen papírokat kitölteni. Itt se lesznek lelkesebbek. Ez nem azt jelenti, hogy ne éreznék át a helyzeted és ne adnának információt és ne számíthatnál rájuk, ha baj van. Csak hát ezzel nem érdemes visszaélni, főleg nem a legelején.

Bende továbbra is láztalan és remélem, hogy ez már így is marad, mert a múlt héten gyakorlatilag semmit nem tudtunk csinálni abból, amit elterveztünk. Jó, én írtam cikkeket, Zsolt meg csinálta a honlapokat, de csak robotpilóta üzemmódban. A lakás közben esett szét, ebéd nem főtt, vasalás nem volt. De most, hogy végre kijutottunk a sötét alagútból, olyan energialöket  áradt szét bennünk, hogy kiürítettünk egy szobát és elkezdtük belepakolni a megrakott dobozokat. Merthogy két hét múlva költözünk!

Persze a nagy lelkesedés csak addig tartott, ki nem nyitottam az első papírdobozt. Ott álltam fölötte, kezemben egy kupac könyv és azon gondolkodtam: ezt most hová vigyük? Haza, Magyarországra, ahol megint évekig nem akad a kezünkbe vagy vigyük magunkkal Spanyolországba? A döntés egyáltalán nem egyszerű. Amit Magyarországra viszünk, azzal most két hónapig játszhatnak a gyerekek - de lehet, hogy utána egy évig nem.
Ráadásul nem kevés holmink van - döbbenet, hogy két év alatt mennyi minden gyűlt össze. Ide 250 kiló cuccal jöttünk, de szerintem minimum a triplájával fogunk elindulni. A férjem persze ki van akadva rám - mert a súly jelentős része könyv lesz. Megint. És valljuk be, könyvből már éppen elegendő mennyiség van már otthon is. Én meg függő vagyok, rosszabb, mint egy alkoholista, mert tényleg képtelen vagyok megállni, hogy ne vegyek, pláne itt, ahol állati olcsón adják.
A férj szerint Kindle kéne már nekem, vagy járjak naponta könyvtárba, ő nem bánja, de ne jöjjek neki azzal, hogy csak 1 font volt egy könyv, ha most kettőt kell rákölteni, hogy elszállíttassuk, mert akkor már hirtelen nincs is olyan jó árban. A könyv ugyanis messze a legnehezebb cucc, erre már az előző költözésnél rájöttünk. De hát én meg úgy vagyok vele, hogy itt kell megvenni az angol olvasnivalót, mert otthon aranyárban adják, és hát milyen jó is nekem, hogy a gyerekek simán olvasnak angol regényeket, mert ez a legjobb módja annak, hogy megőrizzék a nyelvet akkor is, ha innen elmegyünk. 
Szóval pakolunk, szedjük le a falról a felrakott posztereket, dolgozatokat, képeket, feladatokat. Ahogy a falak egyre fehérebbek lesznek, úgy tűnik el az otthonos érzés is a lakásból és lesz egyre jellegtelenebb.
A nagy szortírozásba Kisbendén kívül mindenkit bevontam - érdekes volt például, hogy a lányok mit választanak. Van egy-egy óriási papírdobozuk, amiben a csizmájuk érkezett, és simán belefér egy A4-es papírlap. Ebbe gyűjtöttük az elmúlt két évben az összes olyan rajzot, dolgozatot, cetlit, amit akkor és ott nagyon fontosnak és megőrzendőnek tartottak. Arra kértem most őket, hogy nézzék át, és dobják ki, amihez nem fűzi őket őrült fontos emlék, hogy csak azt pakoljuk be, ami kell, ne vigyünk haza szemetet. Tök érdekes volt nézni, hogy mi fontos nekik, mi nem - csomó esetben és azt mondtam volna, hogy ezt ne dobd ki, mert tök szép rajz, vagy ezt minek őrzöd, tök hülyeség,k de végül megálltam és nem szóltam bele, mert belegondoltam, én se szeretném, ha anyám döntené el, hogy mi az én fontos emlékem és mi nem. (Mondja az a lány, aki simán megőrizte a gimis szerelme által Amerikából hozott toll csomagolását. Nem, nem a tollat. A csomagolást...)
Érzelmileg furcsán felkavaró ez a pakolás dolog. Kerülnek elő a különböző rétegek, dobozok, amikkel úgy voltam, hogy majd, később átnézem mi kell - és most már nem lehet tovább halogatni. Nézegetem a képeket is, mert most kéne még azokat is albumba rendezni, mert ha jönnek az új élmények, akkor azok elsodornak, és úgy maradnak rendezetlenül, mint a 2005-ös év, amit akkor nem raktam albumba és még mindig a fémdobozban várják a képek, hogy elrendezzem őket. Vagy a nászutunk fotói, 2000-ből. Szóval halogatni nem érdemes, mert akkor az soha nem lesz meg, ilyenkor kell hajtani azt a lezárást, ami méltó befejezés és ünneplés.
Ja, ha már ünneplés - júni 15-én, vasárnap hivatalos búcsúbulink lesz a közeli játszóházban. (Nem olcsó, csak másfél óráig lehet ott lenni, nem adnak kaját - viszont 40 gyerek jöhet, tehát legalább a létszámot nem kellett limitálni...) Persze Borsika ötlete volt, nálunk ő a bulifelelős, kicsi korától fogva. Most is jó ideje mondogatja már, hogy kéne egy ilyet csinálni, és végül beadtuk a derekunkat, mert valóban fontos, hogy legyen alkalma a gyereknek elbúcsúzni, mert az ő életében ez óriási mérföldkő és megérdemlik, hogy esélyük legyen ezt meggyászolni. Az a baj, hogy még elég kicsik ahhoz, hogy fenn tartsák a kapcsolatot, pláne a szülők segítsége nélkül, ezért találtam ki, hogy legyen nekik Borsinak és Bíbornak is egy. Ezt a barátaik bármikor megnézegethetik, de akár a tanárok is, így aki akarja akár most, akár később felveheti velük a kapcsolatot, ők meg gyakorolhatják az angolt és persze a számítógéphasználatot is. Mivel nagyon kicsik, ezért egyenlőre az én felügyeletem mellett zajlik az egész, semmi olyan nem kerülhet fel, amit én nem láttam. Most még csak a régi nyaralások képeit töltik fel, de mivel amúgy szeretnek fotózni, gondolom kinn majd készülnek frissebb fotók is. Nagyon nézik amúgy hányan kattintottak rájuk és nagyon szeretnének biztató kommenteket is, szóval akinek van kedve, az lelkesítse őket egy kicsit. :-)
Szóval a búcsú elkezdődött, a hivatalos helyeken is belejentettük, hogy megyünk és ahogy pakoltam, arra döbbentem rá, hogy egyáltalán nem bánom, hogy vége. Úgy érzem, hogy itt és most mindent megtettem, megnéztem, amit akartam és itt az idő, hogy új kalandba kezdünk. Megjegyzem, ezzel a négy hónapja tartó folyamatos esőzéssel, Anglia sem a marasztaló, fényes arcát mutatja nekünk. Borsi folyamatosan köhög még mindig, és tartok tőle, hogy az állandó pára, hideg, nyirkosság nem tesz jót neki. Majd a magyar nyár, a kert, aztán meg a spanyol tenger meggyógyítja, reménykedünk benne. Megjegyzem, a lapok szerint ez volt minden idők legesősebb éve, brutál árvizek vannak és csomó helyen csüdig járnak a kocsik a vízbe és örülhet, akinek a lakásába nem folyt be. Nálunk nem ennyire durva a helyzet, de azért nem tudunk egy sétára se úgy elindulni, hogy ne vigyünk kabátot, és ez azért július közepén nekem nem tetszik.
Szóval gyűlnek a dobozok én meg válogatok, emlékezek és leltárt készítek. 58 helyen jártunk az elmúlt két évben - és rájöttem, hogy körülbelül a negyedéről még nem is írtam a blogra. Ezeket fogom most pótolni, aztán lassan, lezárom a blogot és elkezdek egy újat, aminek a címe az lesz: Három gyerekkel irány Spanyolország. Még nem nagyon érdemes megnézni, mert csak egy bejegyzés van rajta és a design sincs még tökéletesen kitalálva, de a terveim szerint mostantól a Spanyolországra vonatkozó dolgokról ott írok! Mert persze a blogolást nem hagyom abba!

Igen, azt hiszem a dolgok legnehezebb része tényleg le van tudva. Költözünk. És bár sok dolog homályos még a részletekkel kapcsolatban, de egyre lelkesebb vagyok. És persze egyre szebbnek látom Coventryt is. Minden sétánál úgy nézem, hogy közben fáj a szívem, hogy búcsút kell neki mondanom és kattogtatom a gépem, hogy megörökítsem magamnak. Hogy soha ne felejtsem el, milyen is volt.

Mostanában furcsa szentimentális érzések vannak bennem bármerre nézek. Az a várakozással teli fájdalmas búcsú, ami egyfajta izgatottsággal párosul és amit két éve már átéltem, így tudom, hogy milyen szívszaggatóan nehéz tud lenni, amikor közeleg a határidő. Pont így fájt az is, amikor Magyarországtól búcsút vettem. Persze kicsit másként. Erősebben, de kevésbé tragikusan.Akkor az enyhítette a fájdalmat, hogy tudtam, vissza fogok jönni. Mindenképpen. Itt most az nehezíti, hogy tudom, nem fogok visszajönni. Talán soha. És ezt nagyon nehéz elfogadni. Furcsa belegondolni, hogy pár hét múlva Coventry meseszerűen elérhetetlenül távoli világgá válik, olyanná, ami mintha soha nem is létezett volna.
Persze marad egy csomó szál - lelkesen cserélgetek emilcímeket a tanfolyamon, Sri Lanka, Egyiptom, India, Mongólia is felkerült a térképemre a Facebookon. Igaz, ezek az emberek mind angolok igazából, sokan állampolgárok is, de mégis ezerféle kultúrát és nézőpontot képviselnek. Drukkolnak Spanyolországhoz és várják a híreket, hogy mit írok majd nekik. Vannak persze az itt hagyottak között magyarok is - elég élénk és lelkes társaság gyűlt itt össze, rendszeres találkozókkal, programokkal, és jó pár olyan emberrel, akit nagyon megkedveltem. Persze, nem vesznek el végleg - de messze lesznek, és nincsenek illúzióim, tudom, a szálak folyamatosan halványulni fognak, akár az emlékek.
Hogy ne felejtsek el mindent, a fényképezőgépet hívom segítségül, csinálom a Coventrys fotóblogot. Órákon át szöszölök minden egyes kép fölött, válogatok, körbevágom, világosítom, kontrasztolom, keresem a tökéletes verziót. Furcsa módon élvezem ezt a pepecs munkát, megnyugtat. Az meg, hogy mások dicsérnek, kifejezetten lelkesít. Merthogy így a végefelé még fotós "megbízást" is kaptam. Összehaverkodtam a lányok Brownies csoportjának vezetőjével is, felajánlottam neki, hogy szívesen fotózok a rendezvényeiken. Ő persze kapva kapott az alkalmon és végül annyira tetszettek neki az elkészült fotók, hogy most írt, felrakhat-e párat a helyi Brownies csoport honlapjára és az újságjukba is. Naná. Első lépések a fotóriporterség felé vezető úton, mondom magamnak, de igazából szarkasztikusan, mert azért tudom, ez nem jelent többet, minthogy a kompakt kis gép után elég komoly minőségi ugrás egy tükörreflexes, pláne, ha még némi utómunkát is belerak az ember. Láttam ugyanis az eddigi fotókat. Csak annyit mondanék, nem kell hozzá őrült tehetségnek lenni, hogy jobbat csináljon az ember. Mindenesetre hétfőn ismét megyek fotózni a csapatot. Nekik is jó, nekem is. Ha nem is referencia, de legalább gyakorlat. Jól jön az.
A köztes időben meg gőzerővel dolgozom és folyamatosan megdöbbenek azon, hogy ovi nélkül hogyan élhettem eddig és hogyan tudtam bármit is megcsinálni. Kisbende most már heti három alkalommal jár és ez csak azért nem dönt teljes anyagi csődbe minket, mert hivatalosan én is dolgozó nő lettem (van már saját angol cégem) és ha mindkét szülő hivatalosan munkába állt, akkor visszaigényelhetik a bölcsi árának 75%-át. A maradék meg mégiscsak baráti.
Szóval három szabad délelőttöm van és olyan bizarr gondolataim voltak eredetileg, hogy majd szép rendet rakok a rumlis fiókokban, izgalmas blogbejegyzéseket írok a félrerakott anyagaimból és finom ebédeket főzök.
A valóság meg az lett, hogy amint elmennek a gyerekek beizzítom a laptopot és verem a gépet, míg értük nem kell menni. 12-kor rendszeresen rácsodálkozom az órára és megkérdezem magamtól, hová a fenébe tűnt el ez a nap is. Merthogy nem blogbejegyzés születik és nem fotókat válogatok - ilyen úri huncutságokra továbbra is csak éjjel van időm, hanem írok és folyamatosan gyártom Magyarországra a cikkeket. Amikor ugyanis Kisbende elkezdte a bölcsit, teljesen bepánikoltam, hogy a gatyánkat rá fogjuk fizetni, ezért millió ötlettel megbombáztam az ismerős szerkesztőket és ők cserébe elárasztottak munkával. Ami tök jó és nagyon örülök neki. Csak hát ha munka van, dolgozni kell - így a lakás sokkal romosabb lett, mint eddig, ebéd is csak kutyafuttában készül és lassan egy hónapja nem jutottam el hivatalos egész délelőttös fotós kirándulásra a városba, csak úgy kutyafuttában lövöm a képeket, ahogy esik, úgy puffan alapon, ráadásul visszatértem a manuális üzemmódra, ami tiszta ciki.
Viszont nagy előrelépésnek tekintem, hogy a döntéssel egyidőben megszűnt bennem a spanyol nyelv iránt érzett ellenkezésem, amitől eddig egyszerűen képtelen voltam tanulni, és most minden egyes áldott nap csinálok egy leckét a Babbelen, vagy akár többet is és még éjjel álmomban is gyakran arra ébredek, hogy spanyolul beszélek magamban. (Ami elég vicces, lévén nincs 100 szó a teljes szókincsem, tehát azt a meglévő tucatnyit ismételgetem lelkesen.)
És ami még meglepőbb és jobb hír, hogy hogy a pár hete tartó intenzív angoltanulásnak is meglett az eredménye: tényleg elkezdtem angolul álmodni, amire nem volt példa, mióta ideköltöztünk. És bár már jóideje nincs bennem félsz, ha meg kell szólalnom angolul, most már azt is érzem néha, hogy azt mondom, amit akarok és nem azt, amit tudok. Szóval hogy egyre jobban és pontosabban ki tudom magam fejezni. Szóval ezt is hajtom keményen, és lelkesen.
Szóval a kedvem olyan édeskésbús, ha van egyáltalán ilyen szó. Csomó jó dolog történik mostanában, és rossz, hogy ezt mind itt kell hagyni.
Mégsem ez fáj a legjobban. Ez az egész smafu ahhoz az őrült vágyhoz képest, ami a Balaton felől hívogat. Nem is értem miért, hiszem a tóparti kisházunk csak pár éve van meg én meg soha nem voltam az a balatoni strandolós csaj. De a kert, az ottani nyugalom, a langymeleg időtlenül folydogáló délutánok után annyira sóvárgok, hogy az kimondhatatlan. Ott minden alkalommal azt érzem, hogy mindörökre ott kéne maradnunk és sehol másutt nincs keresnivalónk. Eddig még nem sikerült megunnom, és döbbenetes azt látni, hogy mennyire kisimul az egész család abban a nagy kertben. Mintha megállna az idő és hirtelen mindenre lenne elegendő. Persze ez csak illúzió, mert valójában ott sincsen semmire, a kert nincs befejezve, a kerítés csak félig van lefestve, a kisút is csak félig van kikövezve, de mindez nem számít, amikor ott vagyunk. Ettől még olyan szép az egész. Vakációs.
Talán azért érzem magam ilyen furcsán, mert gyerekkorom óta megszoktam, hogy nyáron szünet van. Nem kicsi, hanem nagy. És ez a furcsa óra most is folyamatosan azt tikktakkolja a fejemben, hogy már nyár van és vakáció - és állatira irigylek mindenkit, aki most épp ezt éli meg. Olvasom a magyar blogokat és már mindenki nyaral. Hívogatom a riportalanyokat, és mindenki elutazott. Otthon leállt az élet, ezt még itt is érzem. Itt viszont még suli van, majdnem egy teljes hónapig, igaz, az idő is olyan szeptemberi - kicsit esős, kicsi napos, kicsit hűvös, kicsit meleg. De ha az időjárás nem is jelez nyarat, az én biológiai órám már nagyon is sürget és kiabálja, hogy itt az idő a Balatonhoz. De még egy hónapig itt kell lennünk. Mindent lezárni, bepakolni, megcsinálni és kiélvezni az utolsó cseppekig. Aztán vár minket a magyar tenger első lépésben és a kicsi házunk, a sok-sok otthon hagyott játékkal, könyvvel, emlékkel. Nagyon vágyom már rá.

Zsuzsi egy korábbi bejegyzésemhez írt hozzászólásában azt mondta, hogy "mixed message" amit közvetítek Spanyolországgal kapcsolatban, és ezen jól elgondolkodtam. Aztán pedig úgy döntöttem, hogy tiszta vizet öntök a pohárba.

A helyzet az, hogy eldöntöttük, ősszel Spanyolországba költözünk. Persze közbejöhet még valami óriási magánéleti vagy világméretű krízis, de azért ha a világ megy tovább azon az úton, ahogyan eddig, nekivágunk és kész. Eldöntött tény.
Hogy nekem efelől kettős érzéseim vannak, szerintem teljesen normális.Legyünk őszinték, igenis nagy dolog egy idegen országba költözni, pláne ha annak a nyelvét se beszéli az ember. Megmozgatni öt embert, ebből két iskolásat és egy kétévest, lakást találni, iskolát és megszervezni mindenki életét nagy feladat. Itt is eltartott majd egy évig, míg kiismertem magam a szokások, viszonyok között, pedig legalább az angollal olyan óriási gondom már kezdetekkor se volt.
Azt gondolom, az is teljesen normális, hogy nem vágyom el feltétlen egy olyan helyről, ahol alapvetően jól érzem magam. Sok minden van, amit igenis fáj itthagyni, de szerintem ennek azért örülni kell, az lenne nagyon gáz, ha semmit se sajnálnék, mert akkor az azt jelentené, hogy itt nagyon rossz nekünk, ami nem igaz.
Spanyolországot pedig várom - minden nap tanulom a spanyolt, nézegetem az ottani blogokat, levelezek pár emberrel és gyűjtöm az infókat. Alapvetően pedig optimistán állok hozzá, mert ha eddig öt alkalommal jól éreztem magam az országban, akkor szerintem a költözés se lesz rossz. Illúzióim azonban nincsenek - nem lesz könnyű, senkinek. De azt remélem, hogy a végén (és azért az legalább 1-2 év a mérleg pozitív lesz.)
Furcsa amúgy nekem, hogy a hozzászólásokban mindenki Coventryt hibáztatja, amiért el akarunk költözni, mintha feltétlen rossznak kellene ahhoz lenni, hogy az ember el akarjon menni valahonnan. Mintha csak a rossz mozgathatna, a jövendő jó nem. Mindenki azon győzköd, hogy ha nem itt éltünk volna az elmúlt két évben, akkor annyira beleszerelmesedtünk volna az Egyesült Királyságba, hogy eszünkbe se jutna soha-soha itt hagyni. Ez több okból is furcsa nekem.
Egyfelől ne feledjük: ez csak egy blog. Az életünk töredékét se írom le benne. Egy dolog azonban a kezdetektől fogva le van írva benne feketén-fehéren: mi nem akarunk Angliában letelepedni. Ez soha nem volt benne a terveinkben. Ráadásul soha, egy percig nem panaszkodtam amiatt, hogy bajom lenne a várossal. Nagyon is tudatosan költöztünk ide és most, hogy Spanyolország városai között hezitálunk, gondoltam megírom, hogy mi vezetett minket éppen ide, Középföldére, hátha másnak is hasznos lehet.
Emlékszem, két éve, amikor Magyarországon csomagoltunk, mindenki ugyanazt kérdezte tőlünk, amit most: miért akarunk elköltözni? Nem jó nekünk ott, ahol vagyunk? És a válaszom most is ugyanaz. De igen, jó.
És mégis, akkor már pár éve gondolkodtunk azon, hogy jó lenne másutt is élni. A férjemmel mindketten töltöttünk hosszabb időt egyetemistaként más országban és jó volt. Egyszerűen klassz dolog megtapasztalni, hogy másutt milyenek az emberek, a szokások, az ízek, az illatok. Eleve jó dolog utazni, de másutt élni meg annál is jobb, mert sokkal mélyebben kerül bele az ember egy kultúrába.
Amikor eredetileg szóba került, hogy akkor hová, a férjem azt mondta, legyen Spanyolország, tengerparttal, napsütéssel, jókedvű fiestákkal. Én meg azt, hogy legyen Anglia, mert az angol nyelv az hasznos és én mióta elkezdtem angolul tanulni, imádom ezt az országot. A hasznosság elve győzött és én. Így kerültünk ide. De már az első perctől nyilvánvaló volt, hogy nem örökre jöttünk és hogy az én álmom után jön majd az övé is. Miért is ne?
Coventry véletlenül került a képre. Tudtuk, hogy nem akarunk Londonba menni, mert ott nem tudjuk megfizetni a lakásárakat. De fogalmunk sem volt arról, hogy akkor hová. A sors, a véletlen és persze Borsika PKU-ja döntött.A magyar dietetikusunktól kaptunk 3-4 emilcímet és több itteni dietetikussal is felvettük a kapcsolatot, és a birminghami válaszolt először, ráadásul nagyon barátságosan. Megírta, mely városok tartoznak hozzá, és mi meg eldöntöttük, hogy akkor itt fogunk lakni. Egyikben az ötből. Hozzáteszem, egyikről sem tudtunk semmit korábban. Akkor még azt sem, hogy a birminghami gyermekkórházban sokkal jobb az ellátás, mint Londonban (ezt ottani PKU-soktól tudom) és hogy a világon először ebben a kórházban kezeltek PKU-t diétával, tehát óriási a tapasztalatuk, rengeteg programot csinálnak és nagyon lelkes az egész csapat. 
Vicces amúgy számomra, amikor arról írnak emberek, hogy mi mindent kellett volna tudnunk Coventryről, mielőtt ideköltöztünk. Megnézném amúgy, hogy amikor ő először idejöttek, pontosan tisztában voltak-e Anglia történetével, arról, melyik térség, rész miről híres. Most már két év után én is tisztábban látom a megyéket, a városokat, a történelmi tényeket - de messze vagyok még attól, hogy tanácsot adjak másoknak. Különösen azért, mert mindenki mást keres, amikor külföldre költözik.
Amikor mi ideköltöztünk, csak azt tudtuk, hogy NEKÜNK miért lesz jó Coventry. Például azért, mert az ország közepén van és nagyszerű csillagtúrákat tudunk majd innen tenni és bizony ez nekünk fontos szempont volt.
A városnak egy csomó jó tulajdonsága később derült ki. Például az, hogy sok itt a bevándorló, ami amúgy iskolaszempontból kifejezetten jó volt. Mert a lányok sulijának óriási tapasztalata volt abban, hogyan kezelje azokat a gyerekeket, akik nem beszélik a nyelvet és úgy ülnek be egy tanórára. Vannak ismerőseink, akik tiszta angol közegben élnek és nagyon szeretik - de például a gyereküket el kellett hozni az oviból, mert az óvónők egyszerűen nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nem beszél angolul.
Az is fontos volt számomra, hogy olyan helyen lakjunk, ahol jó a tömegközlekedés, mert én nem vezetek. Tudom, ezen bármikor változtathatok, hiszen van jogsim, de nem akartam, pláne nem másik irányban. Coventryben nem csak jó a közlekedés, de gyalog is elérek szinte minden boltot, ami fontos. És olcsó! Tudom, ez egy nagyon kicsinyes szempont - de nekem nagyon jó érzés volt, hogy van a környéken egyfontos, vagy Primark, vagy Tesco.
Két évvel ezelőtt szinte egyszerre költöztem ki Angliába az unokahúgommal és amikor az otthoniaknak meséltünk, mintha két különböző országból érkeztek volna az élményeink. Én innen Coventryből írtam, ő meg Londontól délre. Én arról áradoztam, hogy milyen finom és friss itt a zöldség, ő arról panaszkodott, hogy minden ízetlen. Én vittem haza az olcsó és nagyméretű ruhákat anyámnak (22-es méretben...) ő azt mesélte, hogy minden őrült drága és alig vannak boltok. A lakásukért dupla annyit fizettek, mint mi, de régi volt és penészes. A miénk világos és újépítésű. Neki kocsiba kellett ülnie, ha tejet akart venni én 5 perc sétával tíz boltot is találok. Itt egy csomó program van kisgyerekes anyáknak - náluk egy sincsen. Én ingyen angoltanfolyamra jártam - ő a helyi College-ben 150 fontot fizetett érte. Amúgy ugyanúgy utálta mint én, mert semmit sem tanul belőle. Csak nekem nem fájt annyira otthagyni.
Szóval hogy hol jobb az élet, itt, vagy Anglia déli részén, számomra nagyon nem egyértelmű.
Nem akarom én Coventryt fényezni, ezért azt már csak a teljesség kedvéért jegyezném meg, hogy a helyi egyetem sem olyan rossz ám. Az elmúlt pár évben rengeteg pénzt költöttek rá, új épületeket és karokat indítottak. És nem csak a gépészmérnök szakok nagyon jók. A férjem rendszeresen jár be, több tanárt ismer, előadásokra is be szokott néha ülni, és azt meséli, hogy az itteni kommunikáció szak rádióstúdiója jobb, mint ami otthon a Magyar Rádiónak van. (Nem is beszélve az ELTE-ről, ahol az én drágám több mint tizenöt évig tanított rádiózást. Igaz, azt is beismeri, Birmingham-é még jobb. A régi nagy egyetemeken meg nincs kommunikáció szak...)
Szóval azt gondolom, hogy amennyi hátránya van a városnak, annyi előnye is. Számunkra ezek az előnyök nagyon jók voltak és a város pontosan megfelelt annak, amire szántuk. Nem mondom, hogy ez a legjobb választás a világon és ennél jobb város nincs Angliában, de nem értem, hogy akik szidják miért teszik. Én csak azért drukkolok, hogy Spanyolországban is megtaláljuk azt a várost, ami ennyire jó lesz nekünk, mint ez volt.
És hogy mégis mixed legyen ez az üzenet is, azt beismerem, hogy ha Spanyolország után újra visszajövünk (nincs kizárva) akkor nem Coventryt fogjuk választani. De nem azért, mintha itt ne lett volna jó, inkább mert akkor már egy egészen másféle család leszünk. Nagyobb gyerekekkel, másféle igényekkel és tervekkel. Például akkor már a dietetikus se lesz annyira fontos, mert ismerjük a rendszert és nem lesz szükségünk arra a sok-sok segítségre, amit az elején kaptunk tőlük. És mert nem gondolom, hogy hűségesen ragaszkodnunk kellene egy olyan helyhez, ahová a szép emlékeken kívül semmi nem köt, hiszen akkora nagy a világ és annyi szép hely van benne - még itt, Anglián belül is. Hát még ha ennél jobban is körbenézünk...

Még öt hét, és indulunk Angliába, mind az öten. Az egész család. És igen, velünk jön a legkisebb is, az öt hónapos Bende baba. (A képen alig 5 napos.) 

Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert furcsa módon sokan rákérdeznek: - Azt a kicsi babát is viszitek???? Mert az érthető, hogy a nagyok kinn iskolába fognak járni, nyelvet tanulnak. Nekik hasznos. De az a picike...őt miért rángatjuk át a fél világon?
Amire én csak pillogok, hiszen naná, hogy viszem a kizárólag anyatejen élő babát. A szomszéd szobába nem megyek nélküle, nemhogy egy másik országba... Nem is értem, hogy akik ezt kérdezik, mire gondolnak? Hogy majd itthon hagyom a majd 70 éves anyukámra, és majd küldöm neki expressz postán a lefejt anyatejet???
Vannak még ilyen GYÍK-ok. És itt nem a furcsa kérdések feltevőire gondolok, hanem a neten szokásos rövidítésre, azaz a Gyakran Ismételt Kérdések-re.
A legtöbben azt kérdezik, hogy "dolgozni fogtok kinn?" Erre két válaszom van, de egyik se teljesen igaz. Az egyszerűbb a sima igen. Mert dolgozni azért fogunk. Ennél pontosabb megfogalmazás, hogy Zsoltnak itthon olyan a munkája, amit bárhonnan el tud végezni. De ez is csak félig fedi a valóságot, mert csak egy részét tudja így elvégezni, és csak reméli, hogy a másikkal is menni fog.
Van még a "és a gyerekek kinn iskolába fognak járni?" féle csodálkozó kérdés, amit nem is nagyon értek. Naná, hogy fognak járni, hiszen hogy a fenébe másként tanulhatnának meg angolul? Mi értelme lenne otthon tartani őket és a szobából nézni a kinn csepergő esőt...
Szokták még kérdezni a "melyik városba megyünk?" És akkor néznek csak igazán, ha elmondom, hogy fogalmam sincsen. Nem Londonba. Inkább Közép-Angliába, de ezt is csak úgy találomra választottuk. Illetve itt találtunk olyan dietetikust, aki válaszolt az emiljeinkre.
Merthogy a nagy-nagy kérdés (ám ezt csak a minket igazán jól ismerők szokták megkérdezni) hogy "mi lesz Borsika diétájával?" Ő a képen jobboldalon lévő szőke 7 éves, aki speciális anyagcserebetegséggel született, aminek a neve PKU. Ezért speciális diétát tart, aminek során nem ehet húst, tésztát, tejtermékeket - és ezeket speciális boltokból tudjuk beszerezni, illetve gyógyszertárból. Egyenlőre úgy tűnik, hogy ez kinn is megoldható, ráadásul még jobban, mint itthon, mert Angliában mindent ingyen és bérmentve adnak receptre, és mint EU tagok, erre az ellátásra mi is jogosultak leszünk.
Óh, igen, és van még a "meddig maradtok?" kérdés is, amire a válasz az egy év, de erre mindenki csak legyint, miszerint olyan jó lesz ott kinn nekünk, hogy soha nem fogunk már hazajönni. Kicsit elgondolkodtat, hogy tényleg csak olyan családokat ismerek, akik nem sietnek haza, se Spanyolországból, se Franciaországból, tehát ebben azért lehet valami. Azért mi kitartunk (egyelőre) az egy év mellett, már csak a gyerekek miatt is. Mert Bíborka (a barna hajú kislány a képen, aki Bendét a karjában tartja) abba már belenyugodott, hogy egy évig hiányolnia kell az osztálytársait, barátait, de szentül megígértette velünk, hogy utána hazajövünk. Borsika pedig egyenesen közölte, hogy neki Magyarország a hazája és ő jó hazafi, és tanulni kijön velünk, de élni sehol másutt nem hajlandó. A férjemmel mindketten nagyon reméljük, hogy azért ezek a kemény álláspontok majd finomodnak, ahogyan a "szeretem a répát vagy sem" kérdésben is sikerült elfogadható kompromisszumokra jutni az évek során.

És bár nem mindenki kérdezi meg nyíltan, a lényege minden kérdésnek azért ugyanaz. Egyáltalán, mi a fenéért indulunk útnak??? Amire az én férjem válasza lakonikusan csak ennyi: "Hiszen erről szól az Unió, nem?"

Akárhogy is, két dologban mindenki egyetért, aki meghallja a tervünket. Az egyik, hogy nagyon-nagyon bátrak vagyunk, amiért három gyerekkel felpakolunk és nekivágunk a nagyvilágnak.
A másik, hogy írjak arról, mi történik velünk, mert az biztos, hogy egy ekkora nagy család bőviben lesz sztoriknak és kalandoknak.