Három gyerekkel irány Anglia!

Ismeritek a mondást, hogy "a világon semmit nem adnak ingyen"? Hát ez Angliában nem igaz. Nagyon nem. Itt bizony az is előfordul, hogy az embernek egyszer csak az ölébe hull egy szekrény mondjuk. Szó szerint.

Még karácsony előtt történt, hogy látom, hogy a párom kifelé bámul az ablakon, majd egyszer csak feláll és elkezd kifelé kiabálni. Észrevette ugyanis, hogy egyszer csak mindenféle cuccok repültek le az ablakunk előtti kiskertbe. Fiók, láda, tükör... rögtön rájött, hogy valami lomtalanításféle történik, ezért felkiabált, hogy figyelnek már oda a fentiek, mit és hová dobálnak, hát itt gyerekek is laknak. Mire azok lekiabáltak, hogy ők bizony most minden az előző lakó után ittmaradt cuccot kidobnak. És menjen fel nyugodtan a férjem, nézzen körül, hátha kell nekünk is valami. Felment. És öt perc múlva boldog tulajdonosai voltunk egy kis tömör fenyőfa éjjeliszekrénynek és egy behemót sokfiókos komódnak. Két nagydarab csávó még le is hozta az emeletről. Volt még akasztós szekrényük is, de az nem fér be nálunk. Igaz, kicsit karcos volt már itt-ott, de nálunk, a három gyerek mellett ez nem feltűnő. Középső lányom rögtön bele is karcolta egy egyik fiókba, hogy "Borsikáé." Egy pillanatra felment az agyvizem, de aztán rájöttem, nem ér egy sóhajt se ez a szekrény. Amennyit fizettünk érteát legyen az övé.
Így megy ez errefelé. Nincs lomtalanítás, és sok pénzt kell fizetni érte, hogy ha ki akarod dobni, amit már nem akarsz megtartani. Tehát jobban jársz, ha valakinek odaadod. Ha kis pénzt még kaphatsz érte, akkor errefelé nem a drága ebayt használják a legtöbben, hanem a Gumtreet, ahol minden sokkal olcsóbb, és lehet városok-régiók szerint is keresgélni, mit akar az ember. Ha ennél is olcsóbban kell, akkor meg ott a Freecycle, ahová az ingyen elvihető cuccokat rakják fel az emberek. A tévétől, a gyerekruhán át az ágymatracig mindent ki lehet fogni rajta. Mi mikrót lőttünk itt. Venni nem akartunk, mert van otthon, de egy idő után meguntam, hogy minden pohár meleg tej után mosogatnom kell. Ezen az oldalon a gyorsaság számít - az elsőnek emilező már indulhat is érte.
De nem csak itt kaptunk ingyen cuccot - a közeli Sainsbury ajtajában óriási tejesládákban vannak a használt könyvek, DVD-k, kazetták, CD-k. Múltkor a teljes Jóbarátok sorozatot tette ki valaki videón. (Mondjuk nem kis mennyiség volt és bár csábító volt, videónk nincs, tehát ott hagytam) de Dan Brown Da Vinci kódját ekkor találtam.
Számtalan ingyen könyvet kaptam a templomból is, ahová Bendével jártunk zenebölcsibe. Mondjuk ott ingyen elvihető konzervek és gyümölcsök is voltak mindig kirakva, de azokhoz én soha nem nyúltam. Én a könyvre utazom - egy alkalommal tucatnyi bőrkötéses ifjúsági klasszikust pakolt ki valaki, a Kincses szigettől a Tom Sawyerig. Már szinte cikinek éreztem, hogy ennyi mindent bepakolok a babakocsi aljába, de a portás bácsi mondta, hogy nyugodtan vigyek el belőle annyit, amennyi csak kell, mert tényleg ezért van. Ezért hozta be valaki. (A legtöbb amúgy vadonatúj volt, még bontatlan nylonban...)
Az angolok ugyanis szívesen adnak. Az egésznek megvan a maga hagyománya. Már az új gyerekjáték, ruha se túl drága. Leértékelve néha röhejesen olcsó. És ha már megunta a gyerek, miért őrizzék? Viszik eladni a car boot sale-re, ám ott minden 1-2 font. És ez nem mindenkinek éri meg a fáradtságot. Aki nem akar esőben-fagyban várni a vevőkre, az bizony odaadja ingyen annak, aki értemegy, vagy bedobja a szupermarketbe vagy a templomba, vagy a sok-sok jótékonysági bolt egyikébe. És a kör így folytatódik tovább - amit ennyire olcsón, vagy ingyen kapsz, azt te is így adod majd tovább. Így mindenki jól jár.
Aki pedig olyan szerencsés, hogy PKU-snak született (és ez nem az én megfogalmazásom, hanem Bíborkáé) az bizony még több ingyen cuccra is számíthat. A fotón Borsi mellett található ajándékhalom ugyanis nem karácsonyra, szülinapra vagy már alkalomra érkezett hozzánk. Hanem a hétvégi PKU-s partyn vágták hozzá a leányzóhoz. Hivatalosan "Glamour és Blitz parti" volt a neve, amire külön éttermet bérelt a kórház a gyerekeknek. A bejáratnál az embernagyságú lufifigurák melletti fotópontoknál profi fotósok várták a gyerekeket (bedughatták a fejüket mindenféle installációba), benn diszkó gömbök, tánckar, helyi Megasztáros fellépő és rengeteg kaja. (Amiből Borsi persze most sem evett, de ezen már meg se lepődünk.) Ahhoz már hozzászoktunk lassan, hogy minden angliai PKU-s eseményen kap a gyerek kb fél kilónyi édességet. Nem speciálisat - boltit, de olyat amit ő is ehet. Mit mondjak - tömény cukor. Elképzelni se tudom, hogy békíti ki magában az ellentmondást egy szakképzett dietetikus, aki elmegy ilyenkor bevásárolni, hiszen elvileg az egészséges életmódot kéne propagálniuk, ehelyett olyan tömegű édességet adnak a gyerekek kezébe, amitől szerintem simán kómába esnének, ha befalnák. Nálunk ez zacskó azonnal felkerül a hűtő tetejére (ahol nincs látótérben) és néha-néha adok nekik belőle, de bevallom nálunk nincs nagy rajongótábora cukorkáknak, gumicukroknak és nyalókáknak. Általában fél év után megy a kukába, amikor már beporosodott vagy gusztustalanul ragacsos lett az egész. De nincs gond, mert ilyenkor szokott lenni a következő PKU-s buli egy hasonló adag cuccal. Tényleg nem kis adagról beszélünk itt. Hétfőn egy tucat Brownies-nek vitt kóstolót Borsi és a zacskóról csak a púp tűnt el, bele még nem nyúltunk... Az édességcsomag tehát megszokott dolog, azt mindig adják. És emellé szoktak kapni 1-2 ajándékot is. Füzet, radírok, olcsó társas, kézműves készlet, világító szemüveg, pici plüss. Gondoltam ez lesz most is.
És volt is. Mindezt megkapták a gyerekek. Majd szép egyesével behívták őket egy sokkal puccosabb terembe, mint ahol addig voltak, ahol már várta őket a Télapó, és mindenki kapott egy akkora személyre szóló csomagot, hogy itthon a Mikulás hasonló méretű zsákokkal jár osztályoknak ajándékot adni. A csomag konkrétan Borsikám derekáig ért. És meg volt töltve mindennel, aminek csak egy 8 éves kislány örülni tud. Bratz Barbie, Mandala készítő készlet, persely, ékszerdoboz, mesekönyvek, kézműves szettek, csillámporos filc... tényleg sorolni sem tudom, ott van mellette a fotón. Az én államat a padlóról kellett összeszedni, de ők is el voltak bűvölve. Mindketten. Borsika ugyanis jó testvérként mindent megosztott a nővérével. És persze Bendével is, aki a perselybe szeretett bele és már komoly összegeket kunyerált el tőlünk, hogy bedobálhassa.
Hát így nő nálunk a csetresz és lomhalom. Döbbenetes látni, hogy az elmúlt másfél évben mennyire belaktuk azt a lakást, ahová 5 bőrönddel és pár dobozzal érkeztünk. Nem mondom, hogy nem vásároltam én is, de a cuccok nagy része tényleg ingyen került be a lakásba, ami mostanra annyira tele lett apró vackokkal, hogy már minden szekrényből és ládából kifolyik. Nem férünk el, épp úgy, ahogyan otthon se fértünk. Én csak egy megoldást látok: egy nagyobb lakást...

A férjem szerint az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy nagyon szeretek vásárolni. Tudom, ezzel sok nő így van. De én nem a ruhákért, vagy cipőkért rajongok. Én játékokat szeretek venni a gyerekeimnek. Otthon is megvettem nekik minden vackot sok-sok pénzért. Hát még itt, ahol ugyanazt fillérekért vagy ingyen is utánunk dobják... képtelen vagyok ellenállni.

Angliában ugyanis virágzik a Car Boot Sale világa. Ez nem más, mint afféle zsibvásár, ahol profi használtcucc árusok és teljesen hétköznapi családok egyaránt kirakják a megunt, régi cuccaikat. Gyakran tényleg egyenesen a kocsi csomagtartójából. És elképesztően olcsón.
Azt a játékot, ami Kisbende mellett van a képen, kemény 1 fontért vettem - ez még a mostani rossz árfolyamon is csak 320 Ft. A Városligetben egy pisilés ára... Igaz, kicsit poros volt, és elem nem volt benne, tehát nem tudhattam előre, hogy működőképes lesz, de ennyi rizikót bevállaltam. Az is csak otthon derült ki, hogy a három golyó, amit az eladó adott hozzá nem is ehhez a játékhoz való, és túl nagy. Viszont két perc alatt találtunk kisebb labdákat, amivel tökéletesen működött, és millió zenét és állathangokat tud. Kisbende imádja az ilyesmit, nagyokat sikkantott az örömtől, ahogy a golyó gurult, és örömmel mondogatta, hogy kukac, kati(ca), cica.
Persze nem most voltunk először, és nem is csak ezt vettük. Kisbende kapott még egy elektromos mondókáskönyvet is (két font) egy Dzsungel könyve zenélő könyvet, amin gombok vannak a lapok mellett és így minden könyvbéli hangot meg lehet hallgatni (70 penni). A lányok kaptak még három társasjátékot (a három együtt másfél font) és persze csomó könyvet, átlag 20-50 penni értékben.
A végén két nagy zacskóval jöttünk haza és nem költöttem összesen 10 fontot. Mivel nem most mentünk először, lassan tényleg kinőjük a lakást. De hát mindig úgy érzem, hogy lehetetlen ott hagyni azt jó kis cuccot, amit tényleg ennyire nulla pénzért kínálnak. A gyerekek aztán örülnek, hosszan és örömmel játszanak az új szerzeményekkel - és ha mégse, akkor is csak párszáz forintom bánta.
Persze ez csak első pillantásra ilyen egyszerű. Mert azonnal felmerül bennem a kérdés - ha már a pénztárcám nem szab határt és a lakás alapterülete sem, akkor vajon morálisan nem árt-e, ha egy gyerek ennyi mindent birtokol? Ha ilyen gyakran kap valami nem is kicsi dolgot? Hogyan lehet ezt majd karácsonykor és szülinapokon felülmúlni? Mi ennél nagyobbat tudok adni? És vajon érdemes-e akkor arra igazán sokat költeni, ha megvehetem fillérekért is. Hiszen ami játék Kisbende mellett van, az a boltban 6-8 ezer Ft újonnan. Érdemes akkor bemenni a belvárosi boltba, és venni neki valami ehhez hasonlót sokkal drágábban, csak azért, mert szülinapra újat illik?
A kétely csak növekszik bennem, amikor az otthoniakkal beszélek, akik évente 1-2 alkalommal nagyon szeretnének valami igazán szépet venni és küldeni a gyerekeimnek. És kérdik mi legyen az. És a szívem szakad, amikor látom, hogy olyan sok-sok pénzt kiadnak valami olyasmiért, ami a papírcsomagolás nélkül már kicsit se jobb, mint amit itt veszek, csak épp a postával együtt a sokszorosába kerül.
Persze a gyerekek örülnek a sok új dolognak. Miért is ne tennék, hiszen ezek tényleg jó minőségű, márkás játékok, ráadásul még az is jó program, amikor elmegyünk megvenni, hiszen a kutatás, a keresgélés és izgalmas és soha nem lehet tudni, hogy mivel megyünk aznap haza. Kikerülni is alig lehet az ilyesmit, hiszen minden nagyobb faluban tartanak, a mi városunkban tucatnyi is van, kettő kifejezett sétatávolságra tőlünk. Igaz, ezekre főleg a helyiek mennek árulni, és nincsenek puccos-drága antikvitások, de nekem a három gyerekkel nem is nagyon hiányoznak. Babajáték viszont rengeteg helyen van, könyv, társas dögivel.
De vajon nem árt meg a gyerekeknek ennyi kényeztetés?És mit mondjak az otthoniaknak, mit csináljanak? Hiszen ők is szeretnek adni, és mivel itt vagyunk, olyan ritkán tehetik. Az ő örömüket se vehetem el. Szerintetek mi a jó megoldás? Venni vagy nem venni, mondhatnám így is...