Három gyerekkel irány Anglia!

Múltkor összeszámoltam, hogy életem során hat nyelven tanultam már. Aztán mellé tettem, hogy hány nyelven beszélek. Az eredmény nem olyasmi, amire felvághatok, mert igazából az angol az egyetlen, amin nem adnak el. De a tökéletestől még az is messze van.

Így 45 évesen be kell ismernem: nem vagyok valami nagy nyelvtehetség. Itt élek már évek óta Angliában, és nem panaszkodom: már nem úgy megyek ügyet intézni, vagy orvoshoz, hogy előtte megnézem a szótárban a megfelelő szavakat, és az odafelé vezető úton nem fogalmazom meg, hogy mit fogok mondani. Nem esek zavarba, ha telefonon kell életbiztosítást kötnöm, vagy elintézni az önkormányzatnál, hogy másik suliba tegyék át a gyerekem. Napi szinten olvasok angol szakcikkeket, szépirodalmat, nézek tévét, és még a rettegett híreket is simán megértem.
De... hát igen, ez a kis de azt hiszem örökké ott marad már. Hogy amikor azért tévét nézek, akkor kényelmesebb számomra, ha ott van a felirat. Hogy ha beülök egy kávézóba, akkor a körülöttem angolul beszélőket egyforma szürke zajnak hallom. (És ez csak akkor tűnik fel, ha beülök egy magyar kávézóba, és hirtelen a környezetnek is "értelme" lesz.)
Ha választani kell, akkor nekem Shakespeare mindig magyarul lesz szebb, és ha tehetem, igenis magyarul olvasom el ugyanazt a regényt, mert jóval gyorsabban megy. És ha írni kezdek... no, ez a legfájdalmasabb azt hiszem, szóval ha írni kezdek akkor jobban teszem, ha magam mögé állítom az egyik gyereket, aki afféle élő "hibajavítóként" olvassa amit írok, és rögtön mondja, hogy "nem for, hanem at" vagy ilyesmit. És azért van mit kommentálniuk.
Igaz, azért legyünk őszinték: évek óta nem "tanultam" angolul. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt hagyományosan tanulásnak neveznék. Nem nézek nyelvtani táblázatokat, nem csinálok teszteket, nem tanulok szavakat. Nyilván ez jön magától - de úgy sejtem (és ebben azért nem vagyok persze biztos), hogy lehetne azért tudatosan csiszolni az apróbb hibáimon, és nyilván az lenne a legjobb, ha sokkal többet lennék angolok között, bár azért ebben már jóval jobban állok, mint korábban, mert nagyon tudatosan dolgozom rajta.
Ami a legfontosabb fejlődés amúgy, hogy már nem zavar, ha angolul kell másik nyelvet tanulnom. Amikor még jó húsz éve Németországban éltem, és beültem egy egyetemi angol tanfolyamra, akkor a két nyelv olyan szinten akadályozta egymást, hogy megszólalni sem voltam képes végül egyiken sem. Leblokkolt az agyam teljesen. Ez az érzés ma már csak akkor kerül elő, ha a két nyelvnek ugyanazok a szavai. Na, azért az meg tud zavarni még ma is. Szóval ha megkérdezik, hogy franciául hogyan mondjuk azt, hogy szülő, vagy németül hogyan van a kar, akkor az fehér folt, és nagyon nagyon tudatosan kell emlékeztetnem magam, hogy nincs gáz: pontosan, ahogyan angolul.
Ha belegondolok, hogy életem során mennyire sok tanfolyamon, akkor egy világkörüli út már simán kijönne belőle. Ha pedig azt is beleveszem, hogy mennyi iszonyatosan sok időt öltem bele... na akkor azért kicsit fáj, hogy ilyen soványka az eredmény.
Mert németül ugyan 20 éve tök szuperül beszéltem, de mivel azóta egyáltalán nem használtam a nyelvet, így az szépen elkopott. Az orosz az sose volt meg, hiába a nyolc évnyi iskolai kínlódás, bár az egyetemen volt egy félév, amikor komolyan ráhajtottam és akkor eléggé beindult. A latinnál nem is volt soha cél az önálló írás-olvasás, ott mindig is a kultúrát élveztem igazán és az érettségin is azzal vágtam ki magam. A spanyolt fél évig nyomtam amikor ott éltünk, de ahogy eljöttünk, minden kiesett. Egyik se volt akkora nagy szerelem.
Nem úgy a francia. Ó, a francia az mindig is szerelem volt. Az első nyelv, amit önállóan kezdtem tanulni, igaz, az első leckénél megakadtam, amikor a könyv azt mondta vannak hím és nőnemű szavak. Olyan tíz éves lehettem és ez olyan szinten feldolgozhatatlan információ volt számomra, hogy ott feladtam. Bienvenue á Budapest Monseiur Martin. - ennyi maradt meg, és a vágy, hogy ne csak azt halljam a kazettáról, hogy "zsömözsömö". Mondjuk azért akkoriban nem nagyon lehetett autentikus francia zenét, vagy beszédet hallani a hétkerben, és valahogy még gimisként se merült fel bennem, hogy a Fáklya Nyelviskolában franciára iratkozzak be, miután letettem az angol nyelvvizsgát. Akkor még úgy éreztem, hogy a középfokúval mindent tudok, és most jöhet a pihenés.
A francia meg megmaradt afféle vágyott szerelemnek. Néha vettem egy-egy könyvet, de valahogy mindig megakadtam az első leckénél. Újra és újra. Aztán persze egyetemistaként már több ambíció volt bennem és beiratkoztam a Francia Intézetbe. Természetesen kezdő tanfolyamra. (Szörnyű rossz tanárunk volt, és hatalmas csoport.) Aztán a Katedrához, és azt is feladtam. Aztán úgy gondoltam, hogy az intenzitás majd segít - napi öt óra, minden hétköznap egy hónapon át. És egy szuper nyelvtanárt kaptam, és imádtam. De nem mentem tovább. Mert valahogy a nyelv még mindig "zsömözsömö" maradt, hiába hallgattam a kazettákat, és a nyelvtan rejtélyes, a helyesírás meg kibogozhatatlan. És ami keveset megtanultam, azt is elfelejtettem és ami maradt az a szerelem, és Alain Delon, aki bugyihozogató hangon susogott a csajnak, csupa olyan dolgot, amit nem értettem, csak azt, hogy a csaj mindig azt énekli válaszul, hogy parole.
Van abban valami szánalmas, amikor az ember talál egy régi füzetet, amiben össze vannak gyűjtve a francia igék ragozásai, és rá van írva a dátum: 2001. Basszus, hát milyen régen volt már ez! És kinyitom a füzetet és még mindig nem tudom ezeket az igéken csípőből. Na, ez ciki, én is pontosan érzem.
Szoktam néha azt álmodni, hogy franciául beszélek. És szuper jól megy. Néha kitöltök online teszteket, hogy hol is kéne élnem, és mindig az jön ki, hogy Franciaország az én lelkem igazi otthona. Amúgy ha odautazom (és már jópárszor jártam ott!) én is mindig ezt érzem.
A nyelv mégse megy.
Na, hát ez van.
De mégse érzem magam igazán lúzernek, és tudjátok, hogy miért? Mert fél éve megint járok franciára. Heti másfél óra, ami halottnak a csók. És persze kezdő tankönyv, bár nem teljesen kezdő tanfolyam, mert a tavalyi évben egy másik kezdő könyvet nyomtak a többiek. Mi vagyunk a haladók.
És a tanár egy tündéri francia nő, aki olyan kiejtéssel beszéli az angolt, hogy legszívesebben felzabálnám. Mondjuk amúgy is imádnivalóan kedves. És ami a legjobb, hogy én vagyok a kis kedvence, mert bár nem szoktam tanulni (basszus kinek van felnőttként ideje francia igeragozásokat magolni????) még így is én vagyok a legjobb a csoportban (mondjuk csupa angol, teljesen reménytelenek) és időnként az agyam mélyéről olyan francia szavak törnek fel, hogy én magam is elcsodálkozom.
Azt hiszem a közeljövőben nem fogok Alain Delonnal franciául diskurálni. Tartok tőle, hogy egy idegen nyelvű interjúhoz talán még az angolom sem elég jó. De a FB státuszom szerint Párizsban élek. Direkt olyan FB oldalakat tettem előre, és lájkolok lelkesen, amik franciául vannak. Minden egyes nap olvasok franciául is már, bár csak a cikkek címeit, de mégiscsak olvasok. Munka közben pedig franciául hallgatok rádiót. És többségében még mindig csak "zsömözsömö", de azért egyre több szót tudok kivenni a kellemes zsizsegésből.
Nem hiszem, hogy egyhamar megtanulok franciául. Nem hiszem, hogy túl késő lenne hozzá - egyszerűen nem rakok bele annyi energiát mint amennyit egy ilyen cél igényelne. De élvezem. És azt hiszem ez nem olyan rossz eredmény.

Nézem a Facebookot és azt látom, hogy a külföldi fórumokon két téma van, amely minden egyes nap felmerül, óriási indulatokat kavarva. Az egyik, hogy lehet-e munkát vállalni külföldön nyelvtudás nélkül, a másik, hogy hol jobb az oktatás, Magyarországon vagy külföldön. Kompromisszum nincs, személyeskedés, vérre menő alázás annál több.

A nyelvtudást illetően az ember azt gondolná tiszta a helyzet, hiszen ki a fene venne fel Magyarországon egy csak üzbégül vagy albánul beszélő munkást, akinek nem tudja elmondani, hogy te haver, holnap gyere be egy órával korábban, vagy azt, hogy ennek a betegnek beöntés kell, annak meg injekció. De még a kék dobozt rakd a pirosra, ne fordítva is komoly kérés lehet adott esetben. Arról nem is beszélve, hogy ha kilép az ember a munkahelyéről, akkor el kell menni ügyet intézni a hivatalban, lakást bérelni, gázszámlát fizetni, kicserélni a nem működő porszívót és az iskola is folyton küld haza mindenféle leveleket, sőt időnként a szülőkkel személyesen is beszélni akarnak. Szóval a helyzet számomra egyértelmű - nyelvtudás kell, anélkül nem nagyon érdemes elindulni.
De mindig, minden csoportban akad, aki elmondja: neki bizony nyelvtudás nélkül is sikerült, és szuper állása van, és rengeteget keres és különben is ott a férje, aki tolmácsol neki, ha bajba kerül, meg hát nem kell félni, mindenütt van magyar munkatárs, aki majd tolmácsol.
Erre persze jönnek a válaszok, akik elmondják, hogy nekik már a tökük tele azzal, hogy vadidegeneknek tolmácsoljanak, akár hajnal 2-kor, mert az illető nem tudta megoldani a feladatát, persze teljesen ingyen és bérmentve, és hogy azért akadhatnak esetek, amikor a férj nélkül kell valami elintézni, és mondjuk egy beöntésnél a kórházban azért nagyon nem mindegy, mit mondanak, nyomni kell, vagy tartani.
Minden vitának egy a vége: akik nem tudnak nyelveket megsértődnek, mert úgy érzik, hogy akik kinn vannak elfelejtették, honnan jöttek és hát persze "mind ilyenek a magyarok" nem akarnak segíteni másoknak. Akik meg kinn vannak, szintén megsértődnek, mert hát szívesen segítenének ők, de nehogymár ez azt jelentse, hogy fogadjanak be vadidegenek a lakásukba és menjenek nekik tolmácsolni.
Meg hát valljuk be - valóban az lenne az ideális, ha mindenki, aki kimenne beszélné az adott ország nyelvét, de mi van akkor, ha férj kap munkát, asszony meg követi és ő nem beszéli a nyelvet? Akkor ő addig ne is induljon el? És abban is van igazság, hogy az ember könnyebben tanulja a nyelvet az adott országban, mint otthon. De persze nehezebb is - mert nem ránk, magyarokra szabva van a tananyag. Például Spanyolországban tök sokat foglalkoztak a nyelvtanfolyamon a tegezéssel-magázással, mert elsősorban angolok ültek az órán, akiknek ez ismeretlen volt. Angliában nagy hangsúlyt fektettek a német ábécé elsajáítására, mert az nagyon más, mint az angol, de például a magyarhoz teljesen hasonló. Meg aztán nem is feltétlen olcsóbb, vagy egyszerűbb külföldön, munka után, fáradtan, kimerülten nyelvet tanulni. A munkahelyen meg ha szar, alulfizetett munkát kap az ember (és nyelvtudás nélkül mi mást kaphatna) akkor valószínű, hogy csupa külföldi lesz körülötte, akik a saját nyelvükön karattyolnak, és le se szarják, hogy a másik nem érti az urdut vagy a lengyelt.
Csak hát ezekről keveset szoktak beszélni az emberek. Egyszer olvastam egy blogot, ahol az anyuka leírta, hogy ő is a tengerparti képeket testi fel, ahol boldog a család - és nem szokta reklámozni, hogy pánikrohamot kapott a boltban, mert egyszer csak túl sok lett a feszültség benne, amiatt, hogy minden, de minden angolul van és ő semmit sem ért meg. Ez a pánikroham amúgy sok külföldön élő magyarra jellemző, a magány, a teljes kiszolgáltatottság, az elszigeteltség nem olyasmi, amit könnyű elviselni. Mert hogy a helyiekkel ismerkedni akkor is nehéz lehet, ha az ember tökéletesen beszéli a nyelvet - ám ha csak makog, még nehezebb olyan barátokat találnia, aki türelmesen végighallgatja majd és veszi a fáradságot.
Persze szerencséje lehet mindenkinek - találhat egy isteni aranyos szomszédot, anyukát, fitness partnert, aki hajlandó lesz arra, hogy segítsen és nem bánja, ha kicsit akadozik a társalgás. De nagyon sok emberrel találkozom, akinek ilyen nincs és aki évekig is él ottan az idegenben és egyszerűen nem sikerül megtalálnia, kialakítania azt a kört, ahol ő is számít. Ez pedig brutálisan romboló a személyiségre. Az ember azt veszi észre, hogy egyre zárkózottabb, egyre magának valóbb és már nem is akar nyitni. Megkeseredik és az adott országot és lakóit hibáztatja. Akik barátságtalanok, arrogánsak, bunkók - és persze nyilván ebben is van igazság, az ő igazsága - de akik mégis megtalálják a számításuk, azok meg jobbal háborodnak fel a sztereotípiákon.

Az iskolával kapcsolatban ennél még durvább viták szoktak izzani. A fele azt mondja, hogy az angol (osztrák, francia, német) iskola szuper, a gyerek imád járni, kreatív dolgokat csinálnak, problémát oldalnak meg, csoportmunkát tanulnak és alapvetően jól és stresszmentesen érzik magukat a bőrükben, és ennek a szülők nagyon örülnek.
A másik csoport szerint csak a magyar oktatás a jó és színvonalas, másutt a gyerekek nem tanulnak semmit, nem véletlen, hogy az ország népessége is buta, mint a tök, akik nem tudják, mi a különbség Bukarest és Budapest között, nem tudnak két számot összeadni, a gyerek nem tanulja meg a szorzótáblát - nem véletlen, hogy rá vannak utalva a magyar szakmunkásokra, azok legalább megoldják a helyzetet, ha már a helyi töketlenek nem. Tehát ők ezért hazaköltöznek, vagy a gyerekeket hazaküldik, vagy egyszerűen csak káromkodnak nagyokat és rettentő elégedetlenek, főleg, mikor látják, hogy az otthoni ugyanennyi idős gyerek már logaritmust számol és csonka gúlát - ezek itten ebben a műveletlen külföldön meg még mindig csak színeznek és a kétszerkettőt gyakorolják, de hiába, mert ezek még abban is bénák.
Persze nyilván ez iskolától is függ. Én például elégedett vagyok az itteni általánossal - de ebben nyilván az is belejátszik, hogy idén ez a suli lett egész Coventry legjobb iskolája, az igazgatót pedig a királynő kitüntetésben részesíti majd nyáron. OBE lesz, azaz Officer of the British Empire, amit sokféleképp lehet fordítani, a Brit Birodalom hivatalnoka, tisztje vagy akár méltósága is jó fordítás a nagy szótár szerint. Az biztos, hogy ez nagy dolog, és a tanárnő ezentúl ezt ugyanúgy a neve mellé biggyesztheti, mintha Phd lenne. Ez a suli ugyanis öt éve még az Ofsted szerint is nagyon rossz volt - de ő öt év alatt csodálatra méltó módon megreformálta és kívül-belül ujjászületett. Nem véletlen, hogy mindig is odavoltam érte - de nyilván az eltelt évek alatt finomodott is a kép, ami bennem él a brit oktatási rendszerről, és bármilyen jó is ez a suli, látom az árnyoldalait is. Ami a környék. A sok benefiten élő család, akik minimális mértékben sem támogatják a gyerekek tanulását, és bár a tanárok a lelkük is kiteszik, ha nincs otthoni támogatás, akkor azért heroikus munkát kell végezniük. És bizony nem szeretem, hogy van, aki piszkosan küldi suliba a gyereket, és bizony nem véletlen, hogy a suli hírlevelében benne van, hogy hideg az idő, mindenki adjon megfelelő öltözéket a gyerekre, mert van, aki még most, minusz fokokban is bokazokniban küldi a szoknyás kislányát suliba. Az se tetszik, hogy a felsősök már nem nagyon írnak leckét és egyre nehezebb fegyelmezni is őket. És persze az nagyon jólesik, amikor a szülőin elmondják, hogy az én lányom milyen okos, és jóval a korosztálya felett teljesít, de azért az is ott van a fejemben, hogy egy jobb iskolában, ahol a közösség hajtós, még ennél többre is képes lenne.
De nyilván ez is csak egy szelete a képnek, és értem én, hogy sok magyar család hasonlóról panaszkodik és azt mondja, hogy ilyenek ezek az "angolok" és nem törődnek a gyerekeikkel - csak hát ez a kép is fals, hiszen ne feledjük, hogy akik meg igazán törődnek a gyerekekkel és a tanulmányaikkal, azok magánsuliba adják a gyereket, brutálisan sok pénzt kifizetve, de persze ez csak nekünk sok pénz. Akinek nem kell lakbért fizetnie, sőt esetleg több ingatlana is van, ahol a magunkfajta bevándorlóktól havonta szedi be a pénzt és esetleg még a nagymama is beszáll a tandíjba, és mindkét szülőnek jól kereső munkája van, ott ez már nem feltétlen a megfizethetetlen álom kategória.
Sokféle igazság van, sokféle szempont - és mind, mind összecsap a Facebookon, és egyre nagyobbak az indulatok és egyre inkább zavarnak. És lehetetlen kimaradni belőle, mert itt ülök a gép előtt és dolgozom és percenként pittyeg a gép és jön az üzenet, hogy megint hozzászólt valaki. És az se menekvés, ha kikapcsolom a gépet, mert a mobilomon is rajta a Face és az is pittyeg. És ha mégis offline vagyok, akkor meg jönnek a sértődött emilek, hogy miért nem válaszoltam azonnal, pedig írtak és most akkor haragszom-e. És igen, haragszom - legfőképp magamra, mert miért is kell egyáltalán Facebookoznom, és miért nem vagyok képes hátat fordítani az egésznek, mikor csak idegesít a parttalan vita, ahol senkinek, soha nincs igaza, fárasztanak a viták, amelyek mindig személyeskedésbe és sértegetésbe torkollanak, akármilyen józanul is próbál az ember hozzászólni, és mindig sértődés lesz a vége, akkor is, ha az ember jóindulattal adna tanácsot. 
Láttam tegnap egy nagyon jó képet, amire az volt ráírva:
- Mit lenne a legnehezebb elmagyarázni valakinek, aki most csöppenne ide az 1950-es évekből?
- Hogy van a zsebemben egy szerkezet, amivel elérhetem a világegyetem összes felhalmozott tudását. ... és arra használom, hogy cicás képeket nézegessek rajta és idegenekkel veszekedjek.
Én se értem.

Nincs mit szépíteni, rendesen belazultunk, mióta Magyarországra érkeztünk. Persze próbálhatom azzal magyarázni a dolgot, hogy előtte pörögtünk ezerrel, betegeskedtünk, idegeskedtünk, de a tény attól még tény marad, lelassult körülöttünk az élet és ez most nagyon jólesik.

Furcsa azzal szembesülni, mennyire gyorsan telt el ez a két év. Azok az ismerősök, akik nincsenek napi kapcsolatban velünk, egymás után hűlnek el: tényleg, két éve mentetek el? És tényleg, nem sok minden változott. Ugyanazok az eladók vannak a sarki boltban, ugyanaz a pasi vezeti a Family Frost autót, ugyanott vannak a kátyúk az úton, és megint fúvószenekari felvonulásra érkeztünk meg a Balatonhoz. Mintha el se mentünk volna, olyan könnyű felvenni a fonalat. Na jó, azt nem tudom, hogy ki nyerte meg a Megasztár újabb évadát és kik azok, akik a Story Magazin címlapján vannak, de őszintén bevallom, ez kicsit sem zavar. Ami igazán fontos, az nem változott.

Csak mi, nem is kicsit.

Például pár éve még nem gondoltam volna, hogy három gyerekkel ilyen vándoréletmódot is lehet élni. Vagy hogy elveszíti a fontosságát a fejemben az iskola, és nem bánom, hogy csak október elején megyünk Spanyolországba, így minimum 2-3 héttel később kezdik majd az iskolát, mint a többi gyerek. Igaz, amikor Angliába mentünk, arra számítottam, hogy nem feltétlen lesznek jótanulók, és nem is vártuk el tőlük az eredményeket, hiszen úgy voltunk vele, hogy elég, ha megtanulnak angolul, és közben haladunk a magyar tananyaggal is. Az legvérmesebb álmaimban nem szerepelt, hogy Bíbor az egész osztály legjobb tanulója lesz, kenterbe verve az angolokat. És hogy Borsi, aki az oviból ment második osztályba, mostanra minden egyes tantárgyból kitűnő lesz, magasan az osztályátlag fölött teljesítve. Most úgy érzem, nem is baj, ha van egy hoszabb szünetük, mert legalább a magyar tananyagot is be tudjuk pótolni, amivel az utóbbi pár hónapban kicsit elmaradtunk. Meg aztán tapasztalatból tudom, hogy oly kevéssé fontos ebben az életkorban, hogy hányast kap a gyerek, a továbbtanulását az nem veszélyezteti. Sokkal fontosabb, hogy szeressen tanulni és megmaradjon a kiváncsisága. Ebből a szempontból nálam az angol iskolarendszer kitűnőre vizsgázott és erősen bízom benne, hogy spanyolból is hamar utólérik a többieket.

Persze mint mondom, csak mi változtunk. A körülöttünk élők azért nem, így hát a fő kérdés most is ugyanaz, mint két éve volt: mit szólnak a gyerekek az ötlethez.

Egy darabig viccesen hárítottam a kérdést, miszerint tengerpart, pálmafák, medencés ház, mit lehet ezen nem szeretni? De aztán a beszélgetést folytatva, kiderült, hogy sokan azért kérdezik ezt, mert ők is terveznek ilyesmit, ha majd nagyobbak lesznek a gyerekek. Mert azért a kicsiket rángatni a világban, nem okos dolog, magyarázzák és kíváncsiak rá, hogy mi mit tapasztaltunk.

A szakirodalom és a saját tapasztalatunk azonban ebben a kérdésben teljesen egybevág: kifejezetten kicsi gyerekkel érdemes útnak indulni, nem szabad sokat várni. Olyan 10-12 éves korig ugyanis a család a legfontosabb a gyerekek életében és az a fontos nekik, hogy együtt legyenek apával, anyával és a tesóval. Ha ez megvan, akkor minden más környezethez könnyen tudnak alkalmazkodni. Ehhez még hozzájárul az a bónusz, hogy olyan 8-10 éves korig még nagyon nyitott az agyuk az új nyelvekre és valami elképesztően könnyen tanulják meg amivel találkoznak.

Ám valamikor 10-12 éves kor körül hirtelen minden megváltozik, és a kortárskapcsolatok lesznek igazán fontosak. Ezután már sokkal nehezebb kimozdítani a gyereket, mert a haverok, a szerelem, az osztályközösség fontosabb lesz, mint a szülők. Egyre kevesebb időt akarnak az ősökkel tölteni, legyen az akár nyaralás, akár szabadidő – inkább mennének bandázni. Egy új helyre költözni, ahol csak a szülők vannak és haverok nem – az maga a rémálom számukra. A nyelvtanulás is valamivel lassabban megy, éppen ezért az új közegbe is nehezebben illeszkednek be. Sok olyan történetet hallok, hogy haza kellett küldeni a kisamaszt külföldről a nagyszülőkhöz, mert annyira nagyon kínlódott az idegenben.

Mi azonban semmilyen különös nehézséggel nem találkoztunk, a mi lányaink beilleszkedése a papírforma szerint alakult. A lányok pillanatok alatt felszippantották a nyelvet és az első pár hét helykeresési nyüglődése után nagyon hamar beilleszkedtek az új osztályukba. Szerintem amúgy nem nehezebben vagy lassabban, mintha otthon kerültek volna egy másik suliba. Egy darabig még emlegették a régi barátokat, és próbáltuk is tartani velük a kapcsoltot, amikor hazajöttünk, de igazából nem viselte meg őket ezeknek a kapcsolatoknak a fakulása, elvesztése. Tegye mindenki szívére a kezét, hány igaz, jóbarátja maradt meg az általánosból... na ugye. Előfordul, nem mondom én, nekem is van ilyen általános iskolás barátnőm, de azért ez a ritka kivétel és akkor sem feltétlen az alsóból.

Szóval igazából ez az oka annak, hogy most akarunk Spanyolországba menni – akár várhatnánk is vele 1-2 évet, mert most mindannyian úgy érezzük, hogy nagyon jó lenne kicsit letelepedni, nem azonnal továbbcuccolni, dobozolni és pakolni. De őszintén szólva attól félünk, hogy kifutunk az időből. Bíbor már így is tíz éves és most még mindkettő különösebb lelki megrázkódzatás nélkül viselte a kiköltözést, sőt az elköltözést is, tartok tőle, ezt nem lehet számtalanszor megismételni. Most még elmehetünk, de aztán 2-3 év múlva döntést kell hoznunk, hogy melyik legyen az az ország, ahol hoszabban letelepedünk.

Persze nem mondom, hogy nem emlegetik az angol barátokat, már el is kellett mennünk képeslapokat venni, amiket majd elküldhetnek, és Bíbor nagyon várja a francia utat, amire visszamegy. De ez számomra csak azt jelenti, hogy jól érezték ott magukat. Beszélgettünk velük sokat arról, hogy bizony fáj otthagyni Coventryt, de azt is megerősítettem bennük, hogy nem baj, hogy ezt érzik, mert ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy nagyon rossz volt nekünk ott, ami nem igaz. De valójában ahogy leszállt a repülőgép sokkal jobban érdekelte őket, hogy mikor találkoznak az unokatesókkal, mint az, hogy mit hagytak maguk mögött.

De ami igazán megnyugtat, hogy kicsit sem tartanak a spanyol költözéstől. Időről időre beszélünk arról, hogy ők mit éreznek ezzel kapcsolatban, és még soha, egyik gyerekem sem volt kategorikusan ellene. Mikor tegnap megkérdeztem tőlük, hogy nem félnek-e, Bíborkám a maga tízéves bölcsességével csak rámnézett és flegmán megjegyezte: Mitől kellene félni? Tudod anya, mi már túléltük Angliát... Szóval köszönjük szépen, a gyerekekkel nincs gond, és csak remélni tudom, hogy nekem is olyan jó lesz, mint nekik. De igazából nincsenek kétségeim.

Igen, azt hiszem a dolgok legnehezebb része tényleg le van tudva. Költözünk. És bár sok dolog homályos még a részletekkel kapcsolatban, de egyre lelkesebb vagyok. És persze egyre szebbnek látom Coventryt is. Minden sétánál úgy nézem, hogy közben fáj a szívem, hogy búcsút kell neki mondanom és kattogtatom a gépem, hogy megörökítsem magamnak. Hogy soha ne felejtsem el, milyen is volt.

Mostanában furcsa szentimentális érzések vannak bennem bármerre nézek. Az a várakozással teli fájdalmas búcsú, ami egyfajta izgatottsággal párosul és amit két éve már átéltem, így tudom, hogy milyen szívszaggatóan nehéz tud lenni, amikor közeleg a határidő. Pont így fájt az is, amikor Magyarországtól búcsút vettem. Persze kicsit másként. Erősebben, de kevésbé tragikusan.Akkor az enyhítette a fájdalmat, hogy tudtam, vissza fogok jönni. Mindenképpen. Itt most az nehezíti, hogy tudom, nem fogok visszajönni. Talán soha. És ezt nagyon nehéz elfogadni. Furcsa belegondolni, hogy pár hét múlva Coventry meseszerűen elérhetetlenül távoli világgá válik, olyanná, ami mintha soha nem is létezett volna.
Persze marad egy csomó szál - lelkesen cserélgetek emilcímeket a tanfolyamon, Sri Lanka, Egyiptom, India, Mongólia is felkerült a térképemre a Facebookon. Igaz, ezek az emberek mind angolok igazából, sokan állampolgárok is, de mégis ezerféle kultúrát és nézőpontot képviselnek. Drukkolnak Spanyolországhoz és várják a híreket, hogy mit írok majd nekik. Vannak persze az itt hagyottak között magyarok is - elég élénk és lelkes társaság gyűlt itt össze, rendszeres találkozókkal, programokkal, és jó pár olyan emberrel, akit nagyon megkedveltem. Persze, nem vesznek el végleg - de messze lesznek, és nincsenek illúzióim, tudom, a szálak folyamatosan halványulni fognak, akár az emlékek.
Hogy ne felejtsek el mindent, a fényképezőgépet hívom segítségül, csinálom a Coventrys fotóblogot. Órákon át szöszölök minden egyes kép fölött, válogatok, körbevágom, világosítom, kontrasztolom, keresem a tökéletes verziót. Furcsa módon élvezem ezt a pepecs munkát, megnyugtat. Az meg, hogy mások dicsérnek, kifejezetten lelkesít. Merthogy így a végefelé még fotós "megbízást" is kaptam. Összehaverkodtam a lányok Brownies csoportjának vezetőjével is, felajánlottam neki, hogy szívesen fotózok a rendezvényeiken. Ő persze kapva kapott az alkalmon és végül annyira tetszettek neki az elkészült fotók, hogy most írt, felrakhat-e párat a helyi Brownies csoport honlapjára és az újságjukba is. Naná. Első lépések a fotóriporterség felé vezető úton, mondom magamnak, de igazából szarkasztikusan, mert azért tudom, ez nem jelent többet, minthogy a kompakt kis gép után elég komoly minőségi ugrás egy tükörreflexes, pláne, ha még némi utómunkát is belerak az ember. Láttam ugyanis az eddigi fotókat. Csak annyit mondanék, nem kell hozzá őrült tehetségnek lenni, hogy jobbat csináljon az ember. Mindenesetre hétfőn ismét megyek fotózni a csapatot. Nekik is jó, nekem is. Ha nem is referencia, de legalább gyakorlat. Jól jön az.
A köztes időben meg gőzerővel dolgozom és folyamatosan megdöbbenek azon, hogy ovi nélkül hogyan élhettem eddig és hogyan tudtam bármit is megcsinálni. Kisbende most már heti három alkalommal jár és ez csak azért nem dönt teljes anyagi csődbe minket, mert hivatalosan én is dolgozó nő lettem (van már saját angol cégem) és ha mindkét szülő hivatalosan munkába állt, akkor visszaigényelhetik a bölcsi árának 75%-át. A maradék meg mégiscsak baráti.
Szóval három szabad délelőttöm van és olyan bizarr gondolataim voltak eredetileg, hogy majd szép rendet rakok a rumlis fiókokban, izgalmas blogbejegyzéseket írok a félrerakott anyagaimból és finom ebédeket főzök.
A valóság meg az lett, hogy amint elmennek a gyerekek beizzítom a laptopot és verem a gépet, míg értük nem kell menni. 12-kor rendszeresen rácsodálkozom az órára és megkérdezem magamtól, hová a fenébe tűnt el ez a nap is. Merthogy nem blogbejegyzés születik és nem fotókat válogatok - ilyen úri huncutságokra továbbra is csak éjjel van időm, hanem írok és folyamatosan gyártom Magyarországra a cikkeket. Amikor ugyanis Kisbende elkezdte a bölcsit, teljesen bepánikoltam, hogy a gatyánkat rá fogjuk fizetni, ezért millió ötlettel megbombáztam az ismerős szerkesztőket és ők cserébe elárasztottak munkával. Ami tök jó és nagyon örülök neki. Csak hát ha munka van, dolgozni kell - így a lakás sokkal romosabb lett, mint eddig, ebéd is csak kutyafuttában készül és lassan egy hónapja nem jutottam el hivatalos egész délelőttös fotós kirándulásra a városba, csak úgy kutyafuttában lövöm a képeket, ahogy esik, úgy puffan alapon, ráadásul visszatértem a manuális üzemmódra, ami tiszta ciki.
Viszont nagy előrelépésnek tekintem, hogy a döntéssel egyidőben megszűnt bennem a spanyol nyelv iránt érzett ellenkezésem, amitől eddig egyszerűen képtelen voltam tanulni, és most minden egyes áldott nap csinálok egy leckét a Babbelen, vagy akár többet is és még éjjel álmomban is gyakran arra ébredek, hogy spanyolul beszélek magamban. (Ami elég vicces, lévén nincs 100 szó a teljes szókincsem, tehát azt a meglévő tucatnyit ismételgetem lelkesen.)
És ami még meglepőbb és jobb hír, hogy hogy a pár hete tartó intenzív angoltanulásnak is meglett az eredménye: tényleg elkezdtem angolul álmodni, amire nem volt példa, mióta ideköltöztünk. És bár már jóideje nincs bennem félsz, ha meg kell szólalnom angolul, most már azt is érzem néha, hogy azt mondom, amit akarok és nem azt, amit tudok. Szóval hogy egyre jobban és pontosabban ki tudom magam fejezni. Szóval ezt is hajtom keményen, és lelkesen.
Szóval a kedvem olyan édeskésbús, ha van egyáltalán ilyen szó. Csomó jó dolog történik mostanában, és rossz, hogy ezt mind itt kell hagyni.
Mégsem ez fáj a legjobban. Ez az egész smafu ahhoz az őrült vágyhoz képest, ami a Balaton felől hívogat. Nem is értem miért, hiszem a tóparti kisházunk csak pár éve van meg én meg soha nem voltam az a balatoni strandolós csaj. De a kert, az ottani nyugalom, a langymeleg időtlenül folydogáló délutánok után annyira sóvárgok, hogy az kimondhatatlan. Ott minden alkalommal azt érzem, hogy mindörökre ott kéne maradnunk és sehol másutt nincs keresnivalónk. Eddig még nem sikerült megunnom, és döbbenetes azt látni, hogy mennyire kisimul az egész család abban a nagy kertben. Mintha megállna az idő és hirtelen mindenre lenne elegendő. Persze ez csak illúzió, mert valójában ott sincsen semmire, a kert nincs befejezve, a kerítés csak félig van lefestve, a kisút is csak félig van kikövezve, de mindez nem számít, amikor ott vagyunk. Ettől még olyan szép az egész. Vakációs.
Talán azért érzem magam ilyen furcsán, mert gyerekkorom óta megszoktam, hogy nyáron szünet van. Nem kicsi, hanem nagy. És ez a furcsa óra most is folyamatosan azt tikktakkolja a fejemben, hogy már nyár van és vakáció - és állatira irigylek mindenkit, aki most épp ezt éli meg. Olvasom a magyar blogokat és már mindenki nyaral. Hívogatom a riportalanyokat, és mindenki elutazott. Otthon leállt az élet, ezt még itt is érzem. Itt viszont még suli van, majdnem egy teljes hónapig, igaz, az idő is olyan szeptemberi - kicsit esős, kicsi napos, kicsit hűvös, kicsit meleg. De ha az időjárás nem is jelez nyarat, az én biológiai órám már nagyon is sürget és kiabálja, hogy itt az idő a Balatonhoz. De még egy hónapig itt kell lennünk. Mindent lezárni, bepakolni, megcsinálni és kiélvezni az utolsó cseppekig. Aztán vár minket a magyar tenger első lépésben és a kicsi házunk, a sok-sok otthon hagyott játékkal, könyvvel, emlékkel. Nagyon vágyom már rá.

Először megijedtem, amikor azt mondták, hogy németórán betűzni fogunk. Hiába kutattam az agyamban, sehol nem találtam egy vacak emlékmorzsát se arról, hogyan is kell ezt németül csinálni. Hosszú évek németórái alatt valahogy soha nem került elő. Aztán a magnóról felhangzott az ábécé, és alig bírtam magamba fojtani az önelégült vigyort. Menni fog ez. Merthogy pontosan olyan volt, mintha magyarul mondták volna. Naná, hogy soha nem tanultuk otthon, hiszen ez nálunk mindenkinek megy.

Nem úgy szegény angoloknak, akik most úgy kínlódtak azzal, hogy megtanulják, hogyan is kell betűzni az a, e, i hangokat, mint ahogyan annak idején mi szenvedtünk ezzel, mikor angolul tanultunk. Arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sincsen róla, hogyan is kéne mondjuk az ö-t kiejteni. A tankönyv szerint az angolban leginkább a "good" szóban hallható hang hasonlít rá leginkább. Nos, aki alapszinten is tud angolul, az rögtön rájön, a két hangnak semmi köze egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy nem is hallják miben más ez mondjuk mint az ü. (Amit szerintük a "fuel" szóból kéne kihallani...)
Persze nem csak ezért királykodom a csoportban, de azért is, mert minden nagyképűség nélkül állíthatom, sokkal jobban tudok németül, mint a többiek, akik szeptemberben kezdték heti egy órában nyomni a németet, én meg anno egész jól beszéltem, meg éltem is kinn egy darabig, igaz az utóbbi 10 évben nulla alkalommal használtam a nyelvet, és azért most jólesik feleleveníteni a meglévő tudásom. Őszinte leszek, sokkal magasabb szintű tanfolyamon valószínűleg nagyon szenvednék, meg tanulnom kéne, ide meg csak beszambázok és jönnek vissza a rég nem hallott szavak. Ennél több energiám, időm nem is lenne rá, de választási lehetőségem se nagyon van, ez az egy kurzus indult csak, se magasabb, se alacsonyabb szinten nincs semmi.
Amúgy furcsa módon errefelé nem nagyon találok nyelviskolákat sem, és nem csak angolt, de más nyelveket sem oktatnak. Naná, az angolok piszkosul el vannak kényeztetve ezen a téren akárhová is utaznak, megértem én, hogy nincs rá szükségük.
A nyelv azonban olyan, hogy bármilyen magas szinten is beszéli az ember, mindig akad egy szó, egy kifejezés, amit még soha nem hallott. Én például hiába vagyok a német csoport előtt, amit ma gyakoroltunk, arról még soha nem hallottam otthon, és gondoltam, hogy elmesélem, mert nem csak németből érdekes, de angolul is. Mert más, és mert érdemes tudni.
Szóval betűzni azt tudni kell, különösen ha az ember Angliában él külföldiként, mert tuti, hogy mindenütt kérni fogják, hogy betűzze le a nevét. Élőben még OK, mert az ember azért csak látja, hogy mit ír le a másik, és ha rosszul csinálja, közbe lehet avatkozni - de telefonon már érdemes hozzátenni a magyarázószót. Tudjátok, hogy A mint Aladár, B mint Béla. Szerintem erre nézve Magyarországon nincs általános szabály, hogy mikor, mit kell mondani, csak értse a másik. De például az angoloknál nem mindegy, hogy mit tesznek mögé, szabály van erre kérem, ha nem is általános érvényű az egész világon. (Kicsi kutatás végeztem a neten, és például Amerikában másféle szavakat mondanak mögé, de aki Angliába készül, annak érdemes ezt a listát átnéznie, mert ez a standard.)

Angliában tehát ha betűzni akarsz, akkor így tedd:
A - Alpha
B - Bravo
C - Charlie
D - Delta
E - Echo
F - Foxtrot
G- Golf
H - Hotel
I - India
J - Juliet
K - Kilo
L - Lima
M - Mike
N - November
O - Oscar
P - Papa
Q - Quebec
R - Romeo
S - Sierra
T - Tango
U - Uniform
V - Victor
W - Whiskey
X - X-Ray
Y - Yankee
Z - Zuli

Mint rutinos tanfolyamra járó már tudom azonban azt is, hogy aki Angliában tanfolyamra jár, az 99%-ig biztos, hogy kap a szünetben ingyen teát, néha aprósütit is. Vagy van helyben egy automata vagy egy büfé, ahol fillérekért kaphat teát, vagy tök ingyen adják. A német tanár például egy nagy táskában hozza magával a teavízforralót, a cukrot, a tejet és a teafüvet és persze pár eldobható poharat is, de az igazán profi és környezet tudatos hallgatók a táskájukban bögrét is hoznak magukkal.
Füzetet viszont nem! Mint ma az angolórámon megtudtam, füzetet csakis a Kelet-Európaiak hoznak magukkal, igaz ők mindig. Az igazi angoloknál maximum toll van, az se feltétlenül. Szóval a füzet ciki, és tényleg nem is kell, viszont rengeteg fénymásolt lapot adnak, esetleg egy dosszié jól jöhet, de ezt se kell vinni, sok helyen ez benne foglaltatik a tanfolyam árában.
 Gondolom ez arra vezethető vissza, hogy az itteni gyerekeknek se kell semmit vinni magukkal a suliba, se cerkát, se tankönyveket. Az én lányaim a vékonyka sulis táskájukban általában csak egy 15 oldalas hetente cserélt olvasókönyvet visznek magukkal, esetleg pár fénymásolt lapot, igaz annak a többsége szülőknek szóló hírlevél vagy aláírandó. (De az is előfordul, hogy tök üresen visszük-hozzuk.)
A tegnap újságban láttam egy cikket arról, milyen felháborító, hogy szegény angol gyerekeknek ilyen nehéz a cuccuk - mert középsuliban kell néha könyvet is vinni, és micsoda disznóság, hogy minden nap magukkal kell vinniük a tornacuccot, nagyobbaknak esetleg úszócuccot és hangszert is, és az túl nagy súly szegény fejlődő szervezetüknek.
Köhöm, köhöm.
Emlékszem én még arra, amikor Bíborkám hátára tettem fel elsőben a táskáját, és azt hittem, hogy hátra fog esni. És állati rossz érzés volt amúgy a 20 kilós csöppségre ráadni azt a tatyót, hogy vigye fel a harmadik emeletre, ami az én kezemet is majd leszakította a suliba menet.
Az a baj, hogy nekem amúgy nehéz lemondani a füzetek nyújtotta élvezetről - számomra a tanulás azzal kezdődik, hogy kiválasztom, mibe is írjak majd, mi az a minta a füzet tetején, ami a legjobban illik a tanulandó anyaghoz és igenis jó érzés azt utána hurcolgatni, elővenni. De úgy tűnik, ezzel a véleményemmel itt nagyon egyedül vagyok, merthogy itt senkinek nincs füzete. És ezt azért fájlalom. Így múlik el egy korszak, a fiatalságom egyéb bohóságaival együtt.

"Thomas and his friends" - éneklik a fiam kedvenc meséjében és dalolja ő is egész nap. Ám tegnap az asztalnál éppen a kedvenc csemegéjét ette, a karamell ízű flant, amikor rájött, hogy át lehet alakítani ezt a dalt, így azóta így dalolja: Thomas and his flan. 

Azt, hogy Kisbende mennyire szeret a nyelvvel játszani már elég régóta tudjuk. Már jó féléve énekeltük a "Wheels on the bus" című dalocskát, aminek az a refrénje, hogy "all day long" azaz "egész álló nap". Kisbende imádja ezt énekelni, ám egyszer egy hosszú autóút alatt egyszer csak felröhögött és elénekelte a saját verzióját, ami így hangzott: "All day cici" - kicsit persze keverve a magyart és az angolt, de elég szépen elmondta, hogy mi a vágya, nem? Aztán persze továbbfejlesztette és egy hosszú nap után lett ebből "all day mami" - de mostanában inkább az "all day api" a sztár. Merthogy kiscsillagom apás lett. De durván.

Na jó, persze nem nagy meglepetés ez, egy fiúgyereknek tényleg kell az apai minta, akivel együtt vonatozhatnak, tologathatják a kisautójukat, csavarozhatják az elemtartó kupakokat meg focizhatnak. Egy anya ezeket nem élvezi. Meg tudja csinálni, ha nagyon kell, de csak annyira, mint amikor a férjem a lányok babáit öltözteti. Félszívvel és mindenfajta lelkesedés nélkül.
Persze nem tudom, hogy igazán ezen múlik-e, hogy melyik gyerek melyik szülőt preferálja. Bíborka lányom számára például a kezdetektől fogva teljesen mindegy volt, hogy melyik szülő játszik vele, kel fel hozzá éjszaka, vagy ki öltözteti. Teljesen kompatibilisek voltunk számára. Én persze naivan azt gondoltam, hogy mindez azért van, mert mindent tud a férjem is, pontosan olyan biztonsággal mint én. Felkel hozzá hajnalban ha kell, tisztába teszi minden zokszó nélkül, felöltözteti, megeteti. És ha bármit megcsinál, akkor miért ne lenne jó?
Borsika születésével azonban kiderült, ez a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű. Borsika számára ugyanis első perctől fogva csak én léteztem. Senki mástól semmi mást nem fogadott szívesen. Ha éjjel óránként riadt fel, és egyszer nem én mentem oda hozzá, hanem az apja, akkor addig ordított, míg én ki nem kászálódtam az ágyból. Nem tudtam mellette cikket írni, akkor sem, ha ott volt az egész család és ugrásra készen játszott volna vele. Addig dörömbölt a bezárt ajtón, míg be nem jöhetett mellém és inkább a lábamat átfogva ült a földön, minthogy elfogadja más emberek törődését.
Máig emlékszem arra, amikor először mondta, hogy én vagyok a világ legjobb anyukája. Különösen azért, mert ott állt mellette Bíborka lányom, akinek már akkor is önálló és kritikus véleménye volt, és akinek az arcáról pontosan le tudtam olvasni a kételyt. Merthogy azért neki lettek volna kritikai megjegyzései az én anyaságom irányába. De abban az imádatban, amit Borsi felém sugárzott ezer fokon, nem lehetett ellenvéleménye.
És amúgy ez azóta is így van - Borsi szerint minden tökéletes amit csinálok, legszívesebben egész nap az ölemben ülne és bármit is mondok, szerinte mindig, mindenben igazam van. Bíbor mindenkit egyformán szeret a családból, Borsi számára azonban ragsor van, ami állandóan változik, ám az élén eddig betonbiztosan én ültem.
Be kell vallanom, egyfelől jólesik ez a folyamatos imádat, jólesik fürödni az ő feltétel nélküli állandó szeretetében és bizalmában - de persze néha terhes is, hogy ennyire függ tőlem, hogy mindene én vagyok. Különösen a férjem irányában éreztem sokszor, hogy nem igazságos ez a nagy rajongás irántam. Merthogy ő igazán szuper apa, aki nagyon sokat foglalkozik a gyerekeivel. Borsiról azonban sokáig lepattant. Persze nem utálta soha az apját, de igazán mindig csak akkor ragyogott fel, ha én megjelentem és ez engem bántott a férjem helyett is, aki amúgy tök normálisan és éretten kezelte a helyzetet. Nem erőltette, hogy vele legyen, nem kritizálta, cikizte, ha nem őt választotta és kommentek nélkül hagyta a folyamatos anyaimádatot - és ezért én nagyon hálás vagyok neki, mert tudom, sok pasi ennél kisebb dolgokért is nagyon meg tud sértődni.
Hát most kérem fordult a kocka. Merthogy Kisbende számára apa az isten, még akkor is, ha kiteszem a lelkem. És a férjem most tapasztalja ennek a nagy imádatnak minden előnyét és hátrányát. Mert persze övé a legfinomabb puszi és a legszebb mosoly és ha sétálni megyünk Bende az ő kezét akarja fogni és az ő ölébe akar ülni. Csak sajnos akkor is őt választja, ha éppen más dolga lenne szegény embernek. Ha pisilni megy, akkor a gyerek zokogva dörömböl az ajtón, ha enni akar, akkor kiszedi a szájából a falatot, ha leül dolgozni, akkor megfogja a kezét, hogy együtt irányítsák az egeret. És apa, apa, apa kell egész nap, akkor is, ha anya is ott van és szívesen játszik és van ideje és módja is. És mivel mi a férjemmel mindketten itthon dolgozunk, tehát egész nap szem előtt vagyunk, elég nehéz elcsábítanom a gyereket az apjától. Csak akkor sikerül, ha fizikailag is elviszem, ki a parkba, sétálni. De folyamatosan, mert amint hazaérünk, azonnal az apja ölébe mászik és szerelmetes mosollyal magyarázni kezdi, hol jártunk, mit csináltuk és trillázza, hogy api, apikám.
Nem is képes a férjem elvinni a gyereket az oviba - a két lányt annak idején ő vitte és amint lefelé görbült a szájuk már szaladt is el. Kisbende nem sír, csak azt akarja, hogy api is maradjon ott. Hát a férjem marad, és nagyon nehéz szívvel jön ki a csoportszobából, így Kisbendét én viszem. Engem nem hív be, pápázik és már zárja is be mögöttem az ajtót, ha bekukucskálok az ajtón még látom, ahogy vigyorogva megy a többi gyerekhez. Örömmel jár és jól érzi magát.
Persze őt mindenütt imádják, mert tényleg egy igazi mosolygós csibész. És én se tudok haragudni rá, amiért ennyire apás lett, mert azt is olyan aranyosan csinálja, hogy meg kell zabálni. Bende ugyanis azért nem zár ki senkit, neki minden alattvalóra szüksége van. A tesóit is az ujja köré csavarta. Őket amúgy a hancúrra tartja, velük szokott kergetőzni, labdázni, birkózni - néha amúgy meglepően nagyokat tud ütni, és akkor van egy kis sírás, de ha beleszólok és Bendére förmedek, vagy ne adj isten megbüntetem, vagy ragaszkodom hozzá, hogy kérjen bocsánatot és ő emiatt zokogni kezd - na, akkor azonnal rám förmed a másik két lány, még akkor is, ha előtte a könnyük potyogott a fájdalomtól.
Igen, még az a gyerekem is, aki szerint nekem mindig, mindenben igazam van. Bende ügyben még ő is felülbírál. Leestem a piedesztálról kérem.
Ő is ugyanazt mondja, hogy hagyjam békén Bendét, ne fegyelmezzem, mert ő még kicsi, nem is tudja mit csinált, nem akart rosszat. Akkor is, ha akkorát harap csupa mókából, hogy nagy lila folt marad utána. És akkor is, ha véletlenül szemen dobja őket a labdával, amit csak gurítani szabad itthon. Mert ő a világ legaranyosabb kisöccse, akitől mindent elviselnek. És aki cserébe bebújik melléjük pizsamában az ágyba és ott kuncog velük a takaró alatt. Vagy amikor együtt fürdenek, akkor lefröcsköli őket nagy kacagások közepette.
És aki a világ minden kincséért nem mondaná senkinek, hogy szeretlek. Meg se próbálja, pedig ezen kívül minden szót simán megismétel. Kivéve ezt az egyet. Viszont ha kiadjuk a parancsot, "mondd, hogy szeretlek" azonnal a nyakába ugrik a kérdezőnek, szorosan átöleli és megpuszilja.
És valljuk be, ez a csomag sokkal többet ér annál, mint bármilyen szó.Még az a bizonyos legjobb és legszebb is. És a kis büdös ezt is olyan jól tudja...

Valahol olvastam, hogy akkortól válik könnyűvé az ember élete külföldön, amikor eldönti, hogy maradni fog. Mert ameddig nyitva hagyja magának a kiskaput, hogy talán itt, talán ott, addig valójában sehol nincsen. Ám ha eldől ez a kérdés, akkor teljesen megváltozik az élete.

Azon gondolkodtam, hogy elképzelhető, hogy most ezért érzem magam krízisben. Merthogy a rövidtávú projectek elfogytak, hosszú távúakba meg nem feltétlen akarok belekezdeni. Minek, úgyse maradunk itt örökké. De ettől az egész itt tartózkodásunk olyan értelmetlenné válik. Mert ha már nem akarok itt semmit, akkor miért nem megyek el? Mire várok?
Persze tudom, a gyerekeket nem lehet ideoda rángatni, be kell fejezni az iskolaévet, sőt még akár a következőt is. De ha ők nem akadályoznának, akkor vajon könnyű lenne mindent itthagyni és tök új helyen mindent újrakezdeni?
Persze, nyilván ott is turisták lennénk még 1-2 évig, de akkor vajon ez jó megoldás, utazgatni és továbbállni, amikor megunom? Nem mintha ez rossz élet lenne, de vajon ez a klasszikus gyökértelenség valóban boldoggá tenne, vagy adna valami hiányt, amit aztán később megbánnék?
Nincsenek válaszaim, és nehéz is azt mondani, hogy menjünk innen, mert bár nem tökéletes, de kicsit sem rossz. És ki tudja, hogy másutt jobb lenne-e. Nincs rá garancia. Sőt, az biztos, hogy csomó nehézséggel kéne számolni, szóval kényelmesebb maradni. De még jobb lenne nem kényelemből maradni valahol, hanem akaratból.
De ameddig ez az akarat csak lebeg, addig én magam is. Így hát az utóbbi időben nem csak a kórust mondtam le, de új dolgokba se nagyon kezdtem. Egyszerűen nem köteleződtem el semmi komoly dologba. Például nem kezdtem el továbbképezni magam egy komolyabb intézményben, hogy legyen angol szakképzésem is és mondjuk kaphassak pár év múlva valami szuper állást. De nem kerestem olyan önkéntes munkát sem, ami aztán alapja lehetne egy későbbi karriernek. Hiszen ki tudja, itt akarom-e ezeket meglépni. Vagy akarom-e egyáltalán. Kérdés, kérdés, kérdés.
Persze, persze nagy a szám, és tele vagyok tervekkel, de nyilván azért van ez, mert eddig Kisbende folyamatosan a nyakamon lógott és esélyem se volt semmi komolyba belefogni, de most hogy van ez a két délelőttöm (ami amúgy kicsit se hosszú idő és totál tele van munkával) úgy érzem, hogy csinálni kéne valami értelmeset ebben az időben és ki kéne tölteni.De legalábbis döntéseket kéne hoznom, ha nem is arról, hogyan tovább, de legalább arról, hogy én mit akarok.
Azt elég biztosan tudom, hogy nem akarok még visszamenni Magyarországra. Az ott töltött két hét arról győzött meg, hogy most ez nem járható út. De azt is tudom, hogy nem akarok itt Coventryben letelepedni. De hogy okos dolog-e elhagyni Angliát, vagy inkább itt kellene egy kellemesebb várost keresnünk, azt nem tudom.
Mindenesetre az elmúlt napok szenvedései (amiben azért az esőnek komoly szerepe volt) arról győzött meg, hogy lépni kell és nem szabad csak várni, hogy elkezdődjenek a dolgok. Ezért mindenféle elhatározásokra jutottam. Például vettem új ágyneműket. Tudom, ez apróságnak tűnik, de most már lassan meguntam azokat, amiket még otthonról hoztunk, meg el is használódtak. De eddig eddig nem vettem újat, mert minek, jó lesz ez még itt, meg ha költözünk, ez csak súly, amit pakolni kell és fizetni érte, hogy máshová vigyenek. De most mindenki kapott új rózsás, patchwork mintás újat és ez például rögtön jókedvűvé tett. (Tudom, sekélyes, nőcis dolog, de a vásárlás igenis komoly boldogságfaktor.)
Aztán úgy döntöttem, hogy nem nyávogok amiatt, hogy esik és nem tudok kimenni fotózni, mert rájöttem, hogy amikor pl. erről írok a blogban, akkor ehhez nincs fotóm, és a netről kell letöltenem. És ez pedig igazi lúzerség ez, hiszen ha esős kép kell, akkor itt az alkalom. Ezért hát tegnap Bende alvásidejében fogtam magam és az ablakba kiülve, a fényképezőgépet biztonságos szárazon tartva próbáltam esőcseppeket fényképezni és kiderült, hogy amúgy ez nem is kicsi kihívás és bizony akár még ebből a korlátozott témából (és környezetből, ami az ablakból látszik) is nagyon jókat lehet kihozni.
Aztán egy hirtelen fordulattal eldöntöttem, hogy folytatom a franciatanulást, ami egyáltalán nem logikus lépés, de jólesik és ennél jobb ok erre nem kell. Pár hónapja egyszer már elkezdtem, de akkor abbahagytam, mert azt gondoltam, hogy ha Spanyolországba költözünk, akkor inkább a spanyolra kéne koncentrálnom. De aztán azt meg nem kezdtem el helyette, mert valamiért nincs hozzá kedvem, soha nem is volt. Nem tudom az okát, tényleg nem, imádom Spanyolországot, ötször jártam már ott, keresztül-kasul végigjártuk az egészet és nincs olyan része amiért ne lettem volna oda tiszta szívből. (És nem minden országért vagyok amúgy oda, például se Portugália, se Olaszország nem nyerte el igazán a szívemet, pedig azok is gyönyörű helyek, de egyikben sem éreztem magam igazán otthon.) A spanyol nyelvet gyönyörűnek tartom az emberek kedvesek és szívesen költöznék is oda, de ha előkerül a spanyolkönyv, egyszerűen elalszom fölötte. Szóval esténként mostantól a neten franciatanfolyamot csinálok, és ezt most minden értelmet nélkülözően élvezem.
Aztán a férjem múltkor elkezdett csesztetni, hogy micsoda lúzer dolog, hogy hagyom elveszni a német nyelvtudásom. Ami elég jó volt valaha, de mivel az utóbbi 10 évben nem használtam meglehetősen berozsdásodott. És igaza van. Ráadásul nemrégiben sikerült kiváltanom egy speciális kártyát, amivel itt Coventryben egy csomó tanfolyamon ingyen vehetek részt. Többek között nyelvtanfolyamokon is. Nem nagy kunszt, heti egy alkalom, szép lassú mederben csorogva. De ma elmentem a németórára, ami a kezdő tanfolyam harmadik része, és tök jól éreztem magam rajta. Jó volt felidézni az ezer éve nem hallott szavakat, kifejezéseket, érezni, hogy ha lassan és nyögvenyelősen is, de megy ez még.
Emellett persze az angolt se hanyagolom el, sőt, mostanság többet foglalkozom vele, mint eddig bármikor. És van is eredménye. Meg persze annak a másfél évnek is, amit itt töltöttem. Ezt akkor vettem észre, amikor Magyarországról visszajöttünk. Hogy nincs már meg az a kezdeti feszengésem, nem keresem a szavakat, sőt már a telefonálástól sem félek. Az angol úgy csusszant vissza az agyamba, mintha csak egy régi, kényelmes, jól kitaposott papucsba léptem volna bele. És magát a tanulást meg sokkal jobban élvezem, mint bármikor eddig. Van célom, eszközöm és még tanulótársam is. (De erről majd később.) De ez is egy boldogságforrás mostanság, amiért hálás vagyok.
Nem mondom, hogy ettől a sokféle nyelvtől, hobbitól amit most egyszerre nyomok (mert persze a spanyolt is erőltetem) automatikusan boldogabb lett az életem, de tény, hogy jó érzés az agyamat használni. Ezek persze nem döntések, nem is helyettesítik azokat, sőt, tudom, hogy tiszta bolondság egyszerre ennyifelé aprózódni. De mindez nem zavar. Mert most olvastam hozzá a facebookon egy Bob Marley féle bölcsességet, ami nagyon tetszik: "Some people feel the rain. Others just get wet." És akárhogy is esik, én nem akarok az utóbbi csoportba tartozni.

Fellelkesedve azon, hogy Kisbende jobban van (csak tegnap délelőtt volt lázas) mára egy kis kirándulást terveztünk. Ugyanoda, ahol tegnap volt a család fele. Kispatakkal, óriási kéklő harangvirágmezőkkel és szabadon sétáló lovakkal. Olyan mocskosan jöttek haza, hogy még az ajtó előtt le kellett vetkőzniük, csak úgy engedtem be őket, mert még a patakba is sikerült beleesniük. De nagyon jól érezték magukat. Szóval szépen felkeltünk, megreggeliztünk, felöltöztünk - és mire elkészültünk, elkezdett zuhogni. Nem kicsit, nagyon. És az időjárás jelentés szerint ma egész nap ez várható. Szóval ma is itthon maradunk...

A férjem persze előre megmondta, hogy ez a második év már nem lesz olyan jó, mint az első volt. Az elsőben igazi turisták voltunk, akik afféle igazán hosszú nyaralásra érkeztek. Állandóan jöttünk, mentünk, kerestük az új dolgokat, mindenre rácsodálkoztunk, apróságoknak is tudtunk örülni és nem is nagyon kerestük a helyieket. Épp úgy, mint ahogy az ember egy igazi nyaraláson viselkedik.
Ez a második év azonban már nem olyan fényes. Minden olyan otthonos és kényelmes lett, és ez jó. De kicsit azért hiányzik az újdonságoknak az a szépséges fénye, amit tavaly láttunk. Valljuk be, már nem hajt minden hétvégén a "most-vagy-soha" érzés, ha esik, ha rossz az idő, lelkiismeretfurdalás nélkül átváltunk itthoni üzemmódra és nem akarjuk a határainkat feszegetni. Persze az időjárás se kegyes hozzánk, de legyünk őszinték, tavaly ilyenkor biztos lett volna valami B-tervünk, most csak legyintünk, majd jövő héten bepótoljuk és simán benyomjuk a videót.
Ráadásul zsinórban ez már a sokadik hétvége, amikor szobafogságra kényszerülünk, és ez olyan elszomorító. És nem csak ez szomorít, vannak más hasfájásaim is.
Az egyik komoly változás az életemben, hogy otthagytam a kórust. Most már hivatalosan is, visszaadtam a fellépőruhámat és a kottáimat is. Igazából nem volt nehéz döntés, mert már két hónapja nem jártam, és már előtte is mindig úgy kellett magam erőszakkal rávenni, hogy elinduljak. Általában egy órával korábban mentem, mint kellett volna és összekötöttem egy kis vásárlással az útba eső boltokban. Aztán beültem a Mekibe (nincs egy normális kávézó a környéken) ittam egy kávét, olvastam az újságot és azon tűnődtem, hogy inkább hazamegyek, mert a fenének sincsen kedve este 10-ig állni és dalolni. Addig szenvedtem, míg végül mindig rávettem magam, hogy elmenjek, de azért éreztem, hogy ez nem feltétlen jó így. Nem így kéne lennie. És ha nem okoz igazi örömöt, akkor talán nem kéne így erőltetni.
Amikor aztán kitaláltam ezt a fotózást, éreztem, hogy ez sokkal nagyobb örömöt okoz, és úgy gondoltam, nem lenne fair, ha mindkét időt a családtól venném el, pláne, hogy a kórus elég időrabló volt, hétvégi próbákkal, extra programokkal, különösen a verseny előtt.
Az is a kórus ellen szólt, hogy éreztem, valahogy olyan igazi jó barátra nem találtam a kórus tagjai között, és ha egy év alatt ez nem történt meg, talán nem is fog. Ráadásul a kórus maga is kezdett szétesni. Egyre kevesebb ember jött a próbára, és a kórusvezető is szétszórtabb lett. Utóbbi mondjuk érthető, hiszen most született meg a kislánya, akiről kiderült, hogy beteg. Nem tudom mi a baja, de pár hete kaptam meg a körlevelét, hogy többé nem is vállalja a kórus vezetését. Ez volt az utolsó csepp számomra, a jel, hogy ennek a korszaknak tényleg vége, és hivatalosan is eljöttem a kórusból. (Nem egyedüliként amúgy, állítólag a kórus fele kilépett most mindenféle ok miatt és az idei versenyeken nem is indulnak.)
Bár tudom, hogy ez jó döntés volt, kicsit azért megviselt, amikor végleges döntést hoztam, mert rá kellett döbbennem, hogy valójában ez volt az én egyetlen kapcsolatom az angolokkal, ahol dumálni tudtam velük, meg együtt lenni, együtt bulizni. És most ez nincs. A fotózás meg ugyan nagyon élvezetes dolog, és igazi flow élmény, de egyáltalán nem szociális dolog. Egyedül csinálom és még megbeszélni se nagyon tudom senkivel, ha gondom van, vagy megmutatni, ha büszke vagyok rá. (Mondjuk ott a blog, de azon eddig nem sok visszajelzést kaptam...)
Na nem mintha amúgy egyedül ülnék itthon, és naphosszat rágcsálnám a talpamat, mert erről szó sincsen. De a közösség, ahol forgolódok, nem brit. Van kedd délelőttönként egy nagyon jó tanfolyam, ahová Kisbendével együtt járunk, ahol tavaly a beszédfejlődést tanultuk és most ugyanaz a csoport megy tovább és azt tanuljuk majd, hogy mit is lehet játszani a gyerekekkel adott életkorban és milyen játékokat tudunk otthon csinálni. Állati izgalmas a csoport, mert mind a heten más nációból vagyunk - van mongol, indiai, sri-lankai, pakisztáni, egyiptomi. Szóval nagyon sokféle, és amikor mindenki elkezd arról mesélni, hogy mit játszott gyerekkorában az anyukájával, akkor nagyon sokféle érdekes dolgot megtud az ember. És ez klassz. És persze a tanár brit és mondjuk főleg ő beszél, de azért ez nem az a kötetlen forma, nem járunk külön is össze, hiába nagy az általános szimpátia. Ha vége az órának, mindenki megy a maga dolgára és kész. Ennyi.
Gondoltam, hogy mivel a nyelvet amúgy is kell gyakorolnom, és ismerkedni is jó, elkezdtem egy angolórát is, kétszer egy héten, ahol hasonló a helyzet, tucatnyi ember, mind-mind más országból, kultúrából érkezve. Ez lehetne jó is, de nem az, mert kiderült, hogy mindenkinek tök más a nyelvtudása. Ami azért fura, mert előtte felmérték, hogy ki, mit tud, és csoportokba osztottak minket. Én a legfelsőbe kerültem, de szerintem végül ezt figyelmen kívül hagyták, mert van olyan csoporttársunk is, aki nem tudott felelni az első órán a "Hogy hívnak?" kérdésre sem. Megjegyzem, a tanár itt is bűbájos, egy lengyel családból származó velem egykorú csaj, aki már itt született, tehát tökéletesen beszél - de van benne valami kívülállás is, rálátás a britek másságára, és ettől nagyon élvezetes volt az órája. Ráadásul valahogy rögtön egy hullámhosszra kerültünk már az első órán, jobban, mint a kórusos csajokkal egy év alatt. De nem tudom, hogy ez elég-e, és érdemes-e járnom rá heti kétszer, ha a csoport alapszínvonala meg olyan alacsony, hogy még számomra idegen szavak se hangzanak el.
Lehet, hogy az én hibám, hogy nem nyitottam eléggé és nem kerestem több lehetőséget a britek között. Vagy tényleg rossz helyen lakunk, ahol nincsenek bennszülött britek. Vagy nekem kéne nyitnom és egészen másfajta dolgokat csinálnom. Nem tudom, tényleg nem. És azt sem, hogy nem abból adódik-e az egész, hogy alapvetően a gyerekekkel és az ő ellátásukkal vagyok elfoglalva egész nap, és ha most otthon lennék, se lenne sokkal több alkalmam barátnőzni és ismerkedni. Most úgy érzem, hogy kihoztunk ebből az Angliából mindent, amiért idejöttünk. A gyerekek megtanultak angolul, és valójában az én nyelvtudásom is érezhetően javult. Lehet, hogy most kéne továbbköltözni. Vagy Anglián belül keresni egy jobb várost vagy egy egészen más országban kezdeni új kalandokat. Spanyolország ebben az esőben egyre vonzóbbnak tűnik.

Néha kétségbe ejt, hogy én beszélek a leggyengébben angolul az egész családban. Na jó, Kisbende kivétel, de tartok tőle, ha elkezd oviba járni, simán lepipál. Nem tudom, hogy ez hogy fajult idáig, de elhatároztam, hogy igenis tennem kell ellene. Ha nem akarom, hogy a végén úgy menjünk haza, hogy én még mindig bénázok az angol múltidők között és a lányaimat kell megkérnem, hogy javítsák ki a helyesírási hibákat az írásaimban.

Nem mondom, napi szinten nincs problémám. Megértetem magam a boltban, nagyon sokat olvasok, tévézek és dumálok mindenkivel, aki szóba áll velem. De ha írnom kell, akkor az valahogy még mindig nem olyan, amilyennek lennie kellene.
Angolul tanulni Angliában? Ez olyan könnyű projectnek tűnik. Persze ha az ember egy kétéves után rohangál egész nap, akkor nincs sok esélye a nyugis dumálásra-ismerkedésre. Nekem otthon két lánnyal, magyarul se sikerült. Itt is hiába megyek mindenhová, ahol Bende is ott van, nekem rá kell figyelnem. Ma is szuper volt a játszóházban - gyurmáztunk, festettünk, homokoztunk, rengeteget zenéltünk és nagyon hosszan csodáltuk az ebihalakat az akváriumban. De ahol 10-15 pici gyerek van, ott folyamatosan résen kell lennie. Mert persze mindenkinek épp ugyanaz az építőkocka, autó, ecset kell - és terelni kell a csöppségeket, hogy ne legyen balhé. Tehát nincs dumálás az anyatársakkal, egész napos Kisbendézés van. Magyarul persze, hiszen én ezt tanítom neki. Aztán hazajövök, elaltatom - kis nyugalom. Akár leülhetnék angolozni is - de helyette ebédet főzök a lányoknak, hiszen mindjárt jönnek haza. Ha van egy kis időm, iszok egy kávét és elolvasom a napilapot. Na jó, ez angolozás - de arra, hogy szavakat szótárazzak, tanuljak, bonyolultabb nyelvtani szerkezeteken agyaljak nincs idő. Mire este mindenki ágyba kerül és is csak az alvásra tudok gondolni. Na jó, a blogolásra. De ezen kívül csak tévézek vagy olvasok még egy keveset, de ettől is csak a passzív tudásom fejlődik. A tök jó nyelvtankönyveim meg ott porosodnak a polcon, és fáj a szívem, hogy még mindig csak ott tartok, mint amikor kijöttem. OK, persze túlzok, mert az angoltudásom sokkal könnyedebb. Már nem kapok frászt, ha telefonon kell beszélnem valamivel, és nem fogalmazom meg előre, mit kell majd mondanom, ha ügyintézni akarok. Megy ez. Bénán, néha hibásan, de megy. Néha még vicces is tudok lenni. És ez jó. Csak hát hibás. És ez meg nagyon nem jó.
Ne legyen senkinek illúziója - a nyelv nem ragad. A gyerekekre se. Állati sokat dolgoznak a suliban azon minden nap, sok-sok órában. Az ideális megoldás nekem is az lenne, ha angoltanfolyamra járnék. Mert akkor lenne egy-két olyan délelőtt (vagy este, délután) amikor csak az angolra koncentrálok, rendszeresen. Persze, járok már angolra, minden szerda délelőtt, de ez Literacy - tehát főleg nyelvtani fogalmakat tanulunk. Szó, mi szó, a tanár fiatal, kedves és nagyon kedvel engem, mert tényleg siker neki, hogy én bezzeg simán értem, hogy mi a főnév és az ige között a különbség (az a magyar szakos diploma mégis ér valamit). De ha eléteszem bármilyen angol nyelvű szövegemet, nem hajlandó kijavítani. Pontosabban elolvassa, majd lelkendezik, hogy a stílusom állati jó (köszi ember, ez a szakmám) és hibátlan nyelvtanilag is. És ha nem tudná, hogy én írtam, akkor azt hinné, hogy angol ember fogalmazta ilyen szuperül meg. És ettől ki is húzhatnám magam és veregethetném a vállam, de ha hazajövök és megmutatom a férjemnek, akkor ő azonnal kiszúr benne két-három hibát. És igaza van.
És ez engem bosszant. Merthogy értem én, hogy a pasi nem akarja elvenni a kedvem és itt minden diákot dicsérnek - de basszus, én abból semmit se tanulok, hogy ha nem mondják el, hogy min kéne javítanom. Tegnap ki is fakadtam az órán, hogy értse meg, nekem az angol nyelvtan nem megy, erre adjon feladatokat, könyörgöm ne igéket kelljen keresgélnem az angol ABC minden betűjére. Mire nagyon rendes volt (látta, hogy kivagyok) mind a nyolc másik csoporttársamnak önálló munkát adott, leült mellém és kinyitott egy weboldalt, hogy na akkor mérjük fel, hol vannak a hiányosságaim. Kicsit megörültem, hogy vére érti, hogy mi az én gondom, de hamar lelohadt a lelkesedésem.
Mert ezen az oldalon olyan kérdésekre kellett válaszolnom, hogy az "I" mögé vajon múlt időben "was" vagy "were" kell. És vajon melyik a helyes a "you" mögött. És mikor megmondtam, akkor közölte, hogy nincs velem gond, ezek már IGAZÁN magas szintű feladatok voltak. (Az angolul nem beszélők kedvéért elárulom, ezek ROHADTUL nem magas szintű kérdések.)
Így hát most kiakadtam, mert ezek szerint ezen az angolon tök időpocsékolás töltenem az időmet, de kérdés, jobban járok-e ha egyáltalán nem megyek, mert akkor még csak hallani se fogom az angolt és az meg még ennyire se hasznos.
Persze joggal kérdezheti bárki, hogy miért nem keresek magamnak egy rendes angoltanfolyamot. Angliában ez igazán nem lehet nehéz. Hát kérem, ez nagy tévedés. Három hónapja vagyok várólistán a közeli suli angoltanfolyamán. Amire amúgy már eleve gyanakvással tekintek, mert a legjobb csoportba tettek. Márpedig komolyan nem szerénykedésből mondom, messze vagyok a tökéletestől. Mondjuk ez egy ingyenes tanfolyam, OK, gondoltam, lehet, hogy ingyen eddig lehet eljutni a tudás útján. Aki többet akar fizessen. OK. Akkor keresek fizetős tanfolyamot.
Napok óta kutatom a netet és egyenlőre az derült ki, hogy vagy megyek ingyenes tanfolyamra heti egyszer, és mivel mind tele van, még a helyi College és az egyetem tanfolyamai is, tehát elképzelhető, hogy egy teljes évet is el kell töltenem a várakozással.
Vagy elmegyek napi 5 órában nyelvet tanulni - minden nap. Ez heti 50 ezer Ft-ba kerülne és kb ugyanennyibe (vagy többe) a bölcsi, ahol addig vigyáznának Kisbendére. Nyilván még ha ki is tudnám ezt fizetni pár hétig, hosszútávon ez nem alternatíva.
De az az otthon megszokott 2X2 vagy 2x3 órás angoltanfolyam mintha nem lenne errefelé. Lehet, hogy Londonban van, de itt, Coventryben nincs. Hát most itt tartok, kicsit kétségbe esve amiatt, hogy akkor merre tovább, de a férjjel közöltem, hogy ameddig meg nem tanulok tökéletesen angolul, addig se haza nem megyünk, se Spanyolországba. Mert tök lúzer dolog lenne aztán egy másik országban azon siránkozni, hogy itt miért nem ragadtam meg a lehetőséget, ahol aztán minden van, könyvek, filmek, emberek. És biztos tanfolyamok is. Csak egyenlőre nem tudom, hogy hol...

Az apjának már hetek óta mondogatom, hogy hosszú ennek a fiúnak a haja. De az uramat valahogy nem vitte rá a lélek, hogy belevágjon ezekbe a puha, selymes kis fürtöcskékbe. Így hát ma este anya átvette a hatalmat a pasivilágban, és radikálisan megnyírtam a fiam. Mostantól már igazi, pasis borostát simogathatok Kisbende a fején.

Délelőtti beszédfejlődés tanfolyamon kaptunk egy nagy A3-as táblázatot, amiben benne vannak a kommunikáció stációi, 0-tól 5 éves korig, négyféle szempontot is vizsgálva. A figyelem, a megértés, a beszéd és a szociális kapcsolatok területe egyformán fontos ahhoz, hogy a gyerek képes legyen megértetni magát másokkal. A mai nap legjobb híre az volt, hogy sikerült behatárolnom, hogy is áll Kisbende ezzel a témával, merthogy folyamatosan aggódom, nincs-e lemaradva. De az kiderült, hogy teljesen hozza a korosztályos átlagot. Élvezi és figyelmesen hallgatja a meséket és a mondókákat, felfigyel, ha a nevét mondják és ha megkérem, hogy mondjon ki valamit, akkor megteszi. Megérti az egyszerű instrukciókat, egyszerű képes mesekönyveket, összekombinál két szót, 50 szónál többet használ - és ami még jobb, hogy azzal, hogy mondja velünk együtt a mondókákat, illetve mutogatja, amit kell hozzá, még jobb is, mint az átlag, mert az már csak 30 hónapos kortól elvárható.
Ez az egész kétnyelvű dolog, nagyon foglalkoztat mostanság, több könyvet is olvastam róla, beszélgettem is anyukákkal, akik hasonló cipőben jártak, gyerekekkel, akik így nőttek fel. A tanfolyamon is beszélgetünk róla időnként, hogy érinti ez a tény a gyerekeink fejlődését. A legjobb csoporttársam egy olyan anyuka, aki maga öt nyelven beszél, és a gyerekei szinultán négy nyelvet tanulnak. Egy apanyelv, egy anyanyelv, egy nagymamanyelv és ugyebár az angol. És mindegyikkel szépen haladnak. Elképesztő.
Múltkor olvastam Berlitz történetét, aki a nyelviskolát alapította (és ami az én tapasztalatom szerint a legjobb módszerrel tanítja az idegen nyelveket) és azt hallottam, hogy a kis Berlitz olan közegben élt, hogy más nyelven beszélt az apja, az anyja, a szakácsnő, a dada meg a kertész és mire ő 7 éves lett, már 8 nyelven beszélt tökéletesen. És nagyon sokáig azt hitte, hogy minden embernek saját nyelve van, és mindet egyedileg kell megtanulni. Ehhez még 20 éves koráig hozzárakott másik 5-6 nyelvet és a saját nyelvtanulási tapasztalatai alapján fejlesztette ki a nyelviskola módszerét. Szóval a határ a csillagos ég, és egyáltalán nem igaz, hogy a gyerekeket lelassítja, ha két nyelven tanulnak egyszerre. Múltkor beszélgettem Király Linda anyukájával, aki azt mesélte, hogy Linda két és fél évesen már simán tolmácsolt angolról-magyarra és vissza, és soha, semmilyen módon nem gátolta a két nyelv szimultán használata. De pl. az ikerfiai sokkal lassabban tanultak meg beszélni. De szerinte ennek inkább az ikerség, mint a kétnyelvűség az oka. És ha jól belegondolok, nálunk is Borsika három évesen még nagyon rosszul és keveset beszélt, és csak négy éves korára hozta be a kortársait. De persze az ember soha nem tudhatja, hogy mikor okoz gondot ezzel a kétnyelvűséggel.
Fura módon minden könyv azt állítja, hogy csakis előnyei vannak a kétnyelvűségnek, és van olyan könyvem, amelyik azt mondja, hogy erre bármilyen szülő képes, aki csak kicsit beszéli az adott nyelvet, az is simán vágjon bele a gyerek idegen nyelvű oktatásába. Olvasom a sikerszotikat mondjuk az apukáról, aki másfél év jiddis tanulás után úgy döntött, hogy az újszülött babához kezdetektől kezdve így fog beszélni és a gyerek simán kétnyelvű lett. "Nem atomfizikát akarunk a gyereknek tanítani!" - bátorít a könyv szerzője - "Az első szavak, állatok, kérések, tiltások, egyszerű tárgyak neve gyorsan elsajátítható, és aztán majd ahogy a gyerek tudása is bővül, úgy tanulunk vele együtt mi is." A nyelvtani tévedéseinket és a rossz kiejtést meg simán tudjuk ellensúlyozni filmekkel, gyerekdalokkal, külföldi nyaralásokkal.
Nekem azonban ezzel a véleménnyel nagy gondom van. Először is, én nem hiszek abban, hogy a nyelvi CD-k majd tökéletes kiejtést adnak, mert akkor nekem se lenne akcentusom, és nyelvtani hibáim sem. Másrészt az anyanyelvben olyan szavak jönnek könnyedén az ember szájára, mint az ablakpárkány, az iá vagy a kukucs. Ezek azért nem alapszintű szavak.
Másrészt meg én igenis ismerek olyan embert, akinek kára származott belőle, hogy nem tanult meg az anyanyelvén. Még általánosban volt egy osztálytársam, aki akcentussal és nyelvtani hibákkal beszélt magyarul. Ha kijavítottuk, azzal ütötte el, hogy ő szlovák anyanyelvű. Merthogy az anyukája szlovák volt. De ha tovább kérdezett az ember, kiderült, hogy ő már nem tud szlovákul, merthogy itt született és az anyukája a kezdetektől magyarul beszélt vele. Úgy, ahogyan ő tudott magyarul. Hibásan, akcentussal - és a gyerek is így tanult meg. És nyolc évnyi általános iskola se tudta ezt felülírni.
Abban amúgy mindenki egyet ért, hogy az anyanyelvet kell nagyon erősen fejleszteni akárhol is él az ember, mert ha ez erős, akkor ehhez már könnyedén hozzákapcsolódik a másik (harmadik, negyedik) nyelv is. De szerencsére az is eléggé elfogadott, amit én csinálok, miszerint itthon a magyart használjuk, de ha elmegyünk valahová, akkor az angolt, vagy azt is. Szóval van itthoni nyelvünk és a környezet nyelve. Az a jó, hogy annyira sok szakirodalom van a témában, hogy könnyedén lehet olyan találni, ami alátámasztja, amit az ember csinál. De most, hogy a nagy, hivatalos táblázatban is jók vagyunk, kicsit megint megnyugodtam. Paramama vagyok, na. Kell a dicséret.

Nagyon sokat olvasgattam az utóbbi időben arról, hogyan is tanulják a nyelvet a gyerekek és különösen azt, hogyan is tanulnak egyszerre két nyelvet. Hiszen Kisbende ebben a szituációban van, és sokáig úgy tűnt, bizony alaposan le van maradva.

Na nem mintha nem beszélt volna folyamatosan - nagyon is sokat dumált, de csak egy általa kitalált halandzsanyelven, amiből egyetlen értelmes szót se lehetett kivenni. Az kicsit bízható volt, hogy így is mindent elmutogatott, amit akart - fogta a kezünket, odavezetett, mutatta mit kér, és még egy-két speciális jelet is belevett. Méghozzá az angol süketnéma jelnyelv jeleit. Ugyanis már tavasz óta járunk egy olyan tanfolyamra, amit "Sing&Sign"-nak hívnak. A módszer szerint a kisbabák sokkal korábban tudnak kommunikálni, mint beszélni, és ha eszközt (jelnyelvet) adunk a kezükbe, akkor megtanulják kifejezni amit akarnak és kevesebbet hisztiznek majd amiatt, hogy nem értik meg őket. A dolognak van logikája, hiszen amúgy is többet gesztikulálunk, ha gyerekhez szólunk, miért ne tehetnénk ezt tudatosan és mindenre azonos jeleket használva? Angliában nagyon divatos ez a módszer, még a tévében is van olyan gyerekműsor, ahol jelnyelvet tanítanak a kicsiknek és ezt még a lányaim is imádják. Az egész amúgy egy zenebölcsire hasonlít, mondókákat, dalokat tanulunk - csak éppen jelelünk is közben. Kisbende imádja és örülök neki, hogy eljárunk és még angol beszédet is hallunk. Kell ez mindkettőnknek, kétség nem fér hozzá.
De ahogy teltek a hónapok kiderült, hogy Kisbende nem is a jeleket szereti igazán, hanem a dalos részt. Annyira, hogy jel helyett egy csomó dolgot például az adott dal dúdolásával kezdett jelezni nekünk, például van egy dal, ami arról szól, hogy most már befejeztük a dolgokat, ha nem kér enni, akkor ezt szokta elzümmögni nekünk. De van dal a rendrakásra is (és bejön!) a fürdésre, arra, hogy megálljon az utcán, arra, hogy még kér inni és minden egyébre. Fura módon ezek a dalok Bendének sokkal inkább bejöttek, mint a jelek, amiket azért a kis babakezével elég nehéz követnie. Viszont a dalokat meglepően tisztán és jó ritmusban énekli.
Hát daloltunk egész nap, és odáig fajult mindez, hogy esténként alvás előtt is a Sing&Sign CD-t kellett berakni a magnóba és ezzel aludt el. És azt vettem észre magamon is, hogy egy csomó dolgot angolul mondok vagy dalolok el neki, hiszen így tanulta meg.
Na ez az, amiről mindenki le szokta beszélni az anyukákat - nehogy áttérjenek az adott ország nyelvére, amikor a babával beszélnek, mert akkor nem tanulja meg soha az anyanyelvét, de mivel az anyja rossz-hibás kiejtésével=nyelvtanával hallja a másik nyelvet, akkor azt se fogja elsajátítani. Így két nyelv között a pad alá esik - ahogy mondják.
Egy darabog úgy tűnt, hogy a huhogóknak lesz igazuk, mert Kisbende az istennek nem akart elkezdeni beszélni. Körülöttem a hasonló korú gyerekek már lassan mondatokat kezdtek pötyögni, Kisbende meg még mindig halandzsázott, és ha szavakat mondott, azt is angolul, de inkább csak dúdolt.
Szerintem nincs annál kétségbeejtőbb helyzet, mint amikor az ember azt gondolja, hogy most aztán elrontotta a gyerek nevelését. Ráadásul egy ilyen fontos dologban, mint a nyelvtanulás. Ami nélkül nincsenek barátok, nincs iskola, nincs semmi.
Próbáltam persze változtatni - többet mondókázni magyarul (és szidtam magam, hogy minek kellett bevezetnem az angol mondókákat) és elvettem az esti angol CD-jét is, nehogymár az angol mondatformák szívódjanak az agyába, és inkább egy magyar zenecédét adtam neki, amit persze utált, mert nem ezt szokta meg, így lassan mindketten frusztráltabbak és idegesebbek lettünk.
Abban mindenki egyetért, hogy a gyereket nem kell beszélni tanítani. Megtanul az magától, erre van ráállva az agya ebben az időszakban. De a legtöbb könyv csak az egynyelvű babákról szól, és ha a kétnyelvű szó felmerül, az mindig úgy, hogy az egyik szülő más nyelvű. Akkor került a kezembe egy könyv, aminek a címe: Raising a Bilingual Child (szerző: Barbara Zurer Pearson) amiben végre szó esett arról is, hogy nagyon sokféle módon lehet egy gyerek két vagy akár többnyelvű közegben. Akár úgy is, ahogyan mi - két egynyelvű szülő egy másik országban. És végre konkrét tanácsokat kaptam arra nézve is, hogy mit is lehet csinálni ebben az esetben.
Az én nagy bajom régóta az volt már, hogy olyan béna dolog magyarul beszélni a gyerekhez, amikor nem vagyunk otthon. Buszon, tanfolyamon, bölcsiben - számomra egyszerűen fura magyarul beszélni ilyenkor. És igen, a könyv szerzője szerint valóban van egy olyan módszer is, hogy otthon egyik nyelv, elmenve másik - és ez is működő módszer.
Ráadásul van a könyvben egy beszédfejlődési táblázat is, ami kifejezetten kétnyelvű gyerekekre vonatkozik, és abból az derült ki, hogy Kisbende nincs is lemaradva, hozza a kétnyelvű átlagot a maga lassú tanulásával. És hogy az igazán fontos az, hogy 18 hónapos korra értse amit mondanak neki - és ez sokkal fontosabb annál, hogy mennyit beszél.
Én lassan megnyugodtam - Kisbende pedig valahogy egyre több felismerhető szót kezdett kimondani. Vannak dolgok, amiket továbbra is angolul mond, de egyre több a felismerhető magyar szó is. A szövegértésben szinte teljesen jól érti az angol és a magyar utasításokat is, és bizony van, amit mindkét nyelven is kimond - bár leginkább egymás után, nem különválasztva. Ám a könyv szerint ez normális, és ami fura, hogy látom a hasonló korú babákat, és noha attól féltem, hogy mostanra fényévekkel húznak el majd Kisbende mellett és választékos egész mondatokban fognak beszélni, úgy tűnik ők nem haladtak annyit az utóbbi időben, mint most - és a fiam meg behozta a lemaradását - ráadásul két nyelven.
Persze furcsaságok azért vannak - például Kisbendét nem érdeklik a színek, de imád számolni és az ábécét mondogatni. Nem kötik le annyira az emberes mesék - inkább az autós, vonatos kombó. Állatokból inkább a vadabbak, amelyek nagy hangot adnak - nem a pillangó vagy a katica, ami a lányok kedvence volt. És sokat dúdol még mindig, de olyan szépen és tisztán, hogy erre inkább büszke vagyok, és nem aggódok miatta. Érdekes módon az anyát nem mondja, de a kukiját minden pelenkázáskor hangosan üdvözli és amikor bezárom a pelust el is köszön tőle. (Jó tudni a fontossági sorrendben hol állok...) És igen, még sokat mutogat - de azért amiatt tényleg ritkán van hiszti, hogy nem értjük mit akar - inkább abból, hogy néha nem akarjuk. (Nem adjuk oda a fényképezőgépet, nem adunk több csokit és hasonló vitáink vannak ám...)
Szóval jelenleg egy kétnyelvű gyereket nevelek, az már tuti. És akkor még nem is beszéltem a csajokról, akiknek az angoltudása lassan elhagyja az enyémet. De hogy ezt hogyan kezeljük, az már egy következő bejegyzés.

Lassan kezdjük kóstolgatni az idei tananyagot - a magyart és az angolt is. A különbség persze ordít. Nem is kicsit.

Hivatalosan már nem tartozunk a magyar közoktatás szárnyai alá, mert a jegyzőnél bejelentettük, hogy külföldre költöztünk és ezzel felfüggesztettük gyermekeink magyar tanulói jogviszonyát. A jó hír, hogy ezentúl semmiféle osztályzóvizsga réme nem lebeg felettük. Ez azonban számomra csak formalitás - ugyanúgy megvettem a tankönyveket, mint tavaly, és ugyanúgy folytatjuk a tanulást is.
Pontosabban egészen máshogy - eldöntöttem ugyanis, hogy idén sokkal lazábban fogjuk venni az itthoni tanulást és sokkal élvezetesebben. Az elmúlt egy év ugyanis rajtam is sokat változtatott és sokat vesztettem a kezdeti poroszos lendületemből. Amúgy szerintem ez volt a legnehezebb kihívás, hogy én magam képes legyen elengedni a számonkérő stílust, a gyerek sürgetését, és automatikus ledorongolását, ha valami nem megy neki. Szánom-bánom, de csak azzal tudom mentegetni magam, hogy ezt tanultam, láttam, tapasztaltam egész életemben. Azt, hogy másként is lehet, sőt, másként sokkal hatékonyabban lehet, csak itt tapasztaltam meg.
Mostanra szépen összecsiszolódtunk a gyerekekkel - nem kell már megküzdeni érte, hogy leüljenek a feladatok mellé, mert számukra ez már természetes. De hogy például mennyi az a tananyag, amennyit át lehet velük venni egy nap, azt nekem kellett finomítani. Kezdetben 2-3 óra is simán elment délután a tanulással, ami valljuk be rémesen sok. Persze ebben az is benne volt, hogy akkor még jóval lassabban ment nekik, sokkal többet húzódoztak, különösen ha nehéz feladat volt.
Most már egy-másfél óra a maximum, és megegyeztünk, hogy napi három feladatot kell elvégezniük - ez persze három témakört jelent, változó feladatmennyiséggel, amit a napi lelkesedésükhöz, fáradtságukhoz és az idő előrehaladtához igazítok, sokkal rugalmasabban, mint tavaly.
A legnagyobb változás azonban számukra, hogy radikálisan áthelyeztem a súlypontot a matekról a zenére. Így hát minden nap furulyával kezdünk. Mit mondjak, ennek természetesen jóval nagyobb a sikere, mint a mateknak, amit már csak minden másnap tanulunk (ezt az újdonságot is örömmel üdvözölték) viszont ragaszkodom hozzá, hogy minden nap legyen hangos olvasás (én a magyart preferálnám, de ha van angol házi, akkor természetesen az kerül elő, ennek az opciónak főleg Borsi örül, aki angolul sokkal jobban olvas, mint magyarul) A matek váltópárja pedig a környezet lett, ami amúgy őrült nagy csalódás számomra, mert amennyire pimfli, semmi kis témakörök vannak az első két évben, ez a harmadikos-negyedikes nehéz ráadásul szörnyen unalmas. Nem értem, hogy ezeket miért így állították össze, de valahogy az én fejemben nem állt még össze, és addig nagyon nehéz nekik átadni, ezért hát egyenlőre még csak a játékos bevezetéseknél tartunk.
Az angol suliban viszont már dübörög a tanév. Egészen fura és más dolgokat tanulnak itt, és én is annyira élvezem, hogy velük együtt tanulok.
Borsiéknál például most épp India a fő tananyag - erre építenek fel mindent. A földrajzot, az óra tanulását (hánykor ébred egy indiai nő, mi a napi munkája, mit hánykor csinál) tanulják a helyi ételeket (kóstolóval persze) és az indiai vallás alapjait. Borsi persze teljes lelkesedéssel vesz részt a munkában - ma például egy Barbie babáját öltöztette be száriba, és holnap azt viszi magával a suliba. Alufóliából még egy kis vödröt is eszkábált neki, amit a fején vihet majd.
Bíborék fő témája Egyiptom, és az egész osztályteremben mindenütt piramisok, hieroglifák függenek. Most épp pille palackból gyártanak kanópusz edényeket (amelyekbe a múmiák belső szerveit tartották) és már egész profin felismeri az egyes állatfejű isteneket. Mit ne mondjak, hálás tananyag, és a gyerek totálisan el van varázsolva tőle.
Matekból Borsiék a százas számkörben adnak össze és vonnak ki, emellett a szorzótáblát gyakorolgatják (ez kb a magyar tanagyagnak felel meg) Bíborék meg most épp az ezres számkörben végzett kivonásokat nyomják, ami otthon tavaly már volt neki, így most örül, mert ez jól megy neki.
Angolból természetesen hasítanak - Bíborról egyre többször derül ki, hogy olyan szavakat is ismer, aminél nekem elő kellene venni a szótárat (én nem tudtam, hogy a sántikál mi angolul, ő meg simán belerakta egy fogalmazásába, de múltkor újságolvasás közben is kisegített) Borsi meg a kiejtésünk szokta javítgatni, ami amúgy sokkal idegesítőbb, mert én a különbséget se hallom, ám őt meg idegesíti, hogy nem azt mondjuk, amit ő megszokott.
Persze a legnehezebb a két gyereket összehangolni - Bíbor szíve szerint egész délután csak olvasgatna, Borsi meg folyamatosan kéri a feladatokat, van, hogy simán a dupláját is elvégzi, mint amit meg akartam csinálni vele. Vele az a nehéz, hogy leállítsam, és este 9-kor már ne engedjem meg, hogy nekilásson egy újabb adag feladatlapnak. Bíborral meg azért küzdünk, hogy legalább evés közben letegye a könyvet, amiben sajnos anno az én szüleim is csődöt mondtak.
A különórák még mindig függőben, ami azért idegesít, mert addig én magamnak se tudok semmit tervezni. Borsi persze egyetlen lányként itt is focizni jár (az oviban is járt, és ott is egyedül volt) de a bokszot kategorikusan megtiltottam neki. Igen, tudom, hogy női bokszolók is vannak, de nem érdekel, ennyire ne legyen fiús csak.
Remélem, hogy ez az év tényleg könnyebb lesz számukra, mint a tavalyi, és próbálok én is szárnyakat adni nekik, nem pedig lehúzni őket. Hogy az, amit a magyar tankönyvekből kimazsolázok, tényleg plusz tudás legyen számukra, ne pedig plusz teher. Ez most még nem dőlt el.

Néha nagyon nehéz ésszel felfogni azt a fejlődést, ami körülvesz minket. Az én apám még a falusi kis iskolában palatáblára írta a leckéjét. A mi generációnk ugyebár papírra. A lányaim pedig mostantól interneten kapják meg a leckét és online kell beküldeniük. Legalábbis ameddig Angliában vagyunk.

Persze be kell vallanom, az online leckeírás még itt Angliában sem általános, Coventryben a mi sulink az első, amelyik ezt bevezeti, hivatalosan itt is csak a jövő évtől - de olyan tesztjelleggel már most bevezették, hogy lássák, mennyire megy ez a családoknak. Mert hát ehhez azért kevés a jószándék, kell pénz is számítógépre, netre. Aki ezt nem tudja megoldani, az a suliban ülhet a gép mellé és ott kell megcsinálnia a leckét. Papíron már nem kapnak semmit. (A lányok azt mesélték amúgy, hogy alig 1-2 olyan gyerek van, aki otthon nem tudja ezt megoldani.)
Olyan vagyok most, mint a mesebeli király. Sírok és nevetek is egyben. Persze, hogy jó, hogy megtanulják használni a számítógépet, ráadásul okos dolgokat csinálnak rajtan - de kicsit sajnálom is, hogy a képernyő elé kényszerülnek, mert ez azt is jelenti, hogy elveszítettük a csatát, amit azért vívtunk jó ideje, hogy minél kevesebb időt töltsenek a gép előtt. Hiszen a lecke "muszáj" dolog, de aztán már pihenésképp azt is muszáj megengednem, hogy kicsit játszhassanak is, mondjuk a barbie.com-on, vagy más gyerekeknek készült oldalon, esetleg letölthessenek pár dalt vagy filmrészletet a youtube-ról, és kész, már el is ment az egész délután anélkül, hogy kimentünk volna a parkba.
Persze azért azt be kell vallanom, hogy ez a leckés oldal nagyon jól fel van építve és kifejezetten gyerekbarát. Úgy kezdik, hogy ki kell választaniuk a tárgyat, amit meg akarnak csinálni, és a játékot, amelynek keretében ezt szeretnék megcsinálni. Alapból olyan 10-20 játék közül választhatnak, de minél több feladatot megcsinálnak, annál több pontot érnek el és a pontokért vehetnek játékokat. Van egy csomó fiús játék is, lövöldözős, szörnyes, autós - de én inkább a lányosokról tudok beszámolni.
Ott öltöztetős, sminkelős játékok vannak. Egy házifeladat úgy néz ki, hogy van mondjuk 10 matekpélda. A gyerek megcsinál egy matekpéldát (nem mind feleletválasztós, van amikor tényleg be kell írni a megoldást) és ha ez megvan, akkor mondjuk kiválaszthatja a modell-baba haját. Ha jó megoldást ütött be, akkor mondjuk öt haj közül választhat, ha rosszat, akkor csak háromból. Tehát nagyon is érdekelt benne, hogy jó választ adjon. És így tovább az összes kérdés után van egy pici játék - szemszín, ruha, cipő, öv, táska kiválasztására van lehetőség. Vagy mondjuk egy arcot sminkelhet ki különbözőféleképpen.
Ha pedig nincs lecke, akkor is vannak benne afféle "szorgalmi" feladatok, amikkel szórakozhat, legyen az matek, biosz, töri vagy akármi más. Az még nem egészen világos, hogy a kézírást hogyan fogja majd ellenőrizni a tanár, de végül is lehet, hogy ez ma már nem is olyan fontos. Simán ellehet valaki manapság éveken át anélkül, hogy egy betűt is leírna.
Az a helyzet sajnos, hogy a net telis tele van jobbnál jobb cuccokkal, amiktől szinte lehetetlen visszatartani a gyereket.
Már írtam arról, hogy a Mathletics website-ján mennyi sokat tudtak a csajok tanulni. Igen, erre elő kell fizetni, de szerintem nagyon megéri! Millió feladat, nagyon izgalmas, versenyzési lehetőség más országok tanulóival és közben folyamatos jutalmak.
Olvasástanulásban az Oxford Tree oldala a verhetetlen, ugyanis Anglia legtöbb iskolájában ezekkel a könyvekkel tanítják olvasni a gyerekeket. Minden évfolyamnak más és más nehézségi fokkal van, és nhagyon sokat felraktak hangoskönyv formájában is, teljesen ingyen! Itt ugyanis az a szokás, hogy minden gyerek maga választja ki azt az olvasmányt, ami érdekli. Azt hazaviszi, elolvassa és a tanár szép egyesével meghallgatja őket amikor visszaviszik. Az én lányaim imádják a karaktereket!
A British Council oldalán is érdemes körülnézni, mert rengeteg hangos mese van, kifejezetten nyelvtanító játékok, nyomtatható feladatlapok, kártyák. Órákon át lehet böngészni rajta. British Council
És ha valaki kifejezetten angol iskolai feladatokat keres, akkor a Woodland Junior School oldalán nézzen körbe, mert millió játék-feladat van összegyűjtve rajta, természetesen ingyen.

Ez a hinta számomra minden jó dolog esszenciája itt Angliában. A lényeg maga. Amit a gyerekek elsősorban meg fognak itt tanulni. Persze az angol mellett. De egyáltalán nem az a legfontosabb.

Ezt a hintát még Skóciában láttuk egy tengerparti játszótéren. Nekünk, felnőtteknek az tetszett benne, hogy nagy és mi is bele tudunk ülni. Mondjuk kicsit béna formájú, de hát épp jó lesz, nevetgéltünk, mire Borsi csodálkozva nézett ránk: De anya, ez egy mozgássérült hinta! És basszus, igaza volt! Tényleg az! Mert hát miért is ne járhatna egy mozgássérült gyerek is játszótérre? Hol hintázzon szegény?
Egyszer, régen csináltam interjút egy játszótér tervezővel, aki elmesélte, hogy tolókocsis gyerekeknek is nagyszerű dolgok vannak ám. Például ha speciális rámpát építenek nekik, akkor simán bele tudnak menni a homokozóba, és nem süllyednek el a kerekeik. És ha van magasított asztalka is van ott, akkor ők is tudnak homoksütit sütni. Szomorúan mesélte, hogy egyetlen magyar önkormányzat se volt erre még vevő, mert mindenütt azt mondták, nincs rá igény. Hiszen a tolókocsis gyerekeket nem viszik játszótérre. De miért nem? Mert nincs hová...
Angliától leginkább azt remélem, hogy olyan élményekkel gazdagodnak a gyerekeim, amelyek az egész gondolkodásukat átformálják. Annak a gyereknek, akinek néger a padtársa, nem lehet majd beadni, hogy valaki a bőrszíne miatt alacsonyabb rendű. Akinek csadros a barátnője, az nem hiszi majd, hogy az arabok mind terroristák.
És igen, az angol is fontos. Nem azért, hogy kompenzáljak velük azért, amiért én nem tudok. Mert tudok. És világéletemben mindenütt hasznát láttam. A nyelvvizsga miatt megúsztam az érettségit, plusz pont volt a felvételinél, belépő a kommunikáció szakra, emiatt kaptam életem első állását, végezhettem el a BBC tanfolyamát és még sorolhatnám. Ha nem beszélnék angolul, ezer lehetőségből maradtam volna ki.
De azt is éreztem mindig, hogy van egy gát, amit nem tudok átlépni, mert ahhoz sokkal magabiztosabban kellene használnom a nyelvet. És ahhoz, hogy ez meglegyen, Angliában kellene élnem és tanulnom. Ha nem gyerekként, akkor egyetemistaként, de talán felnőttként se késő még.
Persze nem gondolom, hogy az angol nyelvtudás a világ legfontosabb kincse, és majd minden kaput kinyit a gyerekek előtt. De azt igen, hogy olyan nyelvi készséget szereznek, amit otthon nem lehet. És igen, tisztában vagyok azzal is, hogy ennek ára van. Szükségszerűen vesztenek a gyerekek valamit a magyarságukból. Hallom, hogy már most döcögősebben olvasnak magyarul, mint angolul. És amit az iskolában tanulnak, azt nem feltétlen tudják magyarul is visszaadni. Vannak fogalmak, szituációk, amelyekben erősebb az angol. De egyenlőre nem harcolok ez ellen. Ha csak egy évig maradunk, majd bepótolják az iskolás dolgokat. Azt pedig, amit emellé kapnak nagyon is megköszönöm a sorsnak.
Mert van itt valami, ami a nyelvtudásnál sokkal fontosabb. A látásmód. Ők a hintában már meglátják mások esélyét is a játékra, és nem bánják, ha a tolókocsis is odamegy melléjük játszani. És megtanulják a csapatmunkát, ami az angol iskolában eszméletlen fontos alapelv.
Például a suliban versenyt hirdettek a szorzótábla szakkör számára. És ki volt a nyertes? Az összes gyerek. Mind a 29 beérkezett pályaművet kirakták az ajtóra, mindegyik gyerek megkapta laminálva a saját munkáját és feltűzhette a mellére és tök boldog volt. És nem volt egy nyertes és 28 szomorú vesztes, hanem a végeredmény egy nagy csapatmunka lett és mindenki boldogsága.
És lehet erre azt mondani, hogy a világ nem ilyen, mert szükségszerűen vannak benne nyertesek és vesztesek, és nagyon is jó, hogy erre felkészít a magyar iskola. De ha alaposan belegondolunk, vajon tényleg így van ez? Ha valaki orvos lesz, akkor ő nyertes amikor sikerül a műtét, vagy csapatmunka a gyógyulás, amiben a nővér, az aneszteziológus, a laboros és a beteg is részt vett? Ha titkárnő lesz valakiből, akkor ő már nem lehet büszke a cég érdemeire, és nem érezheti azt magáénak, mert a szerződést a menedszer írta alá? Ha otthon maradok anyaként, akkor le kell nyomnom a gyerekeimet, hogy győztes lehessek vagy adhatok nekik is szavazati jogot?
Persze engem sem így neveltek. Mint minden első gyereket, hajtottak versenyről versenyre. Egy nagy kazalnyi oklevelem van valamelyik a fiók mélyén - versmondás, rajzverseny, énekverseny, zongoraverseny... a kezemben sem voltak legalább 20 éve. És milyen érdekes az élet - nem lettem se színésznő, se festő, se énekesnő, de még zongorista sem. Semmi, amiért annak idején annyit izgultam. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor nyertem volna, pedig sok aranyérmes papírom van. Az mindig természetes volt. De arra nagyon is élénken, amikor egyszer második lettem és végigzokogtam a délutánt a csalódottságtól.
Mi magyarok, valahogy nem tudunk örülni a második helynek, még akkor sem, ha valaki az olimpián szerzi azt meg. Az arany, az igen. De a második... az vesztes. És a csoportmunka nem számít. Pedig nagyon fontos. Holnap Borsiék osztályában a Piroskát fogják bemutatni. Már hetek óta erre készülnek. Én nagyon kíváncsi vagyok, mert ilyen előadást még biztosan nem láttam. Hogy kicsoda Piroska? Hát az ÖSSZES gyerek. Igen, a fiúk is. És a tanár szerint ők is nagyon élvezik.
És még valami - tudom, szenvedélyesen írok, és nagyon sajnálom, ha egyesek ebből azt olvassák ki, hogy az is bolond, aki nem hagyja ott Magyarországot, mert errefelé minden jobb. Eszem ágában sincs ilyet sugallani, de még gondolni sem. Boldog vagyok, hogy kijöhettem Angliába, és még inkább, hogy ezért cserébe nem kellett mindent örökre felégetnem magam mögött. Lehetőségek várnak itt is, ott is - és én dönthetek, hogy merre tovább. De most itt vagyok, és ezt a világot fedezem fel és élvezem, ezért erről írok. Örömmel és szenvedélyesen, mert izgalmas élmények érnek. És hálásan a sorsnak, mert tudom, szerencsés vagyok. Mert tíz éve élek boldog házasságban. Mert van három szép gyerekem. Mert már felfedezték a PKU kezelését és Borsika nem lett agykárosodott. Igen, van miért nyertesnek éreznem magam. És ha ebből a szempontból nézem az életem, akkor olyan mindegy, hogy hol élek. Hogy most épp Angliában vagyok boldog, hát ez a legkisebb rész benne.